Mohai V. Lajos összes bejegyzése

(1956, Nagykanizsa). József Attila-díjas író, költő, esszéista.

FÖLMUTATOD AZ ANGYALOKNAK (Curriculum vitae 5)

Mikor újra rád lelt az élet áradása,
a világ egyetlen kertben szökött föl
az Égig; a bodzabokor alatt csodás
szívdobogás az éden zenéje, s a mesék

tündérei lábujjhegyen ágaskodnak
a hársak szakálla alatt. Vajon az angyalok
önfeledt jelenése ez? Tavaszi fecskék
születésnapi románca? A Rózsa utcában

önmagad vagy, folyton-folyvást a
diólevél erezetét nézed; tavalyról
maradt; széle töredezett az évszakok
prése alatt: fölmutatod az angyaloknak.

(Illusztráció: Lynne Bellchamber: Love In A Nutshell)

A NYÁR SZÜRETE ELŐREHALADT (Curriculum vitae 4)

Hogy végleg nyoma veszne, s tovább
angyalszárnyon lebegne, a pincetorkokhoz
tömörül még a végsőnek maradó emlék:
a nyár szürete előrehaladt, a lapuleveleken

sebek térképe; a kőkeresztnél váltak
szét az utak, a távolság lappangva elégiát
szült, ballada kísérte a lovakat. A gyász
fényeivel kezdődik a reggel, a szerencsét

nem osztogatják szabadon; az ablakredőnyök
muskátli-szaga az előkertek ágyásait
öntözte, vonultak a szenesek; a gyermekkor
égésnyoma könyörületre szomjazott.

(Illusztráció: Julia Watkins: White Swan Energy Painting)

A rózsakert (Curriculum vitae 6)

A kert csupa dallam: dombbá magaslik
fekete földje, fut körbe-körbe,
virágsörénye fölágaskodik a
pincetetőre, zöld indákat sző

selyem ég alatt, orgona illat, tarka
pillanat, akkor is marad mindig
ugyanaz, ha vihar bántja, ha jég
darálja, ha forró katlan, ha tél

kihántja, mozdítja felhő, eső-áradat,
dongó duruzsol, rekedt pillanat,
akkor is marad mindig ugyanaz,
mindig ugyanaz.

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

RÓZSA UTCA, RETROSPEKTÍV (részlet)

A Rózsa utca elvarázsolt kastély,
szívemben pulzáló szürrealista vitrin,
egy babonás kéz porcelán-figurákat rendez el benne,
nippek kuporognak a tükörfal előtt,
szűkösen élünk az elnapolt időben,
a melancholia pengéje az elvékonyodó percek elevenébe vág,az emlékezés csapda,
a régmúlt események rejtjeleinek megfejtése
mégsem a szemfényvesztés művelete.

A Rózsa utca a százegyedik út hőse,
szívesen édesget illúziókat és feledkezik magába,
hogy a gyászos napokat távol tartsa,
a vágy modelljével fölfejti az abbamaradt édent,
és az angyalok megjelenésére gondol,
ha gyanakvás támad benne;
az esőnek is csupán néhány olajzöld gyom látja hasznát:
az Ég mégis dajkálja a hegyet,
hiába kő a háta, és a hasa gyom.

A Rózsa utcába hozott a gólya,
kakas kukorékolt, akkor születtem,
eztán csak kakasszót ünnepelek,
fennhangon dicsekedtem vele,
hogy fölcicomázzam jövetelem színpadát,
ezerkilencszázötvenhat július huszonegyedikén
a fenyők élfényei között történt meg
az élet első jelenete,
a Rózsa utca a frissen fölhúzott vánkosciha illata,
a Föld szélén szempillaív a hajnal,
láthatatlan égitestekkel szépítkezik a mozdulatlan messzeség,
a mosoly kiolthatatlan varázs,
júliusban az ég tiszta kék,
egész álló nap átsüt rajt a Nap,
egyformán tűz négy égtáj felé,
egyformán kék mindenfelé.
A gyermekkor félreeső zugban
szomorúságról és megbántottságról beszél,
hepehupás Ég a vigasza,
odalopakodó titkát a felhők mészdarabjaival rajzolja meg,
kiélezem az érzelmeimet,
a Rózsa utca minden epizódja rám mutat,
festetlen pompa a szálkás emlékképek forgatagában,
a Rózsa utca a habzó cseresznyefák alatt olvadó cukorhegy,
a természet színes világa ámulatba ejt,
a fák árnyékainak közét fenyőillat tölti meg,
gyantaszag,
a kerítés mögül a mezők széltől keményített abroszaira látni,
varjak kívántak eleséget a borostás földeken,
sürgölődésük átadja röptüket a nyugtalan messzeségnek,
elszunnyad lassan a fény,
szemtanúja leszek ennek a darabka átváltozásnak,
mely készen vár minden nap,
mint a temetők szomorúfűzei.

Amikor beírattak az iskolába,
már tisztában voltam a számokkal,
az óra lapjáról képes voltam leolvasni
a mutatók állását,
az idő irreverzibilis folyamat,
a lépcső alatt szertár bújt meg a felejtés
tárgyilagos pókhálóival,
a mennyezethez szorított bolthajtás
ívében kerékpárküllőket pengetett a Nap,
térdnél metszett lábak sétáltak ki-be
a falmélyedésben,
porszagú volt a levegő, gázolajszagú a padló,
elégikus távlat az elvágyódáshoz.

Arató György felvétele

 

 

Verébtemető

Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.