Akkorra már az összes foga tönkrement. Beszéd közben a szájából fekete csonkok villantak elő. Testi romlásának ezen látható jele elégedettséggel töltötte el: „Lejárt az időm. Egyre kevesebb közöm van az élethez”, közölte; hangja száraz volt, borízű. „Reggel körbejárom a kocsmákat, korán kelek, keveset alszom. Alig eszem. Begubózom. Sanyargatom a testem. Lassan semmim se marad. De én akarom így.”
Az alagút torkánál álltunk a buszmegállóban. Tömött táska lógott a vállán, lehúzta a fél oldalát. Kitérdesedett nadrágot viselt tornacipővel. Javasoltam, hogy keressünk valami félreeső helyet. Az utcát, ahol a lakása volt, nemrég újították föl. Noha a munkások már elvonultak a terepről, nagy rendetlenséget hagytak maguk után, ezért a területet még elzárva tartották a forgalom elől. Egy lélek sem mutatkozott. „Menjünk arra”, mutattam a rakpart irányába. „Egy pillanat – mondta –, jó lesz itt is, ha beléd kapaszkodhatom!”
Éreztem a testét, pillekönnyű volt; „verébtest, kísértet a Krisztinán”. Könny szökött a szemembe. Nem láthatta meg, mert a fejét a mellemre szorította. Egyre erősebben ölelt magához. Hosszú másodpercek teltek el így. Mintha kihagyott volna a szívverése. Aztán hirtelen erőre kapott, és beszélni kezdett. Izgatott, kapkodó mondatok zuhantak rám. „Tudtad, hogy összeestem a Lánchíd közepén? Rosszul lettem, szédültem, elveszítettem az eszméletemet. Rohammentőt hívtak hozzám. Az orvos a madárkórházból jött! Szpéró küldte!” Fölragyogott a tekintete: „Szpéró küldte, odaátról! Csoda, Lajoskám, csoda!”
A híd felé fordultam. Nagy volt a forgalom és a zaj, autók suhantak el mellettünk, de minden szavát tisztán kivettem. Megváltozott valami benne, az emlékezés fölvillanyozta, úrrá lett az elesettségén, amely kiüresítette a tekintetét.
Ismét megtántorodott. Reszketett. Húzott a föld felé. Csöpögött rólam a verejték. Tartottam, ahogy tudtam. Sóhaj tört ki belőle. „Nem az a fontos, hogy Rilke meg én mit írtam. Hanem hogy holnap az angyalok segítsenek fölkelni egyedül az ágyból!”
A magasban, a Várhegyen öregedtek a lombok. Minden rendben lesz, győzködtem. Ősz van. Illatos és téveteg ősz. Mindkettőnk számára ismerős évszak.
Néztem a hömpölygő felhőgomolyokat fölöttünk. Örök hűséget fogadtak a kéklő égnek.
Ma nem megyek át a Lánchídon.

(Első megjelenés: Forrás)

    Zágráb, Kanizsa I.

Kanizsán a zágrábi tévét nézte. Ezüstszínűre festett tetőantennával fogták. Sohase tudta meg, hogy miért ezt a színt festették az antennákra a városban. A gráci tévé is bejött, néha havazott a kép. A Szabad Európa adását folyamatosan zavarták. A város határőrkerület székhelye volt, tizenkilenc kilométerre húzódott a Jugoszláviától. Feltűnő jele ennek a római katolikus temető mögötti határőrlaktanya – a városban található öt kaszárnya közül a második legnagyobb – és a Kanizsára tartó vonatokon és utakon történő rendszeres igazoltatás. Kiskatonák, civilek. Torkig volt velük. Minden idegszála tiltakozott ellene. Tartott is tőlük. (Fortélyos félelem igazgat.) A határőrlaktanya mellett húsz méter mélyen elhagyott téglagyári gödör, mérete futballpályányi. (Országos Cserép- és Téglaipari Vállalat. Nagykanizsa. I. Számú Téglagyár.) Itt alakították ki a Nagykanizsai Dózsa futballpályáját. A határőrség szervezetileg a belügyhöz tartozott. A Dózsa meze lila színű, és egy balra dőlt stilizált D-betű volt a ráhímezve. Szemet gyönyörködtető gyepszőnyeg. A Vén Diófa felöl indultak a meccsre. Meredek út vezetett odáig, nem bánták, bírták szusszal. A pálya valóságos katlan. Beszorul a levegő, a bekiabálások és a füttyök hangorkánná válnak. Az ülőhelyre a déli kapu mögött kellett elvonulni. Nyolc sorban hosszú padok az oldalvonalak mentén. Közel a játéktér, kihallatszik az összes szaftos káromkodás. Odamenet megzörgették a hálót: „Lesz gól!” Megszállottan kívánták, hogy a labda a hálóban kössön ki. Zörgött a háló, ahogy megrázták. Lesz gól! Megbíztak a futballbabonában. Lesz gól! A zágrábi adón vasárnap esténként összefoglaló a jugoszláv labdarugó-bajnokság mérkőzéseiről. (Lásd a bajnokság állásáról: Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton. Egy talált tárgy megtisztítása. Tandori Dezső versei. Budapest, 1973. 64-67.) Sneff izgatott. Várja, hogy a fiumei pályát mutassák. Végre! Végre! A pálya egyik oldala magas kőhegy, rajta a vaspilléreken lelátó. A pálya másik oldala a kék tenger. A pálya belóg az Adriába. A sarokzászlók is tengerbe voltak kitűzve. Sneff nem tudott betelni a látvánnyal. A Dózsa pályára gondolt.

Egy forgalmi érkeztető lelkivilága.

Nehéz idők. Sneff azt érezte, hogy örökre elveszett. Az első munkanap után elsírta magát az ágyban fekve. A félelemtől és megaláztatástól elzsibbadt mindene. A fogyó holdat bámulta. Így fogy el az ő élete is. Nincs mit tenni.

A reggeli kávé után Sneff elhatározásra jut, megalkuszik a helyzettel. Elhessegeti magától az éjszakai fenyegető rémeket. Leveti a mártírpózt, beiratkozik az élet iskolájába. Jó lehet ez még valamire, összegez. Szállítómunkások között éli egy darabig a mindennapjait. Délutáni műszakba jár, késő este végez. Irodista lesz. (Vágóhíd utca. Azon túl kezdődik a külváros. Nem merészkedne arra. A Nagyvárad téri metróállomáshoz a kórház hosszú téglafala mellett vezet az út. Fél a sötétben. Nincs mitől félnie. Erőpróba, imádkozik magában. Árnyak fogják közre a szeles úton. Mindig felhős az ég. Örökké csepereg az eső. Széttaposott cipőben jár. Kabala. Ebben államvizsgázott. Önvigasztalás. Csak az aluljáróban nyugszik meg. Nincs egyedül.) A munkásokkal illedelmes, ez nem esik nehezére. De gyanakszanak rá, apró jelekből észreveszi. Átnéznek rajta, amikor átadják „érkeztetésre” a fuvarlevelet. Sneff idegen a számukra. Sneff nem is létezik a számukra. Amikor ellépnek a kicsi, föltolható ablaktól – Sneff mögötte ül –, azonnal megfeledkeznek róla. De az az egy-két perc Sneff számára idegőrlő.

Komor arcok.
Holtfáradt tekintetek.
A köves folyosó reng a lépteik alatt.
Bakancsok, gumicsizmák, berepedezett körmök.
Elharapott szavak.
Álom nélküli életek.

Sneffé is az. Nem tudják. Honnan is tudhatnák?

Prelűd III. Kutyák.

Fölfelé a huzatos hegynek kutyák gyűltek mögéje. Jöttek mindenfelől. Gyorsan szedték a lábukat, Sneff is gyorsan szedte. Hideg volt, sötét, Sneffet fagyhalál környékezte. A kutyák hőháztartásával nem versenyezhetett. De a kutyák is reszkettek. Kitartóan követték. Egyre többen voltak. Jöttek a mellékutcákból, a dérvirágos kertek mélyéről, a fészerek fűrészporos aljáról. Átfúrták magukat a kerítések résein. Jöttek nyüszítve, fölhorzsolt pofával, sántítva.  Egész sereg kutya. Sneffet aggodalom tölti el. Összezavarodik. Még nem félt kutyától. Most se fél. Az érzéseit képtelen szavakba foglalni. Nem tudja, hogy mi történik. Csak azt hallja, hogy kopog a talpa alatt a jeges föld. Csak a jajongó, nyüszítő kutyákat hallja a háta mögött. Földes úton megy, hegynek fölfelé. Zománcos tócsákat kerülget a Holdsütésben. Nyomában a kutyák, távolságot tartva. Egyre több kutya. Visszahangoznak az üres, kifosztott utcák. Parasztházak sorakoznak a sötétben. A parasztházak igyekeznek észrevétlenek maradni. Sehol egy világító lámpa. Sehol egy pislákoló fény. A falusiak korán fekszenek, a tyúkokkal. Sneffnek összeszorul a torka. Megcsúszik egy kavicson. A kitaposott földútból kavicsok állnak ki. Eddig a kavicsok éle nem jelentett akadályt. Előrebukott a felsőteste. Irhakabátja combközépig ér. Két kitáruló karja megállítja a zuhanó mozdulatban. A kiáltás a torkába szorult.

Hazaér.
A gázrózsa égője fölött melengeti az ujjait.
A mennyezetre vetett árnyékot nézi.
Nem biztos magában.
Nem biztos semmiben.