„Szavai épek, mint az egészséges testek”
Kosztolányi Dezső 1936. november harmadikán, ötvenegy éves korában hunyt el. Ahogy az történni szokott, a befejezett műben megmutatkozó nagyságot a kortársak közül csak kevesek érezték vagy észlelték; hogy mekkora űr támadt utána, azt talán legelőször csak József Attila, csak Karinthy Frigyes látta, sejtette meg – más-más pólusokat képviselve. József Attila 1935. június 15-dikén A toll című folyóiratban írt Kosztolányi „összegyűjtött költeményeinek vaskos kötetéről”, Karinthy pedig találó metaforával jellemzi, búcsúszövege fölé azt írta: „a zöld tinta kiapadt”.
Kevéssel utóbb Babits Mihály rakta le a Kosztolányi-filológia alapkövét: a Kosztolányi halála után írott, nevezetes tanulmánya a költővel foglalkozó irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, mi több, erősen megfontolt fundamentuma, még akkor is, ha igaza van ebben a kitűnő irodalomtörténésznek, Rába Györgynek: Babits elfogultsága alig ismer határokat benne. „Magasztos hangja és egy-két szép elismerése ellenére csak annak kegyelmez, aminek személyes tanúja vagy bensejében érintett szemlélője volt: a Pacsirtának, mert kéziratát neki mutatta meg, és kései halállal viaskodó verseinek.” – így Rába György. De küzdő és vetélytársként egy, időszakonként hol forró, hol meg lanyha barátság résztvevőjeként Babits mégis úgy gyűjti össze a mondanivalóját a másikról, hogy abban ott a féltékenységen, túlfokozott érzékenységen túli fölismerés arról: ki volt valójában Kosztolányi. Hiába hajlott Babits korábban többször is Kosztolányi általa vélt hibáinak tenyeres-talpas fölnagyítására (legdurvább tévedése az Esti Kornél novellafüzérének ledorongolása, Kosztolányi művészi céljának teljes félreértése e kongeniális remekműben), amikor Kosztolányi életművének végére pont került, Babits tudta – ez szakmai meggyőződésem –, hogy hová került pont.
Babits közvetlenül Kosztolányi halála után rövid – rádióban elhangzott – nekrológban is elbúcsúzott a nagy kortárstól. Ez a néhány mondat külön is megérdemli a figyelmet. Idemásolom teljes egészében a szövegét:
„Mindig valami ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való. A halál sem teljes halál, s a gyász sem marad sokáig puszta gyász. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet század eleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténeté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt. De személyi fájdalmunkat el kell most fojtanunk, ami az irodalomtörténeté, az nem okvetlenül a múlté még, s aki meghalt, az sokszor elevenebb az élőknél. Az ember meghalt, a mű él — szokták mondani, de ez nem egészen így van. A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test, az elvesztett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.”
Felejthetetlen vallomás, a magyar irodalom legőszintébb halotti beszédei közé tartozik.
https://soundcloud.com/fan-thomas-1/babits-mih-ly-kosztol-nyi-dezs
eredeti megjelenés itt: