Forró augusztusi hajnal érte utol a harmincas éveinek derekán járó, ágyában delíriumos álmait alvó Horváth Sámuel nehézgéplakatost, aki nem tudván, hogy a részegség kálváriájának hányadik stációjánál járva, lassan nyitotta ki üveges szemét. Úgy érezte, valami hiányzik, ezért sebtiben átkutatta zsebeit: mobilom megvan, pénztárcám pipa, kocsikulcs szintén (jogsi nélkül mondjuk teljesen felesleges, bár ne vittem volna haza a Karcsit, pedig még esküdöztem a biztosúrnak, hogy biztos csak az arcszesz miatt visít a szonda).
Az egyetlen dolog az emlékein kívül az átmulatott éjszaka után hiányolt, a tulajdon jobb lába volt, mely úgy veszett el a munkavégzés és felébredés közti sötétségben”, mintha sohase létezett volna.
Sámuel torokszakadtából üvöltve rohant ki a zárt szobából – ha egyáltalán rohanásnak lehet nevezni azt a mozdulatsort, amikor a rövidtávfutó a rajtpisztoly eldördülése után hanyattvágódik – és négykézlábra ereszkedve dörömbölt kisnyugdíjas édesanyja hálószobájának ajtaján, mondván, ha nem ér perceken belül kávé a gyomrába, megbolondul.
A csörömpölésre kirontott a mama hálóingben felcsavart hajjal és fogak hiányában pöszén, de visító hangon esett neki fiának:
Hogyazanyádbanézelkifiam, te undorító részeg állat! Tizenöt éve el kellett volna hordanod a beled a házamból, amikor apád… amikor apád elment!
A férfi üveges tekintettel meredt anyjára, emögött csupán az a gondolat vert léket a fejébe, hogy el fog takarodni ebből a szarfészekből mielőbb, és ha nem is találja meg tulajdon lábát kedvenc késdobálójában, legalább istenesen leissza magát.
Az ajtót belökve maga után szembetalálkozott a jelen különös helyzetéből adódó legégetőbb problémával, ami az előtte szakadékként tátongó békebeli lépcsőház két emeletét jelentette. Először csak lassan, a korlátba kapaszkodva próbált leevickélni a kapuig, de az ébredező szomszéd újszülött és Marika néni csapzott kutyája alkotta kórustól úgy megijedt, hogy elengedte a fájdalommentes lejutáshoz használt vasrudat. Ezután egy filmeseket meghazudtoló kaszkadőrmutatvány keretében gurult le másfél emeletet és semmi nem állíthatta volna meg hősünket csupán egy kopott vasajtó, ha a kukások elvitték volna a megszokott módon a szeméthalmazt, ha már éppen szerda volt, az pedig köztudottan minden héten a szemétszállítás piros betűs ünnepnapja.
Meglepőmód Sámuelt kissé sem zavarta, hogy az indigókék kantáros nadrágja a mutatványa során inkább zöldes árnyalatot vett fel, egyetlen cél lebegett előtte, a gepárd sebessége és a gazella könnyedsége – amelyekkel csaknem halálra zúzta magát az imént. Arca elsápadt a miazúristenért nemígymentem eddig érzésétől, és már eszébe sem jutottak anyja szavai az elköltözés szükségességét illetően, őt már csupán az foglalkoztatta, hogy az innovációját minél előbb a közlekedéskultúra részévé kell tenni .
A kapun kitántorogva rögvest neki is látott ennek gyakorlásához, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban kapkodta az aszfalttól kivörösödött kezeit, a fájdalom enyhítésére pedig belegurult néha a járda pocsolyáiba, az arcába fröccsenő vizet kaján vigyorral üdvözölte. Mikor már olyan sebességgel hajtott, hogy a biciklisták szégyenkezve ugrottak le a nyeregből, minden előzést követő nemlátszaszemedtől vadbarom-, itt gurulok-ordibálás után egyszercsak megpillantotta a szakadt külvárosi busz hátsó ablakában hiányzó jobb lábát és az azon díszelgő félpár cipőt és leszakított nadrágszárat, amiket szintén a görbe este során hagyhatott el. A káprázattól tátva maradt a szája, így észre sem vette, hogy kantáros nadrágja felső zsebébe belecsúszott égő cigarettája, amitől másodperceken belül lángrakapott megboldogult apja benzingyújtója és vele együtt a munkás teljes menetfelszerelése, így egy guruló káromkodáshalmazzá vált a férfi összeégett teste. Ruháit septében lekapkodta magáról és a közeli szemetesbe gyűrte. Végső csalódottsága okán anyaszült meztelenül gurult tovább a kocsma felé.
A tízlépcsős leérkezés után elfojtott röhögés hallatszódott a kocsmában és ivócimborái – Jól nézel; anyád vasalta? – megjegyzésekkel magasztalták a nehézgéplakatos régi-új öltönyét.
Már éppen kérte volna ki a napi betevőt, mikor az egyik asztalnál finom dobogással türelmetlenkedő végtagját pillantotta meg teljes pompájában. Felcsillant a szaki szeme, hogy ilyen szerencséje sohasem volt és nem is lesz másnak ebben az életben, mint neki ezen az augusztusi napon! Azzal odalépett, magához ölelte lábát majd feje felé emelve csak annyit mondott:
Józsi, elhagytam a tárcám, hány kört ér ez meg neked?