Ó Istenem! Ahányszor én a pesti zsibongást és lármát ócsároltam! Istenem, bárcsak annyiszor belehányhatnál nyomorult fülkagylómba!
Általában hajnali órákban, erkélyeken vagy bűzlő gangokon hánytorgatom fel eme romantikus nemtetszésemet. Dolgom megkönnyíti, mikor ilyenkor a partnerem jut hamis következtetésre:
„Mennyire lecsendesült Pest!” vagy „Mennyire imádom ezt a várost, amikor ilyen békés!”
Az ilyen költői csodálkozás kapcsán, szinte mindig ugyan az jut az eszembe:
„Ó te nyomorult nagyvárosi ringyó, aki már attól elélvez, ha a közúti dugó kicsit alábbhagy, és végre kettesben lehet a semmitmondó, szaros kis gondolataival.” De nem akarom megzavarni őket a meditációjukban. Így hát ennyit mondok: „hidd el, ennek semmi köze a csöndhöz.”
Nem is értem, hogy ismerheti valaki ennyire félre a várost. Mennyi alattomos zaj csikargatja annak a fülét, aki minimum egy gyerekkort töltött igazi csöndek társaságában. A percenként felhangzó részeg üvöltések a politikus típusú emberektől, akik kiordibálják magukat még mielőtt a másnap leváltaná őket királyi trónjukból. Vagy a nyomorult szirénázó autók, melyek mintha csomagként szállítanák a zajongást feladótól feladóig.  Az a monoton zúgás, aminek forrását a legélesebb fülűek sem bírnák megmondani, hogy mégis miféle gigászi épület ontja magából kifelé. Mintha esőfelhő lenne Budapest felett, ami folyton elönti a várost ezzel a kibírhatatlan morajjal. És egvégül pedig Te, aki nem tudja, mikor kell szépeket szólni, és mikor kell a hamutál alá rejteni a lényegtelen mondanivalókat.
És én, az igazi csönd igazi prófétája már jónéhány éve próbálom jobb hitre téríteni, eme ninivei szerencsétleneket.

Aztán nemrég hazazarándokoltam. Este, két régen látott, gyerekkori barátom hívott, hogy menjek le velük kicsit dumálgatni, úgysincsen semmi dolgom. Igazi „együtt kezdtünk el recskázni”-barátaim voltak. Persze mostanra eltávolodtunk egymástól szinte mindenben, amiben csak el lehet távolodni. A közeli tó felé vettük az irányt autónkkal. Útközben lement a szokásos munkáról, új filmekről, régi bandákról szóló eszmecsere. De csak óvatosan, ha valaki két mondatnál többet szánt az adott témának, akkor a többiek, bár udvariasan, úgy néztek rá, mint tanult, érdeklődő szófosóra. Általában ez voltam én.
Kiszálltunk és szigorúan egy darab körre kibéreltük a békés kis tavat gyalogszerrel. Istennek hála, kurva hideg volt. A tó feléig felröppent témaként néhány régi emlék, közbeékelődve pár „de baszottul beálltam” helyzetjelentéssel.
De a tó felétől megszűnt minden.
Libasorban mentünk. Így nem akadhatott össze a szemünk, újabb és újabb témákat követelve a másiktól. Sóhajtozni kezdtem, mintha lett volna mit mondanom, csak épp út közben elhalt a szavam. Vártam, hogy egy kocsi felverje legalább a közöttünk tátongó csöndet. De a tó melletti főúton pár perce már elment egy autó. Így a régi tapasztalatokból tanulva, még minimum tíz percet várnom kellett volna az újabbra.  Aztán az eget kezdtem el figyelni. A meterológia szerint nemsokára ide kellene érniük a budapesti esőfelhőknek. Csak száz kilométerre fekszik ez a szarfészek a ricsajkodás fővárosától. Hát hol vannak azok a felhők? Sehol. De most mégis szerettem volna kicsit elázni.
A korábbi beszélgetésből imeghletődve, valószínűleg mindegyikünk a cuccot vádolta meg a síri csöndességgel. Persze máskor ugyanígy vádol az ember, ha a csillapíthatatlan áradó beszédét akarja megmagyarázni. De sajnos ez a szer is ugyan azt csinálja, mint a többi. Ugyan az vagy tőle, csak éppen még jobban te vagy.
Ez esetben az a próféta, akinek nincs semmit mondania ennek a kibaszott városnak, ezeknek a kibaszott barátoknak. És ők sem lephetnek meg már semmi olyannal, ami kicsit is érdekelne. Így mentünk, kussban, hárman, régi életemmel. Ha Budapest a nagybetűs zsibongó élet, akkor a kisvárosom maga a kisbetűs néma halál. Szeretnék hanyagul sétálgatni Veled valamiféle kettő közötti purgatóriumban, de azt nem lehet. Nem létezik köztes állapot. Legalábbis erre következtetek, mivel még senkivel sem találkoztam itt, ebben a kettő közötti átmenetben.
Mindegy is. A hamutál alá dobom ezt az érdektelen picsogásomat is, és csak liftezek tovább az élet és halál között. Most éppen egy békát figyelek, még mielőtt visszaszállnék az autóba. Egy békát, ami egy nádszálon éppen zavartalan álmát tölti. Belecsúszhatna a szerencsétlen a tóba, hogy legalább egy kicsit felverje a csendet. De igazából nem számítana már semmit ez a hirtelen jövő zaj. A tó kisimul utána, és a természet nem lepődik meg újra, az ilyesfajta nyomorulton.