Ki vízbe gázol,
fölhasítja a folyó medrét,
dereka köré csavarja a
felszín terítőjét,
magára veszi az
Égbolt lepedőjét —

Langyos ár mossa nyomát,
rosszabb esetben
poshadt szemét —

Folyóvíz tükrén a
végződő világ —

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.