Mohai V. Lajos összes bejegyzése

(1956, Nagykanizsa). József Attila-díjas író, költő, esszéista.

Magát gyászolja…

1. Mi az oka, hogy valakiben, akit ötven esztendős koráig irodalomtörténeti szövegei kapcsán ismerünk, hirtelen megszólal a költő hangja is? Más szóval: miért éppen most?

 

MVL: Az utóbbival kezdem: élet- vagy inkább halottrajzi adat Kutyánk halála. 2002 augusztus 9-dikén történt a pismányi kertben, ahol az év kellemesebb részét töltöttük Dalmatánkkal. Kutyánk hosszú öregség után távozott oda, ahol a valódi végtelen, az öröklét húzódik; ha azt kérdezi tehát, hogy a költői megszólaláshoz mi a közvetlen indíték, akkor azt felelem, a Kutya halála. Mindaz, amit ez halál jelentett nekem. Ezt pontosan tudom; arra viszont nem tudok kielégítő választ adni, hogy a megszólalás műfaja miért éppen a vers lett. Vagy ami végül is kikerült a kezem alól, miért a költészet tartományába tartozik.

Ezzel együtt sem akarok megtéveszteni senkit: már a korai hónapok alatt látszott, hogy amit írok a régi és hagyományos halottsiratók formáját ölti, követi majd. Naiv és pogány szövegmondás a létről, az életről, a halálról. Ez lett végül a Kilazult kő című kötet.

 

2. Mennyi idő termése a szöveganyag, mi alapján kerültek éppen ezek a költemények a debütáló kötetbe?

 

MVL: 2004 nyarán kezdtek sorok, két-sorok képződni papír-fecniken, éppen olvasott könyvek margóin, borítóin, jegyzetlapokon. A szentendrei kertben kezdődött ez is. Ez a helyszín, ez a kert változott át a halál kertjévé, Kutyánk halálakor. A kezdet kezdetén sem versre, sem kötetre nem gondoltam; amire készültem, és készülök azóta is, prózakötet, de erről korai beszélni. Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: kiváltképp nem gondoltam „debütáló kötetre”, mivel nem a költői megjelenés, vagy szerénytelenebbül, „a költői jelentkezés” volt a célom. Ötven fölött már nem számítanak a fölösleges hiúságok; vagyis a Kilazult kő esetében azt történt, amit az első kérdésre adott válaszomban megfogalmaztam.

   

 

3. Egy beszélgetésben hangzott el ez a mondata: „korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni”. Része ez valamilyen élet- vagy halálfilozófiának?

 

MVL: Így van. Meghatározó volt, hogy korán láttam halottat; ott voltam abban a helyiségben, ahol Nagyapám meghalt. Emlékszem arra, mi történt. Hat évesen találkozni a halállal, látni, hogy egy élet befejeződik, több mint kísérteties és megrázó esemény; továbbá megérezni valamit abból, hogy a halál puszta ténye, az élet elmúlásának visszavonhatatlansága mit vált ki azokból, akik tovább élnek, a hozzátartozókból, egész életemre rányomta bélyegét. Gondolhatja, hogy ez az élmény – akarom, nem akarom–, elkísér a síromig. De elárulom: sosem törekedtem rá, hogy átgyúrjam, regényesítsem, irodalmi élményeimmel helyettesítsem, főleg pedig az nem, hogy megszabaduljak tőle. Hogy úgy tegyek, mintha nem lettem volna részese gyerekfejjel a pillanatnak. Nem felnőttes meggondolásból jutottam erre a következtetésre; túlérzékeny gyermek voltam, vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol néha úgy éreztem, minden mese szörnye fölfal engem… Vidéken sokat járnak az emberek a temetőbe; gyermekkoromban sok temetésre vitt el magával a Nagyanyám. A kanizsai hidegházban nem féltem a koporsóban fekvő halottól, nem borzongtam soha… 

Van-e valamiféle élet-vagy halálfilozófiára hajazó gondolat abban, hogy a „halottaktól nem kell félni”? Nem tudom. A Kilazult kőben azt mondom el, hogy mit gondolok az élet és a halál elválaszthatatlanságáról. Ehhez annyit: a földi életet kolduslétnek érzem, amit kapunk, koldus-alamizsna — attól a Kosztolányi által megfogalmazott „Ismeretlen Úrtól”. Vagyis nincs miért elejteni bármit is magamtól, ha már egyszer az velem történt meg. Továbbmegyek: azt gondolom, örvény fölött telik el az életünk. A többit az olvasóra bízom; döntse el ő.  

 

4. A Hiába miért volna- című költeményben egy Weöres-idézettel „magyarázza” a Dalmata halálára keletkezett versek nagy számát. Úgy érezte, meg kell okolnia?

 

MVL: Most megfogott; amikor a Weöres-idézetet beillesztettem a versbe, nem gondoltam erre.  Weöres költészete, mondanom sem kell, akárhányszor olvasom, nagy hatással van rám. Az ember, mi tagadás, esendő. Lehet, hogy valami dolgozott a tudatom mélyén, támasztékot akartam, megerősítést, ha tetszik „magyarázatot”, mástól, egy igen sokak által méltányolt irodalmi fenoméntól. Lehet. Ezt utólag nehéz rekonstruálni. Nem is törekszem rá; a kötet visszhangjából egyébként arra következtetek, hogy a Kilazult kő, mint kötet-egész, mások számára a siratás archaikus formáját idézi föl, és ebben nem mellékes körülmény, hogy fő-halottam a Dalmatánk. Egyik kedves – szakmabeli — barátom, Sebes Katalin erről a mozzanatról egyenesen azt írja e-mailjében: „szépek a dalmatasiratók — nemcsak a versek, de az is, hogy nem embert, hanem kutyát sirat — ahogy mondani illik — a költői én —-, ám végtére is az ember minden lény elsiratásakor magát gyászolja: ilyen egoista az ő természete”.

 

 

5. A kötet nagyon tömör, nem igazán engedi az olvasót fellélegezni. Csak egy-egy pillanatra, például a Vágj át a sűrűségen című versben csillan fel a halál világából való kitörés lehetősége. A kötet utolsó mondata viszont ez:”kő-jelenlét fuldokol/koporsódeszkák iszonyatában.” Ebben van némi ellentmondás.

 

MVL:  A kérdés első felére a következő a válaszom: mint mondtam a Kilazult kő vers-együttese a halottsirató műfajára hajaz; innen a költemények tömör, vágott és nehéz karaktere. Hiába áll hosszabb-rövidebb szövegekből, egybe kell olvasni az egészet, mert akkor „adja ki”, és fedi föl magát; azt is mondhatnám, hogy a Kilazult kő akkor találja meg a saját súlyát. Az idő előre haladtával egyre inkább így gondolom ezt, bár a kötet megjelenése előtt sem forszíroztam, hogy folyóiratokban egyenként megjelentessem őket.

A kérdés második része ellenben már belenyúlik a kötet utóéletébe.  Értelmezés.  Ezért ehhez, engedje meg, hogy ne fűzzek kommentárt.

Hová is lenne az út?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció

 

Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?

A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?

Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?

Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.

Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne
innen el
az út?

Fekete, fehér

A látóhatár peremén már tisztul, de nem szabadulhatok a közelemben lévő látványtól; az útfélen fázósan gubbasztó varjak az elhagyott mezőkön, elhízott sirályok a sötétvizű tavakon. Mint az olvasmányélményekből kibomló táj, olyan a vidék. Az élet az egyik oldalon olvasmányélményeket hív elő, a másikon a fennmaradó energiáját a valóság átalakítására fordítja. Megkopott színek, zavarba ejtően meztelen határ a busz ablaküvegén túl; néha árnyék suhan el a földeken; távozó felhődarabok a pléhlavór-formájú égen. Kicsivel később, színdarabba-illően, mintha dézsából öntenék, zuhogni kezd. Eszembe jut Lakner Zoli szemérmes üzenete: “Akinek ennyi dalmatája vár megírásra, az nem lehet öreg és görnyedt, legalábbis nem engedheti meg magának. Ezt vedd biztatásnak! Csak nem vagy szomorú valamiért?” Vajon miért tudom emlékezetből visszaidézni a szavait, még csak arra sincs szükség, hogy utánanézzek az e-mailjeim közt; valószínűleg az agyongyötört táj szomorúsága miatt.
Dalmata Kutyánk negyven napos nehéz agónia után, majdnem tizenhat éves korában halt meg, 2002. augusztus 9-én, péntek délelőtt kilenc óra harmincnégy perckor. Hosszú élete kivételesnek számít a környezet és a világ változásaira túlságosan is fogékony fajtánál. Hogy a Mi Kutyánk halálának ideje rövidesen elérkezik, azt a nyár elejétől sejtettük; a féltő gondoskodás, a gyógyszerek és lelki törődés sem változtathatott azon, hogy az elöregedett szervezet a betegségekkel szemben alulmarad. ”Már csak a szeretetük tartja itt”, mondták elgondolkodva és együtt érzően az ismerősök, a közeli és távoli barátok.
Amikor májusban aztán – kicsivel korábban, mint máskor szoktuk — kiköltöztünk a kertbe, az új, harsány környezetben mind szembeötlőbbé a vált a téli, tavaszi hónapok erős fogyása. A zöld fulladással küszködő kerttel foglalatoskodtunk és a házat igyekeztünk lakhatóvá tenni a nyárra. Ez a művelet jelenti minden évben az első komoly fizikai próbatételt, mivel azokat a hasznos eszközöket, mindennapi tárgyakat, amelyeket a pismányi hegyen töltendő életünkhöz nélkülözhetetlennek tartunk és amelyeket a nedves ősz és a hideg tél viszontagságai elől az előző évad végén a házba menekítettünk, most kicsomagolunk és visszahelyezünk eredeti helyére. Mert az összecsukható kerti szék mégiscsak a fenyők kupolája alatt nyújtja a legtöbb örömet a négy fal közül kiszabaduló, nagyvárosi szplíntől elgyötört testnek és léleknek. Szemünk sarkából azonban minden pillanatban a Kutyát lestük. Dalmatánk csont és bőr volt, az izületi lobok és fájdalmak miatt nehézkesen mozgott; a hátsó lábai alig-alig tették képessé a biztonságos járásra; egyszóval, majd a szívünk hasadt meg, de minden nap közelebbről éreztük, hogy ez a nyár eldönti a sorsát, és vele együtt valahogy a miénket is.
Vajon akkor a tekintetemből ki, mire következtetett a környezetemben? Nem gondolom, hogy feszült állapotom minden racionalizmust nélkülözött volna. De ha valaki azt látja, hogy a saját halálommal küzdök izgatottan és reménytelenül, közel jár a valósághoz. Negyven nappal és negyven éjszaka július elsejétől augusztus kilencedikéig: azoknak a nappaloknak és éjszakáknak az igénybevétele semmelyik korábbi erőfeszítésemre nem emlékeztetett. Mint aki a saját halálát játsza végig.
A tuják alá temettük el; a sziklás föld csikorgott talpunk alatt a pismányi kertben, ahogy a hantokat szórtuk a hosszan tartó kánikulai napoktól átforrósodott hegyen. Ahogy a sötétbe és a csöndbe borult kertben ültem roskatagon másnap, harmadnap, mintha kivülről láttam volna magam: azt a benyomást nem felejtem el sokáig, amit egy érzéseivel magára maradt ember hagyhat a külső szemlélőben. Az éjszakai kert egyszerre nyugtatott meg és egyszerre korbácsolta föl az idegrendszeremet, a kert jelentette a csillagokkal, a növények illatával, a föld szagával az akkori helyzetben a megmásíthatatlant. „A nélküle-utáni helyzetben“,már a gondolat is lesújtott: az eszeveszett pillanatokban, amikor a fájdalom és a veszteség úgy látszott, hogy véglegesen összetöri az ellenállásomat, egy belső hang kezdett beszélni hozzám: kiért teszed? magadért, az összes halottadér?
 
Abban a megváltozott életben, amely a Kutyánk halála utáni első napokban mások előtt zajlott, maradandó elvonási tünetekkel járt. “Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk…’– ezt az Arany János-verssort morzsolgatom, miközben téblábolok ide-oda, helyiségről helyiségre járok a kiürült házban, föl-le az egyszemélyes lépcsőn, az apró, közlekedőn keresztül az erkélyig, majd onnan folytatom visszaúttal a verandára nyíló hályogos szárnyú üvegajtóig. Kilépek a mozdulatlanságba: előttem a kert elülső része a párás völgy fölött a pismányi hegyoldalban. Jön az ősz, magába oldja vízfestékként lábamnál a tájat. Pára és messzeség. A drótkerítes mögött ázott csomókban fű, feslő virágágyás, a fenyők tűlevélszőnyegébe süppedő betonjárólap — mind emocionális tömörítés ittmaradt életemhez. Innen a kerti kaput nem lehet látni, de tudom, hogy ott áll, ahol a betonút szegélye a ragacsos agyaghoz ér, és ránehezedik a nyirkos bokrokra, rózsatövekre. Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért, és hátat fordított a világnak? A hosszúra nyúlt agónia reménytelenségbe fulladt éjszakáin gázolok újra és újra keresztül a válaszért.
Ötven fölött mi teszi azt velem, hogy észrevétlenül mindent ahhoz mérek, hogy egy nap már nem leszek többet. Tegnap még azt írtam volna, hogy „igazítok“. Az utóbbi ige használatát fölöslegesen kimódoltnak érzem ebben a pillanatban. Lehet, hogy holnapra ismét változik a véleményem. Mér és igazít; a fogalmazásba becsúszik egy hiba, és kész. A mondandód súlytalanná válik. Ebben az esetben nem azért, mert mindenki elmondhatná magáról, ki így vagy úgy a Föld porához tart, hogy érzéseit, gondolatait előbb vagy utóbb a halálhoz kapcsolja. Méri, igazítja. Hanem azért mert az öregségre készülődve, elhárító tudatunk tompul, és a halál is lassan mintha vágyaink kiélésének egyik formájává válna.
Vajon mit piszkál ki belőlem még az idő, amiről eddig sejtésem se volt? Mit gyújt meg bennem? Hogyan élem föl maradék életemet? Lehet, hogy tartogat még a számomra egy kertet valahol a hegyvidéken. Esetleg a képzeletemben, hogy legyen még valamit elérnem, amit szeretnék. Megeshet, hogy sikerül. A szerelem kertje lesz. Ajándék. A halál kertje lesz. Az Ég halvány lenyomata. Nem tudom.
Három holttesttel találkoztam eddig az életemben.
Kisgyerekkoromban Öregapám abban a szobában halt meg, ahol hat évvel azelőtt megszülettem. Az ő tömzsi teste melengetett, amikor fáztam, kalapja karimája vetett árnyat rám a tűző napon. Ő volt a gyermekkorom. Vele szívtrombózis végzett egy májusi vasárnap reggel. Már nyíltak az orgonák, illatuk beborította a kertet. Öregapám fölkelt az ágyból, kiment az udvarra, vágott néhány ágat és az asztali vázába tette. Már az ágyában voltam; amikor fölébredtem, bemásztam oda a paplan alá. Öregapám az asztal mellett elszédült, az orgonákra azonban még maradt ideje. A házban csak a test tompa zuhanása hallatszott. Egy kimerevített pillanat az időből. Mire kiért a zöldkeresztes orvos, beállt a halál.
Nincs mit keresni az emlékeimben: saját magamnak nem tudom felidézni, hogy mi történt akkor; nincs előttem Öregapám holtteste, a halottas ház nyüszítő csöndje; szüleim mondták, onnan vitték temetni másnap egy kifestett szárnyas ajtajú halottaskocsin, melynek megmagasított oldalai ezüstös üveglapok voltak. Ez azonban nem biztos, hogy így ment végbe a valóságban is; de erre a történetre emlékezem máig, azt azonban nem tudhatom, meddig marad végleges ez a változat nekem. Többször kaptam rajta magamat azon, hogy elkezdtem kitalálni Öregapám halálát; mintha gyermekkorom különálló történése lenne, ezért akarok közelebbi kapcsolatba kerülni vele; kiadós májusi esők jutnak az eszembe öt-hatéves koromból; harsány olajzöld a kert színe, már megfestette a május. Látom Öregapám erőfeszítését, ahogy lépked, nehezére esik a járás, küszködik minden mozdulattal. Aztán egy hirtelen fölvillanó képben látni vélem, ahogyan a nedvességtől laza talajon bevésődött keréknyomok a sötétbarna koporsót ide-odabillegtetik. Hallom, hogy fojtott, süppedős nesz kíséri a menetet a temetőkapuig, ahonnan tovább abroncsok csattogó zaját viszi a szél a Hidegházhoz téglával és bazaltkockákkal kikövezett mohos útról. Több temetést láttam azóta, lépkedtem soha el nem múló lassúsággal halottas menetben, de ezt az elsőt mégsem tudom részletesen elképzelni, mert valahol mindig elakadok benne. De nem tettem le róla, hogy egyszer a végére érjek; egy álmomra viszont olyan élesen emlékszem, mint az első szúrós levegővételre az iskolai futások után. Félelmeimben mindig beleütközöm ebbe a korai álomba. Először láttam magamat kívülről akkor; a Halál ott ül a gyerekkori kertben a diófán. Hálót font, és arra készült, hogy a nyakamba dobja. Fölriadtam.
Ha a gyermekkorból ezt az epizódot elmesélem valakinek, hozzáfűzöm még, hogy „azóta nem alszom”. Nem tudom megítélni, mindez hogyan hangzik másnak. Ha kissé színpadias is, az elmúlás képzete hozzátapad, és megkerülhetetlenné teszi a gyermekkori kertet.
A második halottat meglett férfiként láttam: a feleségem édesapja volt. Holtteste egy budapesti kórház belgyógyászati osztályán lepedőbe csavarva feküdt, még a kórteremben, fél órával azután, hogy megállt a szíve. Nyolcvankilenc évet élt; arcán a várakozástól nehéz levegőben nem látszott az életben maradásért vívott erőfeszítés. Nyugodt halott volt, de ez lehet, hogy hidegen és kimérten hangzik. Emlékszem, a kórházi fényben az egymás melletti ágyakon a paplanok alatt élő testek körvonalait éreztem, de pillantásokat, figyelő szempárokat nem. Abban reménykedtem, hogy még sincs senki rajtunk kívül a halottas szobában, és hogy a halállal még ott a kórházban is minden megváltoztathat.
A harmadik holttest Dalmatánké. Őt láttam meghalni is. Az élet bizonytalan körvonalait a végső
pillanat körülrajzolja. A meghalásé. A halál helyett nem jön más. A halálnál nincs reménytelenebb. A megrendülés héja alatt a továbbélőnek a reménytelenség marad. A szomorúság. A másik mozdulatlan görcsben alszik, amíg az idő tart. És ő is szomorú, mondja Weöres Sándor.
Oldalra kell pillantanom: az ablakpárkány fölött elúszik a tekintetem, csorog a víz az esőcsatornán, lüktet a halántékom, verdesi a szemközti elhanyagolt tűzfalat a diófa súlyos ága. Balról a déli vasút vágányai felöl – még a Mészáros utca házsora sem jelent akadályt — betódul a hűvös levegő, a csuromvizes fák alatt pedig ott vesztegel koszos felhőgomolyokkal az Égbolt: „Odakünn az eső megered s kopog, mint majd ítéletnapján a dobok s mindent valami nagy magába zár szennyesen és puhán a sár, a sár”. Az ürességbe hajló, alig pislákoló délutánon Babits-kötetet lapozgatok a Krisztinavárosban, a Naphegy alatt. Másfél évtized óta az első Dalmatánk nélküli késő ősz; szobám kelletlen zúg, gubbasztok a szürke lepedékben ülő kert fölött.
Nemrég jöttem meg, az Árpád-hídon buszoztam keresztül: furcsa érzés volt a víz fölött, az alacsonyan szálló felhők között ezen az undok napon az élet. Az eget mintha tonnányi rongycsomóból bálázták volna föl; csöpögött a híd vasszerkezetére az eső, október elejéhez képest a levegő egészen hideg volt. Amikor megérkeztem, a lépcsőházban a huzat bevágta a régimódi üvegajtót; féltem, hogy kiesnek az ablakszemek, szétesik a keret, és pótolhatatlan veszteséget okozok; ez a belső ajtó finoman bontja meg az utcai kapu és lépcsőház közötti teret; építészeti arányosságával máskor mindig megragad, most dörejszerű hangja a kellemetlen félhomályban ijedtséggel töltött el.
Mielőtt átszeltük volna a folyót, a víz fölött az Északon az elkeskenyedő látóhatárt lestem izgatottan, és ügyetlenül. A pismányi sírt kémleltem, ahogy minden busz-úton a hídakon.
Papa, hová tűnt innen az a nagy kutya?” Belehasít a ritkás téli vasárnap délutánba a vékony gyerekhang. Visszafojtom a lélegzetemet. A sírnál állok, a megszikkadt föld még tavalyi lábnyomaimat őrzi, olyan mint a szőnyegen szétterülő sáros cipőtalp. A tuják zöldje eltakar, a kíváncsi szemek nem látnak meg. Óvatoson lesek ki az utcára, a drótfonatú kerítés ereszkedő végénél kék anorákcsík mozog; lassan eltűnik a szemem elől, de a kérdés ott kattog még hazafelé is a fülemben, araszolgatva kátyuk között a huzatos országúton.
Ezerhatszázkilencvenkét napja üldözöm árnyaimat. Ezerhatszázkilencvenkét síron túli nap és éjszaka izgatottsága tölt el – ez más érzés, magamra húzott ismeretlen árnyakkal. Miféle be nem vallott lelkiismeretfurdalás vonszol tovább, éjszakától éjszakáig? A láthatatlan út végére? Türelmetlenül várom az elfeketülő estet, amikor üres, hideg, és mozdulatlan az Égbolt szuroksötétje, csak a szívem kalapál. Az első reggeli fényben ép eszem maradékával mégis — talán a kelleténél is jobban — hajlok a józanságra: amikor szemem befogja a nyirkos kert horizontját – a gözölgő kávé fölött – pillantásom a menekülést jelentő part hirtelen előbukkanó szirtjeit megpillantó hajótörötté, aki járatos lett a sors viszontagságaiban. 
Valahol olvasom, hogy a halál órája éleslátást kölcsönöz a távozónak. Ez szíven üt. A távozónak. Vajon mit jelent, hogy valaki tudja, néhány nap múlva leeresztik a sírgödörbe?
Egy régről ottfelejtett, napsárgította újságkivágásra lettem figyelmes a Mészáros utca egyik kirakatánál a krisztinavárosi templommal átellenes oldalon, ahonnan már láthatóvá válik az alagút nyilása. Az évszak sötét és kellemetlen felében jártunk, a hideg légáramlatok szúrosan készülődtek felénk, a tél szaga rátelepedett az utcákra, alulról fölfázik az ember, ha vékonytalpú lábbeliben indul el hazulról. Azon kaptam magam, hogy óvatosságból még kikerülöm a celofánosodó pocsolyákat, néhol a szegélyükön egyensúlyozok, hogy bele ne lépjen ő. Megállapítom, hogy a dalmatalábnak hideg, szikár és kemény a föld, Kutyánknak nem tetszene: nem szívesen időzött kint a vegacilinízű, elmaszatosodott, akváriumi időben.
Amikor az utca hajlatából fölsejlik az alagút, még néhány lépésem van a kirakatig. A megbarnult újságkivágáson kép látható, hosszan megbámulom: egy középkorú férfi szálkásszörű tacskóval szemez. A férfiarc profilból valószinűtlenül keskeny, hizelgő és mulatságos, a kutya arcéle is keskeny és vidám.
Egymáshoz nyomják orraikat, hogy tekintetük egymásba érjen.

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott…

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.