Címke: interjú

Korlátoktól az álmok eléréséig (Kozák Annamária beszélgetése Ondrejcsák Eszterrel*)  

Kozák Annamária: Tartottál a felvételtől? Hogy nehezen fogunk tudni beszélgetni, hiszen nem ép a hallásod. Általában könnyen kommunikálsz másokkal?

Ondrejcsák Eszter: Tulajdonképpen nem aggódtam a kommunikáció miatt, de figyelembe kellett vennem a halláskárosultságomat, ami óvatosságra int, ha nyilvános szereplésről van szó, legyen az konferencia-előadás, könyvbemutató vagy rádiófelvétel, tehát el kellett gondolkodnom azon, milyen módon oldható meg, ha például élő adásban beszélgetünk. Ez esetben szükségesnek tartottam volna az írótolmácsot, elővigyázatosságból. Azonban megkaptam írásban a kérdéseket tőled, így pedig egyáltalán nem okoz gondot a beszélgetés. Általában valóban könnyen kommunikálok másokkal, bár vannak esetek, amikor nem, de ez személyválogató, hiszen mindkét félnek törekednie kell az érthető beszédre ahhoz, hogy gördülékenyen folyjon a beszélgetés, ez természetes az emberi kommunikációban, tehát nem mindegy, hogy akivel beszélek, mennyire törekszik arra, hogy megértsem, milyen hangmagasságban vagy gyorsasággal beszél. Az is fontos, hogy mennyire ismerem az illetőt, tehát mennyire tudok szájról olvasni X, Y esetében, vagy az illető milyen nyelven beszél, milyen a kiejtése. Az évek során megtanultam figyelni a non verbális megnyilvánulásokra, mint a testtartás, a mimika, a tekintet, így sokszor a másik félnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani. Attól is függ, mennyire értem a másik felet, hogy mennyire vagyok fáradt, vagyis képes vagyok-e 100%-osan a másikra figyelni, vagy nem, mert ha nem, akkor előfordulhat félreértés. Nekem a nap 16 órájában figyelnem kell másokra, a közlekedésre, ami hihetetlen energiát követel tőlem, illetve koncentrációt, türelmet, sőt empátiát, mert nem mindegy, hogy a pillanatnyi érzelmeim ragadnak-e el, és látok bele valamit egy dologba, ami nincs, vagy tisztán figyelek-e a másikra, és ezért tudom-e érzékelni a megnyilvánulásait úgy, ahogyan azok valójában vannak. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy szakmai beszélgetésről van- e szó. Egy üzletben a beszélő fél, pl. az eladó szinte mindig ugyanazokat a mondatokat, szavakat használja, tehát lehet, hogy én egyáltalán nem hallom, amit az eladó beszél, mégis tudok jól és helyesen reagálni, mert tisztában vagyok a lehetséges mondatokkal és szavakkal, amik előfordulhatnak. Egyszóval egy másodperc alatt ki tudom választani, vajon az adott helyzetben miről lehet szó. Ez azonban egy egyetemi előadás alatt pl. nincs így, ott problémát okoz, ha a tanárt nem hallom, hiszen nem tudhatom előre kiszámítani az összes lehetséges szavak, szakkifejezések közül mi fog elhangzani. Végeredményben tehát igen, könnyen kommunikálok és gyorsan másokkal, jól tudok reagálni, mert nagyon gyorsan gondolkodom, és felhasználom a non verbális kommunikációt is, valamint a nagyon magas fokú érzelmi intelligenciám is, és nem, mert hiába mindez, ha olyan területre tévedek, ahol száraz, egyhangú, monoton beszédről van szó, és csak a szavakra hagyatkozhatom. Ez esetben magasabb a félreértés, meg nem értés lehetősége, amivel előre is számolnom kell.

35a4c930-368e-45fb-b5d8-8414d423cdbf

A.: Mikor és hogy derült ki, hogy a hallásod nem ép, hiszen hallóként születtél?

E.: Már alapiskolában, a felsőbb osztályokban, kb. 10-14 éves korom között nyilvánvaló lett számomra, hogy rossz a hallásom, ez diktálás közben, valamint felmérőkön vált igazán nyilvánvalóvá, ahol nem minden szót értettem, amit a tanár mondott, így leírni sem mindig tudtam arra a választ, amit a tanár kérdezett. Sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam, alapiskolában nem beszéltem a tanároknak erről (ami rontott a jegyeimen), vagy a szülőknek, a barátoknak, a családtagoknak, mert meg voltam ijedve, tartottam a megalázástól, a kiközösítéstől. A szüleim sem voltak soha támaszok, nem bíztam meg bennük, mert nem volt rá okom. Ebben az ügyben tehát nem fordultam senkihez, de nem tartott sokáig másoknak is felismerni a problémát. Amikor a szüleim előtt biztos lett, hogy rossz a hallásom (akkor még csak nagyon kismértékű hallásvesztésről volt szó), nem jól reagáltak, apám 10 éves koromtól nem foglalkozott velünk a testvéremmel, akinek szintén rossz a hallása (sőt az unokatestvérem úgy született, hogy egyáltalán nem hallott) szóval nem élt velünk, anyám pedig elbagatellizálta a problémát még akkor is, amikor a szomszéd, aki egészségügyi dolgozó volt, rászólt, hogy el kellene vinnie minket orvoshoz, mert rossz a hallásunk. Sokáig mondta ezt neki, de nem akart foglalkozni vele. Én ebből gyerekfejjel azt vettem ki, hogy erről nem szabad beszélni, el kell hallgatni, mert ez szégyellnivaló, ez valami olyasmi, amit nem szabad felvállalni. Úgyhogy középiskolába kerülve sem beszéltem erről a problémáról senkivel, hanem úgy próbáltam megoldani a felmerülő nehézségeket, ahogyan tudtam. Amikor már egyetemre elkerültem, az volt bennem, hogy mindent egyedül kell megoldanom, egyedül kell boldogulnom, nem számíthatok senki segítségére vagy támogatására. Így segítséget sem kértem orvosoktól, tanároktól, kivéve egy-két hallgatót, akik közel álltak hozzám, azokat megkértem, hogy adják ide a vizsgák előtt a jegyzetüket. Megoldottam a tanulást úgy, hogy végigültem a sok tanórát, majd este mindennap elolvastam én magam a könyvekből, miről is volt szó tulajdonképpen.

A.: Hogyan küzdesz meg a mindennapokban ezzel?

E.: Már nagyon jól. Ezek a kezdeti évek, amik bizony nehezek voltak, rengeteget segítettek az önállóságban, a megküzdésben. Lelkileg, testileg és érzelmileg is. Testileg az évek során az agyam hozzászokott a gyorsasághoz és azonnali reagáláshoz, az éber figyelemhez, a több felé való figyeléshez, a fokozott koncentrációhoz, az elmélyüléshez, a problémamegoldáshoz, ami még a munkámban is rengeteget segít, hiszen így hihetetlen gyorsasággal, egy-két nap alatt végzek el olyan feladatokat, amik másoknak heteket igényelnének, és nem a nehézségekre, akadályokra figyelek, hanem a megoldásokra, a módszerekre. Valamint nagyon sok energiám lett, amivel a környezetem igazából nem is tud mit kezdeni. Ez nem mindig volt ám így, gyerekként nagyon lusta voltam, energiahiányos. A mostanra kialakult magas energiaszintem viszont segít mindenben: nagyon nehezen fáradok el, óriási a munkabírásom. Ezen is szokták vakarni a fejüket az ismerőseim. Ezt sem igazán értik. Ennek ahhoz van köze, hogy sokat kellett másokra figyelnem, meg kellett felelnem az elvárásoknak. Amihez több energia kellett. A szervezetem tudott alkalmazkodni a megpróbáltatásokhoz, mert rá volt kényszerülve, vagy inkább kényszerítve. Lelkileg és érzelmileg azért viselem jól ezt az állapotot, mert megtanultam megvédeni magam a külső reakcióktól, az emberek elutasító, lekezelő magatartásától, a megalázásoktól, és nagyon erős lettem lelkileg. Engem nem zavar meg a sorozatos elutasítás, ahogyan egyáltalán nem érdekel az sem, mi a véleményük, szerintük nekem mi a jó, vagy mit kellene tennem. Engem sokáig féltett a családban mamám, keresztanyám, hogy ha egyetemre megyek, meg tudom-e állni a helyem, miből fogom kifizetni a kollégiumot, mit fogok enni, hiszen a szüleim nem támogattak, és ekkor már nem is éltem velük. Engem sohasem tudott befolyásolni az, mások mit szeretnének kezdeni velem, én mentem a saját fejem után, nem hallgattam meg a félelemből, aggodalmakból, de még csak a jóindulatból eredő tanácsokat sem. Azért, mert ha ezt megteszem, akkor ez visszatart attól, amit szerettem volna, pl. az irodalomtól, amit szerettek, mert vagy magamat féltem, és el sem indulok a saját utamon, meg sem próbálom leküzdeni a nehézségeket, vagy kiteszem magam a lehetséges negatív tényezőknek. Ha valakit sorozatosan negatív hatások érnek, képessé kell válnia arra, hacsak nem akar elcsüggedve, feladva mindent egyhelyben toporogni, hogy megvédje saját magát. Önmagától is. Sőt főleg önmagától, mert a legnagyobb akadályokat a belső gátlások, aggodalmak okozzák. Mert mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz ha majd soha nem lesz belőlem senki, mi lesz ha feleslegegesen pocsékoltam 8 évet egyetemi tanulásra stb. stb. stb. Megmondom, mi lesz: önbecsülés lesz ebből, tisztelet és önszeretet. Olyan, ami falakat épít mások előtt, ami megvéd mások negatív reakcióitól, amit nem tudnak áttörni. Persze fel lehet adni, most is meg tudnám tenni, hogy nem tanulok meg franciául, mert kifogások mindig akadnak, akadályok, nehézségek is lesznek, soha semmi nem lesz könnyű. De nem jobb 10 évet végigélni sok küzdéssel, még ha talán felesleges is mindez, mint el sem kezdeni a saját életemet formálni, ahogyan én szeretném? Úgyhogy engem nyugodtan szidhatnak, megalázhatnak, kritizálhatnak, elutasíthatnak, kiközösíthetnek az emberek, X mondhatja, hogy nem akar a barátom lenni, megtéphetnek a szakmámban is, otthon is, a családban is, ha tetszik, nekem ez nem fogja elrontani hosszú távon a közérzetem. Adhatnak tanácsot is az emberek, de nem fogadom el mindenkitől, mert nem tehetem meg, hogy olyanok véleményére hallgassak, akik nem ilyen helyzetben vannak, mint én. Akik nem ismernek annyira, mint én magamat. Mert egyedül én tudom, mi az, amit szeretnék. Ezért én nagyon meggondolom, kinek a tanácsát hallgatom meg, mit fogadok el és mit nem. Ezt nevezik ellenálló erőnek. Ez szükséges, mert enélkül nem tudtam volna idáig jutni. Érzelmileg pedig azért nem zavar az állapotom, mert nincs időm az érzelmeimmel foglalkozni. Lehetek szomorú… félhetek… lehetek dühös… szenvedhetek… ha akarok, de minek, ez nem változtat semmin, és meddig tart ez? 1 óráig? holnapra marad belőle valami? Persze néha lehet nyafogni, ezt azért még én is szoktam, néha még haragszom is. De csak néha. Az az igazság, hogy én jól érzem magam, a nap nagy részében boldog vagyok. Bár van, amikor én is elszomorodom, mert azért nekem sem minden esik jól, le tudnak törni, néha felesleges dolgokon gondolkodom vagy rágom magam, de ez nem tart tovább pár óránál, max. 3-4 napnál. Régen ez nem így volt, ma már így van. Én csak fontos dolgokkal foglalkozom. Csak azokkal akarok foglalkozni, amik számomra fontosak. Ebből nyerem az energiám nagy részét. A többi valójában nem számít.

A.: Miben látod a nehézségeidet?

E.: Leginkább a munkahelyi elhelyezkedésben. Ez nem könnyű a szakmámban sem, más szakmákban sem. Az én esetemben túl sokan vagyunk irodalmárok, kevés a hely, és magasak az elvárások. Homokba hiába dugom a fejem, ez van, tehát az a kérdés, hogy sikerül-e majd elhelyezkedni olyan munkahelyen, amit kitanultam, amiért ennyit küzdöttem. És ez nem az miatt van, hogy rossz-e a hallásom, ez a mai gazdasági, társadalmi helyzet miatt van. A valóság az, hogy meg kell felelni az elvárásoknak, amik a tudós életben vannak. Pl. hány nyelvet kell ismernie egy tudósnak ahhoz, hogy alkalmazzák? 1 nem elég. Legalább 2-3 nyelvismeret kell. Nekem pedig nyelvet megtanulni nem egyszerű, mert nem hagyatkozhatom a nyelvtanfolyamokra, ezt nekem másképp kell megoldani, vagy magánórákkal, vagy egyedül. Ezzel számolni kell, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyelvvizsga alól való felmentés nem megoldás, ha valaki tényleg szeretne tudós lenni, persze a szóbeli felmentés még rendben van, de legalább írásban szerintem igen, le kell tenni egy-két nyelvvizsgát, és igen, meg kell tanulni 1-2 nyelvet rendesen. Ami nem könnyű. Persze csak ha irodalmár akarok lenni, és itt az a kérdés, mennyit vagyok hajlandó ezért tenni. Senki nem kérte tőlem, hogy irodalmár legyek. Ez az igazság.

A.: Minden probléma ellenére elvégezted az egyetemet, doktorizol. Milyen akadályokat kellett legyőznöd? Mi segített ebben?

E.: Igen, most fejezem be a doktori iskolát az ELTE-n. A doktorin nem voltak valódi problémáim, nem volt mit legyőzni. A magiszteren sem voltak, a tudományos életben sem. A bakalár képzésen gondot okozott az oktatási módszer, vagyis az, hogy a tanár többnyire azt kérte vissza vizsgán, amit ő mondott el az órán, de a barátaim ideadták a jegyzetet, ha kértem. Az idő viszont gond volt, mert 3 év alatt 85 tárgyam volt, történelem, magyar nyelv és irodalom szakon, amihez még jött a pszichológia és pedagógia is, így semmi másra nem jutott időm, mint a folyamatos tanulásra, utána olvasásra. Amivel természetesen többet tanultam meg, mint amit kértek, de kevesebbet is aludtam és pihentem, a magánéletemre vagy családomra pedig alig jutott időm. A magiszter képzésen már önállóbb volt az oktatási módszer, én magam jegyzeteltem ki a könyvekből mindent, így rengeteget olvastam itt is. A doktori számomra ezért már igazából nagyon könnyű, mint ahogyan a tudományos munkák is azok: az írás, szerkesztés, konferencia-előadás, szervezés. Ami nehéz, az most következik: a doktori eljárás, mert szükségem van még egy nyelvvizsgára, meg kell írnom a disszertációt, meg is kell védenem, illetve fel kell készülnöm a szigorlatra. Erre maximum 3 év van tudomásom szerint, így nem mindegy, hogyan osztom be az időm, mert ez mellett még dolgoznom is kell, magánéletem is van, és sok mást is magamra vállaltam. Egy szóval meg tudom mondani tehát mi segített az egyetem alatt, és mi fog ezután is segíteni: az akarat.

A.: A halláskárosodásod mennyire gátol az emberi kapcsolataidban? Vagy pont emiatt figyelnek mások jobban rád, a mondanivalódra?

E.: A kommunikációt nehezíti, ahogy mondtam, de az emberi kapcsolatokat szerintem nem gátolja. Figyelni kell a másikra. De hogy jobban figyelnek-e rám azért, mert rossz a hallásom? Nem. Nehezére esik az emberek 99%-ának, mégpedig a türelem, az időhiány miatt. Mert ez fárasztó. Mármint a másokra való figyelés. Mert rohanás van. Mert semmire nem nagyon tudnak figyelni, időt szánni, nemhogy az emberi kapcsolatokra, a szavak újraismétlésére, mert türelmetlenek, mert az emberek többségének nincs sok energiája, és olyan dolgok kötik le a figyelmüket, amik még nekik sem igazán fontosak.

A.: Milyennek látod a hallássérültek, a fogyatékkal élők helyzetét?

E.: Nehéznek. Van, amin muszáj változtatni. El kell gondolkodni azon, mi az, amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni, és mi az, amit fogadjon el úgy, ahogyan van. Ha elfogadja az ember saját magát, azokat a dolgokat, állapotokat, helyzeteket, amin nem tud változtatni, akkor több ideje lesz azon gondolkodni, min tudna változtatni. Erre kell koncentrálni pedig, ha valaki el szeretne érni valamit. A lehetőségekre, megoldásokra. Fontosnak tartom, hogy amennyire tudják, segítsék a hallássérült személyek tanulását, munkahelyi elhelyezkedését, mert ezzel az életszínvonaluk növekedhet. Segítenie kell a családnak is, elsősorban a lelki támogatással. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami problémája, aki ne szorulna valamiben segítségre, ne lennének nehézségei. Itt most nem arról van szó, hogy egy hallássérült ki van szolgáltatva és mások segítségére szorul, ahogyan általában az emberek róluk gondolkodnak, hanem arról, hogy minden ember mások segítségére szorul. Pl. Menjünk át az úton, ha zöldet világít a lámpa, lefogadom, hogy 50% esély lesz csak arra, hogy oda is érünk. Csak nem tudatosítjuk, de tényleg, honnan tudjuk, hogy éppen nem történik-e valami velünk? Ki vagyunk szolgáltatva mindannyian, senki nem marad életben mások segítése nélkül. Hallottam már ezerszer, hogy de Eszter, hallássérülten, hogy is gondolom ezt, hogy én ide meg oda menjek, meg én ezt meg azt akarjam. Sajnálkoztak az emberek, lesajnáltak. Pedig az igazság az, hogy nem a hallássérültek vannak rászorulva másokra, meg nem a vakok, bár lehet, több segítséget igényelnek, de ez sem minden esetben van így, vagy nem biztos, hogy több segítségre szorulnak, mint pl. egy idős férfi, akinek májproblémái vannak, és állandóan műtéten kell átesnie, hanem az emberek vannak egymásra szorulva. És aki ezt nem látja, hogy bizony ő rá van szorulva arra, hogy ne maga készítse el a kenyeret, hanem megvegye a boltban, mert ő nem tud kenyeret sütni, az nem tudja, mit jelent az a szó: hála, köszönöm, bocsánat. Ilyen emberekkel én nem akarok kapcsolatban lenni. De mennyire félünk az öregkori kiszolgáltatott helyzettől, a betegségektől, a kórházaktól, a haláltól. Annyira félünk, hogy nem akarunk 70 évesen egyedül maradni, a gyerekünk ápolására bízni magunkat, nehogy a terhükre legyünk. Nem merjük meglátogatni a betegeket, a nagyit. Mert akarjuk meglátni, hogy nem mi irányítunk mindent, nem tudunk előre semmit, nem tudunk elengedni másokat. Megtervezzünk egy napot, egy projektet, egy utazást, aztán szitkozódunk, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Ez nagyon mulatságos nekem. Komolyan, nagyon mulatságos.

A.: Mit tudsz tenni ennek a javításáért?

E.: Én?? Hiszen most is teszünk együtt valamit. Meg fognak azok is, akik hallgassák ezt az adást. Sok mindent tudunk tenni együtt. Magamra terelve a szót: augusztustól szeretnék jelnyelv tanfolyamra járni, aztán előadni jel és szó összhangban, bárhol, ahol kérik. Szeretnék többet írni a témáról, hogy rámutassak azokra a lehetőségekre, amikkel pl. a tanórán segíthetik a tanárok a hallássérült diákokat, hogy ne keljen annyi időt a tanulásra szánniuk otthon, mint nekem kellett, és jobb eredményeket érhessenek el. Milyen jó volna, ha doktorizhatnának 100-an, 1000-en, ha kaphatnának sokan munkát, mert megkapták a szükséges támogatásokat, segítséget, és mindenekelőtt bíztak magukban, meg a családjuk, barátaik is biztatták őket. Már most mondom, hogy az sem lenne felesleges, ha az emberek egy része megtanulná a jelnyelvet, vagy legalább próbálna segíteni. Nekem nem sok ember akart segíteni, és én sem sok embert kértem meg, hogy segítsen, büszkeségből, vagy mert azt hittem, úgysem fognak segíteni – ami hiba volt. Nem szeretném, ha mások is ilyen hibába esnének. El tudnám mondani, ha a hallássérültekkel foglalkozhatnék egy vallási vagy polgári csoporton belül, amit én már megtapasztaltam, így jobb esélyeik lennének, tudnám segíteni a lelki támogatásukban, erősebbé tudnám tenni, ösztönözni tudnám őket, ezzel együtt magamat is. Nagyon szeretnék velük foglalkozni a jövőben valamilyen módon.

A.: Milyen tevékenységeket végzel szívesen?

E.: Tagja vagyok számos kulturális és társadalmi csoportnak. Foglalkozom a cseh- szlovák- magyar viszonyokkal a kultúra területén, természet- és állatvédelemmel, pár helyen önkéntes vagyok, pl. a helyi katolikus Karitásznak is segítek Dányban, ahol élek. Itt decemberben alakult meg a rászorultakat segítő csoport, a plébános, Kovács András javaslatára. Füzesi Zsuzsanna, a vezetője, akivel együtt rengeteget dolgozik azért, hogy a rászorultak megkapják a nekik megfelelő segítséget, és a tagok is heti szinten segítenek, amiben csak kell. Munkát keresnek, adnak másoknak, élelmet- és ruhát, bútort gyűjtenek, a gyereknek játékot, pár családnak biztosították a téli fűtését, fát vettek, látogatunk nagycsaládosokat és időseket is, s így tovább. Most, ha megengedi, megemlíteném, hogy szükségünk lenne egy kis segítségre, ugyanis egy fiatal fiút nem tudunk megfelelően ellátni. Bármennyi erőfeszítést teszünk is érte, komolyabb segítséget igényel, mint amilyet mi tudunk nyújtani. A szüleire, testvéreire nem számíthat, egyedül van, az anyja kitette otthonról, pillanatnyilag egy olyan házban lakik, ahol nincs víz. December óta a fűtést és étkezést a Karitász oldotta meg, a helyi katolikus ifjúsági házban zuhanyozik, a lakását nagyjából rendbe tettük, a plébános tanítja hittanra, bérmálkozásra készíti fel, a Karitász vezetője foglalkozik vele mindennap, és sorolhatnám még tovább, de a lényeg az, hogy hosszú távon nem maradhat abban a lerobbant házban, emellett szüksége van egészségügyi gyógykezelésre, mert mentálisan, lelkileg a rengeteg nélkülözés gyerekkorától kezdve, illetve a fizikai bántalmazás a családban nagyon rossz hatással volt rá. Amennyire tudjuk, változtatjuk pozitív irány felé az életét, a lelkiállapotát, aminek látható és gyors jelei vannak, de véleményünk szerint a gyógykezelés, és egy biztonságos otthonba való elhelyezés, ahol tudnának vele szakszerűen foglalkozni, vagy ahol el tudná foglalni magát az egyszerű munkákkal, többet tudna segíteni. A neve Káplár Béla, 28 éves, mezőgazdasági iskolát végzett. Ezért kérem országosan a hallgatóság segítségét, keressenek meg engem az interneten, ahol nyilvánosak az elérhetőségeim, amennyiben tudnak segíteni neki, hogy megfelelő helyre kerülhessen el, az sem baj, ha messze van innen, Budapest környékétől.

Köszönöm szépen.

* Az írás a Magyar Katolikus Rádió Sorsfordítók című műsorában, 2016. június 4-én elhangzott beszélgetés rövidített változata. A beszélgetés teljes anyaga meghallgatható az alábbi linken: http://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/402321

 

Beszélgetés Sándor Zoltánnal, a Basara-regény fordítójával

Beszélgetés Sándor Zoltán íróval, műfordítóval, újságíróval,
a most megjelent Basara-regény fordítójával

 

10520764_1465581777037770_4897353144522441834_n

2015 decemberében jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában Svetislav Basara A föld szíve című regényéből készült fordításod. Ez az első mű, amit lefordítottál tőle. Mi vonz téged a szerb irodalom fenegyerekéhez?

Az a sajátos elbeszélői poétika, amely a szerb írónak már korai műveit jellemzi, s amelyet a Feljegyzések a biciklistákról átütő sikerű regényében szinte a tökélyre fejlesztett. Alkotásaiban Basara a lehető legtermészetesebb módon ötvözi az egymástól merőben „különböző” jelenségeket: régi misztikusok okfejtései, vallási kérdések megvitatása, a hivatalos történelem állandó megkérdőjelezése, popkulturális mozzanatok, a bulvársajtó társadalmi szerepe egyaránt érdeklődési körébe tartoznak.
A regény számára olyan szövegtest, amely az epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Teszi ezt úgy, hogy az olvasó legtöbbször hasát fogva fetreng a nevetéstől.
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.

Hogy fogod fel a fordítást? Stúdiumnak vagy egy másik kultúrába való alászállásnak?

A regényfordítást nevezhetjük stúdiumnak, ami nem valósítható meg alászállás nélkül abba a roppant szövevényes világba, amit Basara a művében teremtett. Ennek a hiteles visszaadása egy másik nyelven egyrészt kihívást, másrészt pedig felelős feladatot jelentett.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy adott esetben a „másik kultúra” számomra nem „idegen kultúrát” jelent, legalábbis ismereti téren nem. Középiskolában és egyetemen is szerbül tanultam, a nyolcvanas évekbeli tananyagnak köszönhetően pedig általános iskolában is jócskán foglalkoztunk a szerb és a jugoszláv történelemmel. Amit még fontos megemlíteni, hogy én Közép-Bánátban (Muzslán, Nagybecskereken) nevelkedtem, ami azt jelenti, hogy nem tudtam nézni a magyar tévéadásokat, úgyhogy a popkulturális hatások is többnyire szerb nyelven jutottak el hozzám. Számomra tehát többé-kevésbé ugyanúgy ismerős (lehet) mindaz, amiről Basara ír, mint egy szerb (ex-jugoszláv) olvasónak.
Ezt a kettősséget igyekeztem mindig valamiféle pluszként megélni, hiszen szerb ismerőseimmel ellentétben én olvashattam például Márait és Szentkuthyt, magyarországi ismerőseimmel ellentétben pedig olvashattam Basarát és Albaharit. Ugyanez elmondható a zenéről, de akár a filmről is, még ha ez utóbbi esetében – legalábbis a jelentősebb alkotások tekintetében – van átjárás a két kultúra között.
A kérdéstől kissé elrugaszkodva, magáról a műfordításról azt gondolom, hogy egy irodalmi mű átültetésékor egy másik nyelvre, mindig annak a nemzetnek a kultúráját gazdagítjuk, amelynek a nyelvére lefordítódott az adott mű. Ezért sohasem értettem egyet a kultúrában a reciprocitás elvét hangsúlyozókkal. Azzal, hogy a Basara-regény megjelent magyarul, nem a szerb, hanem a magyar kultúra gazdagodott.

Nem riasztott-e vissza a Basara-műben felhalmozott, hihetetlen műveltséganyag?

Több mint harminc Basara-művet olvastam korábban, köztük A föld szívét is még a megjelenésekor, tíz évvel ezelőtt. Tisztában voltam azzal, mibe kezdek. A nyelvi megformálás mellett a rengeteg műveltséganyag kellő alkalmazása jelentette a legnagyobb kihívást. Basara számos névvel, idézettel, utalással operál. Fordítás közben sokszor elmerültem középkori misztikusokról szóló írásokban, művelődéstörténeti anyagokat bújtam, földrajzi tudnivalókat frissítettem föl, több Nietzsche-kötetet újraolvastam, egyszóval: tanultam is.

Ha jól értelmezem, a Basara-szöveg Nietzsche és Wagner ürügyén a nyelv-nélküliség témáját járja körbe. Nem volt nehéz vagy abszurd ezt egy másik nyelvre lefordítani?

Basara regényeiben az abszurd helyzet a normális. A föld szíve egyébként a nyelv kérdésével indít. Van egy kézirat, amely valószínűleg szerbül íródott, de spanyol és angol fordításban jelent meg, és ezt kell lefordítani (vissza) szerb nyelvre. Basara más műveiben is foglalkozik a nyelv kérdésével. A Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című korai regényében egy helyen a következőt írja: „Minden nyelvet a halottaktól örököltünk; halottak nemzedékei és nemzedékei terjesztették hazugságaikat a szavakkal, amelyek használatban maradtak.”
Már a fordítás után olvastam Basara két utóbbi művét, amelyet a horvát Miljenko Jergovićtyal közösen jegyeznek. Levelezésről van szó mintegy 800 oldalon, amelyek során a két író szót ejt mindenről, ami eszébe jut: napi politika, történelem, múlt, irodalom, kultúra, utazás, média stb., egy helyütt Basara a nyelvről fejti ki véleményét, ami szinte idekívánkozik válasz gyanánt:
„Lehetetlen, hogy a nyelv felett elkövetett erőszak, kedves Miljenko, ne végződjön a minden más fölött elkövetett erőszakban, mert a nyelv, a szó szoros értelemben, meghatározza az emberi realitást. A szellem fenomenológiája valószínűleg lefordítható szuahélire, mint ahogyan (egészen korrektül, meg kell hagyni) le van fordítva szerb nyelvre (nyilván horvátra is), de eredetileg semmiképpen sem íródhatott volna szuahéli nyelven vagy szerbhorvátul, mert ezeknek a nyelveknek a formátuma egyszerűen ellehetetleníti egy Hegel megjelenését, aki, ugyanakkor, Németországban sem lett volna lehetséges, hogyha nem előzték volna meg Eckhart mester, Angelus Silesius, Tauler, Jakob Böhme és más német misztikusok, akik bátran írva a nehezen elképzelhetőről, és még nehezebben lejegyezhetőről, a(z evilági) végtelenségig kitolták a német nyelv határait.
Végül, de nem utolsósorban, figyeld meg az összefüggést egy nyelv gazdagsága és annak a nemzetnek az anyagi gazdagsága között, amely azon a nyelven beszél.”
Nem ismerve elég jól a szerb hagyományt, én furcsának tartom, hogy egy szerb író éppen két nagy német „nehézfiúról”, két, a XIX. századi európai gondolkodást meghatározó német művészről és gondolkodóról, Wagnerről és Nietzschéről ír elbeszélést?
A fenti idézet árulkodó lehet Basara viszonyulásáról a német kultúrához. Ezenfelül más műveiben, például a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról vagy a Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényekben is jelen vannak a Rózsakeresztesek, Freud, Sztálin, Böhme és még sokan mások. Basara több művében is az emberiség egyetemes nagyjait teszi meg cselekménye tárgyává, az ember univerzális kérdéseire és törekvéseire keresve a választ.
Egyébként ilyen tekintetben nem kivétel ő a szerb irodalomban. Gondoljunk csak Danilo Kišnek a magyarul is megjelent A holtak enciklopédiája című remek elbeszéléskötetére, amely megidézi a bibliai időket (Simon, a mágus), a forradalom utáni Oroszországba kalauzol (A vörös Lenin-bélyegek) vagy éppen a borgesi útvesztőbe vezet (címadó mű). Filip David Hodočasnici neba i zemlje (Ég és föld zarándokai) című regényének cselekménye a XV. századi Spanyolországban játszódik, és az inkvizíció témáját dolgozza fel. Aleksandar Gatalica Veliki rat (A nagy háború) című nagyregényének szereplői szétszórva élnek Európa-szerte, mindenhol, ahol zajlik a nagy háború. Vladimir Arsenijević Minut (Egy perc) című művének novellái (egypercesei) 24 különböző városban játszódnak, 24 különböző időzónában. Milan Oklopdžić kultikus regénye, a Ca. Blues pedig, ahogyan a címe is sugallja, Amerikába kalauzolja olvasóit, hogy csak néhány példát említsek.

Azt gondolhatnánk, hogy a regényt megalapozó nagy Nietzsche-élmény talán neked is személyes élményed…

Ahhoz, hogy erre a kérdésre kellőképpen válaszolni tudjak, el kell mesélnem két történetet. Mint már említettem, szerbül tanultam középiskolában, és a négy év alatt két tanárnő tanította az irodalmat.
Az első közülük igen sajátos módon adta elő a tantárgyat. A padsorok közé ült, egészen közel hozzánk, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, és mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat A közönyről.
Időnként visszafogott provokálással serkentette a párbeszédet. Például megkérdezte: bűnösnek tartjuk-e azt az amerikai pilótát, aki Irakot bombázza? (Akkoriban zajlott éppen az öbölháború.) Valaki így gondolta, valaki úgy, és aki netán nem tudta, mit is kellene gondolnia, a következő órára biztosan megnézett néhány híradót és elolvasta Camus regényét.
Emlékszem, mekkora lelkesedéssel közölte egyszer velünk, hogy egy irodalomóránk helyett kettő lesz – kért egy pluszórát a fizikustól! –, mert megszerezte videoszalagon a Holt költők társasága című filmet. Ültünk az elsötétített tanteremben, a tanárnő köztünk, és néztük, hogyan zajlik az irodalomoktatás a filmbeli osztályban. Utána órákon át veséztük. Akárcsak az Ébredéseket. És más műveket.
Minden tanév végén lediktált egy listát, hogy mit olvassunk el a nyáron a XX. századi világirodalomból. Kb. egy száz műből álló könyvlistáról van szó. Többek között a következő szerzők szerepelnek rajta: Georg Orwell, Andre Gide, Aldos Huxley, Herman Hesse, William Faulkner, John Dos Passos, Dino Buzzati, Günter Grass, Isaac Bashevis Singer, Milan Kundera, Charles Bukowski, Margaret Atwood… Fontos hangsúlyozni, ekkor 1989-et, 1990-et írunk.
Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, többször elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi becskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal „fontosabbnak” tartott helyeken.
Mondhatnám gondolkodásra kiképezve kerültünk negyedik osztályban a másik irodalom tanárnőhöz, aki úgy időzítette a foglalkozásunkat Dosztojevszkijjel, amikor filozófia tantárgyból Nietzschéhez érünk. Tehát mi párhuzamosan tanultuk Nietzsche filozófiáját és A Karamazov testvéreket. Mondhatom, hogy tizenévesen mind Dosztojevszkij, mind Nietzsche mély benyomást tett rám, mindkét szerző mintegy tíz-tíz könyvét elolvastam akkoriban.
Érettségi után a katonaságban is sokat olvastam őket. Emlékszem, a kaszárnyában egyszer szóvá tették, hogy miért olvasom Nietzschét, mi vagyok én: neonáci?! (Tudni kell, hogy ekkor 1992–1993-at írunk, Bosznia és Horvátország területén fegyveres összetűzés dúl.) Ezt a mozzanatot azért említem, mert Nietzsche nácizása a regényen is végigvonul. Annak többszörös hangsúlyozása, hogy Nietzsche a nácizmus előfutára a jellegzetesen basarai fogások közé tartozik. Basara máskor is élt ezzel, hogy például egy előítéletet felnagyít, és aztán annak szemszögéből közelít a problémához.
A Nietzsche-élmény sokban segített a Basara-regény fordítása közben, mert olyan pluszrétegeket is megértettem a műben, amelyeket aligha tudtam volna Nietzsche olvasása nélkül. Nem kisebb élmény volt húsz év után néhány Nietzsche-művet újraolvasni, s közben eltöprengeni azon, hogyan is értelmezhettem az olvasottakat tizenévesen. Talán van valami abban, amit egy másik szerb író, Milorad Pavić állít, hogy „minden irodalmi alkotást kétszer kell olvasni: először, amikor az olvasó fiatalabb a szereplőknél, másodszor pedig, amikor idősebb náluk”.

A regény egy nagyon megosztott szigeten játszódik. Ciprust talán metaforának kell tekintenünk?

Megosztott a szerb társadalom, megosztott a magyar társadalom, és megosztott Európa is. A regény színhelye a végletbemenően polarizált Ciprus, de – a regényben legalábbis – kulturálisan megosztott Németország is: van a Nietzsche és van a Wagner Németországa. Mindenképpen tekinthetünk Ciprusra metaforaként, amihez hozzá kell tenni azt is, hogy a regény megírásakor a szerző nagyköveti kiküldetésben Cipruson élt.
Ha a metaforáknál tartunk, nem árt megemlíteni azt is, hogy Basara a regényt a 2003-ban meggyilkolt szerb kormányfőnek, Zoran Đinđićnek ajánlotta. Ettől a ténytől már a regény első olvasásakor és a fordításakor sem tudtam szabadulni. Egyik-másik Nietzschére vonatkozó megállapítást könnyen más kontextusban is lehet értelmezni.

Mit gondolsz, mi a helye az életműben ennek a Basara-regénynek?

Némi leegyszerűsítéssel két nagy csoportra osztanám a Basara-műveket. Az elsőbe tartoznak az ember általános kérdéseivel foglalkozó alkotások, a másikba pedig azok, amelyekben a szerző a vezető szerb politikai és kulturális áramlatokról szól.
Az eddig magyarul is napvilágot látott három regény az első csoportba tartozik, és megítélésem szerint az életmű legjelentősebb regényeiről van szó. Közéjük sorolnám még a tavaly megjelent Anđeo atentata (A merénylet angyala) című regényt, amely Ferenc Ferdinánd szemszögéből meséli el a szarajevói merénylet körülményeit.
Természetesen minden Basara-műben átjárás tapasztalható az „univerzális” és a „nemzeti” kérdések boncolgatása terén. A merénylet angyalánál maradva, ebben a műben Basara a fiktív Ferenc Ferdinánd szellemébe bújva sziporkázó szarkazmussal karikírozza ki mind az osztrák dekadenciát és nagyképűséget, mind a szerb hanyagságot és harciasságot („Lehetetlen harcolni olyan nemzet ellen, amelyben kísértetek a fő hangadók, amelyben a történelmet kitalált személyek kreálják, és amelyben nem létező személyek fényes pályát futnak be.”).
Az első csoport legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Na ivici (A szakadék szélén) című esszékötet, amelyben Basara szellemi éleslátással és ironikussággal értekezik a modern ember és civilizáció hanyatlásáról.
Az általam felállított másik csoportba azokat a műveket sorolnám, amelyek középpontjában többnyire a nemzeti történelem és kultúra állnak. Ilyen az Ukleta zemlja (Átkozott ország), valamint a szerb irodalom történetét feldolgozó Looney Tunes és Sveta mast (Szent zsír) című regények. És ide tartozik számos újabb regény: Početak bune protiv dahija (A dáhik elleni felkelés kezdete), Mein Kampf, Dugovečnost (Hosszú-életűség) és a bernhardi ihletésű Gnusoba (Undor). Utóbbi a szerb politikai-kulturális elittel való leszámolásként is olvasható. Belőle származik a következő idézet: „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mondta Đinđić, vállalat a kollektív félelem, depresszió és búskomorság létrehozására, nem pedig a Sátán zsinagógája, ahogyan azt te, képzelgésekre és miszticizmusra hajlamosan, véled. A Sátán szellemi lény, a mi akadémikusainknak pedig semmi közük sincs a szellemiséghez…”
A második csoportba tartozó műveket nem tartom kevésbé fontosnak az életműben, de úgy vélem, hogy azok kellőképű befogadásához ismerni kell mind a helyi társadalmi-politikai viszonyokat, mind a nemzeti-regionális történelmet.
A végére hagytam az 1986-ban – egy évvel a Feljegyzések a biciklistákról és A szakadék szélén előtt – megjelent Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című regényt, amelyben már jelen van mindaz, amiért szeretjük Basara műveit: társadalomkritika, abszurd humor, játékosság, a vallás kifejezett szerepe stb. Ez már a regény kezdetéből is kitűnik:
„»Miféle kezdet ez« – tűnődött el a betűszedő a nyomdában, miután elolvasta: »Miféle kezdet ez?« Majd legyintett és folytatta a szöveg összeállítását. A regény így hát abban a pillanatban kezdődött, amikor már rég készen volt. De az, amiről a regény szól, már jóval korábban elkezdődött: azon az éjjelen, amikor rádöbbentem, hogy nem a majomtól származom.
Azon az éjjelen összedőlt a világom.
Egészen addig meglehetősen nagy önbizalommal és önbecsüléssel rendelkeztem; az evolúció, a történelem, a tudomány, a Párt és az Ifjúsági Szövetség mögöttem álltak és támogattak; olyan-amilyen, de bizonyos előrelépés voltam a majomhoz viszonyítva: tudtam írni és olvasni, összeadni és kivonni, tanultam a törteket; tudtam jelszavakat kiáltozni, például: ELŐŐŐŐŐŐŐRE A SZEBB JÖVŐŐŐŐŐŐŐÉRT vagy LE A NÉPELLENES REZSIMEKKEL, és ez, abban az időben, elegendő volt. Amennyiben a Szentlélek személyesen nem közli velem álmomban, hogy a semmiből teremtem, eleget teszek apám kívánságának, beiratkozom a bányászati-geológiai karra, és karriert építek mélyen a föld alatt. A gondviselésnek azonban más tervei voltak velem. Regényt kellett írnom. Hogy miért éppen rám esett a választás? Mindörökké mardosni fog a kérdés, de sohasem tudom meg a választ. Isten útjai kifürkészhetetlenek.”
Basara szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire.

Kérdések: Bánki Éva

10430826_1632493617013251_2620627744652427520_n

„Én mindig, egész életemben jól éreztem magam”

– interjú Galambos Szilveszterrel

Szilveszter bácsival mindig élmény a találkozás. Elképesztő frissesség, életkedv és -erő jellemzi; választékos beszédmódja, hihetetlen történetei, az, ahogy a nőkről és az életről beszél, nem csak egy tapasztalt idős urat mutat meg nekünk, hanem egy olyan személyt, akire mindenféle mellékzönge nélkül felnéz az ember, akitől tanulni lehet, és persze érdemes is.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_004

G. Sz.: Képzelje el, csak hogy kezdjem a dumát: a múltkor majdnem lenyeltem a háromszázezer forintos hallókészülékemet, mert babfőzeléket ettem és az a műszer a tarkababhoz hasonlít, már a számból kellett kivenni.

Sz. M. De ezek szerint akkor nem lett belőle nagy baj. Talán kezdjük is azzal, hogy hogy is érzi magát mostanában…

G. Sz.: Én mindig, egész életemben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nagyon vékony ember vagyok. Persze vannak már bajok, például lábviszketegség üldöz évek óta. Voltam már a bőrgyógyászati klinikán, ami az Üllői út és a Körút sarkán van. Van erről egy kis történetem!

Sz. M.: Feltétlenül mondja el.

G. SZ.: Mikor beléptem, regisztrálni kellett, emlékszem, egy kicsit morc volt a középkorú hölgy. Nem tudják, ki vagyok, hivatalosan Galambos György a nevem, a Szilvesztert én vettem föl, mert hát hány Galambos György van! A készülékem nálam volt, hallottam rendesen, azt mondták, hogy a 3-as ajtóhoz üljek le. Persze nem ültem le, mert olyan kevés szék van, hogy a nálam idősebb és nehezebben járók sem tudnak leülni. Megszólalt egy hang, hogy nem jó helyen vagyunk, mert az alagsorban rendel a doktor. Ennyit megértettem, mert mindenki fölállt és csatlakoztam hozzájuk, mint a csordához. Aztán megint bajban voltam, mert vagy tizenkét helyen rendeltek egyszerre, de annyit megjegyeztem, hogy Nórának hívják a hölgyet, aki majd megnéz. Aztán végül is olyan gyorsan kerültem sorra, hogy a fiatal kislányra, akinek közben udvaroltam, már nem sok időm jutott. Csak épp annyi, hogy mondtam neki: az eljegyzést majd megbeszéljük, mire kinyílt az ajtó és egy nála 5-6 évvel idősebb hölgy jött ki. Tudja milyen a rokonszenv? Nem kell hozzá csak egy perc. Szóval, ez a hölgy is egy helyes nő volt, mondtam neki, hogy most éppen udvarolok, mire ő azt felelte, hogy jól teszem. Kérdeztem, hogy mikor kerülök sorra. Rögtön mondta, hogy Galambos úr, önt már keresték. Nem értettem a dolgot, nem kértem protekciót, de egy perc múlva már bent is voltam. Aztána doktor nő megkért, hogy mutassam meg a lábam, mire a nadrágomat kezdtem levetni. Jelezte, hogy nem kell, de erre én: az orvosnál azt veszek le, amit akarok. Megvizsgált, megkaptam a kenőcsöt, és mivel vagyok olyan hiú, hogy van nálam mindig olyan olvasnivaló, amit én írtam vagy nekem írtak, otthagytam neki. Aztán elköszöntem, kezet csókoltam. A kint várakozóktól meg elnézést kértem, hogy önhibámon kívül kerültem sorra. Mosolyogtak. Na, például ez szerencse.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_011

Sz. M.: Bizonyára érte máskor is szerencse, a 20. században szükség volt rá. Mesélne a gyerekkoráról?

G. Sz.: Kifejezetten Hetedik kerületi srác vagyok. Három lakásban laktam eddig; pici koromban a Szövetség utca 45-ben, aztán kicsivel később az István úton és 77. éve lakom a Dembinszky utcában. Mivel szabó volt az egész családom, én kilógok a sorból. Szegények voltunk. Anyám paprikás krumplit főzött hús és kolbász nélkül, de nem éheztem, kivéve persze a háborút. Politikáról nem szívesen beszélek, magyar ember vagyok, és nem kötelezem el magam semmiféle irányban. Gyűlölni nem tudok, kivéve a két vezéregyéniséget: Hitlert és Sztálint vagy Sztálint és Hitlert. A gyerekkoromra egyébként a háború rányomta a bélyegét, de mivel politikai színezete van, a megmenekülésemről csak annyit, hogy egy csoda, hogy itt vagyok. Sokféle kalandban volt részem; két centire süvített el a golyó a fejem mellett, engem a sugallat jó felé hajoltatott, de a társam meghalt a golyótól. Az egész életemet végigkísérte ez a sugallat, amit nem feltétlenül Istennek nevezek, hanem valami hatalomnak, ami felettünk uralkodik. 101%-ra tudom, hogy a sorsunk meg van írva. Ezt pedig a nővéremtől tanultam, és az öregség örömeit is.

Sz. M.: Mindig megdöbbentő tisztelettel, de mégis furfanggal beszél a nőkről – hogy is van ez?

G. Sz.: Azt szoktam mondani, hogy én a nők pártján állok. Sokkal érzékenyebbek, mélyebb a lelkük, mint nekünk, férfiaknak. Nekem igazi szerelmem nem igen volt, valahogy így alakult, bár sok nő volt az életemben. 20 évesen is megbénulhat a férfi, ha el van ragadtatva egy nőtől, de persze ha nem volt annyira ragyogó, elérhetetlen csoda, akkor nem működött az egész ügy, és ez így megy a mai napig. Nincs igazi párom, de azért persze hogy megnézek egy szép nőt – ez az élethez tartozik. És akiből ez hiányzik, az nagyon sokat veszít. Egyébként a bulvárlapok azt írják, hogy 50 éves kor felett kezdődik az igazi szexuális együttlét.

Sz. M.: Sosem akart gyereket?

G. Sz.: Ahogy mondják; a nő mindent megtesz azért, hogy gyereke legyen, és mindent megtesz azért, hogy ne legyen gyereke. Én megvagyok gyermek nélkül, de imádom a gyerekeket és kiélem magamat. Persze nem pedofil módon, hanem például az emeleten lakik néhány ajtóval arrébb egy öttusázó és a fiatal kedves felesége, aki kézilabdázó volt. Néha bekopogok hozzájuk, a gyerekeknek viszek egy kis csokit, olvasnivalót, mesét, de sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem zavarom őket. Jóban vagyok a házban mindenkivel, csak a világgal nem, az egyre vacakabbá válik.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_013

Sz. M.: Bizonyára ennek ellenpontozására kezdett el a humorral foglalkozni komolyabban. Hogyan kezdődött ez?

G. Sz.: Kezdjük az első szerelemmel. Ella néni volt az első szerelmem a Dob utcai elemi iskolában. Mikor anyám elkísért az első napon, 6 évesen, sírtam, hogy anya ne hagyj itt! Ella néni nem volt kifejezetten szép, ellenben nagyon dekoltált ruhát viselt és tetszett nekem, hogy mikor leejtettem, majd lehajolt a ceruzáért, kicsit mélyebbre láttam. A csecsemőben is benne van az a bizonyos ösztön. Mérges volt rám, mert rossz tanuló voltam, de rossz sosem. Egyébként gyerekkoromban a házban fiú pajtásaim nem voltak, csak lányok, éppen ezért kénytelen voltam kihagyni a fiatal fiúk gyermekkorára 99%-ában jellemző dolgokat, hogy fociznak, katonásdit játszanak, verekszenek. De nem vagyok félős, mert a lányok babusgattak engem, vigyáztak rám. 1950-ben, a Rákosi-korszak kellős közepén véletlenül kerültem be a főiskolára. Mikor a háború véget ért millió és egy színjátszó csoport volt, és aki fellépett, mókázott, szavalt, az fellépti díjnak kapott egy szelet zsíros kenyeret meg egy pohár sört. Ez volt az első gázsim. Bekerültem egy amatőr színjátszó csoportba.

Sz. M.: Hol léptek föl?

G. Sz.: Például az Április 4-e Gépgyárban. Ez valahol kint volt a francban, Budán, ahol segédmunkás voltam ezzel a vékony termettel, és ahol nyugodtan rakosgattuk a nehéz vasakat, nem hajtott minket senki. A munkáért nem kaptunk persze sok pénzt, de volt üzemi ebéd.

Sz. M.: Szerepeltek esetleg külföldön is?

G. Sz.: Jártam a Szovjetunióban. Brezsnyev alatt voltam ott, persze nekem csak a szépet mutatták, megkínáltak pezsgővel, kaviárral. Igazából belekóstoltam, de a kaviárból elegem lett, inkább egy jó szelet zsíros kenyeret eszem. Mikor Moszkvába utaztam, ez ilyen csereüzlet volt, egy szovjet humorista nő járt nálunk előtte, Krokodilnak hívták az orosz vicclapot, ami kifejezetten kommunista vicclap volt. Mi magyarok nagyhatalom vagyunk a humorban és az nem igaz, hogy a pesti humor csak zsidó humor. Szóval, mikor Moszkvába utaztam, mondták, hogy vigyek magammal amerikai cigarettát. Megpróbáltam rászokni a dohányzásra, de nem tudtam, mert fulladoztam. Ott egy szál cigarettáért minden csodát megkaphatsz. Amint kigördült a Keleti pályaudvarról a vonat, egy helyes orosz kalauznő kérte a jegyeket, mire kivettem a zsebemből egy szál cigarettát. Fölcsillant a szeme, és hordta nekem 2 percenként az orosz teát. Moszkvában egy gyönyörű nő volt a kísérőm, aki kérdezte, hogy mit szeretnék látni. Mondtam, hogy Leningrádot. Éjszaka utaztunk vonattal és ott az a szokás, hogy kétszemélyes hálófülkében nem nézik a nemet, így vadidegen férfi és nő is egy fülkébe kerülhet. Tényleg gyönyörű nő volt, Debrecenben tanult, nagyon jól beszélt magyarul és bizonyos jelekből következtethettem arra, hogy szívesen kerülne közelebb hozzám éjszaka. Sajnos elszólta magát, hogy a férje egy ezredes. Mondtam magamban: „Te barom, csak nem fogsz kikezdeni a vörös hadsereggel!” , így szép nyugodtan elaludtam, ő meg megsértődött.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_012

Sz. M.: Ha jól tudom, anno otthagyta a főiskolát. Miért?

G. Sz.: Mert az egyik tanár undok volt hozzám. Nem volt meg a szimpátia, pedig jóképű srác voltam, de valamiért pikkelt rám, és egy idő után nem mentem már be. Olyan osztálytársaim voltak, mint Gellei Kornél, Csala Zsuzsa, utóbbiról van is egy versikém. A szüleimnek azt hazudtam, mikor nem mentem be a főiskolára, hogy szünnap van, mire kopognak kint a Kallósi Flórián meg a Gellei Kornél, hogy: „Hülye vagy? Várd meg, amíg kiesel a rostán!” De én mondtam nekik, hogy nekem elegem van, többet nem megyek be.

Sz. M.: Mikor és milyen indíttatásra kezdett el írni?

G. Sz.: Nem sokan ismerik már a fiatalok közül azt a nevet, hogy Rónaszéki András. Ő nálam tehetségesebb volt; nagyszerű parodista, aki Honti Hannát jobban utánozta, mint bárki más. Rátonyi Robitól eltanulta a csodálatos táncokat, a humorát és sokkal jobb volt, mint én. Bennem is van színészi talentum, de ő jobb volt. Két fagylaltért léptünk fel szombatonként. Akkor mindenütt volt műsor, minden üzemben, sőt udvari tömb-bálok is voltak. Kint álltak a lakók a folyosón. Vele közösen az alumínium-gyárban, ami Zuglóban volt, már vagy tizenötször adtunk műsort Karinthy Frigyes-, Gádor Béla-, Darvas Szilárd-tréfákat adva elő. Ő volt mindig a jópofa én meg az untermann. Mikor körülbelül tizenhatodszorra hívtak minket az alumínium gyárba, kifogytunk a tréfákból. Igaz, Karinthynak millió tréfája van, de mi csak a legjobbakat akartuk. Azt mondta nekem a Bandi, hogy írjál már valami marhaságot, hogy jövő hétre is megkapjuk a fagylaltra valót. Kérdeztem, hogy hogy képzeli, hát én nem értek az íráshoz, én írásból is megbuktam a magyar órán, de erősködött, hogy írjál, mert nem kapunk egy vasat se. És kitaláltam, hogy Petiből úttörő lesz. Én voltam a hülye tanár, a Rónaszéki Bandi pedig a tanítvány. Mindenhonnan merítettem, ahonnan csak tudtam:

„Fiam, irodalom óra következik, mondjuk mondd el nekem a Szeptember végén-t!” „Igen is Tanár úr! Szeptember 28, 29,30.”

Óriási röhögés volt és ebből rájöttem, hogy micsoda öröm, ha én megnevettetek valakit. Igaz, hogy nem én írtam. Később megpróbáltam betoldani egy-két saját elképzelést, ami nem mindig jött be, de aztán ráéreztem az ízére. Csak egy papírra meg egy tollra vagy egy ceruzára van szükség és az író a semmiből alkot valamit. Ez vonatkozik a legkisebb névre és a legnagyobb zsenire is. Én most is tudnék, ebben a pillanatban írni valamit, ha megzsarolna például.

Sz. M.: Jó sokáig írt a Ludas Matyinak…

G. Sz.: Anno kitaláltam a Szilánkok című rovatot. Évekig ostromoltam az újságot, mert szerettem volna bekerülni a nagyok közé. Én magam 1958. február 5-én jelentem meg először. Addig évekig vettem az újságot, amit 600 ezer példányban lehetett kapni és csak úgy pult alól, ha megvettem a Szovjetunió című lapot is. Én már rég lemondtam a Ludas Matyiról, mivel válaszlevélben azt írták, hogy ez nem az én világom, próbálkozzak valami mással. Nem vettem föl, mert hát a Színművészeti Főiskolára Darvas Iván se kellett, mégis lett belőle egy Darvas Iván. Így én vagyok az utolsó klasszikus humorista, amit nem én találtam ki, mert akkor nem én mondanám, hanem egy irodalomtörténész.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kics_017

Sz. M.: Miért változtatta meg a nevét Szilveszterre?

G. Sz.: Pécsett volt egy színész, akit szintén Galambos Györgynek hívtak, és aki maga is írogatott vidám dolgokat. Az általam írt dolgok után ő vette fel a nagyobb jogdíjat, én meg a szerényebb honoráriumot az ő gyengébb írásai után. Így kitaláltam, hogy nevet kell változtatni, úgyhogy az egyik hajnalon végigvettem a neveket és azért maradtam a Szilveszternél, hiszen abban benne van a bolondozás, a vidámság. Így ma már a nyugdíjamat is Galambos Szilveszter György névre kapom. Az első pár írásom még Györgyként jelent meg, de a többi már Szilveszterként. És ráadásul az első Szilveszter névvel megjelent versemet nem is tudtam, hogy megjelentették, egyik ismerősöm mondta egyszer csak, hogy olvastalak. Akkoriban írtam munkás színjátszóknak fillérekért vidám anekdotákat versbe öntve. Szóval kiderült, hogy hiába utasítottak vissza, valakinek megtetszett a régen beadott két anyagom. Aztán behívatott a főszerkesztő. Mindegyiket kiszolgáltam, csak a Gábor Andort nem ismerhettem, aki alapította a Ludas Matyit. 40 évig voltam ott és a rádió-kabaréban is 30 évig dolgoztam, mert nem voltam igazán jó a színpadon, elhadartam a dolgokat, mikor már tudtam előre a poént. Írtam én egyébként Alfonzónak és Zentai Annának egyaránt.

Sz. M.: Ki a kedvenc humoristája?

G. Sz.: Természetesen Karinthy Frigyes! Aki azt mondja, hogy ugyanolyan tehetséges, mint ő, én azzal nem állok szóba. Az izzadt szagú, verejtéktől csöpögő humor szörnyű. Íróként tudom, hogy csak tehetséges voltam. Mindig én kaptam a leggyengébb nevetést, Ősz Feri, Mikes Gyuri, Somogyi Pali álltak a rádió-kabaréban a 6-os stúdióban közönség előtt. Föltettek bármilyen kérdést, például mi a véleményetek a szerelemről, és akkor mindenki rögtönzött egy mondatot. Én mondtam általában a legjobbat, már bocsánat, de én kaptam a legkisebb nevetést, mert elhadartam, holott a Bessenyei Ferenc tanított akkor a főiskolán. Azért tudok ma is így fogatlanul egészen érthetően beszélni, artikulálni. Neki rengeteget köszönhetek!

Sz. M.: Mitől lesz valaki jó humorista? Hogy születtek a legjobb írásai?

G. Sz.: Az nagyon fontos, hogy mindennek a fordítottját kell venni, a kifordítás szerintem a humor egyik alapeszköze. Nem feltétlenül vidám pillanataimban írtam a legviccesebb dolgaimat, az írók egyébként is hajlamosak rá, hogy borúsabb perceikben írják a legjobbakat, legyen az vicces vagy nagyon is komoly. De persze a humor is komoly dolog, félre ne értsen! És hát a csattanó. Fontos a jó felvezetés, ezért jó az, ha valaki nyugodtan, higgadtan tud beszélni viszonylag sokáig, mert akkor sokkal nagyobbat szól a végén a poén. Adottság, tehetség, szerencse és kedv kérdése is egyben.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_015

Sz. M.: Hogyan látja ma a humor helyzetét itthon?

G. Sz.: Van utánpótlás, például a fiatal kollégák, akik Amerikából vették át ezt a Stand up-nyelvet, amiben az illető rögtönöz és addig dumál, addig mesél, míg el nem kezd nevetni a közönség. A nevetéstől új ihletet kap, de ehhez is tehetség, adottság kell. Az én humorom, a klasszikus humor lassan kimegy a divatból. De a divat ismétlődik. Mint a női divat. Női divatlapokat is szoktam nézegetni, mert engem minden érdekel a szerelemtől a lúdtalpbetétig – ahogy mondta egyszer egy szerzői estemen a Kabosi Miklós. A tehetséget egyébként lehet fejleszteni, lehet tanulni a kudarcokból. Én kocsmában kezdtem a konferálást, ahol majdnem szétverték a pofámat az iszogatók, hogy mi a francot akarsz te itt, örülj, hogy elmenekülhetsz. El is menekültem, de megint visszamentem egy hét múlva, hogy fűtsenek azért be. És rájöttem, hogy pasztell színekkel kocsmában nem lehet dolgozni, úgyhogy jöttek az emberi élethez tartozó részek, ami a magam különleges hangszerelésében hangzott el. Van moll hangnem és van dúr hangnem. A durvának tetsző humor nem az én világom, a pikáns humor viszont rendkívül jól áll. Maga Karinthy, Keller Dezső, Darvas Szilárd és mindnyájan jól tudjuk, hogy lehet viccelni az erotikával, és a szexualitással, de ordenárénak semmiképpen sem szabad lenni. Például rengeteget tanultam egy esetből: este 10-kor kezdődött a program, és nekem megvolt a jól bevált kezdésem, amit magam találtam ki, de csúnyán leégtem, 20 percig kellett szerepelni, mert akkor jött a váltás és addig senki még csak el sem mosolyodott. Úgy éreztem, hogy éveket vett el az életemből az a 20 perc. Aztán a szünetben azt mondta nekem egy fiatalember, hogy idefigyelj te tehetségtelen barom, mit akarsz te tulajdonképpen? Nem szóltam semmit, tűzpiros lettem a szégyentől, nem vettem föl a gázsimat sem, tudtam, hogy éjfélkor indul a vonat, nem szálltam meg a kollégákkal, hanem hazamentem. Ebből a kudarcból rengeteget tanultam. Hogy a fiatalok előtt hogyan és miképpen kell szerepelni. Szóval kudarc nélkül lehetetlenség eredményt elérni, és ez vonatkozik minden művészeti ágra, a képzőművészettől a zenéig. Visszatérve a mai humorra, Woody Allen találta ki, hogy kiáll a közönség elé és ontja magából a röhögtető dolgokat. Nem tudom, pontosan hogy csinálta, de azt tudom róla, hogy oda van a zenéért, a mai napi klarinétozik.

Sz. M.: Szilveszter bácsi pedig szájharmonikázik, ugye?

G. Sz.: Igen, tudok egy kevéskét. Emlékszem, Járóka Sándor kísért engem egy régi rádiókabaré felvételen, ahol magyar nótát játszottam. Rátonyi Robi, akinek sokat köszönhetek, tanította nekem, vezette a műsort. Szilveszter volt, bekonferáltak, hogy most következik Galambos Szilveszter. Én bejöttem egy hatalmas, régi bőrből készült bőgőtokkal és abban volt a szájharmonika. Volt benne kontraszt, az biztos. Ahogy mondtam, szegények voltunk, de egyszer, Karácsony táján kaptam egy kis aprópénzt az apámtól és kijöttem a terézvárosi búcsúba, és soha nem felejtem el, 24 fillérért vettem egy szájharmonikát. Elkezdtem fújogatni, mert ennek igazából nincs iskolája, ha fújod és ha szívod is, más hangot ad ki. A Szeretnék szántani című dalt tanultam meg először. De elmondtam már a kedvenc pajzán viccemet?

Sz. M.: Nem, még nem, de remélem, most elmondja!

G. Sz.: Két kisfiú beszélget:

– Pisti ,Te hány éves vagy?”

– 9.

– Én is. Iszol?

– Nem.

– Bagózol?

– Nem.

– Nőd van-e?

– Nincs.

– Nem is vagy te még 9 éves…

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_008

Galambos Szilveszter író, humorista. 1927-ben született Budapesten, a II. világháború alatt elhurcolták, munkatáborba került. 1950-ben iratkozott be a Színházművészeti Főiskolára. Évfolyamtársai voltak többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gelley Kornél. A főiskola elhagyása után évekig járta az országot, több száz helyen léptek titokban, istállókban, csűrökben, mivel Rákosiék rendőrsége üldözte és bezárta azokat, akik engedély nélkül játszottak. Az 1956-os forradalom került a Ludas Matyihoz, ahol negyven évig dolgozott. Szilánkok című rovatában körülbelül harmincezer aforizmát és pármondatos szösszenetet írt. Harminc éven keresztül kerültek adásba jelenetei a rádiókabaréban; a Marton Frigyes, Kaposy Miklós és Szilágyi György által alapított Rádió Kabarészínháznak oszlopos tagjaként. Állandó szerzője volt a Vidám Színpadnak, a Kamara Varietének, és az Irodalmi Színpadnak.

/fotók: Szöllősi Mátyás/

Viszlát, Föld!

korcsmárosBalogh Anna: Kérlek, mesélj egy kicsit a társulatotokról, a Teatro Surreal-ról! Kik az alapító tagok és milyen előadásaitok vannak?

Korcsmáros András: Az alapító tagok Flores Hedvig Montserrat, Pásztor Máté, illetve Boros Ádám. Mindhárman a Gór Nagy Mária Színitanodában végeztek. A társulat öt éve működik. A legelső darab 2008-ban került bemutatásra, Egy csokor Ecuador címmel, utána a Los Vampiros, avagy még egy csepp Ecuador, majd a Szürke Váró következett, amit Flores Hedvig írt, és Müller Ádám rendezett. Aztán 2011-ben a Nem ér sírni című dráma bemutatója volt, ami egy sajátos koncepciójú előadás, hiszen az egy felvonásos darabot két rendezésben adtuk elő egymás után, az egyiket én rendeztem, a másikat Müller Ádám. Majd a Viszlát, Föld! lett az ötödik bemutatója a társulatnak, persze azóta még bemutattuk a Dreambegisztán című vígjátékunkat, valamint készül a legújabb darabom is az Anonim Drámahősök Klubja.

Anna: A Viszlát, Föld! című dráma kapcsán egy különleges helyzettel állunk szemben, hiszen a darab írója és rendezője, ugyanaz a személy. Miben más saját drámát rendezni? Könnyebb vagy nehezebb a saját mű színpadra vitelét megvalósítani, mint egy másik szerző drámájából darabot rendezni?

Andris: Az eddigi tapasztalataim alapján, úgy érzem, hogy egyszerűbb saját drámát színpadra vinni. Úgy kezdtem el rendezni, hogy saját történeteket találtam ki, amelyeket nem akartam más kezébe adni, mert féltem, hogy mit kezd velük. A lényeg, hogy nekem az írás volt előbb és aztán a rendezés. Az elmúlt években volt alkalmam egyszer kipróbálni a Teatro Surreal Társulatában, hogy milyen egy olyan színdarabot rendezni, amit nem én írtam, ez Cristian Corteznek volt a Nem ér sírni! című drámája, amely már az abszurdon is túlmutatva, gyakorlatilag egy történet nélküli jelenetsor. Csak úgy vállaltam el ezt a darabot, ha – dramaturgként – módosíthatom a szöveget, ugyanis Cristian Cortez olyan drámát írt, amely nagyon szabad értelmezési lehetőségeket adott, ezért elengedhetetlennek éreztem, hogy olyan módosításokat vigyek véghez a szövegben, amely számomra is értelmet ad az adott gondolatnak. Ha eleve én írom a drámát, akkor természetesen nincsen ilyen probléma, ezért is szeretem a saját írásaimat megrendezni, mert akkor minden egyes betűt meg tudok indokolni, hogy miért ott van, ahol. Ha őszinte akarok lenni, azért is szerettem volna, a Viszlát, Föld!-et én rendezni, mert tudtam, hogy játszani akarok benne. Már volt lehetőségem olyan darabot rendezni, amiben játszottam is, és jól tudom, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Tulajdonképpen, nem vagyok normális, ha még egyszer hajlandó leszek magamat egy ilyen munkának alávetni. Filmekben már sokszor volt ilyen eset, de ott jóval egyszerűbb, mert vissza tudom magamat nézni. A színpadon nagyon jól kell azt érezni, úgy hogy benne vagyok a jelenetben, hogy milyen lehetek kívülről.

Anna: Izgalmasan hangzik, habár egy laikus azt gondolhatná, nincs is annál kellemesebb helyzet, amikor egy színész rendezője önmaga, mert korlátlan szabadságot jelent.

Andris: Ez így igaz, de teljesen más, amikor a rendező kint ül a nézőtéren, hiszen egészen más szemmel látja a próbákat. Valamint egészen más önmagunkat rendezni úgy, hogy rajtunk kívül még négy másik színész is van a darabban.

Anna: Szóval, jóval nehezebb helyzet, ha önmagunk rendezői vagyunk.

Andris: Igen, és színházban, majdnem hogy öngyilkosság.

korcsmáros3

Anna: Hogyan tudtad áthidalni ezeket a nehézségeket?

Andris: Sokat segített, hogy már a darab írásakor is nagyon határozott elképzelésem volt arról, mit, hogyan szeretnék megvalósítani a jelenetekben, illetve tudtam, hogy a Zöld Macska Kultpincében fogjuk bemutatni az előadást, tehát ismertem a hely adottságait. A lényeg, hogy én nem akartam ezt az előadást elvinni valamiféle „művészieskedő” stílusba, hanem bizonyos szempontból egy klasszikusabb vígjátéknak szántam. Azt vettem észre, hogy napjainkban a rendezők, még egy könnyed Molnár Ferenc drámát is képesek túlstilizált módon színpadra vinni. Én nem szerettem volna, hogy a darabom egy ilyen előadás legyen. Az volt a szándékom, hogy ez a darab tényleg a színészek játékáról szóljon.

Anna: Írtad, rendezted, játszottad. Melyik terület áll hozzád a legközelebb? Mi volt a legizgalmasabb?

Andris: Igazság szerint játszani, hiszen egy olyan karaktert találtam ki magamnak, amely tőlem rendkívüli módon eltér, mivel egy vagány, laza rockerről van szó, aki nem igazán törődik mások érzéseivel. Izgalmas kihívás, egy tőlem ennyire különböző karaktert játszani. Ha úgy tudom eljátszani a karaktert, hogy a nézőknek hiteles, az nekem sokat jelent.

Anna: A darabtól függetlenül, a drámaírás, a rendezés vagy a színészet áll a legközelebb hozzád?

Andris: A színészet, hiszen már a kezdetektől ez inspirált és éltetett. Majd később jött az írás és végül a rendezés. Tulajdonképpen, most kezdem a negyedik színpadi darabom megírását, így az írás iránti szeretetem is egyre erősödik, és lehet, hogy egy idő után, már ez lesz ez első helyen.

Anna: Milyen drámákat, illetve forgatókönyveket írtál még?

Andris: Volt a 3 Effektív Detektív, a Viszlát, Föld!, a Cowboyok & Banditák, valamint a Nem ér sírni!-t dramatizáltam. A színpadi darabok mellett, öt amatőr nagyjátékfilmet és közel 30 kisfilmet készítettem.

korcsmáros2

Anna: Mesélj egy kicsit a Viszlát, Föld! keletkezési körülményeiről? Milyen ihletésből íródott? Mennyi idő alatt készült el?

Andris: A 2012-es év tavaszán Flores Hedvig Montserrat, Hédi, aki a Teatro Surreal vezetője, elérkezett élete azon szakaszába, hogy babát várt. Hédi egyébként a Teatro Surreal eddigi előadásaiban nemcsak színészként, de fordítóként is részt vett, mivel korábban csak ecuadori darabokat mutatott be a Teatro Surreal, illetve A szürke váró című drámát, amelyet Hédi írt. A lényeg az, hogy Hédi tudta, hogy ebben az évadban nem tud részt venni a produkcióinkban, ezért én átvállaltam egy darab írását és rendezését, amit ő rám is bízott. Két darabötletet vetettem fel neki és a társulatunknak. Habár ők a másik ötletemet választották, én mégis kitartottam a Viszlát, Föld! című dráma megírásának és rendezésének a tervénél, hiszen 2012 volt, és arra gondoltam, hogy ha ebben az évben van „divatja” a világvégének, akkor ezt az előadást ebben az évben kell bemutatni. Tavasszal, még egy pályázat miatt, gyorsan megírtam a szinopszist, aztán júniusban – körülbelül egy hónap alatt – elkészültem az egész szövegkönyvvel.

Anna: Milyen inspirációkról beszélhetünk? Volt-e olyan könyv vagy film, amely hatással volt a dráma keletkezésére?

Andris: Talán, és ez most meglepő lehet, de a Míg a világvége el nem választ című film, aminek én – a darab írásának tavaszán – csak az előzetesét láttam, hiszen nyáron mutatták be. Az előzetes azonban inspiratívan hatott rám. Illetve már hónapok, sőt talán évek óta voltak a fejemben olyan szituációk, illetve jelenetek, amelyek egy lakásban játszódnának két pár között.

Anna: Sok közös vonást fedeztem fel Albee, Nem félünk a farkastól című drámájával. Az alapszituáció megegyezik, és még a nevek is kísértetiesen hasonlítanak. Ezt jól gondolom?

Andris: Igen, abszolút tudatosan alakítottam így a drámát.

Anna: Milyen mértékű módosításokról, illetve átdolgozásokról beszélhetünk a végleges dráma megszületéséig? Volt-e olyan szál, amely később kimaradt?

Andris: Éppen ellenkezőleg történt. Júniusban megírtam a szövegkönyvet, amelyet elküldtem Hédinek, majd beszélgettünk arról, hogy neki mivel kapcsolatban vannak hiányosságai, és anélkül, hogy követtem volna az ő konkrét tanácsait, rájöttem, hogy a főszereplőkkel kapcsolatban, milyen plusz szálat írnék bele a darabba, amely több dimenziót adna a karakterüknek.

Anna: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

Andris: A színészközpontúság.

korcsmáros4

Anna: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

Andris: Mielőtt még elkezdeném a konkrét rendezői folyamatot, már érzem, hogy az egyes mondatoknak milyen hangsúllyal kell majd elhangozniuk ahhoz, hogy meglegyen a jelenetek dallama, ritmusa. Jelen esetben a szereplőim beleszólhattak ebbe. A színész, ahogy a próbák során kezdi birtokolni az adott karaktert, egyesíti önmagával, így ha azt éreztem, hogy a színész elképzelései által lesz az a karakter őszintébb, vagy igazabb, akkor beleegyeztem a módosításba.

Anna: Ha most kezdenéd a Viszlát, Föld! színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítanál meg?

Andris: Ez attól függ, hogy mások lennének-e a szereplők, a körülmények, a színpad, a díszlet, vagy esetleg több lenne-e az anyagi keretünk a bemutatására. A jelenlegi helyszínen, a jelen szereplőkkel ugyanígy rendezném meg.

Anna: A vígjáték műfaji jegyeinek hangsúlyozására külön figyeltél a rendezés során?

Andris: Igen. A darab témája lehetőséget ad arra, hogy egy komoly drámát rendezzünk, egy igazi tragédiát. Noha vannak a darabban olyan párbeszédek, motívumok, amelyek hajlanak a tragédia műfaja felé, én mégis arra törekedtem, hogy elsősorban vígjátékot rendezzek. Ügyeltem a szereplők párbeszédeinek a ritmusára, amely nagyon fontos abból a szempontból, hogy az adott dialógus, mennyire hat humorosan. Ha nincsen ritmusban egy vígjátéki jelenet, akkor rendkívül sokat veszít a humorából.

Anna: Az eredeti drámaszöveg jelenetei, illetve dialógus részletei közül mellőztél valamit a színpadra állítás során?

Andris: Egy-két mondat, ha kimaradt, de 98%-ban azt adtuk elő a színpadon, amit én megírtam.

Anna: Hangsúlyos karakterekkel dolgoztál, mondhatjuk, hogy egy karakterközpontú előadásról van szó? Milyennek látod a jellemeit?

Andris: Karakterközpontúnak érzem az egész előadást. Én minden forgatókönyvnél, illetve szövegkönyvnél a karakterekből építkezem, a karakterek köré építem a történetet, és nem a történethez igazítom a karaktereket. Sok író ezt fordítva teszi, de úgy érzem, hogy a megfelelő karakterekkel, már szinte magától felépül a történet. Velem is előfordul, hogy előbb a történet váza jut eszembe, de aztán a kész történetet mindenképpen a karakterek alapján alakítom ki. Az előadásban látható karakterek öt különböző típust testesítenek meg, amelyek öt sztereotip figurát képviselnek, de csak alapjában véve sztereotipek. Mézi egy etalon szőke nő, Miki egy rocker fiú. Gyuri egy átlagos irodista, Márti egy háziasszony karakter, valamint ott a szomszéd, a különc figura.

korcsmáros5

Anna: Az előadást Budapesten a Zöld Macska Kultpincében játsszák. Ez a helyszín mennyiben felelt meg a drámaírói, illetve rendezői elképzeléseknek?

Andris: A kezdetektől tudtuk, hogy a Zöld Macska lesz az előadás helyszíne, így már a dráma írásánál ide képzeltem el a jeleneteket. A díszlet jellemzőit is az itteni színpadhoz találtam ki. A mi előadásunkhoz teljes mértékben megfelelt ez a helyszín. Nagyon kedvelem a Zöld Macskát, mert rendkívül barátságos a környezet, mind a közönség, mind a társulat számára.

Anna: Szóval szerettek a Zöld Macskában játszani.

Andris: Abszolút. Ott mindig tárt karokkal fogadnak minket. Úgy érzem, hogy nem is lehetek hűtlen hozzá.

Anna: Átevezve az előadás helyszínéről a dráma helyszínére, hol játszódik a történet. Melyik országban, városban lehet elképzelni a cselekményt?

Andris: Gyakorlatilag nincsen konkrét helyszíne, bárhol játszódhat. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy mivel én Budapesten élek, ide képzeltem el a cselekményt, de bármelyik nagyvárosban is játszódhat, New Yorkban, Párizsban, vagy akár Ecuador fővárosában is. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy Gyuriék városban laknak, míg Mikiék valahonnan vidékről érkeznek vendégségbe.

Anna: A cselekmény egy lakás nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

Andris: Megpróbáltam a színészeket mozgatni egy jeleneten belül úgy, hogy ne legyen ennek instrukció érzete. Fontos, hogy ne csak azért menjen át egy színész a színpad bal oldaláról a jobbra, hogy ne legyen statikus a jelenet, hanem igyekeztem ezeket a mozgásokat megindokolni, illetve kitalálni olyan játékot, hogy értelmet adjak a mozgásnak.korcsmáros6

Anna: Nyilván az is sokat segített, hogy noha egy térben, egy nappali díszletei között játszódik a cselekmény, mégis érzékeltetitek, hogy egy nagyobb térről van szó, amelyben van konyha, mosdó.

Andris: Persze. Ez is segített, de az összes hasonló színdarabnál felmerül ugyanez a problematika.

Anna: A dráma, illetve az előadás arra a központi gondolatra épít, hogy 1 óra múlva teljes mértékben megsemmisül a Föld. Amikor a szereplők hírt kapnak a katasztrófáról, különböző módon kezelik a helyzetet. Ha sorra vesszük a karaktereket, akkor ki hogyan és miért éppen úgy reagált a világvége közeledtére? Hogyan elemezhető ez dramaturgiailag, és miként nyilvánul meg a rendezésben?

Andris: Gyuri egy entellektüel úr viselkedésének megfelelően reagálja a történteket. A társaságban ő az, aki elkezd filozofálni, ő a legkevésbé sem elégedett a saját életével, és mindazzal, amit eddig elért társadalmilag, vagy a családalapítás tekintetében, így gondolatait az a vezérfonal irányítja, hogy mit kellett volna még elérnie az életben. Mézi a fiatal, szőke lány bár felfogja a történteket, mégse lesz különösebben zaklatott, mert megnyugtatja a mennyország, illetve a túlvilág gondolata, ami miatt nem érzi át a katasztrófa súlyosságát. Miki, aki egy laza rocker, a Carpe Diem elve alapján él, és az vezeti, hogy a maradék egy órában még jól érezze magát.

Anna: Ez mind érthető. Habár nem feltétel, de a nézők többségének fontos, hogy az előadás valamely karakterével azonosulni tudjon. Ennél a jelenetnél – amikor kiderül, hogy egy óra múlva vége a világnak – olyan idegenszerűnek tűnik a szereplők reakciója. Ha elképzelem, hogy az emberek többsége mit tenne, vagy én mit tennék hasonló helyzetben, valahogyan nem tudom megérteni, hogy a te szereplőid miért így reagáltak a világvégére. Hogyan képes, például Márti ott hagyni a férfit, akit szeret, és kimenni a konyhába, hogy folytassa a vacsorát?

Andris: Tulajdonképpen nekem nem az volt a célom, hogy ezzel a négy karakterrel bemutassam általánosságban, hogy az emberek hogyan viselkednének egy hasonló szituációban, hanem konkrétan ezekkel a karakterekkel akartam megmutatni, hogy ők mit tennének egy ilyen helyzetben. Márti, a feleség inkább magába zárkózik, és megpróbálja elterelni a saját figyelmét is a világvégéről azzal, hogy éppen vacsorát készít a vendégeknek, és továbbra is azzal kíván foglalkozni, amit eddig csinált, mintegy menekülésként a gondolataitól. Eredetileg ezt a darabot egy vacsora jelenetre szerettem volna építeni, csak a mi kicsi társulatunknak anyagilag megterhelő lett volna, minden előadáshoz új ételt rendelni, ezért a konyhát, illetve az étkezőt a színpadon kívülre helyeztem, ami azért is kellett, mert segített az olyan dramaturgiai kifogások esetében, hogy a szereplők, miért ne maradjanak végig egy helyen, megelőzve az előadás statikussá válását. Valamint arra is törekedtem, hogy minden szereplőnek legyen mindenkivel egy kettős jelenete, és ebben is segített a kint elhelyezett konyha, amibe időnként ki kellett menni.

korcsmáros7

Anna: A két pár mellett van egy ötödik szereplője is a darabnak, a szomszéd, akinek karakterével kapcsolatban bizonyos részletek homályban maradnak. Ki ő tulajdonképpen?

Andris: Az ötödik karakter szerepe a darab végére lesz nyilvánvaló a közönségnek, noha nem árulok el róla mindent az előadás során. Egy rejtélyes alaknak akartam megalkotni, aki a darab misztériumát generálja. Már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ő nem egy hétköznapi ember. Törekedtem arra is, hogy a szereplők ne jöjjenek rá a darabon belül, hogy ki ő valójában. A karakter megírását az Adáshiba című előadás inspirálta, ahol az albérlő karaktere Jézus volt, de senki sem ismerte fel. A szomszéd karakterénél én is valami hasonlót próbáltam megvalósítani.

Anna: Ha valóban az a szándékunk, hogy a közönség előtt homályban hagyjunk részleteket, akkor is neked – mint drámaírónak – határozott elképzelésekkel, nagyon pontosan tudnod kell, hogy ez a karakter milyen. Mindezekről elmondanád az elképzeléseidet?

Andris: Részletek formájában megjelennek a darabban az erre adható válaszok, azonban ennél mélyebben azért nem árulnám el, mert szeretném, ha még sokan megnéznék az előadást, így nem akarom felfedni a titkokat. Nagyon jól tudom, hogy egy írónak minden egyes részletbe bele kell gondolnia, még akkor is, ha ez nem derül ki a néző számára. Sőt, volt már olyan korábbi filmforgatókönyvem, az Everon, ahol olyan részletességgel megalkottam magamnak a háttér történetet, hogy nem is bírtam elviselni, amikor befejeztem a film forgatókönyvét, és annyi információ volt még, amit megalkottam, és nem került a nézők elé, ezért aztán megírtam ennek a történetét könyvben. Akárcsak a film, úgy a színház is kötött műfaj olyan szempontból, hogy nem lehet annyi mindent elmondani benne, mint egy könyvben. A legfontosabb információk megmutatására kell törekedni, amelyek a történet részei. Ha mégis elhangzanak olyan részletek, amelyek nem köthetőek szorosan az alaptörténethez, akkor pedig nagyon fontos arra figyelni, hogy ezek a mellékszálak ne keltsenek hiányt a nézőben.

Anna: Nyilván a szomszéd karakterét játszó színész – Pataky Ádám – feltett neked, mint rendezőnek néhány kérdést, hogy milyen is ez a szereplő, akit játszik. Neki milyen instrukciókat adtál?

Andris: Amikor megkapta a szövegkönyvet, mondtam neki néhány plusz információt, mert tudtam, hogy ez egy komplex karakter, amit játszani fog, ezek olyan információk, amik a szerep megformálásához, Pataky Ádámnak szükségesek voltak, de a nézők nem fogják ezeket megtudni. Én gondolom, hogy egy riporter mindent megtenne, hogy egy történet összes csavarját felfedje, de ezt én nem szeretném.

Anna: Akkor térjünk rá a materiális részletekre, melyek remélem, már elárulhatóak. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép, díszlet kialakításához?

Andris: A díszlet kialakításánál az egyszerűség és a praktikusság elvei érvényesültek. Egy otthon, egy lakás benyomását kívántuk kelteni. Csupán annyi volt fontos, hogy a szövegkönyv által megkövetelt díszletelemek megtalálhatóak legyenek a színpadon. Többek között fontos volt a kanapé, illetve a televízió, hiszen a világvégével kapcsolatos információkat így tudják meg a szereplők.

Anna: Miért lett éppen a narancssárga a díszletkép domináns színe?

Andris: Szerettünk volna egy vidám, élénk színt használni, így esett a narancssárgára a választás. Tulajdonképpen az előadás plakátján a Föld felé közelítő meteor is ezt a színárnyalatot tükrözi, így a narancssárga – mint az égő meteor árnyalata – különösen jó választás a színpadkép tekintetében.

Anna: Voltak figyelemfelkeltő kellékek is, mint egy nagy naptár.

Andris: A naptár használata, azért volt érdekes és fontos, mert a darab bemutatója még megelőzte a maják által megjósolt világvége dátumát, a 2012. december 21.-ét, és mi erre a végzetes napra készültünk. Azok az előadások, amelyek megelőzték ezt a dátumot, hangsúlyosan jelezték, hogy erről a bizonyos napról van szó, és a naptár is ezt erősítette meg. Amikor túlléptünk december 21.-én, és a világ mégsem semmisült meg, majd átléptünk 2013-ba, akkor már az adott dátum érvényét veszítette. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy pénteki napon játszódik a cselekmény, amely az utolsó munkanap a hétvége előtt.

Anna: A darab témája valóban izgalmas, és rendkívül aktuális volt addig, amíg a maja-féle világvége koncepció érvényesnek tűnhetett. Volt bennetek olyan félelem, hogy az előadás elveszíti aktualitását, ha túllépünk a maják által megjósolt dátumon, és sajnos vagy szerencsére nem következik be a világvége?

Andris: Igazság szerint féltem ettől. Éreztem, hogy 2012-ben lehet egy ilyen darabot bemutatni, hiszen fokozott volt az érdeklődés a világvége iránt. Ugyanakkor megnyugtató volt az a gondolat, hogy ha elmúlik 2012. december 21.-e, akkor is folytatódhatnak az előadások, mert az emberek érdeklődnek a világvége iránt, és mindig megjelenik egy újabb világvége-teória, valamint a karakterek is elég színesek ahhoz, hogy fent tartsák az érdeklődést a világvégétől függetlenül is.

Anna: Volt még egy számomra kedves díszletelem a falon, ami egy rendkívül jól megkomponált esküvői fotó volt a házaspárról. Elmesélnéd a fotózás történetét?

Andris: A fotót úgy készítettük el, hogy Pásztor Máté és Pintér Szilvia felvett egy esküvőinek tűnő ruhát, majd kimentünk a Zöld Macska mellé az utcára és én lefotóztam őket a telefonommal, majd mögéjük retusáltam egy templombelső fotóját.

Anna: Van ennek a történetnek egy kevésbé illúzióromboló változata is? Olyan tökéletesnek tűnik a fotó, hogy komolyabb megvalósítási projektet feltételeztem mögé.

Andris: Annyi, hogy a templombelső fotóját is én készítettem Oxfordban a Christ Church-ben, úgyhogy relatíve Gyuri és Márti Oxfordban házasodtak össze. Azért is fontos ez a fotó, mert van a darabban egy jelenet, amikor Gyuri és Márti megállnak a fotó előtt, átölelik egymást, és ugyanazt a pozíciót veszik fel, ami a fotón látható, de amíg a képen lelkesen készülnek az előttük álló életre, addig a valós karakterek a fotót szemlélve, már nem az életre, hanem a halálra készülnek.

Anna: A jelmezeket tekintve milyen szándékot kívántatok megvalósítani, mire figyeltetek oda az egyes szereplőknél?

Andris: A jelmezekkel az adott karakterek személyiségét próbáltuk tükrözni. Gyuri esetében, fontos volt, hogy egy számára kényelmetlen öltönyben legyen, amiben dolgoznia is kell. Márti kezdetben háziasszony ruhában van, majd a vendégek érkezésére felvesz egy elegánsabb ruhát. Miki és Mézi a házigazdákkal ellentétben, már hétköznapi módon van felöltözve. Természetesen Miki – a karakteréből adódóan – bőrdzsekit, és AC/DC feliratos pólót visel.

Anna: A szomszéd karakterénél rendkívül szembetűnő az ízléstelenül összeválogatott ruhadarabok sokasága. Ezzel is az idegenségét kívántátok sugallni?

Andris: Természetesen. Nem akartunk túlzásba esni a ruhával kapcsolatban, hanem azt az érzetet kívántuk kelteni, hogy ő egy nagyon fura ember, aki lehet egy meg nem értett zseni, vagy egy teljesen zavarodott személyiség, de azt nem akartuk egyértelművé tenni, hogy ő miért így öltözködik.

Anna: A darab két felvonásának elején zenei bejátszást hallhatunk, melyek ezek a dalok, illetve hogyan történt a zenék kiválasztása?

Andris: Csupán a felvonások bevezetéseinél és lezárásainál hallhatunk zenét. A fő dal, az R.E.M. együttesnek az It’s the End of the World as We Know it (and I feel Fine) című száma. Egy könnyed rockzene, amely a szövegét tekintve jól illik a Viszlát, Föld! című darabhoz, hiszen arról énekelnek benne, hogy tudomásunk szerint, vége van a világnak, de mégis jól érzem magamat.

Anna: Mi az oka, hogy különösebben nem élt a rendezés a fénytechnika adta lehetőségekkel?

Andris: Annak, hogy nem tudtunk különböző fényeffekteket alkalmazni, anyagi okai voltak, de az előadás egy hétköznapi lakásban játszódik, így nem is akartam extrém hatásokat kelteni.

Anna: Habár én nem vagyok rendező, mégis vannak olyan fénytechnikai elemek, amelyeket alkalmaztam volna. Ilyen lenne a reluxa mögül besütő napot jelző fény, a tévé fény, és a rejtélyes szomszéd karakterét megvilágító egyedi fénytechnika. Mit gondolsz ezekről?

Andris: Az első kettővel egyetértek, mind a reluxa, mind a tévé mögötti fényekkel kapcsolatban, amikre ha lett volna lehetőségem és anyagi hátterem megvalósítottam volna. A szomszéd karakterét kiemelni, pedig nem szerettem volna különleges fényhatással.

Anna: Gondolom számtalan pozitív visszajelzést kaptál a rendezés után. Melyek voltak ezek?

Andris: A legnagyobb dicséretet édesapámtól – Korcsmáros Györgytől – kaptam, aki 35 éve a pályán van, de nem csak ezért örültem különösen az ő elismerésének, hanem azért is, mert az előző darabom rendezésénél segített, de a Viszlát, Föld! esetében már nem. Az, hogy megdicsérte rendezésemet a bemutató után, egy külön öröm és elismerés.

Anna: Tekintve, hogy felmerült a közös rendezői munka apukáddal, ami az előző darabodnál történt. Mesélnél a rendezői együttműködésetekről? Hogyan dolgozik együtt apa és fia, ilyen esetben?

Andris: Nem úgy éljük meg az ilyen helyzeteket, hogy ő az édesapám, hanem mint a mentorom vagy tanárom. A színházi világban gyakran előfordul, hogy együtt dolgozó emberek kikérik a kollégájuk véleményét, illetve segítséget kérnek. Az nagyon ritka, hogy egy produkciónak két egyenrangú rendezője van, mert ha többen is rendeznek egy darabot, akkor is megoszlanak a feladatkörök, hiszen az egyik fél a vizualitással, a látvánnyal foglalkozik, a másik fél pedig a színészekkel. Nagyon ritka az, és nekem eddig még ilyenben nem volt részem, hogy két rendezőnek ugyanaz a feladata a rendezés során. Ha ilyesmiről van szó, mint ahogy én segítségül hívtam édesapámat, akkor fontos az, hogy fogadjuk a tanácsokat, ötleteket, és ne csak meghallgassuk azokat, hanem hasznosítsuk is, de a lényeg, hogy semmiképpen se azokra támaszkodjunk teljes mértékben, mert fontos, hogy egy rendező legyen, aki a saját stílusát és értékvilágát képviseli.

Anna: Én úgy ismerlek, mint aki határozottan ragaszkodik az elképzeléseihez, és talán nehezen is változtat rajtuk. Ha édesapád javasolt valamit, elfogadtad az ő ötletét, vagy igyekezted meggyőzni, hogy miért valósuljon meg a Te elképzelésed?

Andris: Sok esetben elfogadtam, amit mondott, hiszen a 3 Effektív Detektív esetében, a legjobb poénokat talán tőle kaptam. De előfordult, hogy bizonyos ötleteim helyett javasolt másokat, amiket ha azonosan jónak éreztem a saját ötleteimhez képest, akkor inkább a saját megoldásaimat használtam az előadásban. Még fontos megemlítenem, hogy noha tényleg határozott véleményem van arról, amit rendezek, mégis igyekszem nyitott lenni mindarra, amit a szereplők javasolnak, mert nem szeretem a színészeimet olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nekik irreális, vagy különösen kényelmetlen, és rosszul éreznék benne magukat.

Anna: Ha a Viszlát, Föld!-re gondolsz, akkor – napjainkra levetítve – mit látsz a legaktuálisabbnak az előadásban?

Andris: Azt, hogy mindenki eljut arra a pontra, amikor megkérdőjelezi a saját életének értelmét, és elgondolkodik azon, hogy merre tart tovább. A nagy tragédiák mellett is vannak az életnek vidám pillanatai.

Anna: Ha megfogalmaznánk egy mottót vagy üzenetet a dráma kapcsán, mi lenne az?

Andris: Hát, mondanám, hogy „Élj a mának!” Talán, hogy vegyük észre, azt, hogy miben élünk, milyen életet élünk.

Anna: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted az előadásban?

Andris: A számomra legkedvesebb jelenet Mézi és Miki érkezése, ekkor négy szereplő van a színpadon, és úgy érzem, hogy egyforma hangsúllyal érvényesülnek. Azt vettem észre, hogy a nézők ettől a jelenettől kezdve tudnak igazán nevetni az előadáson.

Anna: Mivel érvelnél, hogy miért menjünk el megnézni az előadást?

Andris: Mert annak ellenére, hogy időnként komoly témákat érintünk, mégis egy könnyed hangulatú, szórakoztató vígjátékot láthatnak a nézők. Rengetegen megköszönték már, hogy kiszakadhattak a hétköznapok problémáiból az előadás idejére.

Anna: Kiknek ajánlod az előadást?

Andris: Talán 12 és 72 év közötti nézőket várunk.

Anna: Szóval, egy 75 éves ember már ne menjen el megnézni?

Andris: Dehogynem! Akár egy 92 éves embert is várunk, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár fantasztikus hely a Zöld Macska, mégis van egy meredek lépcsője, ami az idősebb korosztálynak gondot jelenthet.

Anna: Ha lehetne egy személyes kérdésem, csupán kíváncsiságból, akkor te, ha most – itt – megtudnád, hogy 1 óra van hátra, és az egész bolygó, ahol élünk megsemmisül, mit tennél, hogyan viselkednél?

Andris: Ha már egy ilyen csinos hölgy ül velem szemben, megpróbálnám úgy kihasználni az utolsó egy órát, hogy minden perc számítson.

Anna: Nincs több kérdésem. 🙂 

 

korcsmáros8Korcsmáros András

Viszlát, Föld!

vígjáték 2 részben

Teatro Surreal

Szereplők

Gyuri: Pásztor Máté

Márti: Pintér Szilvia

Mézi: Görgényi Fruzsina

Miki: Korcsmáros András

Szomszéd: Pataky Ádám

Írta és rendezte: Korcsmáros András

Olvasópróba: 2012. augusztus 30.

Bemutató: 2012. október 28.

Helyszín: Zöld Macska Diákpince

 

” Az volt a célom, hogy a nézőt egy kicsit becsapjam” – Sipos Imre rendezővel beszélget Balogh Anna

Sipos Imre, a Pesti Magyar Színház menedzser igazgatója, színésze és rendezője. Sikeres munkásságát – két alkalommal – Főnix-díjjal is jutalmazták. Egy érdekes, mély beszélgetést folytattunk a Kolpert úr rendezése kapcsán.

Balogh Anna: A Kolpert úr egy kevésbé ismert kortárs német dráma, hogyan került mégis a Magyar Színház repertoárjába?

Sipos Imre: Annak, hogy mit játszunk, mindig sok összetevője van. Az egyik összetevő az, hogy melyik darab szereposztását lehet jól kiosztani. A másik, hogy mi az, ami anyagilag is belefér a keretbe. A harmadik – ami nyilván a legfontosabb –, hogy mihez van kedve a rendezőnek. A Kolpert úr bemutatója 2010-ben volt, amikor mi – Őze Áron, Guelmino Sándor és én – átvettük a Magyar Színház vezetését. Szerettük volna, ha a stúdióban egy olyan típusú előadás jön létre, ami más utat nyit, mint az addigi régi, Nemzeti Színházas stílus. Ehhez a Gieselmann-darab nagyon jó alapanyagnak szolgált, mert feszegeti azokat a határokat, amiket a mi törzsközönségünk megszokott. Ilyen értelemben előre mutató előadásnak szántuk. Másrészt jól ki lehetett osztani a szerepeit. Én nagyon szeretem ezt a darabot, ami különös, mert én általában nem szeretem a német drámákat, mivel borzasztóan formalisták. Az én színházlátásomnak az üres formalizmus nézőként és rendezőként is kong. A Kolpert úr ilyen tekintetben más, mintha nem is német dráma lenne. Olyan, mintha egy realista történet indulna el, amely az utolsó öt oldalon abszurddá válik. A Kolpert úr nekem sokkal inkább a Pinter-féle drámahagyományon alapuló mű, semmint a brechti vagy a mai kortárs német drámákat követő vonalon.

Balogh Anna: Mikor és hogyan találkozott első ízben a művel? Milyen gondolatai voltak akkor a drámáról, és ezek mennyiben módosultak a többszöri olvasás, illetve a rendezés után?

Sipos Imre: Már 2005-ben szerettem volna megrendezni ezt a darabot, akkor még nem játszották sehol az országban. Amikor találkoztam – a kortárs német dráma kötetben – a Kolpert úrral, egyből éreztem, hogy szeretném megrendezni. Éppen volt is egy lehetőségem. Még Iglódi István kért fel rendezni, én mondtam is neki a Kolpert urat, de attól félt, hogy lehetnek olyan hatásai, amik miatt jobb, ha olyan darabot választok, ami sokkal inkább belesimul a színház repertoárjába. Így akkor nem jött össze. Nekem ez egy régi álmom volt, és most került szóba újra.

B. A.: Milyen koncepciók tükrében álmodta színpadra az előadást?

S. I.: Mindig az az érzésem, hogy úgy kell megrendezni egy előadást, ahogyan az ember elsőként találkozik vele, márpedig úgy találkozik vele elsőként, hogy olvassa, tehát nem tudja a végét. Egy darab mindig kinyílik, amikor olvassuk. Megpróbáltam egy olyan előadást készíteni, ahogyan én találkoztam elsőként a darabbal. Azt gondoltam, hogy ez egy humoros, realista darab, ami szépen, folyamatosan válik abszurddá. Az volt a célom, hogy amikor a néző beül, azt gondolja, hogy ez egy vicces, jópofa bohózat, ami eldurvul, majd egészen visszafordul a végén. Azt akartam, hogy a darab vigye magával a közönséget. Nem akartam belejátszani az előadás végét az előadás elejébe.

B. A.: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

S. I.: Igazából a rendezés nagyon összetett. Az a kérdés, hogy miről akar beszélni egy rendező a darab kapcsán, de ugyanakkor az is borzasztóan fontos, hogy miről akar a szerző beszélni. Alapvetően azt gondolom, hogy a szerző kulcsát kell használni egy előadáshoz. Meg kell érteni, hogy mit akar a szerző, és ehhez kell hozzárendelni, hogy nekem rendezőként mit jelent. A kettőből együtt jön létre az az elképzelés, melyet minél inkább el kell fogadtatni az összes többi munkatárssal, színészekkel, tervezőkkel. A rendezés tekintetében az volt a célom, hogy a nézőt egy kicsit „becsapjam”, tehát jól szórakozzon, és a végén kapjon egy nagy ütést, amikor kiderül, hogy maga a dráma arról szól, milyen borzasztóan kiüresedett a létezés ebben a nagyvárosi környezetben, ahol nincsenek olyan ingerek, amikre normálisan reagálhatunk, hanem egy abnormális létezésben vagyunk. Ezeknek az embereknek hiányzik az életükből a cél, mert mindenük megvan. Olyan fajta egzisztenciális biztonságban vannak, hogy nincs gondjuk semmire. Az égvilágon semmire. Úgy érzik, hogy nem stimulálja őket eléggé a világ, tehát kevés a drog, az alkohol, a szex. Minden kevés ahhoz, hogy azt érezzék, hogy emberek, ezért keresik az újabb és újabb impulzusokat kívülről, mert borzasztóan magányosak. Nincs egy távlati céljuk, nincsen valami, amit el akarnak érni. Egyszerűen arra vágynak, hogy végre egy kicsit bizseregjen az idegrendszerük, és azt érezzék, hogy valami olyan történik velük, ami még nem történt. Ezért van ez az abszurditás, a gyilkolás, amihez képest kegyetlen a vége, mikor azt mondják, hogy olyan mintha nem történt volna semmi, holott történt valami, megöltek egy embert. A rendezésben – a darab végén – nagy hangsúlyt fektettem az elmagányosodásra. Az eredeti darab fináléja arról szól, hogy meztelenül állnak a színpadon és sírnak. Én azt találtam ki, hogy a végén magzati pózban legyenek a szereplők, akik sírnak, mialatt szól a Kreol Misének a Kyrie tétele. Ez nekem azért fontos, mert a végeredményben, miután megtörténik a gyilkosság, ők azt mondják, hogy ez nem is olyan nagy dolog, igazából többet vártak tőle, azt gondolták egy kicsit más. Olyan szinten magányosodnak el, hogy egyrészt visszakívánkoznak az élet elejére, másrészt felvetődik a kérdés, ha ezek az új emberek, ha ők születnek újjá, akkor mi lesz belőlük. Ha ez az új világ, ahol ilyen típusú emberek vannak, akkor az jó-e? Ami nekem nagyon fontos, és amit a szerző kulcsa mellé próbáltam rendelni, hogy amit Gieselmann megír, az egy ateista lét, tehát nincs transzcendencia benne. Azt gondolom, hogy ezért ilyen üres. Ha az embernek van egy transzcendens felé való nyitottsága, tehát van az isten felé egy másik alternatíva a létben, akkor van egy célja. Fontos, hogy az „Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!” hangzik el spanyolul a Kreol Misének a Kyrie tételében. Igazából én ezt szerettem volna hozzátenni, miközben beszélek a magányról és az ürességről, amelyben ők léteznek.

B. A.: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hitt a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződése?

S. I.: Mindig van olyan, amit meg kell változtatni, de a főirányt, azt nem lehet. Bizonyos dolgokon muszáj volt módosítani. Az egyik ilyen a szereposztást érinti, mert figyelembe kell venni, hogy ki dolgozik a színházban, ki nem, kinek kell még szerep, kinek nem. Azt gondolom, hogy olyan 8-10 évvel idősebbek a színészeim – a két fiú – mint akikkel szívem szerint játszatnám ezeket a szerepeket. Gieselmann, azt írja, hogy a 20-as éveik végén járnak, ehhez képest nekem volt két 40-es színészem.

B. A.: Akik fiatalosak.

S. I.: Fiatalosnak tűnnek, mert a darab behúzza őket, de bizonyos dolgokat nem tudtam kérni. Más a tempójuk. Ha egy 20 éves felugrik az asztalra, akkor abban több energia van, mint ha egy 40 éves. Volt olyan, amit át kellett hangolni az előadásban. A színészek bizonyos dolgokat önmaguk képére formálnak, szemben azzal, hogy mi lenne az írói vagy rendezői szándék. Ennek nem lehet ellene menni, ezt tudomásul kell venni. Szabolcsból például az a fajta tűéles gondolkodás hiányzik, ami Ralfnak a sajátja. Szabolcs soha nem lenne káoszkutató. Ő egy borzasztó nagy csibész, egy huncut figura. Az előadásban ez a fajta jellemvonás erőteljesebb lett, mint az az alak, akit egyébként el kellett volna játszani, de ehhez nem szabad hozzányúlni. Egy ideig próbáltam mozdítani, aztán láttam, hogy nem megy, mert nincs benne. Nekem kellett változtatni, mert különben a színész borzasztó rosszul érzi magát az előadásban, nem lesz benne sikere, mert nem érzi jónak, amit csinál. Ilyenkor figyelembe kell venni, hogy mi áll közel a színészhez, és mi az, ami a darabnak nem mond ellent. Ez a fajta rafinéria vagy huncutság nem mond ellent Ralf jellemének, viszont Szabolcs természetesebben tudja játszani, mint azt a káoszkutató tudóst, aki ezzel a nagyon komoly, új tudományággal foglalkozik. Ilyen eseteket tekintve változott az eredeti terv. Nagyon fontos és érdekes az, hogy rendezőként, milyen nehéz stilárisan egybe tartani egy előadást, hogy a színészek egyféle stílusban játszanak, muszáj egy idő után ezt összehangolni, mert nem lóghat ki valakinek a játékstílusa. Szerettem volna az egészet egy kicsit elrajzoltabbra, viszont láttam, hogy nem mindenkinél tudom, ezért vissza kellett húzni a kevésbé elrajzolt alakok felé. Egy előadás nagyon sokféleképpen megszülethet.

B. A.: Ha most kezdené a Kolpert úr színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítana meg?

S. I.: Ha velük kellene csinálnom, akkor nem. Ha új szereposztással rendezném, akkor nyilvánvalóan arra lennék kíváncsi, hogy mi jön ki az új emberekből. Azon nem változtatnék, ami az alapirány vagy az alapkoncepció.

B. A.: Miben különbözik Sipos Imre rendezése más színházak Kolpert úr előadásaitól? A Vörösmarty Színház Székesfehérváron 2008-ban mutatta be a darabot, Csiszár Imre rendezésében. Ez az előadás hatott a Magyar Színház darabjára?

S. I.: Amikor elkezdtem 2010-ben a Kolpert urat, akkor derült ki számomra, hogy már bemutatták Székesfehérváron. Az előadást nem láttam, sőt ez egy furcsa helyzet, mert mi Csiszár Imrével sokat dolgoztunk együtt. Hosszú éveken keresztül rendezett engem színészként. Emlékszem arra a párbeszédre, mikor mondtam Imrének, hogy Gieselmann darabot szeretnék rendezni. Akkor még ő nem ismerte, ami engem nagyon meglepett, mert Imre egy rendkívül olvasott, tájékozott rendező. Nem lehet olyan darabot mondani, amit nem ismer, így azt gondoltam, hogy a Kolpert urat is ismeri. Aztán nyilván neki is megtetszett a dráma, és megrendezte Székesfehérváron.

B. A.: A színlapon semmilyen műfaji besorolás nem áll, csupán az olvasható, hogy „játék … részben”. Rendkívül ötletesnek találtam ezt a meghatározást, Ön milyen megfontolásból döntött az „elkerülő stratégia” mellett az előadás műfaját illetően?

S. I.: Azért, mert becsapós. Ha kiírjuk, hogy bohózat, akkor mindenki azt gondolja, hogy az Osztrigás Micit fogja látni. Ha kiírom, hogy abszurd dráma, akkor elrettennek: „Jaj! Egy abszurd dráma. Inkább ne!” Az, hogy játék, több szempontból is találó. Egyrészt azért, mert játék, mint színjáték. Másrészt azért, mert az egész egy játék. Sarah és Ralf játéka, akik eljátsszák, hogy van hulla, nincs hulla. Majd az előadáson belül is van egy játék, a „Találd ki, ki vagy”! Tehát ezért lett a játék. A … részben, az szintén egy ilyen kétértelmű történet. Ha azt írjuk, hogy játék két részben, vagy játék egy részben, akkor mindenki azt gondolja, hogy egy felvonásban, vagy két felvonásban lesz. A részben is egy olyan információ, ami fel szokott tűnni színlapokon, itt viszont azért tettem a három pontot, mert ez részben játék, részben pedig borzasztóan komoly. Azt szeretném, hogy azok, akik elmennek erről az előadásról, nevessenek nagyokat a darab alatt, de amikor a végén kifordul az egész történet, tegyék fel maguknak a kérdést, hogy én min tudtam ennyit nevetni, mert ez borzasztó.

B. A.: A drámaszöveget olvasva nehéz meghatározni, hogy vígjáték, abszurd vagy éppen egy krimi, ami elénk tárul. Ha nem befolyásoló az a tény, hogy mely műfajjal lehet megtölteni a közönség sorait, akkor Ön mit mondana?

S. I.: Az abszurd játékot érzem a legerősebbnek, azt mondanám, ez egy abszurd dráma. Nyilván ha kiírnánk, hogy krimi, akkor sokan jönnének, mert a krimit nagyon sokan szeretik, de hazugság lenne. Tehát én azt gondolom, hogy ez csak egy játék … részben.

B. A.: A rendezői folyamatban a drámaszöveg mely részeire fektetett különösen nagy hangsúlyt, illetve mely jeleneteit, dialógus részleteit mellőzte a színpadra állításnál? Mi alapján történtek a húzások?

S. I.: Szinte az egész szöveget színpadra vittem. Húzni, én rendezőként akkor szoktam, amikor van egy olyan szál, amit ma már nem tudunk értelmezni, vagy szükségtelen, hogy beszéljünk róla, mert valami korabeli politikai vagy egyéb olyan eseményre vonatkozik, ami ma már értelmezhetetlen. Egy olyan sokrétegű drámából, mint amilyenek a Shakespeare darabok, ki kell emelni azokat a részeket, amikkel szeretnénk foglalkozni. A többit ki kell hagyni, mert nem érthető, nem értelmezhető, vagy egyszerűen nem tudunk négy órás előadást bemutatni, hiszen megváltoztak a színházi viszonyok. Muszáj kiemelni egy vagy két vezérszálat, amin haladunk, a másik kettőt-hármat pedig mellőzzük vagy kihagyjuk. Olyan is van, hogy szerepet hagyunk ki, ha csak azért volt a darabban, mert volt még egy színész. Az ilyet kiírjuk vagy összevonjuk, mert nem kell. A húzások ezek mentén történnek. A Kolpert úrnál az a furcsa, hogy olvasva gyakorlatilag 35 perc. Az összes többi játék. Gieselmann alapvetően színész, ezért nagyon jól használja a színpad adta lehetőségeket. A Kolpert úrból nem húztunk ki vonalat, egyszerűen nem volt mit kihúzni. Egy-egy mondatot átírtunk, vagy lerövidítettünk, de szerintem 97%-ban, az eredeti drámaszöveget vittük színpadra. Nekem az az elvem, hogy van a szerző, aki akar valamit, és alárendelődik a rendező, aki szintén akar valamit, de ez még a legdurvább esetben is csak mellérendelési viszony lehet. Úgy gondolom, hogy a rendező sosem kerekedhet a szerző fölé.

B. A.: Ha ezt tényleg így gondolja, akkor Ön a drámaírók álomrendezője.

S. I.: Az igazán jó rendezők, soha nem akarnak jobbak lenni, mint a drámaírók. Gondoljunk csak arra, hogy mi mindent sűrít be Shakespeare egy drámájába, de mondhatok magyar szerzőt is, tehát Hubay Miklós vagy Háy Jani mit sűrít be drámájába. Egy rendező, ha kellőképpen jól értelmez és elemez, akkor látja, hogy elég azt megcsinálni, ami a drámában van. Azt gondolom, hogy rendezőként alapvetően ez a feladat. A színre vitel során mindenki más a rendező alá fog rendelődni, a díszlet-, és jelmeztervező, a színészek, és itt is maximum mellérendelő viszony jöhet létre. Alapvetően a lépcső mindig ilyen, nem lehet másképp. Nem lehet, hogy a színész fölérendelődik a rendezőnek, vagy a rendező fölérendelődik a szerzőnek, mert abból káosz van. A jó előadás mindig a drámát szolgálja mindenki részéről.

B. A.: A darab visszatérő dramaturgiai mozzanata a kopogás, amely remek feszültségkeltő elem. Soha nem tudjuk meg, hogy ez a kopogás honnan és kitől eredhet. Gondolom, a rendezés során is felmerült ennek problematikája. A színészek mennyire tudták helyén kezelni ezt a jelenséget? Mit gondol, az a legjobb, ha egy abszurd elemként tekintünk rá és nem firtatjuk mikéntjét?

S. I.: Igazából a színészek részéről merültek fel kérdések. „Mi az, hogy van egy kopogás? Kívülről jön? Honnan jön? Ki kopog?” Sokat gondolkodtam azon, hogy kell-e realizálnunk ezt a kopogást. Mondhatnánk, hogy ez éppen a liftajtó csapódása, vagy a szomszéd üt egy szöget a falba, vagy kalapálják a tetőcserepet, de rájöttem, hogy ez ostobaság lenne. A kopogás az, ami megelőlegezi az előadás végét, tehát miközben realista helyzetben vagyunk, van valami irreális, szerintem ezért abszurd dráma, mert egy realista helyzetben van egy irreális elem, és az irreális elem tulajdonképpen másfél óra alatt átalakítja az előadást realistából abszurddá. Azt volt a legnehezebb megértetni a színészekkel, hogy ne törődjenek vele, mert ez csak egy realista darabban lenne fontos. Az a lényeg, hogy itt van egy kopogás, azért mert ez egy abszurd dráma.

B. A.: Ritkán játszanak abszurdot?

S. I.: Az abszurd dráma egy furcsa dolog. Alapvetően a magyarországi színészképzés a realista színházat tanítja. Realista, naturalista eszközökkel dolgoznak a színészek mindenhol. Teljesen mindegy, hogy Moliére-t, kortárs német drámát, vagy XIX. századi francia drámát játszanak. A színészek realista eszközöket keresnek, mert erre irányul a képzésük, jelen pillanatban, és már 30 éve. Előtte a régi színészek – Sinkovits Imre idején – még tudtak stílust játszani. Tudták, hogyan kell más stílusban játszani egy Szomory darabot, Molnár Ferencet, hogyan kell játszani Moliére-t vagy Shakespeare-t. Mindenhez más stílusban nyúltak, más gesztusokat használtak, másként gondolkodtak. Őket még képezték erre. Jelenleg nagy baj, hogy Magyarországon kizárólag a realista színjátszást tanítják, ami egyébként szerintem is nagyon fontos, mert mindent, ami irreális, a reálisból lehet megvalósítani. Az reális, hogy félek. Az, hogy bebújok a szőnyeg alá félelmemben, irreális. Színészként az lenne a feladat, hogy ezt hitelesíteni tudjam. Tehát megtaláljam azt a stílust, amivel hiteles az abszurd. Ez nagyon nehéz. Van olyan színész, akinek ez jól megy, meg meri kockáztatni, hogy nem sikerül, vagy valakinek nem tetszik. Más színész egyszerűen nem meri, nem tud ebben gondolkodni, így ha megpróbáljuk kimozdítani a realista játékból, elvérzik, rosszul érzi magát a színpadon, és a néző sem érti, hogy mi történik, mert vagy erőteljesen játszom egy stílust, vagy nem. Ez nem jelenti azt, hogy ők jók vagy rosszak, csak azt jelenti, hogy melyik stílust tudják. Furcsa dolog ez, mert attól a pillanattól kezdve, hogy hét órakor felmegy a függöny a rendező és az író a színészek kezében van. Tehát az egész próbafolyamat alatt azt kell elérni, hogy hitelesen szólaljon meg a szöveg a színészek által. Fontos, hogy a színészek elhiggyék, amit mondanak, és szeressék játszani.

B. A.: Egy erőteljesen karakterközpontú drámát vitt színre. Elmondható, hogy a karakterközpontú drámából egy karakterhangsúlyos előadás készült?

S. I.: Igen, így gondolom. A karakterhangsúlyban Benkő Nóri volt, aki élen járt. Az szerettem volna, ha mindenki abban a típusú karakterábrázolásban dolgozna, mint amit Nórától láthattunk, Edith szerepében.

B. A.: A Kolpert urat – a Magyar Színház – a Sinkovits Imre Színpadon mutatta be. Ön hogyan vélekedik a szóban forgó dráma nagyszínpadon történő megvalósításáról? Lehet azt mondani, hogy a Kolpert úr a stúdiószínpadok darabja?

S. I.: Azt gondolom, hogy igen. Ha körülnézünk magyarországi, vagy akár világviszonylatban, akkor a drámaelőadások beszorultak a maximum 250 fős kisszínházakba. Jelen pillanatban egy 650 fős nézőteret megtölteni kortárs, német drámával lehetetlen. Ahogyan a görög dráma a drámaiságból átment a vígjáték felé, most ehhez hasonlóan a zenés színház az, ami teret nyert. A ’30-as években, amikor az operett élte a fénykorát, a drámai színház kevésbé vonzotta a nézőket. Aztán jött a háború utáni időszak, és egy társadalmi, kulturális, politikai akarat hatására megindultak a szocialista realizmus nagy prózai előadásai. Jelenleg a musicalek korát éljük. Nem véletlen az, hogy egy színház, ami a piacról él, nem mutat be kortárs német drámát 600 fős, vagy akár csak 400 fős színpadán sem.

B. A.: Akkor azért játsszák kamaradrámaként a Kolpert urat, mert a nagyszínpad nézőterét nem töltené meg.

S. I.: Igen. Financiális szempontból, azon színházak esetében, melyek jegybevételükre vannak utalva, öngyilkosság lenne. Ha úgy működne bármelyik színház, hogy nem fontos számára a bevétel, mert kultúrát akar közvetíteni, és nem meghatározó szempont, hogy mi adható el, vagy nincs versenyhelyzet, és árulhatja a jegyeket 250 forintért, akkor 250 forintért a Kolpert úrra is megtelik a 600 fős nézőtér, mert azt gondolom, hogy az igény megvan. A pénztárca üres, és jelen pillanatban az emberek, ha szórakozni akarnak menni, megnézik a legújabb musicalt a Madách-ban, az Operettben vagy akár itt a Magyar Színházban. Drágábbak a jegyek, de megveszik, mert tudják, hogy olyan előadást fognak látni, amin nevetnek. Szép emberek, szép ruhában, szép díszlet előtt énekelnek, és a néző úgy megy haza, hogy jót szórakozott. Ez a széles népréteg. Gondoljunk bele, a kereskedelmi televíziókat hányan nézik. Ha van egy színházi közvetítés az egyik csatornán, miközben megy a Való Világ a másikon, akkor a Való Világot fogják nézni. Lesz, aki a színházi közvetítést nézi. Mindig van.

B. A.: A dráma helyszíne egy németországi lakás, a Pockenstrasse 45.-ben. Ez a tény Önt mennyiben befolyásolta?

S. I.: Ez egy olyan tény, amivel gyakorlatilag nem kell foglalkozni. Nem volt értelme átemelni Magyarországra, vagy máshova, mert teljesen mindegy, hogy a Pockenstrasse-én vagy az Erzsébet körúton játszódik.

B. A.: A szereplők német emberek. Felmerült a nevek magyarra változtatása?

S. I.: Nem gondoltunk erre. Azt hiszem, ez a fajta aktualizálás ebben az esetben felesleges. Teljesen mindegy, hogy hívják őket. Mindenki saját magát látja. Ez bárhol megtörténhetne, akár itt Magyarországon is.

B. A.: A cselekmény egy lakás nappalijában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Ön hogyan tudta ezt elkerülni?

S. I.: A statikusság attól függ, hogy a színészek lelkiállapota, karaktere mennyire statikus. Ha a karakter mozog, és van egy útja, akkor attól, hogy ül, nem válik statikussá. Lehet, hogy négy ember ül a színpadon, de az a kérdés, hogyan ülnek. Ha a színész hordozza a dinamikát, akkor nem válhat statikussá sem a jelenet, sem az előadás.

B. A.: Ez megcáfolja a mondást, miszerint, ha leül a színész, leül a jelenet.

S. I.: Sokszor leülhet, tehát nagyon vigyázni kell. Ha az első rendelkező próbán beteszünk egy széket a színpadra, miközben hatan próbálnak, fél percen belül már mind a hat ember azt próbálja megmagyarázni, hogy miért neki kell leülni arra a székre. Állni a színpadon sokkal nehezebb, de nem azon múlik, hogy ül vagy áll a színész, belül kell megtartani a feszességet.

B. A.: Az előadás díszletezése, Jászai Mari-díjas díszlettervezőnk, Szlávik István munkáját fémjelzi. Milyen elképzelésekkel láttak hozzá a színpadkép kialakításához?

S. I.: István két olyan ötletet hozott nekem, amin el lehetett indulni. Az egyik egy tükrös látvány volt, melyben a néző is látja saját magát, így az előadás, ebben az értelemben is tükröt tart a nézőnek. A másik pedig egy szobabelső. Én tükröt nem akartam, mert zavarhatja a nézőket, és nem ez az alapvető célom. Hideg díszlet kialakítása volt a tervem, ezért vannak szürke falak. Egy olyan teret képzeltem el, melyben csak funkcionális tárgyak vannak, minimal art. Ha megnézünk egy belső designer által készített modern lakást, ezt látjuk. Szürke felületek, funkcionális tárgyak, ez a trend. Ennek trendi lakásnak kellett lennie. Tudtam, hogy a darab végén három magzatpózt szeretnék, ezért megtörtük az egyik falat, három lyukkal, amelyet designer elemként használt a díszletező, és csak a végén derül ki, hogy ennek rendezői értelemben van funkciója. A Kolpert úr szereplői gyakorlatilag a német újraegyesítés szülöttei. Pista szerette volna valahogyan a berlini falat megjeleníteni. A rendezői jobb oldalon, fent van egy anarchia jel, amely a berlini fal egy darabjának mintájára készült. Ez olyan elem, ami a tervezőnek és a rendezőnek fontos, és van olyan néző – az idősebbek közül – aki tudja, hogy mit lát.

B. A.: A láda központi díszleteleme a színpadképnek, és dramaturgiai szempontból is nélkülözhetetlen. Hogyan találták meg a megfelelő darabot?

S. I.: Ládát nem találtunk. Muszáj volt készíteni egyet. Ezzel nekem van is bajom, mert ez nem olyan láda, mint amilyennek lennie kéne. Kompromisszumot kellett kötnöm. Ha már készíteni kellett egy ládát, akkor olyan lett, hogy az élet és a halál megjelenhessen, lenyitható az eleje, és láthatóak a hullák. Tulajdonképpen emiatt tudtam elfogadni.

B. A.: Ön milyen ládát képzelt el?

S. I.: Szerettem volna, ha reálisabb. Ezen a ládán látszik, hogy festett. Érezhető, hogy ez egy díszletelem, míg a kanapé nem egy díszletkanapé, a székek, nem díszletszékek, a zuhany nem egy díszletzuhany. Minden valós, de kilóg a láda, mert látszik, hogy ez egy színpadi láda. Ha nagyon akarom, meg tudom magyarázni, de igazából nem szeretem ezt a ládát. Az lett volna jó, ha ez úgy néz ki, mint egy XVI. vagy XVII. századi, nagy utazóláda, aminek lenyílik az oldala.

B. A.: A jelmezek tekintetében a szintén Jászai Mari-díjas Tordai Hajnallal dolgozott együtt. Mire figyeltek oda az egyes szereplőknél? Sarah sokat mutató ruhában várja a vendégeket, míg Ralf mezítláb van.

S. I.: Azért találtuk ki, hogy Ralf mezítláb legyen, mert ha valami nem vendégváró helyzet, akkor ez az, hogy mezítláb futkározik a házigazda. Sarah és Ralf folyamatosan provokál, köztük kvázi nyitott házasság van, együtt élnek, de nem házasok. Már túl vannak a gyilkosságon, tulajdonképpen egész életükben lazán léteznek, ehhez képest megérkezik hozzájuk egy zárt pár, akiket azért hívtak meg, hogy jól szórakozzanak. Kértem az öltözködésben, hogy Sarah és Edith között érződjön a nagy különbség. Edith egy zárt nadrágkosztümben van, amihez képest Sarah egy keveset takaró, lenge, rövid ruhát visel. A két fiúnál is érződik a különbség, míg Bastian pulóvert visel nyakkendővel, addig Ralf kigombolt ingben, mezítláb mászkál. Igazából az öltözködésben is ezeket a különbségeket szerettem volna erősíteni.

B. A.: Az előadásban hallható dallamok, mi alapján kerültek kiválasztásra?

S. I.: Zenében nagyon keveset használtam. A zene az egy nagyon fontos dolog. Mindig elgondolkodtató, hogy mire essen a választás. Használhattam volna kortárs német rockzenét vagy bármelyik alternatív német együttes zenéjét. Ezt azonban nem akartam. A klasszikus felé szerettem volna irányítani. Van egy elkötelezettségem a klasszikus zene felé. A Kreol Mise nagyon erős, főleg az a feldolgozás, amit én használok, mivel tudtam, hogy ez kell a végére, kialakult az is, hogy mi kell az elejére, így elkerülhetetlen volt, hogy valami klasszikus szólaljon meg, mai módon. Beethoven, V. szimfóniájának rock feldolgozását választottam, ami ilyen furcsa reszelős dallam, miközben szól Beethoven. A gyilkossághoz – hogy elemeljem – Renée Flemingnek a hangját használtam, aki az egyik legnagyobb mai szoprán operaénekesnő. Egyik dolog megszüli a másikat, ha valamire rátalál az ember, és azt érzi, hogy az oda jó, akkor az úgy kidolgozza magát. Ez nem előre született meg, tehát már jó ideje próbáltunk, amikor a zene kezdett összeállni bennem, tehát látnom kellett azt is, hogy mi lesz belőle.

B. A.: Az előadás fénytechnikája milyen megvalósításokkal élt?

S. I.: Hideg díszletet, hideg fényekkel használtam. Egy nagy halogén lámpa ég középen, amitől teljesen homogének a fények. Ez a homogén, erőteljes fehér fény borzasztóan idegesítő, mert fél óra elteltével elkezd tőle fájni a néző szeme. Addig ég ez a lámpa, amíg kiesik a hulla. Amikor Ralf lekapcsolja a villanyt, akkor jelennek meg a vörös fények, élfények, ablakon át szűrődő fények, a különböző színházi fények.

B. A.: Hogyan fogadta a szakma, illetve a közönség a darabot?

S. I.: Ilyenkor az ember kap hideget-meleget. Van, akinek nagyon tetszik, van, akinek nem. Ebben a darabban történnek olyan színpadi dolgok, amik nem szokványosak. A mi színházunkban egyáltalán nem, de a színházak jelentős részében sem szokványos, stúdió körülmények között látni, hogy egyik színész hány, a másik pisil, a harmadik megint hány. Ha én magam így elmondom, akkor én is azt gondolom, hogy micsoda hülyeség, viszont mindig az a kérdés, hogy hihető-e. Az adott pillanatban itt megvan a realitása. Vannak, akik elhátrálnak ezeknél az erőteljes színpadi gesztusoknál, eltartják maguktól, és nem is fogadják be azt, ami ezek után történik, akkor sem, ha egészen eddig jól szórakoztak. Van, aki ellenben azt mondja, hogy ennél sokkal durvábbnak kellett volna lennie. Van, aki végig röhögi a gyilkosságot. A visszajelzések ezért nagyon sokfélék voltak.

B. A.: A Kolpert úr egy olyan mű, mely hű tükröt tud tartani a társadalom elé. Napjainkra levetítve, mit lát a legaktuálisabbnak a drámában?

S. I.: A magányt. Ezek az emberek egyedül vannak, és ezt kellene valahogy orvosolni, hiszen a magányból fakad minden rossz, mert társas lények vagyunk. A darab szereplői nem találnak semmilyen fogódzót, ezért üresek. Mindenük megvan, jó anyagi körülmények között élnek, bármit megtehetnek, bármit elérhetnek, de egyszerűen mindez kevés, mert már annyira magas az ingerküszöb, hogy egyedül maradnak.

B. A.: Ralf és Sarah kapcsolata ideálisnak tűnik.

S. I.: Az ő kapcsolatukat csak a gyilkosság után látjuk. Amit látunk, az már annak a stimulációnak az eredménye, hogy megkínoztak, összevertek, feldaraboltak valakit. Túl vannak egy borzasztóan brutális gyilkosságon. Sarah-t és Ralfot nem ismerjük a valós életükben. Ők a gyilkolásban ugyanazt találják meg, amit adott esetben megtalálnak az alkoholban, a kábítószerben vagy a szexuális szabatosságban. A történtek után van egy kicsi jóérzés, de amint elmúlik az ajzószer hatása, megint csak a magány és az üresség érezhető. Újabb és újabb kell, de már semmiben nem találják meg azt, ami elég, ezért keresnek egy külső dolgot, amit még nem próbáltak, abban a reményben, hogy jó lesz.

B. A.: Van különösen kedvelt jelenete vagy dialógus részlete a drámában?

S. I.: Jaj, én az egészet szeretem! Amit nagyon, az a játék része, hogy parallel helyzeteket alakítottunk ki. Az egyik pillanatban Bastian ül a kanapén, akit egyszer megsimogat Sarah, aztán Ralf, majd mindketten. Később ugyanez a kép köszön vissza, amikor Edith ül a kanapén. Ha ezek a pillanatok pontosak, nagyon jól hatnak, mert megmutatják, hogyan hálózza be ez a két ember a vendégeket.

B. A.: Többszöri olvasás után meg lehet unni ezt a darabot, vagy a Kolpert úr egy olyan mű, amely mindig képes újat és újat mutatni?

S. I.: Mióta játsszuk, én nem olvasom, hanem nézem. Minden harmadik előadást látok. Rendkívül érdekes, hogy mennyire meghatározó a közönség. Bent ül negyvenöt ember, ha csak egy valaki hangosabban nevet, magával rántja az egész csapatot, de van olyan is hogy visszafogottabbak, így nagyon érdekes, miként változik a közönség hatására az előadás és a színészek játéka, így megunhatatlan, mert minden alkalommal más, itt és most érzete van. Ez az izgalmas a színpadban, hogy mindig más. Ez a varázsa.

B. A.: Ha tovább gondoljuk a cselekményt, hogyan képzelhető el Edith, Sarah és Ralf következő napja? Az események hatására miként változik meg további életük?

S. I.: Azért tettem be őket az anyaméhbe, mert nincsen tovább. A korábbi életük nyilván megszűnt. A mostani nem élet, mert nem lehet minden nap megölni valakit, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Szerintem az egyetlen megoldás a transzcendencia lenne, de ez az én véleményem. Igazából nem tart tovább az ő életük. Ezen nem gondolkodtam soha, és szerintem senki, mármint a színészek közül sem, hogy mi lenne holnap. Ezt a kérdést az előadás a nézőnek teszi fel, hogy amennyiben valóban ilyen a világ, akkor van-e értelme? Mit kellene másképp tenni? Mennyiben szól rólam? A rendezésben kinyitok egy kaput, és nem a szereplőket kell tovább gondolni, hanem a nézőnek saját magát.

B. A.: Mit vél a darab legfontosabb üzenetének?

S. I.: Ha kizárólag a materiális, az anyagi világot tartjuk bekebelezendőnek, és nem fordulunk ki ebből a világból, és nem vesszük észre, hogy ez csak egy része az életünknek, mert van egy másik része, egy lelki síkja, egy transzcendens alapja a létnek, akkor ennyi jut belőle. Egy idő után kiüresedünk, mert a világ nem kebelezhető be úgy, ahogy az európai ember elgondolja. Mindent megismerek, mindent szétszedek, mindent elemzek, és akkor majd mindenről tudni fogok mindent. Ez így nem működik.

B. A.: Kiknek ajánlja az előadást? A színlapon korhatár is szerepelt.

S. I.: Korhatárt muszáj feltüntetnünk, a vér és egyéb dolgok miatt. Azt gondolom, hogy nyugdíjas közönségünk sokkal befogadóbb volt, mint a középgeneráció. Ha egyetemisták nézték, ők mindig nagyon szerették. Ha megtaláljuk a húsz és harminc közötti korosztályt, akkor ott sikere lesz. Nyilvánvalóan a tizenkét éveseknek nem ajánlom, de egy felnőtt módon gondolkodó középiskolás már visz haza az előadásból olyat, aminek van értelme. Nem is korosztályra, hanem nyitottságra alapoz az előadás. Nem kor, hanem attitűd kérdése, hogy elfogadok egy előadást vagy azt keresem, hogy mitől lehet elutasítani.

B. A.: Különösen érdekes a Kolpert úr együttolvasása Edward Albee, Nem félünk a farkastól és Yasmina Reza, Az öldöklés istene című drámájával. Ön mit vél a legerőteljesebb közös szálnak a három mű összevetésében?

S. I.: Alapvetően a szituáció ugyanaz. A Nem félünk a farkastólban egy elrontott házasság van, egymást marja a férj és a feleség, egy másik pár szeme láttára. A játék, az mindenféleképpen közös. Az is közös, hogy rossz emberi sorsokat, elrontott életeket látunk. Az alapszituáción kívül tehát közös az, hogy a vendéglátó párok olyan élethelyzetben vannak, amiből nem tudnak szabadulni. Különbség az, hogy Albee drámájában, a mardosó viszony ellenére érezhető, hogy ennek a két embernek van köze egymáshoz, hiszen nem gyűlölnék egymást, és nem játszanák ezt az egész őrültekházát, ők nem ennyire magányosak. A Kolpert úrban mindenki az önös érdekét keresi. Sarah és Ralf együtt élnek ugyan, de csak azért, mert az önérdekük ezt diktálja, közös érdekük nincsen. Albee-nál érzek olyan hátteret, hogy ők együtt vannak, és együtt maradnak. Annak, hogy Sarah és Ralf együtt marad, nincs tétje. Ők sokkal önzőbbek, és magányosabbak. Ők már a harmadik évezredben léteznek, nem a XX. században.

B. A.: A három dráma dramatikus alakjainak párhuzamba állításánál Sarah és Ralf eltér a többi pártól. Az a jó kapcsolatuk titka, hogy csak ők nem házasok?

S. I: Bizonyos értelemben kulcs, hogy nem házasok. Sokan mondják, ha együtt élnek és közösen nevelik a gyerekeket, akkor minek a papír. Ez önáltatás. Akár hiszi az ember, akár nem, a házasság nem csak egy papír. Látszólag az, de tulajdonképpen a házasságban az ember felvállal valamit. Akkor is, ha azt mondja, hogy el lehet válni, meg lehet csalni, tehát mindenfélét lehet mondani, de mégis, amikor aláírja a papírt és kimondja, hogy míg a halál el nem választ, az belenyomódik az emberbe. Ha valaki azt mondja, hogy ez nem számít, akkor hazudik. Próbálja ki! Kössön házasságot, és utána mondja, hogy nem számít. Előtte könnyű mondani. Sarah és Ralf nem jutnak el idáig, hangoztatják, hogy nem házasok, bármikor különválhatnak, tulajdonképpen együtt élnek, de még a gyerek sem köti őket össze. Még az a céljuk sincs, hogy fajfenntartás. Kizárólag a létfenntartás megteremtéséről van szó. Ez önzés. Ha szövetségre lépek valakivel, akkor onnantól kezdve közös az életünk. Ha nincsen szentesítve, nincs házassági szerződés, aláírás az anyakönyvvezető előtt, akkor az ember úgy érzi, hogy szabad. Ez egy óriási különbség. Bármikor elvágom, és arrébb lépek. Ez egyrészt önáltatás. Az ő esetükben nincs közös élet, csak egymás mellett élnek. A házasságnak vannak szabályai. Az együtt élés, hogy egy lakásban lakunk, együtt eszünk, együtt járunk ide vagy oda, az más. Itt önös tempók vannak, önös érdekek, a házasságban pedig közös tempó van és közös érdek.

B. A.: A Kolpert úr valóságos jutalomjáték öt kiváló színésznek. Egyetért?

S. I.: Ezt én is így gondolom. Ők nem mindig érzik így, de én így gondolom. Csak jó szerepek. Az igazi jutalomjáték az ötödik szerep, a pizzás. Mindenki dolgozik az elejétől a végéig, és ehhez képest bejön valaki, akinek gyakorlatilag minden megmozdulása jutalom. Bármit mond, bármit csinál, a néző szereti, még akkor is, amikor megölik. Nevetnek rajta. A pizzás a legnagyobb játék.

B. A.: Akkor mindenki pizzás szeretne lenni.

S. I.: Ezt hívjuk mi, színházi viszonylatban, tejfölnek. A pizzás szerepe az abszolút tejföl.

B. A.: Mondhatjuk azt, ehhez hasonlóan, hogy a darab rendezőjének pedig egy jutalomrendezés volt?

S. I.: Ez egy furcsa dolog. Nem tudtam mindent elérni, amit szerettem volna, ugye beszéltem a kompromisszumokról. Nekem ez egy nagyon szeretett előadásom, de volt már jobb munkám, ilyen értelemben. Rendezni nagyon jó volt, egy idő után beláttam, hogy mit nem lehet megvalósítani, akkor azokból visszavettem, de mindennel együtt azt gondolom, hogy jó előadás született.

 

David Gieselmann

Kolpert úr

(Herr Kolpert)

– játék … részben –

Fordította: Forgách András

Magyar Színház

Szereplők

Edit Mole: Benkő Nóra

Bastian Mole: Fillár István

Sarah Dreher: Ruttkay Laura

Ralf Droht: Bede-Fazekas Szabolcs

Pizzás: Rancsó Dezső

Díszlet: Szlávik István

Jelmez: Tordai Hajnal

Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes

Rendező: Sipos Imre

Olvasópróba: 2010. január 28. 11:00

Bemutató: 2010. március 26.

Balogh Anna

Budapest, 2012. március 22.