Címke: interjú

Beszélgetés az Amigos a Gyermekekért Alapítvány két önkéntesével, Mundrucz Szilviával és Czifrus Eszterrel

 

Hogy áll az alaptívány munkája és ti mit csináltok az Amigosnál?

Szilvi
Én már másfél éve vagyok önkéntes az Amigosnál. Szegeden kezdtem, az volt az első vidéki város, ahol megjelent az Amigos. Most már négy városban vagyunk jelen egyre több önkéntessel. Minden fél évben van felvételink. Egy Amigo átlagosan másfél-két évet tölt nálunk, úgyhogy nagyon jól haladunk.

Láttok olyan irányt, amiben valami pluszt adott számotokra az önkéntesség?

Eszter
Mindenképp. Főleg azért, mert bármit kipróbálhatunk és mindenki segít egymásnak. Én például az orvosira járok, viszont nem rég volt a születésnapunk és a születésnap szervező csapatban én is benne voltam. Olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket orvostanhallgatóként nem. Orvosként eseményszervezés közelébe sem jutottam volna, tehát elég sok és szerteágazó tapasztalatot lehet gyűjteni, akár pénzügyi dolgokban, kreatív dolgokban. Leginkább a képzelet szab határt.

Hogy működik az egyetemeken a népszerűsítés?

Szilvi
Budapesten már kisebb kampányt folytatunk, amikor a felvételik vannak, mert már sokan tudnak rólunk. De felvételikor rendszeresen tartunk kérdez-felelek eseményt. A vidéki városokban a közösségi médiás kampányra nagyobb hangsúlyt kell fektessünk, de miután az első csapat létrejött, ott is elterjed az Amigos híre.

Eszter
Az igazán nagy falat általában az új város elindítása, ott kell nagyobb kampányt folytatni.

Hogy működik az új városok megszervezése?

Szilvi
Szegeden végignéztem, ahogyan elindultunk. Akkoriban két Amigo felelős volt (pénzügyért és HR-ért felelős Amigók), vagyis a boldogságért és fenntarthatóságért felelős Amigók. Ők segítettek koordinálni az egészet, felvették a kapcsolatot a gyermekpszichiátriával és az onkológiával, onnantól pedig az ottani kórházfelelős lett a kapcsolattartó, akit a szegedi csapat választott magának.

Milyen a kooperáció a többi kórházi önkéntes munkát végző szervezettel?

Eszter
A Betesdában látom, hogy nagyon jól szervezett az együttműködés: váltott napokon járunk a bohócdoktorokkal és a Mosoly Alapítvánnyal. Felsorolni is nehéz, hogy hány szervezet végez ott tevékenységet. Lényegében mindannyian a gyermekekért dolgozunk, és az irodánk nagyon sok segítséget kap más önkéntes szervezetektől is.

Szilvi
Az időbeosztásban nagy segítség, hogy a kórházi kapcsolattartó szervezi meg, hogy ki mikor menjen. Ezáltal biztosítva van, hogy minden nap legyen valaki a gyerekekkel.

Eszter
Egyetemistákként mi inkább délután járunk, viszont sok alapítvány révén napközben is van valaki a gyerekekkel.

Hogyan alakul ki a gyermekekkel a kapcsolatotok, illetve jellemzően hosszabb vagy rövidebb ideig bent tartózkodó gyerekekkel foglalkoztok?

Szilvi
Nagyon-nagyon kórházfüggő. A tavalyi évemet a Szent László kórházban töltöttem, ott viszonylag hosszabb ideig vannak bent a gyerekek, most viszont én is a Betesdába járok, ahol akár csak pár napos betegséggel is bent lehetnek. Ilyenkor a nővérek segítenek, hogy kik azok, akiknél nem tud ott lenni a család vagy panaszkodott esetleg, hogy nincs mit csinálni. Minden kórházban van több nagy Amigos dobozunk, amiben játékokat és játékos feladatokat tartunk, és megpróbáljuk a korosztályhoz megfelelőt kiválasztani.

Sikerül lépést tartani a tananyaggal?

Eszter
Mindenképpen próbáljuk a játékba csempészni a tanulást. Nálunk a Betesdában rövidebb ideig vannak bent a gyerekek, így elég nehéz, de próbálkozunk. Ha mást nem, akkor a színeket és a számokat tanuljuk idegen nyelven attól függően, hogy milyen a nyelvtudása a gyereknek. Olyan is előfordul, hogy kifejezetten a gyerek kéri, hogy például le van maradva a törivel és törizzünk vele. Az alapvető profilunk a nyelvtanítás, de igazodunk a gyerekek igényeihez.

Sok irányból érkeztek ti is az egyetemekről, ezek szerint nem csak nyelvszakos Amigók vannak?

Szilvi
Rengeteg „féltudással” rendelkezünk, és a kórházban eleve nagyon kreatívnak kell lenni, hogy ezt valahogy belecsempésszük a foglalkozásokba. Az Unózás például klasszikus, ott lehet a színeket és a számokat angolul tanulni. Az is előfordul, hogy kifejezetten számolni tanultunk, vagy az évszakokat és a hónapokat idegen nyelven.

Milyenek a visszajelzések?

Eszter
Rengeteg visszajelzést kapunk mind a gyerekektől, mind a szülőktől. Olyan pozitív megerősítéseket kapunk tőlük, ami új lendületet ad minden Amigónak.

Szilvi
Előfordul, hogy miután a gyerek kikerül a kórházból, a szülők felkeresnek minket, hogy folytatnánk-e a tanulást. Ilyenkor van lehetőség Skype-tanításra és külön kapcsolatfelvételre is.

Kaptatok már olyan visszajelzést az orvosoktól, hogy a munkátok segíti a gyógyulást?

Eszter
Szeptember elején volt az Amigos szakmai táborunk, ahova meghívtuk az egyik legnagyobb támogató orvosunkat, Dr. Benyó Gábort, aki gyermek-onkohematológus. Hihetetlenül pozitív dolgokat mondott arról, hogy milyen jót tesznek az önkéntesek a gyerekeknek. Illetve ezt ő is tapasztalja a másik oldalról, mivel önkénteskedik gyerekekkel egy másik szervezetnél.

Tehát a gyógyulási folyamatot is támogatja az, hogy a gyereknek jobb kedve van?                                                                                                 

Eszter
Igen, abszolút.

Kaptok visszajelzést a már kilépett önkéntesektől, hogy milyen hatással volt az életükre az Amigos?

Szilvi
Nagyon sokan visszajárnak hozzánk közösségi programokra, ezáltal benne vannak még picit az Amigos körforgásban. Valamint elindult velük egy Alumni programunk, amin keresztül ők is támogatják az Amigost.

Ez a Patron program?

Eszter
Nem. Valóban ők is lehetnek Patronok, hogyha bármi olyan területen van szükségünk tanácsra, amihez ők értenek, de a Patron program tagjai lehetnek bármilyen szakemberek, akik támogatnak minket és a szaktudásukkal segítik a munkánkat.

Szilvi
Az Alumni Amigók egy olyan klubot hoztak létre, amelyen keresztül támogatják az alapítványt. Akár rendszeres adományozással, akár a szaktudásukkal.

Van olyan tapasztalat, hogy aki már kilépett, hasonló formában folytat valahol karitatív tevékenységet?

Szilvi
A saját példám is mutatja, hiszen engem az Amigos terelt a szociális szféra felé. Emellett most beszéltem egy másik önkéntes lánnyal, aki szintén egy hasonló munkát kezdett el segítőként, és neki is az Amigos volt a fő impulzus.

Van összehasonlításotok más önkéntes szervezetekkel?

Szilvi
Nemrég vettem részt egy külföldi önkéntes projektben, továbbá rendszeresen beszélgetek más szervezetek önkénteseivel is. Ők hiányolni szokták a közösséghez tartozás élményét, amit az Amigos nyújt az önkénteseinek. Lehet, hogy a közösség vagy közösséghez tartozás sok helyen picit alulértékelt, de iszonyatosan nagy dolog, hiszen ilyenkor mi is egy hellyel-közzel azonos értékrenddel rendelkező közösség tagjaivá válunk, és rengeteg új embert megismerünk.

A gyerekeknél mennyire valószínű, hogy később valamit viszonozni szeretnének az embereknek abból, amit tőletek kaptak?

Eszter
A legjobb példa az alapítónk, Fábián Sára. Hiszen az Amigos története az ő gyermekkori kórházi élményein alapszik, ahol rengeteg támogatást kapott a családjától és a környezetétől, amiből szeretett volna valamit visszaadni a világnak.

Hallotok olyanról, hogy a tevékenységetek másokat is ösztönöz arra, hogy vállaljanak társadalmi tevékenységet?

Szilvi
Azt gondolom, hogy nagyon sokan szoktak minket megkeresni olyanok is, akik ha nem is feltétlenül nálunk szeretnének tevékenykedni, mégis inspirációt merítenek abból, amit mi csinálunk. Szoktunk ajánlani olyan alapítványokat, akikkel kapcsolatban vagyunk, és nekem is vannak olyan barátaim, akik azért kezdtek önkénteskedni, mert hallották tőlem, hogy ez mennyire szuper dolog.

Ti a saját környezetetekben hogyan gyakoroltok hatást másokra?

Szilvi
Nekem az imént említett tapasztalatom van, és olyan ismerősöm is akad, aki emiatt alkalmanként önkéntes munkákban vesz részt.

Eszter
Erre vonatkozóan nem kaptam konkrét visszajelzést, viszont nagyon sokat kérdezett egy barátom az önkéntességről és az Amigosról. Meséltem neki róla, azóta pedig csatlakozott egy másik szervezethez. Tehát nem mondom, hogy ez közvetlenül az én hatásom, viszont lehetséges, hogy szerepe volt az én példámnak is ebben.

Eszter, orvostanhallgatónként hogyan látod, mennyiben befolyásolja a betegekhez való hozzáállásodat az Amigosnál szerzett tapasztalat?

Eszter
Nagyon sokat tanulok, miközben önkénteskedem. Ugyanakkor az egyetemen is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne csak a betegséget kezeljük és csak a beteget lássuk, hanem az embert, mint egészét diagnosztizáljuk és kezeljük. Nagyon sokszor hangsúlyozzák, de könnyű elfelejteni. Szerintem az Amigóskodás sokat fog hozzáadni ahhoz, hogy mindig lássam a betegnek az érzelmi oldalát is. A gyerekektől rengeteget tanulhatunk abból a szempontból is, hogy ők nem mindig kommunikálnak szavakkal, főleg a kisebbek, viszont ha rákérdezünk, elmondják, mi a gond. A nonverbális kommunikációjukból nagyon sokat lehet megtudni, és szerintem ez használható a felnőtteknél is, akik tudatosabban rejtik el ezeket a dolgokat, főleg egy olyan kényes helyzetben, amikor betegként vannak egy kórházban. Volt olyan tapasztalatom kórházi gyakorlat során, amikor azért értettem meg a felnőtt beteget, mert már láttam ugyanazt a viselkedést a gyerekeknél. Megdöbbentő volt ugyanezeket a jeleket látni.

Mit tapasztaltatok, rajtatok mennyit formált az Amigos tevékenység?

Szilvi
Az első, amivel szembesülnöm kellett, hogy iszonyú kreatívnak kell lenni, és minden egyes bevetésnél valami új apróságot tanultam. Valamint azzal kapcsolatban is rengeteget fejlődtem, hogy hogyan lehet nyitni egy gyerek felé, hogyan lehet elnyerni a bizalmát, amikor félénk, mert mégis „jött itt egy nagylány, akivel most játszani vagy tanulni kell”.

Eszter
Amellett, hogy a gyerekektől rengeteget tanulunk, egymástól is sokat lehet tanulni. Nagyon színes egyéniségekből épül fel a szervezet, és magamon is látom, hogy például vannak, akik nagyon figyelnek a környezetvédelemre, és én is elkezdtem jobban figyelni. Kitágítják a szemléletmódomat azáltal, hogy rengeteget beszélgetünk.

Szilvi
Gyakran megkérdezik, hogy milyen látni azt, hogy kórházban vannak gyerekek. Szóban nem is lehet elmondani, mert azt bent tapasztalja meg az ember, hogy egy gyerek teljesen másképp éli meg ezt a helyzetet. Minket is gyakran kizökkent a kórházi környezetből az, ahogy milyen energiával kezdenek el játszani velünk, vagy felcsillan a szeme, hogy „ő már tudja ezt angolból” és elmeséli nekünk.

Eszter
Mi sem láttunk mindent, mi sem viselünk el mindent. Nagyon sokat segít az, hogy utána egymással is beszélhetünk ilyenekről. Járunk például égési osztályra is, ahol azért kemény látni a gyerekeket, de sokkal hamarabb látom meg a gyerek egyéniségét. Nyilván látom a betegségét, viszont könnyebben tudok elvonatkoztatni.

Szilvi
Az Amigosban nagyon tudatosan foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Sok pszichoedukációs alkalmat szervezünk, illetve beszélgetős alkalmakat. Minden hónapban van kórháztalálkozó minden egyes kórházi önkéntescsoportnak.

Eszter
Specifikusan ezeket a helyzeteket beszéljük meg, bármi, ami nehezebb volt.

Szilvi
Ilyenkor is nagyon sokat tanulunk egymástól, hogy ki hogyan kezeli ezeket a helyzeteket. Esetleg hallunk már olyan tapasztalatokról, amelyek később velünk is előfordulhatnak.

Van már oktatási anyagotok is, amit a belépő önkénteseknek adtok. Ez felkészít mindenre?

Eszter
Nem lehet felkészülni mindenre, de próbálkozunk.

Szilvi
Ezek is a kórházspecifikus dolgokhoz tartoznak. Például a Szent László kórházban meg kell tanulni, hogyan mosakodj be, amikor bemész az osztályra. Van erre egy kisokosunk. A praktikus dolgokat meg lehet tanítani, a tapasztalatokat pedig egymástól halljuk. 

Elképzelhető, hogy később valamilyen oktatási formát szerveztek majd a kapcsolódó szakirányok és dolgozók számára?

Eszter
Amit az Amigosnál látok, az az, hogy csak a képzelet szab határt. Egyelőre azonban nem az az elsődleges célunk, hogy képzést tartsunk más szervezeteknek, hanem hogy Magyarországon az összes onkológiai központban jelen legyünk pár éven belül. Jelenleg ezt látom, mint konkrét célt, és reméljük, hogy meg fog valósulni.

Szilvi
Képzések tekintetében szervezeti struktúra, kultúra és önkéntes szerveződés az a téma, amiről szoktak előadást tartani az Amigo felelősök. Ehhez kapcsolódóan vannak megkeresések más szervezetektől.

Emlékeim szerint, amikor én voltam főiskolás, még nem hallottunk túl sokat az önkéntességről. Ti hogyan tudtok segíteni azoknak a diákoknak, akik szeretnének valamilyen formában hasznosak lenni, csak nem tudják, hogyan?

Eszter
A módszertanról van könyv (Amigo’s methods), ami segíthet utat választani.
Ha megkeres bennünket valaki, hogy szeretne önkéntes lenni, és ebben kér útmutatást, szívesen segítünk. Viszont jelenleg nem látok kapacitást arra, hogy ilyen jellegű tájékoztatókat vagy képzéseket szervezzünk. Amikor kimegyünk toborozni az egyetemekre, akkor mindent megkérdezhetnek.

Szilvi
Gyakran előfordul, hogy megkeresnek minket azzal, hogy ha nem is kórházba járó önkéntesként, de szívesen segítenének. Előfordult, hogy valakiről kiderült, hogy grafikus, és abban tudott segíteni stb.

Fábián Sára nyilatkozta, hogy szoktak titeket megkeresni cégek és cégvezetők is tanácsadásért. Mennyire fér össze a ti platformotok egy piaci alapon működő cég filozófiájával és működésével?

Szilvi
Az Amigos rendhagyó ilyen szempontból, hiszen nem annyira a hazai klasszikus önkéntes szerveződések mintájára épül fel, hanem nagyon sok elemet átvettünk a klasszikus vállalati struktúrák mintáiból. Például ami nagyon fontos nálunk, hogy amit elvállalunk, azt betartjuk. Nálunk egy elköteleződés fél évre szól, és habár csak a szavunk vagy a lelkiismeretünk tart ott minket, mégis mindenki betartja.

Eszter
Az egyik kórházunknál most én szervezem az Amigók munkáját, amivel kapcsolatban Sára tartott nekünk leadership tréninget. Ez alapján talán valamelyest jobban körvonalazódhat, hogy mit szokott átadni a vállalati vezetőknek az előadásokon. Sok hasznos dolgot megtanultunk, ami szerintem alkalmazható más cégeknél is. Alapvetően itt az emberek motiválásáról van szó. Például azt tanultam meg, hogy ha valahogy motiválni szeretném egy adott célra vagy tevékenységre az embereket, akkor amennyiben például 90% arányban pozitív visszajelzést adok a személyek munkájáról és csupán 10%-ban alkalmazom a negatív visszajelzést, sokkal hatékonyabb lesz a tevékenységünk. Sára az egyetemen is sokat tanult erről, mellette pedig maga is tanulmányozta a témát éveken át. Ezek alapvetően logikus dolgok lennének, de nem ez következik az ember alaptermészetéből. Hiszen hiába vannak azok a személyek, akik mindig csak a pozitív dolgokat látják és azt is adják tovább, az emberek többsége azonban inkább egyensúlyban van a pozitív és a negatív érzések terén. Azt is megtudtuk, hogy a nagy cégek nem a pozitív visszacsatolást alkalmazzák.

Ti hogy érzitek magatokat az Amigosnál? Mennyire vagytok terheltek vagy stresszesek?

Szilvi
Kellemes teher. Nagyon sok alkalom adódik, hogy visszajelzést adjunk és reflektáljunk arra, hogyan érezzük magunkat. Másrészt az is hozzájárul az önkéntesek jó kedvéhez, hogy nem egy kötött, hierarchikus rendszer van nálunk, hanem sokkal inkább demokratikus, választásokon alapuló struktúra.

Mennyit jelent az, hogy Fábián Sára az Amigos vezetője? Értem ezen, hogy mennyit jelent az ő személye és attitűdje, és min változtathat az, ha majd egyszer valaki más veszi át a helyét?

Szilvi
Ez is egy olyan dolog, amiben az Amigos tudatosságra törekszik. Nem az történik, hogy a felhalmozott tudás csupán egy ember kezében van. Például Sára volt külföldön mesterképzésen, és akkoriban az ő feladatkörét leosztotta két másik Amigo felelősre. Jelenleg is ilyen formában, leosztott tudáskörök alapján működik a rendszer.

Eszter
Nehéz megérteni a rendszerünket, ha valaki nincs benne. Az új Amigóknak is kell pár hét, amíg elkezdik megszokni, hogy nem egy hierarchikus struktúra van nálunk. Egy szinten mozog minden Amigo, és minden Amigo egyenlő. A szerepkörökben vannak különbségek, mert valakinek bizonyos információért felelnie kell, viszont attól még ő ugyanolyan Amigo. Egy másik Amigo pedig egy másik információhalmazért felel.

Mennyire volt nehéz újra elkezdeni játszani?

Eszter
Szerintem nagyon könnyű visszarázódni. Sokunk fel sem nőtt, egész eddigi életében játszott. Egyáltalán nem az volt a kihívás, hogy hogyan kezdjünk el újra játszani, hanem hogy hogyan csempésszük bele a tanulást, hogyan teremtsük meg a kapcsolatot a gyerekekkel.

Szilvi
A gyerekek is imádják, ha ők taníthatnak nekünk egy játékot. Rengeteg társasjáték szabályt tanultam már meg a kórházban, amit egyébként nem ismertem volna meg.

A látogatások alkalma és hossza hogyan néz ki?

Szilvi
Ami az elvárás az Amigókkal szemben, hogy kéthetente egy látogatás férjen bele az idejükbe, ami másfél-két órát jelent. Vannak persze, akik többet járnak, viszont amikor valaki lebetegszik vagy problémája van, azt is megértjük és rugalmasan kezeljük.

Eszter
Az órák szempontjából ez a minimum megkötés van, más nem. Rengetegszer van, hogy amikor bemegyünk és eltervezzük, hogy most ez a két óra belefér, mégis ott ragadunk több órára. Figyelünk természetesen, hogy betartsuk a kórház szabályait, de ebben a nővérek is rugalmasak szoktak lenni.

Szilvi
Egyszer öt órát voltam bent, lassan már kiküldtek. De olyanért még sosem szidtak le senkit, hogy túl sokáig tanultak a gyerekekkel.

Akkor itt egy-egy gyerekkel vagy akár egy egész kórteremmel foglalkoztok?

Eszter
Az egyik legnagyobb kihívás, hogy rugalmasnak kell lenni és alkalmazkodni a körülményekhez. Sosincs leírva, hogy hol és hány gyerek vár minket. Meg kell találni, hogy milyen játék érdekli, melyik nyelvet szeretné ismerni stb.

Szilvi
Előfordulhat, hogy bemegy három önkéntes együtt és tíz gyerekkel játszanak, akik teljesen más korosztályba tartoznak.

Mit javasolnátok azoknak, akik szeretnének hasznossá válni, önkénteskedni, viszont még nem tudják, hogy hol kezdjék el? 

Eszter
Legelőször próbálja meg kitalálni, hogy melyik az a célcsoport, akikkel szeretne foglalkozni (gyerekek, felnőttek, idősek). Minket is bátran megkereshet, illetve nekem nagyon tetszett, amikor elolvastam a honlapon az önkéntesek bemutatkozását és véleményét.

Szilvi
Szerintem is az ember lehetőleg tudatosan válassza ki a célcsoportot és járjon nyitott szemmel.

Miért jó az önkéntesség?

Szilvi
Én még soha nem éreztem azt, hogy munka, amit csinálunk. Jókedvűen jövök ki a kórházból és nem csupán a gyerekeknek lesz jobb tőle.

Eszter
Még friss az élményem, de a tanulsága idevág: a nagyobb kihívásokkal és nehezebb helyzetekkel szembesülés során érezzük igazán, hogy hasznosak vagyunk. Amennyit tudok adni, annyit minimum én is visszakapok. Hihetetlen érzés, amikor azt látom, hogy egy nagyon nehéz helyzetben voltam bent, mégis tudtam segíteni.

(Ritó Szabolcs interjúja)

A kép bal oldalán Mundrucz Szilvia, aki Szegeden végzett germanisztika szakon, 2 éve önkéntes az Amigos a Gyermekekért Alapítványnál. Jelenleg az ELTE-TáTK szociálpolitika mesterszakos hallgatója és szociális munkás a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál. A kép jobb oldalán Czifrus Eszter, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának negyedéves hallgatója és az Amigos a Gyermekekért Alapítvány önkéntese.

Beszélgetés Szalay Csongorral

Szalay Csongor neve ismerősen csenghet a tévé- és sorzatkedvelőknek. Nem hiába, hiszen már igen kiskorában is hallattatta hangját, mint szinkronszínész, és azóta is része a magyar szinkronvilágnak. De számos más dolog is kapcsolódik a nevéhez, például a magyar punk-rock szférában ismert the Grenma banda, aminek az énekese. Ezen felül szinkronrendező is, illetve sorozatokat is fordít. 2015 óta a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül a Szinkron Alapszervezetek elnökségi tagja. Vele beszélgettem a szinkronizálás nehézségeiről, a megbélyegzésről és a zenével való kapcsolatáról.

Grafikai munkákat is találhatunk tőled az interneten. Melyik az a stílus, amely a legközelebb áll hozzád, milyen fajta munkákat csinálsz szívesen, illetve látsz-e abban lehetőséget, hogy későbbiekben komolyabban is foglalkozz ezzel a szakmával?

Mivel hobbiszinten foglalkozom csak vele, ezért inkább egy-egy ötlethullám, valami új dolog által inspirált korszakaim vannak, de 99%-ban digitálisan dolgozom már. Manapság egy iPad segítségével majdhogynem több lehetőséged van, mint pár évvel ezelőtt egy kifejezetten grafikára összeállított számítógépes rendszerrel. Az iPaden is leginkább tus-jellegű ecsetekkel dolgozom, illetve a geometrikus, direkt szögegyenesre szerkesztett, logó-jellegű dolgokat is nagyon szeretem.
Ha nem az előadóművészetnél kötök ki,  akkor nagy eséllyel mentem volna grafikai irányba. Az érettségimen az egyik választott tárgyam a rajz és művészettörténet volt, de szerintem ezen a pályán a papírnál egyértelműen többet számít a gyakorlat. Mindenesetre nem úgy alakult, mára megmaradt hobbinak, de igyekszem azért nem teljesen kiesni a ritmusból, ki tudja, mit hoz a jövő.

Gyerekkorodtól kezdve szinkronizáltál kisebb-nagyobb filmekben, (Dennis, a komisz például). Gimnázium után az ELTE óvodapedagógia szakára jártál, amely merőben eltér a szinkronszínészettől. Hogy fedezted fel ezt a szakot, mi volt az a fő esemény, ami miatt otthagytad ezt a pályát, aztán később mégis visszatértél a szinkronizálás világához?

Igazi, meghatározó, villámcsapásszerű esemény nem volt; a családban van egy jól kivehető pedagógusi vonal. A gimnázium végén a grafikusi pályát még nem akartam erőltetni, egyrészt nem készültem rá kellőképpen, másrészt úgy gondoltam, hadd forrjon ki magamtól, aminek ki kell. A gyerekekkel mindig jól kijöttem. Mindenesetre az egyik nővérem óvodapedagógus, ő utalt akkor arra, hogy engem röhögve felvesznek majd az egyetemre. Nem tudom, mennyi nevetés volt mögötte, de felvettek. Csakhogy egy kilencven fős évfolyamból mindössze ketten voltunk fiúk; rögtön tudta minden tanár, hogy ki vagyok. Ami még nem feltétlenül baj, viszont a főiskola mellett jóval bátrabban mertem munkát vállalni, amire a gimnázium alatt sokkal kevesebb lehetőségem volt. Azonnal feltűnt, ha nem mentem be egy előadásra, szóvá is tették. Aztán a mérleg nyelve durván átbillent, amihez hozzájárult az is, hogy nem is éreztem magam jól abban a közegben. Utólag egyértelműen úgy látom, jól döntöttem.

Véleményed szerint mi a legnagyobb buktatója a szinkron szakmának? Mennyire lehet a felpörgött modern világgal,  a gyors ütemű gyártósoron készült filmekkel tartani a tempót?

Ha eltekintünk a pénzkérdéstől, akkor a legnagyobb buktató az idő. Ha van elég időd, minden részfolyamatot aprólékosan kidolgozhatsz, és a végeredmény is jobb lesz. Sokszor szidják/szidjuk a szövegeket, pedig nem igaz, hogy nincsenek jó fordítók és dramaturgok a szakmában. De nehéz tartani a megrendelők által diktált tempót és közben még minőségi, precíz munkát is szállítani. A forgalmazók szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy egy ennyire kulturálisan globalizált világban nem nagyon maradhatunk el a külföldi premierektől, és gyorsan kell elkészíteni a magyar verziókat. Szerintem azok a színészek, akik aktívan dolgoznak ezen a területen, együtt gyorsultak a folyamattal, és ha a rendező eléggé kézben tartja a dolgokat, akkor még mindig tudunk értéket hozzáadni.

Személyiségedből mit tudsz egy-egy szinkronszerepnél hozzáadni a megformált karakter jelleméhez? Például egy komolyabb szerepnél vagy egy mesekarakter megformálásánál? Egyáltalán kaptok-e erre lehetőséget a stúdióban?

Ez nem feltétlenül a stúdión múlik. A szinkronnak nem is igazán ez a célja. Amikor szinkronrendezőként dolgozom, én se ezt kérem a színésztől. Nekünk mindig az eredeti alkotást kell lekövetnünk és visszaadnunk, vagyis ha a külföldi színész hozzáadott valamit önmagából, akkor nekünk is ugyanazt kell játszanunk, különben hamis lenne a végeredmény, vagy szakmai kifejezéssel élve leesne a vászonról. Nem téged vett a kamera, nem a te arcod látszik, nem te irányítasz, te „csak” követsz. Persze magadra ismerhetsz bizonyos szituációknál vagy érzelmi állapotok megjelenítésénél, és ez segíthet a hiteles reprodukálásnál, de nem lubickolhatsz abban, csak annyit mutathatsz, amennyit a kolléga a képen. Többet vagy mást beletenni kifejezetten hiba lehet.


Milyen bevált módszereid/technikáid vannak arra, hogy ráhangolódj a karakteredre minden oldalról? Mennyi időt szoktatok erre általában kapni?

Régen, amíg jóval kevesebb csatornát kellett ellátni tartalommal, és kevésbé diktáltak a nemzetközi trendek, akkor több idő volt mindenre. Ma sem ártana, ha minden filmet előtte látnánk, de sajnos se az idő, se a forgalmazók biztonsági kikötései nem szolgálják ezt a célkitűzést. Egy-egy nehezebb szerepnél, ha interneten már fellelhető a film/sorozat, igyekszem megnézni előre, hogy ne pusztán a felvételkor szembesüljek vele. De ez egy blockbuster mozifilmnél vagy sok sorozatnál teljesen kizárt. Még a felvételhez is sokszor szándékosan lerontott minőségű képet kapunk, aminek a közepén a stúdió nevét is elhelyezik feliratként, hogy megelőzzék a kiszivárogtatást. Szóval a legtöbb, amit tehetsz, hogy leveszed a színész minden rezdülését. Nem pusztán a hangja a fontos, sőt, más nyelven a hangsúlyok is mások lehetnek, mint a magyarban, mindez téves irányba is vihet. Figyelni kell aszínész szemét, testbeszédét, az intenzitását – és egyszer csak elkapod.

Volt már rá példa, hogy egy nagyobb feladat után benne ragadtál a szerepedben? Hogy lehet az ilyen szituációt elkerülni?

Talán azért nem ragadunk benne annyira, mert nem csak a miénk a szerep, nem nulláról formáljuk. Az eredeti színész szájmozgása szigorú kereteket szab annak, hogy mennyi időd van egy mondatra, és abban milyen érzelmeket jeleníthetsz meg. Mivel ugyanazt kell csinálnunk, ezért nagyfokú koncentrációt igényel a dolog. Utaltam is rá ezelőtt, hogy a szinkronszakmában nem Sztanyiszlavszkij-módszerrel kell megközelíteni egy feladatot, nem merülsz el úgy a saját tapasztalataidban, érzelmi memóriádban, mint mondjuk egy színpadi szerepnél, ahol a hosszas próbafolyamat ezt kifejezetten elősegítheti. Persze volt már olyan, hogy egy rajzfilm szinkronizálásából átugrottam a szomszédra egy kis Trónok harca- jelenetre, és tudatosan le kellett dobnom azokat a rám ragadt intenzív manírokat, amiket pár perce még muszáj volt használnom. De nem élünk azért meghasadt tudattal.

Mennyire tud a fiatalos hangod téged megbélyegezni a mindennapokban, vagy éppen szakmán belül? Jórészt rajzfilmeket szinkronizálsz ebből adódóan, volt-e már ebből félreértés? (ha esetleg volt, milyen szituáció?)

Alkatilag is talán  fiatalosnak mondanám magam, szóval a mindennapokban maximum az életkoromon csodálkoznak néha, inkább huszonévesnek néznek. Szakmailag pedig ha van is ilyen megbélyegzés, nem bánom. Sokan ezt hiszik, de egyáltalán nem csak rajzfilmeket csinálok, csak ott ismerhető fel igazán könnyen a hangom. Bőven akad hús-vér karakter, és a rendezők általában tudják, hogy milyen figurák megformálására vagy képes, és milyen karakterhez passzolsz leginkább. Értelemszerűen nem szinkronizálok mély hangú, öreg színészeket, mert annak semmi értelme, se nézői, se szakmai szempontból. Arra van más; nekem pedig jut olyan, ami nekem való, és ez így jó.

Melyik az a filmbeli karakter vagy színész, akit a legszívesebben szinkronizálnál, mert jellemében is közel áll hozzád?

Ez mindig nehéz kérdés. Huszonkilenc éve csinálom már, szerintem a tíz kedvenc karakteremet se tudnám összeszedni, pedig szerencsére volt sok jó feladatom. Manapság inkább a csemegékre utazom; nagyon szeretem az elmebeteg, bizarr karaktereket, még ha kisebb szerepek is azok. Nem azért, mert közel állnak hozzám, sőt. Csak sok pozitív hőst, vagy ártatlan figurát kellett már megformálnom, ezért ha valami más jön szembe, azt kifejezetten élvezem. Végső soron játszunk, szóval minél messzebb van az igazi énedtől, annál izgalmasabb a dolog.

Idén vagytok a bandáddal, a the Grenmával 15 évesek. Mit adott a banda a személyedhez ennyi idő alatt? Mi a legkedvesebb emléked, ami hozzájuk köthető?

Nehéz elválasztani a személyemet a zenekartól. Harmincnégy éves  vagyok, szóval az a tizenöt év nagyon meghatározó része az életemnek. A legjobb barátaim játszanak velem egy bandában, így mindez még inkább szerves része mindannak, ami vagyok, még ha az elmúlt időszakban már nem is vagyunk kifelé annyira aktívak. Kicsit együtt nőttünk fel; kiemelni nehéz is bármit. Vannak olyan pillanatok, amikor megint tizenévesnek, vagy fiatal huszonévesnek érzem magam, és ezt nagyjából csak a zenekarosdi váltja ki belőlem. Játszottunk már 8 és 8000 ember előtt is, lepukkant helyeken és igazi nagyszínpadokon, de sokszor még mindig rácsodálkozunk arra, hogy ez mást is érdekel, vagy akár hatással volt más életére is; ezt szeretem leginkább.

Volt-e a szinkronizáláson belül előnyöd abból, hogy egy punk-rock/skatepunk bandában énekelsz (hangképzés, stb)? Melyik munkát  mondanád nehezebbnek ennyi „ledolgozott” év után?(ének vs. szinkronizálás?)

Sokszor kapok énekes szerepeket szinkronban, még ha nem is nagy romantikus duetteket kell énekelnem. Hogy melyiktől alakult így, azt magam sem tudom, de a hangom elég jól bírja a terhelést. Nem tudatosan alakult így, csak rám ragadt egyfajta ösztönös hangképzési technika, ezért tudok egy végigdolgozott nap után is énekelni, és koncertek másnapján is merek munkát vállalni. Viszont mégis más mindkettő.A koncert intenzívebb egyben, de ott az én kezemben van a gyeplő. Ha úgy érezném, nem vagyok eléggé bemelegedve, akkor egy nehezebb dalt csúsztathatnék későbbre is. Szinkronnál meg a szerep és a dramaturgia diktál, szóval más miatt nehéz a feladat.

A dalírás folyamata bandánként változó tud lenni. Nálatok hogy születik meg egy dal?

Általában egy zenei ötletből indulunk ki, és ahogy elkezd megformálódni a hangulata, úgy érzek rá a hozzá passzoló dalszövegre. Ezeket csak én írom, de zeneileg már más a helyzet, Matyi, a dobosunk is állt már elő nem egyszer gitártémával. Mivel ő hangmérnökként dolgozik, ezért a próbatermünk stúdió is egyben. Így már kezdetektől fogva lemezminőségben tudunk demózgatni, sokszor felveszünk minden ötletet, és később kezdjük összelegózni a megfelelő darabkákat.

A szinkronizálás mennyire határolja be az életed, mennyire összeegyeztethető a the Grenmával és annak próbáival?

Eléggé behatárolja, a szinkron a munkám. A zenekar sosem volt munka, szóval nem is jár olyan kötelezettségekkel. Persze szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt mondom a gyártásvezetőnek, hogy péntekenként csak délelőtt dolgozom, ha délután már indulunk koncertezni. Az elmúlt pár évben nem voltunk túl aktívak, szóval a munka dominált, de egy ilyen mini turné, amit most csinálunk, könnyedén megszervezhető. A próbák egyeztetése már inkább hármunk életének más ritmusa miatt nehezebb.

Mit tudnál tanácsolni a továbbiakban azoknak, akik most szeretnék elkezdeni a szinkronszínészi szakmát?

Szerintem kétféle jó útja van a dolognak: vagy kisgyerekként megtalál a dolog valami színiiskolának, színpadi szerepnek köszönhetően, vagy felnőttként, (tanult) színészként kerülsz bele. Sokan tekintenek úgy erre, mint valami álommelóra, amiben izgalmas kipróbálnod magad. Ezerszer megkaptam már, hogy „csak egyszer szeretnék valami jó kis karaktert szinkronizálni a kedvenc sorozatomban”, vagy „sokak szerint érdekes/kellemes a hangom, szinkronizálnom kéne”, de ez egyáltalán nem így működik. Önmagában ez nem elég még, a színészi véna, a ritmusérzék és alázat nem hiányozhat semmiképp. Még a színművészetit végzett, elismert színészeknek se megy mindig a szinkron, talán pont a kiemelkedő ritmusérzék hiánya miatt, vagy azért, mert kifejezetten nehéz lehet belebújni egy figura bőrébe úgy, hogy nem te magad építed fel, hanem más után mész. Van, aki végül szinte csak a szinkronban találja meg a helyét (én is), és keveset forgat, vagy játszik színpadon, de mindenképp színészként kell megközelíteni a pályát, ezen a téren kell továbbtanulni ahhoz, hogy alkalmas lehess a feladatra.

Garbien Lilla

Korlátoktól az álmok eléréséig (Kozák Annamária beszélgetése Ondrejcsák Eszterrel*)  

Kozák Annamária: Tartottál a felvételtől? Hogy nehezen fogunk tudni beszélgetni, hiszen nem ép a hallásod. Általában könnyen kommunikálsz másokkal?

Ondrejcsák Eszter: Tulajdonképpen nem aggódtam a kommunikáció miatt, de figyelembe kellett vennem a halláskárosultságomat, ami óvatosságra int, ha nyilvános szereplésről van szó, legyen az konferencia-előadás, könyvbemutató vagy rádiófelvétel, tehát el kellett gondolkodnom azon, milyen módon oldható meg, ha például élő adásban beszélgetünk. Ez esetben szükségesnek tartottam volna az írótolmácsot, elővigyázatosságból. Azonban megkaptam írásban a kérdéseket tőled, így pedig egyáltalán nem okoz gondot a beszélgetés. Általában valóban könnyen kommunikálok másokkal, bár vannak esetek, amikor nem, de ez személyválogató, hiszen mindkét félnek törekednie kell az érthető beszédre ahhoz, hogy gördülékenyen folyjon a beszélgetés, ez természetes az emberi kommunikációban, tehát nem mindegy, hogy akivel beszélek, mennyire törekszik arra, hogy megértsem, milyen hangmagasságban vagy gyorsasággal beszél. Az is fontos, hogy mennyire ismerem az illetőt, tehát mennyire tudok szájról olvasni X, Y esetében, vagy az illető milyen nyelven beszél, milyen a kiejtése. Az évek során megtanultam figyelni a non verbális megnyilvánulásokra, mint a testtartás, a mimika, a tekintet, így sokszor a másik félnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani. Attól is függ, mennyire értem a másik felet, hogy mennyire vagyok fáradt, vagyis képes vagyok-e 100%-osan a másikra figyelni, vagy nem, mert ha nem, akkor előfordulhat félreértés. Nekem a nap 16 órájában figyelnem kell másokra, a közlekedésre, ami hihetetlen energiát követel tőlem, illetve koncentrációt, türelmet, sőt empátiát, mert nem mindegy, hogy a pillanatnyi érzelmeim ragadnak-e el, és látok bele valamit egy dologba, ami nincs, vagy tisztán figyelek-e a másikra, és ezért tudom-e érzékelni a megnyilvánulásait úgy, ahogyan azok valójában vannak. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy szakmai beszélgetésről van- e szó. Egy üzletben a beszélő fél, pl. az eladó szinte mindig ugyanazokat a mondatokat, szavakat használja, tehát lehet, hogy én egyáltalán nem hallom, amit az eladó beszél, mégis tudok jól és helyesen reagálni, mert tisztában vagyok a lehetséges mondatokkal és szavakkal, amik előfordulhatnak. Egyszóval egy másodperc alatt ki tudom választani, vajon az adott helyzetben miről lehet szó. Ez azonban egy egyetemi előadás alatt pl. nincs így, ott problémát okoz, ha a tanárt nem hallom, hiszen nem tudhatom előre kiszámítani az összes lehetséges szavak, szakkifejezések közül mi fog elhangzani. Végeredményben tehát igen, könnyen kommunikálok és gyorsan másokkal, jól tudok reagálni, mert nagyon gyorsan gondolkodom, és felhasználom a non verbális kommunikációt is, valamint a nagyon magas fokú érzelmi intelligenciám is, és nem, mert hiába mindez, ha olyan területre tévedek, ahol száraz, egyhangú, monoton beszédről van szó, és csak a szavakra hagyatkozhatom. Ez esetben magasabb a félreértés, meg nem értés lehetősége, amivel előre is számolnom kell.

35a4c930-368e-45fb-b5d8-8414d423cdbf

A.: Mikor és hogy derült ki, hogy a hallásod nem ép, hiszen hallóként születtél?

E.: Már alapiskolában, a felsőbb osztályokban, kb. 10-14 éves korom között nyilvánvaló lett számomra, hogy rossz a hallásom, ez diktálás közben, valamint felmérőkön vált igazán nyilvánvalóvá, ahol nem minden szót értettem, amit a tanár mondott, így leírni sem mindig tudtam arra a választ, amit a tanár kérdezett. Sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam, alapiskolában nem beszéltem a tanároknak erről (ami rontott a jegyeimen), vagy a szülőknek, a barátoknak, a családtagoknak, mert meg voltam ijedve, tartottam a megalázástól, a kiközösítéstől. A szüleim sem voltak soha támaszok, nem bíztam meg bennük, mert nem volt rá okom. Ebben az ügyben tehát nem fordultam senkihez, de nem tartott sokáig másoknak is felismerni a problémát. Amikor a szüleim előtt biztos lett, hogy rossz a hallásom (akkor még csak nagyon kismértékű hallásvesztésről volt szó), nem jól reagáltak, apám 10 éves koromtól nem foglalkozott velünk a testvéremmel, akinek szintén rossz a hallása (sőt az unokatestvérem úgy született, hogy egyáltalán nem hallott) szóval nem élt velünk, anyám pedig elbagatellizálta a problémát még akkor is, amikor a szomszéd, aki egészségügyi dolgozó volt, rászólt, hogy el kellene vinnie minket orvoshoz, mert rossz a hallásunk. Sokáig mondta ezt neki, de nem akart foglalkozni vele. Én ebből gyerekfejjel azt vettem ki, hogy erről nem szabad beszélni, el kell hallgatni, mert ez szégyellnivaló, ez valami olyasmi, amit nem szabad felvállalni. Úgyhogy középiskolába kerülve sem beszéltem erről a problémáról senkivel, hanem úgy próbáltam megoldani a felmerülő nehézségeket, ahogyan tudtam. Amikor már egyetemre elkerültem, az volt bennem, hogy mindent egyedül kell megoldanom, egyedül kell boldogulnom, nem számíthatok senki segítségére vagy támogatására. Így segítséget sem kértem orvosoktól, tanároktól, kivéve egy-két hallgatót, akik közel álltak hozzám, azokat megkértem, hogy adják ide a vizsgák előtt a jegyzetüket. Megoldottam a tanulást úgy, hogy végigültem a sok tanórát, majd este mindennap elolvastam én magam a könyvekből, miről is volt szó tulajdonképpen.

A.: Hogyan küzdesz meg a mindennapokban ezzel?

E.: Már nagyon jól. Ezek a kezdeti évek, amik bizony nehezek voltak, rengeteget segítettek az önállóságban, a megküzdésben. Lelkileg, testileg és érzelmileg is. Testileg az évek során az agyam hozzászokott a gyorsasághoz és azonnali reagáláshoz, az éber figyelemhez, a több felé való figyeléshez, a fokozott koncentrációhoz, az elmélyüléshez, a problémamegoldáshoz, ami még a munkámban is rengeteget segít, hiszen így hihetetlen gyorsasággal, egy-két nap alatt végzek el olyan feladatokat, amik másoknak heteket igényelnének, és nem a nehézségekre, akadályokra figyelek, hanem a megoldásokra, a módszerekre. Valamint nagyon sok energiám lett, amivel a környezetem igazából nem is tud mit kezdeni. Ez nem mindig volt ám így, gyerekként nagyon lusta voltam, energiahiányos. A mostanra kialakult magas energiaszintem viszont segít mindenben: nagyon nehezen fáradok el, óriási a munkabírásom. Ezen is szokták vakarni a fejüket az ismerőseim. Ezt sem igazán értik. Ennek ahhoz van köze, hogy sokat kellett másokra figyelnem, meg kellett felelnem az elvárásoknak. Amihez több energia kellett. A szervezetem tudott alkalmazkodni a megpróbáltatásokhoz, mert rá volt kényszerülve, vagy inkább kényszerítve. Lelkileg és érzelmileg azért viselem jól ezt az állapotot, mert megtanultam megvédeni magam a külső reakcióktól, az emberek elutasító, lekezelő magatartásától, a megalázásoktól, és nagyon erős lettem lelkileg. Engem nem zavar meg a sorozatos elutasítás, ahogyan egyáltalán nem érdekel az sem, mi a véleményük, szerintük nekem mi a jó, vagy mit kellene tennem. Engem sokáig féltett a családban mamám, keresztanyám, hogy ha egyetemre megyek, meg tudom-e állni a helyem, miből fogom kifizetni a kollégiumot, mit fogok enni, hiszen a szüleim nem támogattak, és ekkor már nem is éltem velük. Engem sohasem tudott befolyásolni az, mások mit szeretnének kezdeni velem, én mentem a saját fejem után, nem hallgattam meg a félelemből, aggodalmakból, de még csak a jóindulatból eredő tanácsokat sem. Azért, mert ha ezt megteszem, akkor ez visszatart attól, amit szerettem volna, pl. az irodalomtól, amit szerettek, mert vagy magamat féltem, és el sem indulok a saját utamon, meg sem próbálom leküzdeni a nehézségeket, vagy kiteszem magam a lehetséges negatív tényezőknek. Ha valakit sorozatosan negatív hatások érnek, képessé kell válnia arra, hacsak nem akar elcsüggedve, feladva mindent egyhelyben toporogni, hogy megvédje saját magát. Önmagától is. Sőt főleg önmagától, mert a legnagyobb akadályokat a belső gátlások, aggodalmak okozzák. Mert mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz ha majd soha nem lesz belőlem senki, mi lesz ha feleslegegesen pocsékoltam 8 évet egyetemi tanulásra stb. stb. stb. Megmondom, mi lesz: önbecsülés lesz ebből, tisztelet és önszeretet. Olyan, ami falakat épít mások előtt, ami megvéd mások negatív reakcióitól, amit nem tudnak áttörni. Persze fel lehet adni, most is meg tudnám tenni, hogy nem tanulok meg franciául, mert kifogások mindig akadnak, akadályok, nehézségek is lesznek, soha semmi nem lesz könnyű. De nem jobb 10 évet végigélni sok küzdéssel, még ha talán felesleges is mindez, mint el sem kezdeni a saját életemet formálni, ahogyan én szeretném? Úgyhogy engem nyugodtan szidhatnak, megalázhatnak, kritizálhatnak, elutasíthatnak, kiközösíthetnek az emberek, X mondhatja, hogy nem akar a barátom lenni, megtéphetnek a szakmámban is, otthon is, a családban is, ha tetszik, nekem ez nem fogja elrontani hosszú távon a közérzetem. Adhatnak tanácsot is az emberek, de nem fogadom el mindenkitől, mert nem tehetem meg, hogy olyanok véleményére hallgassak, akik nem ilyen helyzetben vannak, mint én. Akik nem ismernek annyira, mint én magamat. Mert egyedül én tudom, mi az, amit szeretnék. Ezért én nagyon meggondolom, kinek a tanácsát hallgatom meg, mit fogadok el és mit nem. Ezt nevezik ellenálló erőnek. Ez szükséges, mert enélkül nem tudtam volna idáig jutni. Érzelmileg pedig azért nem zavar az állapotom, mert nincs időm az érzelmeimmel foglalkozni. Lehetek szomorú… félhetek… lehetek dühös… szenvedhetek… ha akarok, de minek, ez nem változtat semmin, és meddig tart ez? 1 óráig? holnapra marad belőle valami? Persze néha lehet nyafogni, ezt azért még én is szoktam, néha még haragszom is. De csak néha. Az az igazság, hogy én jól érzem magam, a nap nagy részében boldog vagyok. Bár van, amikor én is elszomorodom, mert azért nekem sem minden esik jól, le tudnak törni, néha felesleges dolgokon gondolkodom vagy rágom magam, de ez nem tart tovább pár óránál, max. 3-4 napnál. Régen ez nem így volt, ma már így van. Én csak fontos dolgokkal foglalkozom. Csak azokkal akarok foglalkozni, amik számomra fontosak. Ebből nyerem az energiám nagy részét. A többi valójában nem számít.

A.: Miben látod a nehézségeidet?

E.: Leginkább a munkahelyi elhelyezkedésben. Ez nem könnyű a szakmámban sem, más szakmákban sem. Az én esetemben túl sokan vagyunk irodalmárok, kevés a hely, és magasak az elvárások. Homokba hiába dugom a fejem, ez van, tehát az a kérdés, hogy sikerül-e majd elhelyezkedni olyan munkahelyen, amit kitanultam, amiért ennyit küzdöttem. És ez nem az miatt van, hogy rossz-e a hallásom, ez a mai gazdasági, társadalmi helyzet miatt van. A valóság az, hogy meg kell felelni az elvárásoknak, amik a tudós életben vannak. Pl. hány nyelvet kell ismernie egy tudósnak ahhoz, hogy alkalmazzák? 1 nem elég. Legalább 2-3 nyelvismeret kell. Nekem pedig nyelvet megtanulni nem egyszerű, mert nem hagyatkozhatom a nyelvtanfolyamokra, ezt nekem másképp kell megoldani, vagy magánórákkal, vagy egyedül. Ezzel számolni kell, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyelvvizsga alól való felmentés nem megoldás, ha valaki tényleg szeretne tudós lenni, persze a szóbeli felmentés még rendben van, de legalább írásban szerintem igen, le kell tenni egy-két nyelvvizsgát, és igen, meg kell tanulni 1-2 nyelvet rendesen. Ami nem könnyű. Persze csak ha irodalmár akarok lenni, és itt az a kérdés, mennyit vagyok hajlandó ezért tenni. Senki nem kérte tőlem, hogy irodalmár legyek. Ez az igazság.

A.: Minden probléma ellenére elvégezted az egyetemet, doktorizol. Milyen akadályokat kellett legyőznöd? Mi segített ebben?

E.: Igen, most fejezem be a doktori iskolát az ELTE-n. A doktorin nem voltak valódi problémáim, nem volt mit legyőzni. A magiszteren sem voltak, a tudományos életben sem. A bakalár képzésen gondot okozott az oktatási módszer, vagyis az, hogy a tanár többnyire azt kérte vissza vizsgán, amit ő mondott el az órán, de a barátaim ideadták a jegyzetet, ha kértem. Az idő viszont gond volt, mert 3 év alatt 85 tárgyam volt, történelem, magyar nyelv és irodalom szakon, amihez még jött a pszichológia és pedagógia is, így semmi másra nem jutott időm, mint a folyamatos tanulásra, utána olvasásra. Amivel természetesen többet tanultam meg, mint amit kértek, de kevesebbet is aludtam és pihentem, a magánéletemre vagy családomra pedig alig jutott időm. A magiszter képzésen már önállóbb volt az oktatási módszer, én magam jegyzeteltem ki a könyvekből mindent, így rengeteget olvastam itt is. A doktori számomra ezért már igazából nagyon könnyű, mint ahogyan a tudományos munkák is azok: az írás, szerkesztés, konferencia-előadás, szervezés. Ami nehéz, az most következik: a doktori eljárás, mert szükségem van még egy nyelvvizsgára, meg kell írnom a disszertációt, meg is kell védenem, illetve fel kell készülnöm a szigorlatra. Erre maximum 3 év van tudomásom szerint, így nem mindegy, hogyan osztom be az időm, mert ez mellett még dolgoznom is kell, magánéletem is van, és sok mást is magamra vállaltam. Egy szóval meg tudom mondani tehát mi segített az egyetem alatt, és mi fog ezután is segíteni: az akarat.

A.: A halláskárosodásod mennyire gátol az emberi kapcsolataidban? Vagy pont emiatt figyelnek mások jobban rád, a mondanivalódra?

E.: A kommunikációt nehezíti, ahogy mondtam, de az emberi kapcsolatokat szerintem nem gátolja. Figyelni kell a másikra. De hogy jobban figyelnek-e rám azért, mert rossz a hallásom? Nem. Nehezére esik az emberek 99%-ának, mégpedig a türelem, az időhiány miatt. Mert ez fárasztó. Mármint a másokra való figyelés. Mert rohanás van. Mert semmire nem nagyon tudnak figyelni, időt szánni, nemhogy az emberi kapcsolatokra, a szavak újraismétlésére, mert türelmetlenek, mert az emberek többségének nincs sok energiája, és olyan dolgok kötik le a figyelmüket, amik még nekik sem igazán fontosak.

A.: Milyennek látod a hallássérültek, a fogyatékkal élők helyzetét?

E.: Nehéznek. Van, amin muszáj változtatni. El kell gondolkodni azon, mi az, amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni, és mi az, amit fogadjon el úgy, ahogyan van. Ha elfogadja az ember saját magát, azokat a dolgokat, állapotokat, helyzeteket, amin nem tud változtatni, akkor több ideje lesz azon gondolkodni, min tudna változtatni. Erre kell koncentrálni pedig, ha valaki el szeretne érni valamit. A lehetőségekre, megoldásokra. Fontosnak tartom, hogy amennyire tudják, segítsék a hallássérült személyek tanulását, munkahelyi elhelyezkedését, mert ezzel az életszínvonaluk növekedhet. Segítenie kell a családnak is, elsősorban a lelki támogatással. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami problémája, aki ne szorulna valamiben segítségre, ne lennének nehézségei. Itt most nem arról van szó, hogy egy hallássérült ki van szolgáltatva és mások segítségére szorul, ahogyan általában az emberek róluk gondolkodnak, hanem arról, hogy minden ember mások segítségére szorul. Pl. Menjünk át az úton, ha zöldet világít a lámpa, lefogadom, hogy 50% esély lesz csak arra, hogy oda is érünk. Csak nem tudatosítjuk, de tényleg, honnan tudjuk, hogy éppen nem történik-e valami velünk? Ki vagyunk szolgáltatva mindannyian, senki nem marad életben mások segítése nélkül. Hallottam már ezerszer, hogy de Eszter, hallássérülten, hogy is gondolom ezt, hogy én ide meg oda menjek, meg én ezt meg azt akarjam. Sajnálkoztak az emberek, lesajnáltak. Pedig az igazság az, hogy nem a hallássérültek vannak rászorulva másokra, meg nem a vakok, bár lehet, több segítséget igényelnek, de ez sem minden esetben van így, vagy nem biztos, hogy több segítségre szorulnak, mint pl. egy idős férfi, akinek májproblémái vannak, és állandóan műtéten kell átesnie, hanem az emberek vannak egymásra szorulva. És aki ezt nem látja, hogy bizony ő rá van szorulva arra, hogy ne maga készítse el a kenyeret, hanem megvegye a boltban, mert ő nem tud kenyeret sütni, az nem tudja, mit jelent az a szó: hála, köszönöm, bocsánat. Ilyen emberekkel én nem akarok kapcsolatban lenni. De mennyire félünk az öregkori kiszolgáltatott helyzettől, a betegségektől, a kórházaktól, a haláltól. Annyira félünk, hogy nem akarunk 70 évesen egyedül maradni, a gyerekünk ápolására bízni magunkat, nehogy a terhükre legyünk. Nem merjük meglátogatni a betegeket, a nagyit. Mert akarjuk meglátni, hogy nem mi irányítunk mindent, nem tudunk előre semmit, nem tudunk elengedni másokat. Megtervezzünk egy napot, egy projektet, egy utazást, aztán szitkozódunk, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Ez nagyon mulatságos nekem. Komolyan, nagyon mulatságos.

A.: Mit tudsz tenni ennek a javításáért?

E.: Én?? Hiszen most is teszünk együtt valamit. Meg fognak azok is, akik hallgassák ezt az adást. Sok mindent tudunk tenni együtt. Magamra terelve a szót: augusztustól szeretnék jelnyelv tanfolyamra járni, aztán előadni jel és szó összhangban, bárhol, ahol kérik. Szeretnék többet írni a témáról, hogy rámutassak azokra a lehetőségekre, amikkel pl. a tanórán segíthetik a tanárok a hallássérült diákokat, hogy ne keljen annyi időt a tanulásra szánniuk otthon, mint nekem kellett, és jobb eredményeket érhessenek el. Milyen jó volna, ha doktorizhatnának 100-an, 1000-en, ha kaphatnának sokan munkát, mert megkapták a szükséges támogatásokat, segítséget, és mindenekelőtt bíztak magukban, meg a családjuk, barátaik is biztatták őket. Már most mondom, hogy az sem lenne felesleges, ha az emberek egy része megtanulná a jelnyelvet, vagy legalább próbálna segíteni. Nekem nem sok ember akart segíteni, és én sem sok embert kértem meg, hogy segítsen, büszkeségből, vagy mert azt hittem, úgysem fognak segíteni – ami hiba volt. Nem szeretném, ha mások is ilyen hibába esnének. El tudnám mondani, ha a hallássérültekkel foglalkozhatnék egy vallási vagy polgári csoporton belül, amit én már megtapasztaltam, így jobb esélyeik lennének, tudnám segíteni a lelki támogatásukban, erősebbé tudnám tenni, ösztönözni tudnám őket, ezzel együtt magamat is. Nagyon szeretnék velük foglalkozni a jövőben valamilyen módon.

A.: Milyen tevékenységeket végzel szívesen?

E.: Tagja vagyok számos kulturális és társadalmi csoportnak. Foglalkozom a cseh- szlovák- magyar viszonyokkal a kultúra területén, természet- és állatvédelemmel, pár helyen önkéntes vagyok, pl. a helyi katolikus Karitásznak is segítek Dányban, ahol élek. Itt decemberben alakult meg a rászorultakat segítő csoport, a plébános, Kovács András javaslatára. Füzesi Zsuzsanna, a vezetője, akivel együtt rengeteget dolgozik azért, hogy a rászorultak megkapják a nekik megfelelő segítséget, és a tagok is heti szinten segítenek, amiben csak kell. Munkát keresnek, adnak másoknak, élelmet- és ruhát, bútort gyűjtenek, a gyereknek játékot, pár családnak biztosították a téli fűtését, fát vettek, látogatunk nagycsaládosokat és időseket is, s így tovább. Most, ha megengedi, megemlíteném, hogy szükségünk lenne egy kis segítségre, ugyanis egy fiatal fiút nem tudunk megfelelően ellátni. Bármennyi erőfeszítést teszünk is érte, komolyabb segítséget igényel, mint amilyet mi tudunk nyújtani. A szüleire, testvéreire nem számíthat, egyedül van, az anyja kitette otthonról, pillanatnyilag egy olyan házban lakik, ahol nincs víz. December óta a fűtést és étkezést a Karitász oldotta meg, a helyi katolikus ifjúsági házban zuhanyozik, a lakását nagyjából rendbe tettük, a plébános tanítja hittanra, bérmálkozásra készíti fel, a Karitász vezetője foglalkozik vele mindennap, és sorolhatnám még tovább, de a lényeg az, hogy hosszú távon nem maradhat abban a lerobbant házban, emellett szüksége van egészségügyi gyógykezelésre, mert mentálisan, lelkileg a rengeteg nélkülözés gyerekkorától kezdve, illetve a fizikai bántalmazás a családban nagyon rossz hatással volt rá. Amennyire tudjuk, változtatjuk pozitív irány felé az életét, a lelkiállapotát, aminek látható és gyors jelei vannak, de véleményünk szerint a gyógykezelés, és egy biztonságos otthonba való elhelyezés, ahol tudnának vele szakszerűen foglalkozni, vagy ahol el tudná foglalni magát az egyszerű munkákkal, többet tudna segíteni. A neve Káplár Béla, 28 éves, mezőgazdasági iskolát végzett. Ezért kérem országosan a hallgatóság segítségét, keressenek meg engem az interneten, ahol nyilvánosak az elérhetőségeim, amennyiben tudnak segíteni neki, hogy megfelelő helyre kerülhessen el, az sem baj, ha messze van innen, Budapest környékétől.

Köszönöm szépen.

* Az írás a Magyar Katolikus Rádió Sorsfordítók című műsorában, 2016. június 4-én elhangzott beszélgetés rövidített változata. A beszélgetés teljes anyaga meghallgatható az alábbi linken: http://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/402321

 

Beszélgetés Sándor Zoltánnal, a Basara-regény fordítójával

Beszélgetés Sándor Zoltán íróval, műfordítóval, újságíróval,
a most megjelent Basara-regény fordítójával

 

10520764_1465581777037770_4897353144522441834_n

2015 decemberében jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában Svetislav Basara A föld szíve című regényéből készült fordításod. Ez az első mű, amit lefordítottál tőle. Mi vonz téged a szerb irodalom fenegyerekéhez?

Az a sajátos elbeszélői poétika, amely a szerb írónak már korai műveit jellemzi, s amelyet a Feljegyzések a biciklistákról átütő sikerű regényében szinte a tökélyre fejlesztett. Alkotásaiban Basara a lehető legtermészetesebb módon ötvözi az egymástól merőben „különböző” jelenségeket: régi misztikusok okfejtései, vallási kérdések megvitatása, a hivatalos történelem állandó megkérdőjelezése, popkulturális mozzanatok, a bulvársajtó társadalmi szerepe egyaránt érdeklődési körébe tartoznak.
A regény számára olyan szövegtest, amely az epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Teszi ezt úgy, hogy az olvasó legtöbbször hasát fogva fetreng a nevetéstől.
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.

Hogy fogod fel a fordítást? Stúdiumnak vagy egy másik kultúrába való alászállásnak?

A regényfordítást nevezhetjük stúdiumnak, ami nem valósítható meg alászállás nélkül abba a roppant szövevényes világba, amit Basara a művében teremtett. Ennek a hiteles visszaadása egy másik nyelven egyrészt kihívást, másrészt pedig felelős feladatot jelentett.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy adott esetben a „másik kultúra” számomra nem „idegen kultúrát” jelent, legalábbis ismereti téren nem. Középiskolában és egyetemen is szerbül tanultam, a nyolcvanas évekbeli tananyagnak köszönhetően pedig általános iskolában is jócskán foglalkoztunk a szerb és a jugoszláv történelemmel. Amit még fontos megemlíteni, hogy én Közép-Bánátban (Muzslán, Nagybecskereken) nevelkedtem, ami azt jelenti, hogy nem tudtam nézni a magyar tévéadásokat, úgyhogy a popkulturális hatások is többnyire szerb nyelven jutottak el hozzám. Számomra tehát többé-kevésbé ugyanúgy ismerős (lehet) mindaz, amiről Basara ír, mint egy szerb (ex-jugoszláv) olvasónak.
Ezt a kettősséget igyekeztem mindig valamiféle pluszként megélni, hiszen szerb ismerőseimmel ellentétben én olvashattam például Márait és Szentkuthyt, magyarországi ismerőseimmel ellentétben pedig olvashattam Basarát és Albaharit. Ugyanez elmondható a zenéről, de akár a filmről is, még ha ez utóbbi esetében – legalábbis a jelentősebb alkotások tekintetében – van átjárás a két kultúra között.
A kérdéstől kissé elrugaszkodva, magáról a műfordításról azt gondolom, hogy egy irodalmi mű átültetésékor egy másik nyelvre, mindig annak a nemzetnek a kultúráját gazdagítjuk, amelynek a nyelvére lefordítódott az adott mű. Ezért sohasem értettem egyet a kultúrában a reciprocitás elvét hangsúlyozókkal. Azzal, hogy a Basara-regény megjelent magyarul, nem a szerb, hanem a magyar kultúra gazdagodott.

Nem riasztott-e vissza a Basara-műben felhalmozott, hihetetlen műveltséganyag?

Több mint harminc Basara-művet olvastam korábban, köztük A föld szívét is még a megjelenésekor, tíz évvel ezelőtt. Tisztában voltam azzal, mibe kezdek. A nyelvi megformálás mellett a rengeteg műveltséganyag kellő alkalmazása jelentette a legnagyobb kihívást. Basara számos névvel, idézettel, utalással operál. Fordítás közben sokszor elmerültem középkori misztikusokról szóló írásokban, művelődéstörténeti anyagokat bújtam, földrajzi tudnivalókat frissítettem föl, több Nietzsche-kötetet újraolvastam, egyszóval: tanultam is.

Ha jól értelmezem, a Basara-szöveg Nietzsche és Wagner ürügyén a nyelv-nélküliség témáját járja körbe. Nem volt nehéz vagy abszurd ezt egy másik nyelvre lefordítani?

Basara regényeiben az abszurd helyzet a normális. A föld szíve egyébként a nyelv kérdésével indít. Van egy kézirat, amely valószínűleg szerbül íródott, de spanyol és angol fordításban jelent meg, és ezt kell lefordítani (vissza) szerb nyelvre. Basara más műveiben is foglalkozik a nyelv kérdésével. A Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című korai regényében egy helyen a következőt írja: „Minden nyelvet a halottaktól örököltünk; halottak nemzedékei és nemzedékei terjesztették hazugságaikat a szavakkal, amelyek használatban maradtak.”
Már a fordítás után olvastam Basara két utóbbi művét, amelyet a horvát Miljenko Jergovićtyal közösen jegyeznek. Levelezésről van szó mintegy 800 oldalon, amelyek során a két író szót ejt mindenről, ami eszébe jut: napi politika, történelem, múlt, irodalom, kultúra, utazás, média stb., egy helyütt Basara a nyelvről fejti ki véleményét, ami szinte idekívánkozik válasz gyanánt:
„Lehetetlen, hogy a nyelv felett elkövetett erőszak, kedves Miljenko, ne végződjön a minden más fölött elkövetett erőszakban, mert a nyelv, a szó szoros értelemben, meghatározza az emberi realitást. A szellem fenomenológiája valószínűleg lefordítható szuahélire, mint ahogyan (egészen korrektül, meg kell hagyni) le van fordítva szerb nyelvre (nyilván horvátra is), de eredetileg semmiképpen sem íródhatott volna szuahéli nyelven vagy szerbhorvátul, mert ezeknek a nyelveknek a formátuma egyszerűen ellehetetleníti egy Hegel megjelenését, aki, ugyanakkor, Németországban sem lett volna lehetséges, hogyha nem előzték volna meg Eckhart mester, Angelus Silesius, Tauler, Jakob Böhme és más német misztikusok, akik bátran írva a nehezen elképzelhetőről, és még nehezebben lejegyezhetőről, a(z evilági) végtelenségig kitolták a német nyelv határait.
Végül, de nem utolsósorban, figyeld meg az összefüggést egy nyelv gazdagsága és annak a nemzetnek az anyagi gazdagsága között, amely azon a nyelven beszél.”
Nem ismerve elég jól a szerb hagyományt, én furcsának tartom, hogy egy szerb író éppen két nagy német „nehézfiúról”, két, a XIX. századi európai gondolkodást meghatározó német művészről és gondolkodóról, Wagnerről és Nietzschéről ír elbeszélést?
A fenti idézet árulkodó lehet Basara viszonyulásáról a német kultúrához. Ezenfelül más műveiben, például a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról vagy a Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényekben is jelen vannak a Rózsakeresztesek, Freud, Sztálin, Böhme és még sokan mások. Basara több művében is az emberiség egyetemes nagyjait teszi meg cselekménye tárgyává, az ember univerzális kérdéseire és törekvéseire keresve a választ.
Egyébként ilyen tekintetben nem kivétel ő a szerb irodalomban. Gondoljunk csak Danilo Kišnek a magyarul is megjelent A holtak enciklopédiája című remek elbeszéléskötetére, amely megidézi a bibliai időket (Simon, a mágus), a forradalom utáni Oroszországba kalauzol (A vörös Lenin-bélyegek) vagy éppen a borgesi útvesztőbe vezet (címadó mű). Filip David Hodočasnici neba i zemlje (Ég és föld zarándokai) című regényének cselekménye a XV. századi Spanyolországban játszódik, és az inkvizíció témáját dolgozza fel. Aleksandar Gatalica Veliki rat (A nagy háború) című nagyregényének szereplői szétszórva élnek Európa-szerte, mindenhol, ahol zajlik a nagy háború. Vladimir Arsenijević Minut (Egy perc) című művének novellái (egypercesei) 24 különböző városban játszódnak, 24 különböző időzónában. Milan Oklopdžić kultikus regénye, a Ca. Blues pedig, ahogyan a címe is sugallja, Amerikába kalauzolja olvasóit, hogy csak néhány példát említsek.

Azt gondolhatnánk, hogy a regényt megalapozó nagy Nietzsche-élmény talán neked is személyes élményed…

Ahhoz, hogy erre a kérdésre kellőképpen válaszolni tudjak, el kell mesélnem két történetet. Mint már említettem, szerbül tanultam középiskolában, és a négy év alatt két tanárnő tanította az irodalmat.
Az első közülük igen sajátos módon adta elő a tantárgyat. A padsorok közé ült, egészen közel hozzánk, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, és mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat A közönyről.
Időnként visszafogott provokálással serkentette a párbeszédet. Például megkérdezte: bűnösnek tartjuk-e azt az amerikai pilótát, aki Irakot bombázza? (Akkoriban zajlott éppen az öbölháború.) Valaki így gondolta, valaki úgy, és aki netán nem tudta, mit is kellene gondolnia, a következő órára biztosan megnézett néhány híradót és elolvasta Camus regényét.
Emlékszem, mekkora lelkesedéssel közölte egyszer velünk, hogy egy irodalomóránk helyett kettő lesz – kért egy pluszórát a fizikustól! –, mert megszerezte videoszalagon a Holt költők társasága című filmet. Ültünk az elsötétített tanteremben, a tanárnő köztünk, és néztük, hogyan zajlik az irodalomoktatás a filmbeli osztályban. Utána órákon át veséztük. Akárcsak az Ébredéseket. És más műveket.
Minden tanév végén lediktált egy listát, hogy mit olvassunk el a nyáron a XX. századi világirodalomból. Kb. egy száz műből álló könyvlistáról van szó. Többek között a következő szerzők szerepelnek rajta: Georg Orwell, Andre Gide, Aldos Huxley, Herman Hesse, William Faulkner, John Dos Passos, Dino Buzzati, Günter Grass, Isaac Bashevis Singer, Milan Kundera, Charles Bukowski, Margaret Atwood… Fontos hangsúlyozni, ekkor 1989-et, 1990-et írunk.
Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, többször elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi becskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal „fontosabbnak” tartott helyeken.
Mondhatnám gondolkodásra kiképezve kerültünk negyedik osztályban a másik irodalom tanárnőhöz, aki úgy időzítette a foglalkozásunkat Dosztojevszkijjel, amikor filozófia tantárgyból Nietzschéhez érünk. Tehát mi párhuzamosan tanultuk Nietzsche filozófiáját és A Karamazov testvéreket. Mondhatom, hogy tizenévesen mind Dosztojevszkij, mind Nietzsche mély benyomást tett rám, mindkét szerző mintegy tíz-tíz könyvét elolvastam akkoriban.
Érettségi után a katonaságban is sokat olvastam őket. Emlékszem, a kaszárnyában egyszer szóvá tették, hogy miért olvasom Nietzschét, mi vagyok én: neonáci?! (Tudni kell, hogy ekkor 1992–1993-at írunk, Bosznia és Horvátország területén fegyveres összetűzés dúl.) Ezt a mozzanatot azért említem, mert Nietzsche nácizása a regényen is végigvonul. Annak többszörös hangsúlyozása, hogy Nietzsche a nácizmus előfutára a jellegzetesen basarai fogások közé tartozik. Basara máskor is élt ezzel, hogy például egy előítéletet felnagyít, és aztán annak szemszögéből közelít a problémához.
A Nietzsche-élmény sokban segített a Basara-regény fordítása közben, mert olyan pluszrétegeket is megértettem a műben, amelyeket aligha tudtam volna Nietzsche olvasása nélkül. Nem kisebb élmény volt húsz év után néhány Nietzsche-művet újraolvasni, s közben eltöprengeni azon, hogyan is értelmezhettem az olvasottakat tizenévesen. Talán van valami abban, amit egy másik szerb író, Milorad Pavić állít, hogy „minden irodalmi alkotást kétszer kell olvasni: először, amikor az olvasó fiatalabb a szereplőknél, másodszor pedig, amikor idősebb náluk”.

A regény egy nagyon megosztott szigeten játszódik. Ciprust talán metaforának kell tekintenünk?

Megosztott a szerb társadalom, megosztott a magyar társadalom, és megosztott Európa is. A regény színhelye a végletbemenően polarizált Ciprus, de – a regényben legalábbis – kulturálisan megosztott Németország is: van a Nietzsche és van a Wagner Németországa. Mindenképpen tekinthetünk Ciprusra metaforaként, amihez hozzá kell tenni azt is, hogy a regény megírásakor a szerző nagyköveti kiküldetésben Cipruson élt.
Ha a metaforáknál tartunk, nem árt megemlíteni azt is, hogy Basara a regényt a 2003-ban meggyilkolt szerb kormányfőnek, Zoran Đinđićnek ajánlotta. Ettől a ténytől már a regény első olvasásakor és a fordításakor sem tudtam szabadulni. Egyik-másik Nietzschére vonatkozó megállapítást könnyen más kontextusban is lehet értelmezni.

Mit gondolsz, mi a helye az életműben ennek a Basara-regénynek?

Némi leegyszerűsítéssel két nagy csoportra osztanám a Basara-műveket. Az elsőbe tartoznak az ember általános kérdéseivel foglalkozó alkotások, a másikba pedig azok, amelyekben a szerző a vezető szerb politikai és kulturális áramlatokról szól.
Az eddig magyarul is napvilágot látott három regény az első csoportba tartozik, és megítélésem szerint az életmű legjelentősebb regényeiről van szó. Közéjük sorolnám még a tavaly megjelent Anđeo atentata (A merénylet angyala) című regényt, amely Ferenc Ferdinánd szemszögéből meséli el a szarajevói merénylet körülményeit.
Természetesen minden Basara-műben átjárás tapasztalható az „univerzális” és a „nemzeti” kérdések boncolgatása terén. A merénylet angyalánál maradva, ebben a műben Basara a fiktív Ferenc Ferdinánd szellemébe bújva sziporkázó szarkazmussal karikírozza ki mind az osztrák dekadenciát és nagyképűséget, mind a szerb hanyagságot és harciasságot („Lehetetlen harcolni olyan nemzet ellen, amelyben kísértetek a fő hangadók, amelyben a történelmet kitalált személyek kreálják, és amelyben nem létező személyek fényes pályát futnak be.”).
Az első csoport legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Na ivici (A szakadék szélén) című esszékötet, amelyben Basara szellemi éleslátással és ironikussággal értekezik a modern ember és civilizáció hanyatlásáról.
Az általam felállított másik csoportba azokat a műveket sorolnám, amelyek középpontjában többnyire a nemzeti történelem és kultúra állnak. Ilyen az Ukleta zemlja (Átkozott ország), valamint a szerb irodalom történetét feldolgozó Looney Tunes és Sveta mast (Szent zsír) című regények. És ide tartozik számos újabb regény: Početak bune protiv dahija (A dáhik elleni felkelés kezdete), Mein Kampf, Dugovečnost (Hosszú-életűség) és a bernhardi ihletésű Gnusoba (Undor). Utóbbi a szerb politikai-kulturális elittel való leszámolásként is olvasható. Belőle származik a következő idézet: „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mondta Đinđić, vállalat a kollektív félelem, depresszió és búskomorság létrehozására, nem pedig a Sátán zsinagógája, ahogyan azt te, képzelgésekre és miszticizmusra hajlamosan, véled. A Sátán szellemi lény, a mi akadémikusainknak pedig semmi közük sincs a szellemiséghez…”
A második csoportba tartozó műveket nem tartom kevésbé fontosnak az életműben, de úgy vélem, hogy azok kellőképű befogadásához ismerni kell mind a helyi társadalmi-politikai viszonyokat, mind a nemzeti-regionális történelmet.
A végére hagytam az 1986-ban – egy évvel a Feljegyzések a biciklistákról és A szakadék szélén előtt – megjelent Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című regényt, amelyben már jelen van mindaz, amiért szeretjük Basara műveit: társadalomkritika, abszurd humor, játékosság, a vallás kifejezett szerepe stb. Ez már a regény kezdetéből is kitűnik:
„»Miféle kezdet ez« – tűnődött el a betűszedő a nyomdában, miután elolvasta: »Miféle kezdet ez?« Majd legyintett és folytatta a szöveg összeállítását. A regény így hát abban a pillanatban kezdődött, amikor már rég készen volt. De az, amiről a regény szól, már jóval korábban elkezdődött: azon az éjjelen, amikor rádöbbentem, hogy nem a majomtól származom.
Azon az éjjelen összedőlt a világom.
Egészen addig meglehetősen nagy önbizalommal és önbecsüléssel rendelkeztem; az evolúció, a történelem, a tudomány, a Párt és az Ifjúsági Szövetség mögöttem álltak és támogattak; olyan-amilyen, de bizonyos előrelépés voltam a majomhoz viszonyítva: tudtam írni és olvasni, összeadni és kivonni, tanultam a törteket; tudtam jelszavakat kiáltozni, például: ELŐŐŐŐŐŐŐRE A SZEBB JÖVŐŐŐŐŐŐŐÉRT vagy LE A NÉPELLENES REZSIMEKKEL, és ez, abban az időben, elegendő volt. Amennyiben a Szentlélek személyesen nem közli velem álmomban, hogy a semmiből teremtem, eleget teszek apám kívánságának, beiratkozom a bányászati-geológiai karra, és karriert építek mélyen a föld alatt. A gondviselésnek azonban más tervei voltak velem. Regényt kellett írnom. Hogy miért éppen rám esett a választás? Mindörökké mardosni fog a kérdés, de sohasem tudom meg a választ. Isten útjai kifürkészhetetlenek.”
Basara szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire.

Kérdések: Bánki Éva

10430826_1632493617013251_2620627744652427520_n

„Én mindig, egész életemben jól éreztem magam”

– interjú Galambos Szilveszterrel

Szilveszter bácsival mindig élmény a találkozás. Elképesztő frissesség, életkedv és -erő jellemzi; választékos beszédmódja, hihetetlen történetei, az, ahogy a nőkről és az életről beszél, nem csak egy tapasztalt idős urat mutat meg nekünk, hanem egy olyan személyt, akire mindenféle mellékzönge nélkül felnéz az ember, akitől tanulni lehet, és persze érdemes is.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_004

G. Sz.: Képzelje el, csak hogy kezdjem a dumát: a múltkor majdnem lenyeltem a háromszázezer forintos hallókészülékemet, mert babfőzeléket ettem és az a műszer a tarkababhoz hasonlít, már a számból kellett kivenni.

Sz. M. De ezek szerint akkor nem lett belőle nagy baj. Talán kezdjük is azzal, hogy hogy is érzi magát mostanában…

G. Sz.: Én mindig, egész életemben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nagyon vékony ember vagyok. Persze vannak már bajok, például lábviszketegség üldöz évek óta. Voltam már a bőrgyógyászati klinikán, ami az Üllői út és a Körút sarkán van. Van erről egy kis történetem!

Sz. M.: Feltétlenül mondja el.

G. SZ.: Mikor beléptem, regisztrálni kellett, emlékszem, egy kicsit morc volt a középkorú hölgy. Nem tudják, ki vagyok, hivatalosan Galambos György a nevem, a Szilvesztert én vettem föl, mert hát hány Galambos György van! A készülékem nálam volt, hallottam rendesen, azt mondták, hogy a 3-as ajtóhoz üljek le. Persze nem ültem le, mert olyan kevés szék van, hogy a nálam idősebb és nehezebben járók sem tudnak leülni. Megszólalt egy hang, hogy nem jó helyen vagyunk, mert az alagsorban rendel a doktor. Ennyit megértettem, mert mindenki fölállt és csatlakoztam hozzájuk, mint a csordához. Aztán megint bajban voltam, mert vagy tizenkét helyen rendeltek egyszerre, de annyit megjegyeztem, hogy Nórának hívják a hölgyet, aki majd megnéz. Aztán végül is olyan gyorsan kerültem sorra, hogy a fiatal kislányra, akinek közben udvaroltam, már nem sok időm jutott. Csak épp annyi, hogy mondtam neki: az eljegyzést majd megbeszéljük, mire kinyílt az ajtó és egy nála 5-6 évvel idősebb hölgy jött ki. Tudja milyen a rokonszenv? Nem kell hozzá csak egy perc. Szóval, ez a hölgy is egy helyes nő volt, mondtam neki, hogy most éppen udvarolok, mire ő azt felelte, hogy jól teszem. Kérdeztem, hogy mikor kerülök sorra. Rögtön mondta, hogy Galambos úr, önt már keresték. Nem értettem a dolgot, nem kértem protekciót, de egy perc múlva már bent is voltam. Aztána doktor nő megkért, hogy mutassam meg a lábam, mire a nadrágomat kezdtem levetni. Jelezte, hogy nem kell, de erre én: az orvosnál azt veszek le, amit akarok. Megvizsgált, megkaptam a kenőcsöt, és mivel vagyok olyan hiú, hogy van nálam mindig olyan olvasnivaló, amit én írtam vagy nekem írtak, otthagytam neki. Aztán elköszöntem, kezet csókoltam. A kint várakozóktól meg elnézést kértem, hogy önhibámon kívül kerültem sorra. Mosolyogtak. Na, például ez szerencse.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_011

Sz. M.: Bizonyára érte máskor is szerencse, a 20. században szükség volt rá. Mesélne a gyerekkoráról?

G. Sz.: Kifejezetten Hetedik kerületi srác vagyok. Három lakásban laktam eddig; pici koromban a Szövetség utca 45-ben, aztán kicsivel később az István úton és 77. éve lakom a Dembinszky utcában. Mivel szabó volt az egész családom, én kilógok a sorból. Szegények voltunk. Anyám paprikás krumplit főzött hús és kolbász nélkül, de nem éheztem, kivéve persze a háborút. Politikáról nem szívesen beszélek, magyar ember vagyok, és nem kötelezem el magam semmiféle irányban. Gyűlölni nem tudok, kivéve a két vezéregyéniséget: Hitlert és Sztálint vagy Sztálint és Hitlert. A gyerekkoromra egyébként a háború rányomta a bélyegét, de mivel politikai színezete van, a megmenekülésemről csak annyit, hogy egy csoda, hogy itt vagyok. Sokféle kalandban volt részem; két centire süvített el a golyó a fejem mellett, engem a sugallat jó felé hajoltatott, de a társam meghalt a golyótól. Az egész életemet végigkísérte ez a sugallat, amit nem feltétlenül Istennek nevezek, hanem valami hatalomnak, ami felettünk uralkodik. 101%-ra tudom, hogy a sorsunk meg van írva. Ezt pedig a nővéremtől tanultam, és az öregség örömeit is.

Sz. M.: Mindig megdöbbentő tisztelettel, de mégis furfanggal beszél a nőkről – hogy is van ez?

G. Sz.: Azt szoktam mondani, hogy én a nők pártján állok. Sokkal érzékenyebbek, mélyebb a lelkük, mint nekünk, férfiaknak. Nekem igazi szerelmem nem igen volt, valahogy így alakult, bár sok nő volt az életemben. 20 évesen is megbénulhat a férfi, ha el van ragadtatva egy nőtől, de persze ha nem volt annyira ragyogó, elérhetetlen csoda, akkor nem működött az egész ügy, és ez így megy a mai napig. Nincs igazi párom, de azért persze hogy megnézek egy szép nőt – ez az élethez tartozik. És akiből ez hiányzik, az nagyon sokat veszít. Egyébként a bulvárlapok azt írják, hogy 50 éves kor felett kezdődik az igazi szexuális együttlét.

Sz. M.: Sosem akart gyereket?

G. Sz.: Ahogy mondják; a nő mindent megtesz azért, hogy gyereke legyen, és mindent megtesz azért, hogy ne legyen gyereke. Én megvagyok gyermek nélkül, de imádom a gyerekeket és kiélem magamat. Persze nem pedofil módon, hanem például az emeleten lakik néhány ajtóval arrébb egy öttusázó és a fiatal kedves felesége, aki kézilabdázó volt. Néha bekopogok hozzájuk, a gyerekeknek viszek egy kis csokit, olvasnivalót, mesét, de sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem zavarom őket. Jóban vagyok a házban mindenkivel, csak a világgal nem, az egyre vacakabbá válik.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_013

Sz. M.: Bizonyára ennek ellenpontozására kezdett el a humorral foglalkozni komolyabban. Hogyan kezdődött ez?

G. Sz.: Kezdjük az első szerelemmel. Ella néni volt az első szerelmem a Dob utcai elemi iskolában. Mikor anyám elkísért az első napon, 6 évesen, sírtam, hogy anya ne hagyj itt! Ella néni nem volt kifejezetten szép, ellenben nagyon dekoltált ruhát viselt és tetszett nekem, hogy mikor leejtettem, majd lehajolt a ceruzáért, kicsit mélyebbre láttam. A csecsemőben is benne van az a bizonyos ösztön. Mérges volt rám, mert rossz tanuló voltam, de rossz sosem. Egyébként gyerekkoromban a házban fiú pajtásaim nem voltak, csak lányok, éppen ezért kénytelen voltam kihagyni a fiatal fiúk gyermekkorára 99%-ában jellemző dolgokat, hogy fociznak, katonásdit játszanak, verekszenek. De nem vagyok félős, mert a lányok babusgattak engem, vigyáztak rám. 1950-ben, a Rákosi-korszak kellős közepén véletlenül kerültem be a főiskolára. Mikor a háború véget ért millió és egy színjátszó csoport volt, és aki fellépett, mókázott, szavalt, az fellépti díjnak kapott egy szelet zsíros kenyeret meg egy pohár sört. Ez volt az első gázsim. Bekerültem egy amatőr színjátszó csoportba.

Sz. M.: Hol léptek föl?

G. Sz.: Például az Április 4-e Gépgyárban. Ez valahol kint volt a francban, Budán, ahol segédmunkás voltam ezzel a vékony termettel, és ahol nyugodtan rakosgattuk a nehéz vasakat, nem hajtott minket senki. A munkáért nem kaptunk persze sok pénzt, de volt üzemi ebéd.

Sz. M.: Szerepeltek esetleg külföldön is?

G. Sz.: Jártam a Szovjetunióban. Brezsnyev alatt voltam ott, persze nekem csak a szépet mutatták, megkínáltak pezsgővel, kaviárral. Igazából belekóstoltam, de a kaviárból elegem lett, inkább egy jó szelet zsíros kenyeret eszem. Mikor Moszkvába utaztam, ez ilyen csereüzlet volt, egy szovjet humorista nő járt nálunk előtte, Krokodilnak hívták az orosz vicclapot, ami kifejezetten kommunista vicclap volt. Mi magyarok nagyhatalom vagyunk a humorban és az nem igaz, hogy a pesti humor csak zsidó humor. Szóval, mikor Moszkvába utaztam, mondták, hogy vigyek magammal amerikai cigarettát. Megpróbáltam rászokni a dohányzásra, de nem tudtam, mert fulladoztam. Ott egy szál cigarettáért minden csodát megkaphatsz. Amint kigördült a Keleti pályaudvarról a vonat, egy helyes orosz kalauznő kérte a jegyeket, mire kivettem a zsebemből egy szál cigarettát. Fölcsillant a szeme, és hordta nekem 2 percenként az orosz teát. Moszkvában egy gyönyörű nő volt a kísérőm, aki kérdezte, hogy mit szeretnék látni. Mondtam, hogy Leningrádot. Éjszaka utaztunk vonattal és ott az a szokás, hogy kétszemélyes hálófülkében nem nézik a nemet, így vadidegen férfi és nő is egy fülkébe kerülhet. Tényleg gyönyörű nő volt, Debrecenben tanult, nagyon jól beszélt magyarul és bizonyos jelekből következtethettem arra, hogy szívesen kerülne közelebb hozzám éjszaka. Sajnos elszólta magát, hogy a férje egy ezredes. Mondtam magamban: „Te barom, csak nem fogsz kikezdeni a vörös hadsereggel!” , így szép nyugodtan elaludtam, ő meg megsértődött.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_012

Sz. M.: Ha jól tudom, anno otthagyta a főiskolát. Miért?

G. Sz.: Mert az egyik tanár undok volt hozzám. Nem volt meg a szimpátia, pedig jóképű srác voltam, de valamiért pikkelt rám, és egy idő után nem mentem már be. Olyan osztálytársaim voltak, mint Gellei Kornél, Csala Zsuzsa, utóbbiról van is egy versikém. A szüleimnek azt hazudtam, mikor nem mentem be a főiskolára, hogy szünnap van, mire kopognak kint a Kallósi Flórián meg a Gellei Kornél, hogy: „Hülye vagy? Várd meg, amíg kiesel a rostán!” De én mondtam nekik, hogy nekem elegem van, többet nem megyek be.

Sz. M.: Mikor és milyen indíttatásra kezdett el írni?

G. Sz.: Nem sokan ismerik már a fiatalok közül azt a nevet, hogy Rónaszéki András. Ő nálam tehetségesebb volt; nagyszerű parodista, aki Honti Hannát jobban utánozta, mint bárki más. Rátonyi Robitól eltanulta a csodálatos táncokat, a humorát és sokkal jobb volt, mint én. Bennem is van színészi talentum, de ő jobb volt. Két fagylaltért léptünk fel szombatonként. Akkor mindenütt volt műsor, minden üzemben, sőt udvari tömb-bálok is voltak. Kint álltak a lakók a folyosón. Vele közösen az alumínium-gyárban, ami Zuglóban volt, már vagy tizenötször adtunk műsort Karinthy Frigyes-, Gádor Béla-, Darvas Szilárd-tréfákat adva elő. Ő volt mindig a jópofa én meg az untermann. Mikor körülbelül tizenhatodszorra hívtak minket az alumínium gyárba, kifogytunk a tréfákból. Igaz, Karinthynak millió tréfája van, de mi csak a legjobbakat akartuk. Azt mondta nekem a Bandi, hogy írjál már valami marhaságot, hogy jövő hétre is megkapjuk a fagylaltra valót. Kérdeztem, hogy hogy képzeli, hát én nem értek az íráshoz, én írásból is megbuktam a magyar órán, de erősködött, hogy írjál, mert nem kapunk egy vasat se. És kitaláltam, hogy Petiből úttörő lesz. Én voltam a hülye tanár, a Rónaszéki Bandi pedig a tanítvány. Mindenhonnan merítettem, ahonnan csak tudtam:

„Fiam, irodalom óra következik, mondjuk mondd el nekem a Szeptember végén-t!” „Igen is Tanár úr! Szeptember 28, 29,30.”

Óriási röhögés volt és ebből rájöttem, hogy micsoda öröm, ha én megnevettetek valakit. Igaz, hogy nem én írtam. Később megpróbáltam betoldani egy-két saját elképzelést, ami nem mindig jött be, de aztán ráéreztem az ízére. Csak egy papírra meg egy tollra vagy egy ceruzára van szükség és az író a semmiből alkot valamit. Ez vonatkozik a legkisebb névre és a legnagyobb zsenire is. Én most is tudnék, ebben a pillanatban írni valamit, ha megzsarolna például.

Sz. M.: Jó sokáig írt a Ludas Matyinak…

G. Sz.: Anno kitaláltam a Szilánkok című rovatot. Évekig ostromoltam az újságot, mert szerettem volna bekerülni a nagyok közé. Én magam 1958. február 5-én jelentem meg először. Addig évekig vettem az újságot, amit 600 ezer példányban lehetett kapni és csak úgy pult alól, ha megvettem a Szovjetunió című lapot is. Én már rég lemondtam a Ludas Matyiról, mivel válaszlevélben azt írták, hogy ez nem az én világom, próbálkozzak valami mással. Nem vettem föl, mert hát a Színművészeti Főiskolára Darvas Iván se kellett, mégis lett belőle egy Darvas Iván. Így én vagyok az utolsó klasszikus humorista, amit nem én találtam ki, mert akkor nem én mondanám, hanem egy irodalomtörténész.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kics_017

Sz. M.: Miért változtatta meg a nevét Szilveszterre?

G. Sz.: Pécsett volt egy színész, akit szintén Galambos Györgynek hívtak, és aki maga is írogatott vidám dolgokat. Az általam írt dolgok után ő vette fel a nagyobb jogdíjat, én meg a szerényebb honoráriumot az ő gyengébb írásai után. Így kitaláltam, hogy nevet kell változtatni, úgyhogy az egyik hajnalon végigvettem a neveket és azért maradtam a Szilveszternél, hiszen abban benne van a bolondozás, a vidámság. Így ma már a nyugdíjamat is Galambos Szilveszter György névre kapom. Az első pár írásom még Györgyként jelent meg, de a többi már Szilveszterként. És ráadásul az első Szilveszter névvel megjelent versemet nem is tudtam, hogy megjelentették, egyik ismerősöm mondta egyszer csak, hogy olvastalak. Akkoriban írtam munkás színjátszóknak fillérekért vidám anekdotákat versbe öntve. Szóval kiderült, hogy hiába utasítottak vissza, valakinek megtetszett a régen beadott két anyagom. Aztán behívatott a főszerkesztő. Mindegyiket kiszolgáltam, csak a Gábor Andort nem ismerhettem, aki alapította a Ludas Matyit. 40 évig voltam ott és a rádió-kabaréban is 30 évig dolgoztam, mert nem voltam igazán jó a színpadon, elhadartam a dolgokat, mikor már tudtam előre a poént. Írtam én egyébként Alfonzónak és Zentai Annának egyaránt.

Sz. M.: Ki a kedvenc humoristája?

G. Sz.: Természetesen Karinthy Frigyes! Aki azt mondja, hogy ugyanolyan tehetséges, mint ő, én azzal nem állok szóba. Az izzadt szagú, verejtéktől csöpögő humor szörnyű. Íróként tudom, hogy csak tehetséges voltam. Mindig én kaptam a leggyengébb nevetést, Ősz Feri, Mikes Gyuri, Somogyi Pali álltak a rádió-kabaréban a 6-os stúdióban közönség előtt. Föltettek bármilyen kérdést, például mi a véleményetek a szerelemről, és akkor mindenki rögtönzött egy mondatot. Én mondtam általában a legjobbat, már bocsánat, de én kaptam a legkisebb nevetést, mert elhadartam, holott a Bessenyei Ferenc tanított akkor a főiskolán. Azért tudok ma is így fogatlanul egészen érthetően beszélni, artikulálni. Neki rengeteget köszönhetek!

Sz. M.: Mitől lesz valaki jó humorista? Hogy születtek a legjobb írásai?

G. Sz.: Az nagyon fontos, hogy mindennek a fordítottját kell venni, a kifordítás szerintem a humor egyik alapeszköze. Nem feltétlenül vidám pillanataimban írtam a legviccesebb dolgaimat, az írók egyébként is hajlamosak rá, hogy borúsabb perceikben írják a legjobbakat, legyen az vicces vagy nagyon is komoly. De persze a humor is komoly dolog, félre ne értsen! És hát a csattanó. Fontos a jó felvezetés, ezért jó az, ha valaki nyugodtan, higgadtan tud beszélni viszonylag sokáig, mert akkor sokkal nagyobbat szól a végén a poén. Adottság, tehetség, szerencse és kedv kérdése is egyben.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_015

Sz. M.: Hogyan látja ma a humor helyzetét itthon?

G. Sz.: Van utánpótlás, például a fiatal kollégák, akik Amerikából vették át ezt a Stand up-nyelvet, amiben az illető rögtönöz és addig dumál, addig mesél, míg el nem kezd nevetni a közönség. A nevetéstől új ihletet kap, de ehhez is tehetség, adottság kell. Az én humorom, a klasszikus humor lassan kimegy a divatból. De a divat ismétlődik. Mint a női divat. Női divatlapokat is szoktam nézegetni, mert engem minden érdekel a szerelemtől a lúdtalpbetétig – ahogy mondta egyszer egy szerzői estemen a Kabosi Miklós. A tehetséget egyébként lehet fejleszteni, lehet tanulni a kudarcokból. Én kocsmában kezdtem a konferálást, ahol majdnem szétverték a pofámat az iszogatók, hogy mi a francot akarsz te itt, örülj, hogy elmenekülhetsz. El is menekültem, de megint visszamentem egy hét múlva, hogy fűtsenek azért be. És rájöttem, hogy pasztell színekkel kocsmában nem lehet dolgozni, úgyhogy jöttek az emberi élethez tartozó részek, ami a magam különleges hangszerelésében hangzott el. Van moll hangnem és van dúr hangnem. A durvának tetsző humor nem az én világom, a pikáns humor viszont rendkívül jól áll. Maga Karinthy, Keller Dezső, Darvas Szilárd és mindnyájan jól tudjuk, hogy lehet viccelni az erotikával, és a szexualitással, de ordenárénak semmiképpen sem szabad lenni. Például rengeteget tanultam egy esetből: este 10-kor kezdődött a program, és nekem megvolt a jól bevált kezdésem, amit magam találtam ki, de csúnyán leégtem, 20 percig kellett szerepelni, mert akkor jött a váltás és addig senki még csak el sem mosolyodott. Úgy éreztem, hogy éveket vett el az életemből az a 20 perc. Aztán a szünetben azt mondta nekem egy fiatalember, hogy idefigyelj te tehetségtelen barom, mit akarsz te tulajdonképpen? Nem szóltam semmit, tűzpiros lettem a szégyentől, nem vettem föl a gázsimat sem, tudtam, hogy éjfélkor indul a vonat, nem szálltam meg a kollégákkal, hanem hazamentem. Ebből a kudarcból rengeteget tanultam. Hogy a fiatalok előtt hogyan és miképpen kell szerepelni. Szóval kudarc nélkül lehetetlenség eredményt elérni, és ez vonatkozik minden művészeti ágra, a képzőművészettől a zenéig. Visszatérve a mai humorra, Woody Allen találta ki, hogy kiáll a közönség elé és ontja magából a röhögtető dolgokat. Nem tudom, pontosan hogy csinálta, de azt tudom róla, hogy oda van a zenéért, a mai napi klarinétozik.

Sz. M.: Szilveszter bácsi pedig szájharmonikázik, ugye?

G. Sz.: Igen, tudok egy kevéskét. Emlékszem, Járóka Sándor kísért engem egy régi rádiókabaré felvételen, ahol magyar nótát játszottam. Rátonyi Robi, akinek sokat köszönhetek, tanította nekem, vezette a műsort. Szilveszter volt, bekonferáltak, hogy most következik Galambos Szilveszter. Én bejöttem egy hatalmas, régi bőrből készült bőgőtokkal és abban volt a szájharmonika. Volt benne kontraszt, az biztos. Ahogy mondtam, szegények voltunk, de egyszer, Karácsony táján kaptam egy kis aprópénzt az apámtól és kijöttem a terézvárosi búcsúba, és soha nem felejtem el, 24 fillérért vettem egy szájharmonikát. Elkezdtem fújogatni, mert ennek igazából nincs iskolája, ha fújod és ha szívod is, más hangot ad ki. A Szeretnék szántani című dalt tanultam meg először. De elmondtam már a kedvenc pajzán viccemet?

Sz. M.: Nem, még nem, de remélem, most elmondja!

G. Sz.: Két kisfiú beszélget:

– Pisti ,Te hány éves vagy?”

– 9.

– Én is. Iszol?

– Nem.

– Bagózol?

– Nem.

– Nőd van-e?

– Nincs.

– Nem is vagy te még 9 éves…

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_008

Galambos Szilveszter író, humorista. 1927-ben született Budapesten, a II. világháború alatt elhurcolták, munkatáborba került. 1950-ben iratkozott be a Színházművészeti Főiskolára. Évfolyamtársai voltak többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gelley Kornél. A főiskola elhagyása után évekig járta az országot, több száz helyen léptek titokban, istállókban, csűrökben, mivel Rákosiék rendőrsége üldözte és bezárta azokat, akik engedély nélkül játszottak. Az 1956-os forradalom került a Ludas Matyihoz, ahol negyven évig dolgozott. Szilánkok című rovatában körülbelül harmincezer aforizmát és pármondatos szösszenetet írt. Harminc éven keresztül kerültek adásba jelenetei a rádiókabaréban; a Marton Frigyes, Kaposy Miklós és Szilágyi György által alapított Rádió Kabarészínháznak oszlopos tagjaként. Állandó szerzője volt a Vidám Színpadnak, a Kamara Varietének, és az Irodalmi Színpadnak.

/fotók: Szöllősi Mátyás/

Viszlát, Föld!

korcsmárosBalogh Anna: Kérlek, mesélj egy kicsit a társulatotokról, a Teatro Surreal-ról! Kik az alapító tagok és milyen előadásaitok vannak?

Korcsmáros András: Az alapító tagok Flores Hedvig Montserrat, Pásztor Máté, illetve Boros Ádám. Mindhárman a Gór Nagy Mária Színitanodában végeztek. A társulat öt éve működik. A legelső darab 2008-ban került bemutatásra, Egy csokor Ecuador címmel, utána a Los Vampiros, avagy még egy csepp Ecuador, majd a Szürke Váró következett, amit Flores Hedvig írt, és Müller Ádám rendezett. Aztán 2011-ben a Nem ér sírni című dráma bemutatója volt, ami egy sajátos koncepciójú előadás, hiszen az egy felvonásos darabot két rendezésben adtuk elő egymás után, az egyiket én rendeztem, a másikat Müller Ádám. Majd a Viszlát, Föld! lett az ötödik bemutatója a társulatnak, persze azóta még bemutattuk a Dreambegisztán című vígjátékunkat, valamint készül a legújabb darabom is az Anonim Drámahősök Klubja.

Anna: A Viszlát, Föld! című dráma kapcsán egy különleges helyzettel állunk szemben, hiszen a darab írója és rendezője, ugyanaz a személy. Miben más saját drámát rendezni? Könnyebb vagy nehezebb a saját mű színpadra vitelét megvalósítani, mint egy másik szerző drámájából darabot rendezni?

Andris: Az eddigi tapasztalataim alapján, úgy érzem, hogy egyszerűbb saját drámát színpadra vinni. Úgy kezdtem el rendezni, hogy saját történeteket találtam ki, amelyeket nem akartam más kezébe adni, mert féltem, hogy mit kezd velük. A lényeg, hogy nekem az írás volt előbb és aztán a rendezés. Az elmúlt években volt alkalmam egyszer kipróbálni a Teatro Surreal Társulatában, hogy milyen egy olyan színdarabot rendezni, amit nem én írtam, ez Cristian Corteznek volt a Nem ér sírni! című drámája, amely már az abszurdon is túlmutatva, gyakorlatilag egy történet nélküli jelenetsor. Csak úgy vállaltam el ezt a darabot, ha – dramaturgként – módosíthatom a szöveget, ugyanis Cristian Cortez olyan drámát írt, amely nagyon szabad értelmezési lehetőségeket adott, ezért elengedhetetlennek éreztem, hogy olyan módosításokat vigyek véghez a szövegben, amely számomra is értelmet ad az adott gondolatnak. Ha eleve én írom a drámát, akkor természetesen nincsen ilyen probléma, ezért is szeretem a saját írásaimat megrendezni, mert akkor minden egyes betűt meg tudok indokolni, hogy miért ott van, ahol. Ha őszinte akarok lenni, azért is szerettem volna, a Viszlát, Föld!-et én rendezni, mert tudtam, hogy játszani akarok benne. Már volt lehetőségem olyan darabot rendezni, amiben játszottam is, és jól tudom, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Tulajdonképpen, nem vagyok normális, ha még egyszer hajlandó leszek magamat egy ilyen munkának alávetni. Filmekben már sokszor volt ilyen eset, de ott jóval egyszerűbb, mert vissza tudom magamat nézni. A színpadon nagyon jól kell azt érezni, úgy hogy benne vagyok a jelenetben, hogy milyen lehetek kívülről.

Anna: Izgalmasan hangzik, habár egy laikus azt gondolhatná, nincs is annál kellemesebb helyzet, amikor egy színész rendezője önmaga, mert korlátlan szabadságot jelent.

Andris: Ez így igaz, de teljesen más, amikor a rendező kint ül a nézőtéren, hiszen egészen más szemmel látja a próbákat. Valamint egészen más önmagunkat rendezni úgy, hogy rajtunk kívül még négy másik színész is van a darabban.

Anna: Szóval, jóval nehezebb helyzet, ha önmagunk rendezői vagyunk.

Andris: Igen, és színházban, majdnem hogy öngyilkosság.

korcsmáros3

Anna: Hogyan tudtad áthidalni ezeket a nehézségeket?

Andris: Sokat segített, hogy már a darab írásakor is nagyon határozott elképzelésem volt arról, mit, hogyan szeretnék megvalósítani a jelenetekben, illetve tudtam, hogy a Zöld Macska Kultpincében fogjuk bemutatni az előadást, tehát ismertem a hely adottságait. A lényeg, hogy én nem akartam ezt az előadást elvinni valamiféle „művészieskedő” stílusba, hanem bizonyos szempontból egy klasszikusabb vígjátéknak szántam. Azt vettem észre, hogy napjainkban a rendezők, még egy könnyed Molnár Ferenc drámát is képesek túlstilizált módon színpadra vinni. Én nem szerettem volna, hogy a darabom egy ilyen előadás legyen. Az volt a szándékom, hogy ez a darab tényleg a színészek játékáról szóljon.

Anna: Írtad, rendezted, játszottad. Melyik terület áll hozzád a legközelebb? Mi volt a legizgalmasabb?

Andris: Igazság szerint játszani, hiszen egy olyan karaktert találtam ki magamnak, amely tőlem rendkívüli módon eltér, mivel egy vagány, laza rockerről van szó, aki nem igazán törődik mások érzéseivel. Izgalmas kihívás, egy tőlem ennyire különböző karaktert játszani. Ha úgy tudom eljátszani a karaktert, hogy a nézőknek hiteles, az nekem sokat jelent.

Anna: A darabtól függetlenül, a drámaírás, a rendezés vagy a színészet áll a legközelebb hozzád?

Andris: A színészet, hiszen már a kezdetektől ez inspirált és éltetett. Majd később jött az írás és végül a rendezés. Tulajdonképpen, most kezdem a negyedik színpadi darabom megírását, így az írás iránti szeretetem is egyre erősödik, és lehet, hogy egy idő után, már ez lesz ez első helyen.

Anna: Milyen drámákat, illetve forgatókönyveket írtál még?

Andris: Volt a 3 Effektív Detektív, a Viszlát, Föld!, a Cowboyok & Banditák, valamint a Nem ér sírni!-t dramatizáltam. A színpadi darabok mellett, öt amatőr nagyjátékfilmet és közel 30 kisfilmet készítettem.

korcsmáros2

Anna: Mesélj egy kicsit a Viszlát, Föld! keletkezési körülményeiről? Milyen ihletésből íródott? Mennyi idő alatt készült el?

Andris: A 2012-es év tavaszán Flores Hedvig Montserrat, Hédi, aki a Teatro Surreal vezetője, elérkezett élete azon szakaszába, hogy babát várt. Hédi egyébként a Teatro Surreal eddigi előadásaiban nemcsak színészként, de fordítóként is részt vett, mivel korábban csak ecuadori darabokat mutatott be a Teatro Surreal, illetve A szürke váró című drámát, amelyet Hédi írt. A lényeg az, hogy Hédi tudta, hogy ebben az évadban nem tud részt venni a produkcióinkban, ezért én átvállaltam egy darab írását és rendezését, amit ő rám is bízott. Két darabötletet vetettem fel neki és a társulatunknak. Habár ők a másik ötletemet választották, én mégis kitartottam a Viszlát, Föld! című dráma megírásának és rendezésének a tervénél, hiszen 2012 volt, és arra gondoltam, hogy ha ebben az évben van „divatja” a világvégének, akkor ezt az előadást ebben az évben kell bemutatni. Tavasszal, még egy pályázat miatt, gyorsan megírtam a szinopszist, aztán júniusban – körülbelül egy hónap alatt – elkészültem az egész szövegkönyvvel.

Anna: Milyen inspirációkról beszélhetünk? Volt-e olyan könyv vagy film, amely hatással volt a dráma keletkezésére?

Andris: Talán, és ez most meglepő lehet, de a Míg a világvége el nem választ című film, aminek én – a darab írásának tavaszán – csak az előzetesét láttam, hiszen nyáron mutatták be. Az előzetes azonban inspiratívan hatott rám. Illetve már hónapok, sőt talán évek óta voltak a fejemben olyan szituációk, illetve jelenetek, amelyek egy lakásban játszódnának két pár között.

Anna: Sok közös vonást fedeztem fel Albee, Nem félünk a farkastól című drámájával. Az alapszituáció megegyezik, és még a nevek is kísértetiesen hasonlítanak. Ezt jól gondolom?

Andris: Igen, abszolút tudatosan alakítottam így a drámát.

Anna: Milyen mértékű módosításokról, illetve átdolgozásokról beszélhetünk a végleges dráma megszületéséig? Volt-e olyan szál, amely később kimaradt?

Andris: Éppen ellenkezőleg történt. Júniusban megírtam a szövegkönyvet, amelyet elküldtem Hédinek, majd beszélgettünk arról, hogy neki mivel kapcsolatban vannak hiányosságai, és anélkül, hogy követtem volna az ő konkrét tanácsait, rájöttem, hogy a főszereplőkkel kapcsolatban, milyen plusz szálat írnék bele a darabba, amely több dimenziót adna a karakterüknek.

Anna: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

Andris: A színészközpontúság.

korcsmáros4

Anna: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

Andris: Mielőtt még elkezdeném a konkrét rendezői folyamatot, már érzem, hogy az egyes mondatoknak milyen hangsúllyal kell majd elhangozniuk ahhoz, hogy meglegyen a jelenetek dallama, ritmusa. Jelen esetben a szereplőim beleszólhattak ebbe. A színész, ahogy a próbák során kezdi birtokolni az adott karaktert, egyesíti önmagával, így ha azt éreztem, hogy a színész elképzelései által lesz az a karakter őszintébb, vagy igazabb, akkor beleegyeztem a módosításba.

Anna: Ha most kezdenéd a Viszlát, Föld! színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítanál meg?

Andris: Ez attól függ, hogy mások lennének-e a szereplők, a körülmények, a színpad, a díszlet, vagy esetleg több lenne-e az anyagi keretünk a bemutatására. A jelenlegi helyszínen, a jelen szereplőkkel ugyanígy rendezném meg.

Anna: A vígjáték műfaji jegyeinek hangsúlyozására külön figyeltél a rendezés során?

Andris: Igen. A darab témája lehetőséget ad arra, hogy egy komoly drámát rendezzünk, egy igazi tragédiát. Noha vannak a darabban olyan párbeszédek, motívumok, amelyek hajlanak a tragédia műfaja felé, én mégis arra törekedtem, hogy elsősorban vígjátékot rendezzek. Ügyeltem a szereplők párbeszédeinek a ritmusára, amely nagyon fontos abból a szempontból, hogy az adott dialógus, mennyire hat humorosan. Ha nincsen ritmusban egy vígjátéki jelenet, akkor rendkívül sokat veszít a humorából.

Anna: Az eredeti drámaszöveg jelenetei, illetve dialógus részletei közül mellőztél valamit a színpadra állítás során?

Andris: Egy-két mondat, ha kimaradt, de 98%-ban azt adtuk elő a színpadon, amit én megírtam.

Anna: Hangsúlyos karakterekkel dolgoztál, mondhatjuk, hogy egy karakterközpontú előadásról van szó? Milyennek látod a jellemeit?

Andris: Karakterközpontúnak érzem az egész előadást. Én minden forgatókönyvnél, illetve szövegkönyvnél a karakterekből építkezem, a karakterek köré építem a történetet, és nem a történethez igazítom a karaktereket. Sok író ezt fordítva teszi, de úgy érzem, hogy a megfelelő karakterekkel, már szinte magától felépül a történet. Velem is előfordul, hogy előbb a történet váza jut eszembe, de aztán a kész történetet mindenképpen a karakterek alapján alakítom ki. Az előadásban látható karakterek öt különböző típust testesítenek meg, amelyek öt sztereotip figurát képviselnek, de csak alapjában véve sztereotipek. Mézi egy etalon szőke nő, Miki egy rocker fiú. Gyuri egy átlagos irodista, Márti egy háziasszony karakter, valamint ott a szomszéd, a különc figura.

korcsmáros5

Anna: Az előadást Budapesten a Zöld Macska Kultpincében játsszák. Ez a helyszín mennyiben felelt meg a drámaírói, illetve rendezői elképzeléseknek?

Andris: A kezdetektől tudtuk, hogy a Zöld Macska lesz az előadás helyszíne, így már a dráma írásánál ide képzeltem el a jeleneteket. A díszlet jellemzőit is az itteni színpadhoz találtam ki. A mi előadásunkhoz teljes mértékben megfelelt ez a helyszín. Nagyon kedvelem a Zöld Macskát, mert rendkívül barátságos a környezet, mind a közönség, mind a társulat számára.

Anna: Szóval szerettek a Zöld Macskában játszani.

Andris: Abszolút. Ott mindig tárt karokkal fogadnak minket. Úgy érzem, hogy nem is lehetek hűtlen hozzá.

Anna: Átevezve az előadás helyszínéről a dráma helyszínére, hol játszódik a történet. Melyik országban, városban lehet elképzelni a cselekményt?

Andris: Gyakorlatilag nincsen konkrét helyszíne, bárhol játszódhat. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy mivel én Budapesten élek, ide képzeltem el a cselekményt, de bármelyik nagyvárosban is játszódhat, New Yorkban, Párizsban, vagy akár Ecuador fővárosában is. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy Gyuriék városban laknak, míg Mikiék valahonnan vidékről érkeznek vendégségbe.

Anna: A cselekmény egy lakás nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

Andris: Megpróbáltam a színészeket mozgatni egy jeleneten belül úgy, hogy ne legyen ennek instrukció érzete. Fontos, hogy ne csak azért menjen át egy színész a színpad bal oldaláról a jobbra, hogy ne legyen statikus a jelenet, hanem igyekeztem ezeket a mozgásokat megindokolni, illetve kitalálni olyan játékot, hogy értelmet adjak a mozgásnak.korcsmáros6

Anna: Nyilván az is sokat segített, hogy noha egy térben, egy nappali díszletei között játszódik a cselekmény, mégis érzékeltetitek, hogy egy nagyobb térről van szó, amelyben van konyha, mosdó.

Andris: Persze. Ez is segített, de az összes hasonló színdarabnál felmerül ugyanez a problematika.

Anna: A dráma, illetve az előadás arra a központi gondolatra épít, hogy 1 óra múlva teljes mértékben megsemmisül a Föld. Amikor a szereplők hírt kapnak a katasztrófáról, különböző módon kezelik a helyzetet. Ha sorra vesszük a karaktereket, akkor ki hogyan és miért éppen úgy reagált a világvége közeledtére? Hogyan elemezhető ez dramaturgiailag, és miként nyilvánul meg a rendezésben?

Andris: Gyuri egy entellektüel úr viselkedésének megfelelően reagálja a történteket. A társaságban ő az, aki elkezd filozofálni, ő a legkevésbé sem elégedett a saját életével, és mindazzal, amit eddig elért társadalmilag, vagy a családalapítás tekintetében, így gondolatait az a vezérfonal irányítja, hogy mit kellett volna még elérnie az életben. Mézi a fiatal, szőke lány bár felfogja a történteket, mégse lesz különösebben zaklatott, mert megnyugtatja a mennyország, illetve a túlvilág gondolata, ami miatt nem érzi át a katasztrófa súlyosságát. Miki, aki egy laza rocker, a Carpe Diem elve alapján él, és az vezeti, hogy a maradék egy órában még jól érezze magát.

Anna: Ez mind érthető. Habár nem feltétel, de a nézők többségének fontos, hogy az előadás valamely karakterével azonosulni tudjon. Ennél a jelenetnél – amikor kiderül, hogy egy óra múlva vége a világnak – olyan idegenszerűnek tűnik a szereplők reakciója. Ha elképzelem, hogy az emberek többsége mit tenne, vagy én mit tennék hasonló helyzetben, valahogyan nem tudom megérteni, hogy a te szereplőid miért így reagáltak a világvégére. Hogyan képes, például Márti ott hagyni a férfit, akit szeret, és kimenni a konyhába, hogy folytassa a vacsorát?

Andris: Tulajdonképpen nekem nem az volt a célom, hogy ezzel a négy karakterrel bemutassam általánosságban, hogy az emberek hogyan viselkednének egy hasonló szituációban, hanem konkrétan ezekkel a karakterekkel akartam megmutatni, hogy ők mit tennének egy ilyen helyzetben. Márti, a feleség inkább magába zárkózik, és megpróbálja elterelni a saját figyelmét is a világvégéről azzal, hogy éppen vacsorát készít a vendégeknek, és továbbra is azzal kíván foglalkozni, amit eddig csinált, mintegy menekülésként a gondolataitól. Eredetileg ezt a darabot egy vacsora jelenetre szerettem volna építeni, csak a mi kicsi társulatunknak anyagilag megterhelő lett volna, minden előadáshoz új ételt rendelni, ezért a konyhát, illetve az étkezőt a színpadon kívülre helyeztem, ami azért is kellett, mert segített az olyan dramaturgiai kifogások esetében, hogy a szereplők, miért ne maradjanak végig egy helyen, megelőzve az előadás statikussá válását. Valamint arra is törekedtem, hogy minden szereplőnek legyen mindenkivel egy kettős jelenete, és ebben is segített a kint elhelyezett konyha, amibe időnként ki kellett menni.

korcsmáros7

Anna: A két pár mellett van egy ötödik szereplője is a darabnak, a szomszéd, akinek karakterével kapcsolatban bizonyos részletek homályban maradnak. Ki ő tulajdonképpen?

Andris: Az ötödik karakter szerepe a darab végére lesz nyilvánvaló a közönségnek, noha nem árulok el róla mindent az előadás során. Egy rejtélyes alaknak akartam megalkotni, aki a darab misztériumát generálja. Már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ő nem egy hétköznapi ember. Törekedtem arra is, hogy a szereplők ne jöjjenek rá a darabon belül, hogy ki ő valójában. A karakter megírását az Adáshiba című előadás inspirálta, ahol az albérlő karaktere Jézus volt, de senki sem ismerte fel. A szomszéd karakterénél én is valami hasonlót próbáltam megvalósítani.

Anna: Ha valóban az a szándékunk, hogy a közönség előtt homályban hagyjunk részleteket, akkor is neked – mint drámaírónak – határozott elképzelésekkel, nagyon pontosan tudnod kell, hogy ez a karakter milyen. Mindezekről elmondanád az elképzeléseidet?

Andris: Részletek formájában megjelennek a darabban az erre adható válaszok, azonban ennél mélyebben azért nem árulnám el, mert szeretném, ha még sokan megnéznék az előadást, így nem akarom felfedni a titkokat. Nagyon jól tudom, hogy egy írónak minden egyes részletbe bele kell gondolnia, még akkor is, ha ez nem derül ki a néző számára. Sőt, volt már olyan korábbi filmforgatókönyvem, az Everon, ahol olyan részletességgel megalkottam magamnak a háttér történetet, hogy nem is bírtam elviselni, amikor befejeztem a film forgatókönyvét, és annyi információ volt még, amit megalkottam, és nem került a nézők elé, ezért aztán megírtam ennek a történetét könyvben. Akárcsak a film, úgy a színház is kötött műfaj olyan szempontból, hogy nem lehet annyi mindent elmondani benne, mint egy könyvben. A legfontosabb információk megmutatására kell törekedni, amelyek a történet részei. Ha mégis elhangzanak olyan részletek, amelyek nem köthetőek szorosan az alaptörténethez, akkor pedig nagyon fontos arra figyelni, hogy ezek a mellékszálak ne keltsenek hiányt a nézőben.

Anna: Nyilván a szomszéd karakterét játszó színész – Pataky Ádám – feltett neked, mint rendezőnek néhány kérdést, hogy milyen is ez a szereplő, akit játszik. Neki milyen instrukciókat adtál?

Andris: Amikor megkapta a szövegkönyvet, mondtam neki néhány plusz információt, mert tudtam, hogy ez egy komplex karakter, amit játszani fog, ezek olyan információk, amik a szerep megformálásához, Pataky Ádámnak szükségesek voltak, de a nézők nem fogják ezeket megtudni. Én gondolom, hogy egy riporter mindent megtenne, hogy egy történet összes csavarját felfedje, de ezt én nem szeretném.

Anna: Akkor térjünk rá a materiális részletekre, melyek remélem, már elárulhatóak. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép, díszlet kialakításához?

Andris: A díszlet kialakításánál az egyszerűség és a praktikusság elvei érvényesültek. Egy otthon, egy lakás benyomását kívántuk kelteni. Csupán annyi volt fontos, hogy a szövegkönyv által megkövetelt díszletelemek megtalálhatóak legyenek a színpadon. Többek között fontos volt a kanapé, illetve a televízió, hiszen a világvégével kapcsolatos információkat így tudják meg a szereplők.

Anna: Miért lett éppen a narancssárga a díszletkép domináns színe?

Andris: Szerettünk volna egy vidám, élénk színt használni, így esett a narancssárgára a választás. Tulajdonképpen az előadás plakátján a Föld felé közelítő meteor is ezt a színárnyalatot tükrözi, így a narancssárga – mint az égő meteor árnyalata – különösen jó választás a színpadkép tekintetében.

Anna: Voltak figyelemfelkeltő kellékek is, mint egy nagy naptár.

Andris: A naptár használata, azért volt érdekes és fontos, mert a darab bemutatója még megelőzte a maják által megjósolt világvége dátumát, a 2012. december 21.-ét, és mi erre a végzetes napra készültünk. Azok az előadások, amelyek megelőzték ezt a dátumot, hangsúlyosan jelezték, hogy erről a bizonyos napról van szó, és a naptár is ezt erősítette meg. Amikor túlléptünk december 21.-én, és a világ mégsem semmisült meg, majd átléptünk 2013-ba, akkor már az adott dátum érvényét veszítette. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy pénteki napon játszódik a cselekmény, amely az utolsó munkanap a hétvége előtt.

Anna: A darab témája valóban izgalmas, és rendkívül aktuális volt addig, amíg a maja-féle világvége koncepció érvényesnek tűnhetett. Volt bennetek olyan félelem, hogy az előadás elveszíti aktualitását, ha túllépünk a maják által megjósolt dátumon, és sajnos vagy szerencsére nem következik be a világvége?

Andris: Igazság szerint féltem ettől. Éreztem, hogy 2012-ben lehet egy ilyen darabot bemutatni, hiszen fokozott volt az érdeklődés a világvége iránt. Ugyanakkor megnyugtató volt az a gondolat, hogy ha elmúlik 2012. december 21.-e, akkor is folytatódhatnak az előadások, mert az emberek érdeklődnek a világvége iránt, és mindig megjelenik egy újabb világvége-teória, valamint a karakterek is elég színesek ahhoz, hogy fent tartsák az érdeklődést a világvégétől függetlenül is.

Anna: Volt még egy számomra kedves díszletelem a falon, ami egy rendkívül jól megkomponált esküvői fotó volt a házaspárról. Elmesélnéd a fotózás történetét?

Andris: A fotót úgy készítettük el, hogy Pásztor Máté és Pintér Szilvia felvett egy esküvőinek tűnő ruhát, majd kimentünk a Zöld Macska mellé az utcára és én lefotóztam őket a telefonommal, majd mögéjük retusáltam egy templombelső fotóját.

Anna: Van ennek a történetnek egy kevésbé illúzióromboló változata is? Olyan tökéletesnek tűnik a fotó, hogy komolyabb megvalósítási projektet feltételeztem mögé.

Andris: Annyi, hogy a templombelső fotóját is én készítettem Oxfordban a Christ Church-ben, úgyhogy relatíve Gyuri és Márti Oxfordban házasodtak össze. Azért is fontos ez a fotó, mert van a darabban egy jelenet, amikor Gyuri és Márti megállnak a fotó előtt, átölelik egymást, és ugyanazt a pozíciót veszik fel, ami a fotón látható, de amíg a képen lelkesen készülnek az előttük álló életre, addig a valós karakterek a fotót szemlélve, már nem az életre, hanem a halálra készülnek.

Anna: A jelmezeket tekintve milyen szándékot kívántatok megvalósítani, mire figyeltetek oda az egyes szereplőknél?

Andris: A jelmezekkel az adott karakterek személyiségét próbáltuk tükrözni. Gyuri esetében, fontos volt, hogy egy számára kényelmetlen öltönyben legyen, amiben dolgoznia is kell. Márti kezdetben háziasszony ruhában van, majd a vendégek érkezésére felvesz egy elegánsabb ruhát. Miki és Mézi a házigazdákkal ellentétben, már hétköznapi módon van felöltözve. Természetesen Miki – a karakteréből adódóan – bőrdzsekit, és AC/DC feliratos pólót visel.

Anna: A szomszéd karakterénél rendkívül szembetűnő az ízléstelenül összeválogatott ruhadarabok sokasága. Ezzel is az idegenségét kívántátok sugallni?

Andris: Természetesen. Nem akartunk túlzásba esni a ruhával kapcsolatban, hanem azt az érzetet kívántuk kelteni, hogy ő egy nagyon fura ember, aki lehet egy meg nem értett zseni, vagy egy teljesen zavarodott személyiség, de azt nem akartuk egyértelművé tenni, hogy ő miért így öltözködik.

Anna: A darab két felvonásának elején zenei bejátszást hallhatunk, melyek ezek a dalok, illetve hogyan történt a zenék kiválasztása?

Andris: Csupán a felvonások bevezetéseinél és lezárásainál hallhatunk zenét. A fő dal, az R.E.M. együttesnek az It’s the End of the World as We Know it (and I feel Fine) című száma. Egy könnyed rockzene, amely a szövegét tekintve jól illik a Viszlát, Föld! című darabhoz, hiszen arról énekelnek benne, hogy tudomásunk szerint, vége van a világnak, de mégis jól érzem magamat.

Anna: Mi az oka, hogy különösebben nem élt a rendezés a fénytechnika adta lehetőségekkel?

Andris: Annak, hogy nem tudtunk különböző fényeffekteket alkalmazni, anyagi okai voltak, de az előadás egy hétköznapi lakásban játszódik, így nem is akartam extrém hatásokat kelteni.

Anna: Habár én nem vagyok rendező, mégis vannak olyan fénytechnikai elemek, amelyeket alkalmaztam volna. Ilyen lenne a reluxa mögül besütő napot jelző fény, a tévé fény, és a rejtélyes szomszéd karakterét megvilágító egyedi fénytechnika. Mit gondolsz ezekről?

Andris: Az első kettővel egyetértek, mind a reluxa, mind a tévé mögötti fényekkel kapcsolatban, amikre ha lett volna lehetőségem és anyagi hátterem megvalósítottam volna. A szomszéd karakterét kiemelni, pedig nem szerettem volna különleges fényhatással.

Anna: Gondolom számtalan pozitív visszajelzést kaptál a rendezés után. Melyek voltak ezek?

Andris: A legnagyobb dicséretet édesapámtól – Korcsmáros Györgytől – kaptam, aki 35 éve a pályán van, de nem csak ezért örültem különösen az ő elismerésének, hanem azért is, mert az előző darabom rendezésénél segített, de a Viszlát, Föld! esetében már nem. Az, hogy megdicsérte rendezésemet a bemutató után, egy külön öröm és elismerés.

Anna: Tekintve, hogy felmerült a közös rendezői munka apukáddal, ami az előző darabodnál történt. Mesélnél a rendezői együttműködésetekről? Hogyan dolgozik együtt apa és fia, ilyen esetben?

Andris: Nem úgy éljük meg az ilyen helyzeteket, hogy ő az édesapám, hanem mint a mentorom vagy tanárom. A színházi világban gyakran előfordul, hogy együtt dolgozó emberek kikérik a kollégájuk véleményét, illetve segítséget kérnek. Az nagyon ritka, hogy egy produkciónak két egyenrangú rendezője van, mert ha többen is rendeznek egy darabot, akkor is megoszlanak a feladatkörök, hiszen az egyik fél a vizualitással, a látvánnyal foglalkozik, a másik fél pedig a színészekkel. Nagyon ritka az, és nekem eddig még ilyenben nem volt részem, hogy két rendezőnek ugyanaz a feladata a rendezés során. Ha ilyesmiről van szó, mint ahogy én segítségül hívtam édesapámat, akkor fontos az, hogy fogadjuk a tanácsokat, ötleteket, és ne csak meghallgassuk azokat, hanem hasznosítsuk is, de a lényeg, hogy semmiképpen se azokra támaszkodjunk teljes mértékben, mert fontos, hogy egy rendező legyen, aki a saját stílusát és értékvilágát képviseli.

Anna: Én úgy ismerlek, mint aki határozottan ragaszkodik az elképzeléseihez, és talán nehezen is változtat rajtuk. Ha édesapád javasolt valamit, elfogadtad az ő ötletét, vagy igyekezted meggyőzni, hogy miért valósuljon meg a Te elképzelésed?

Andris: Sok esetben elfogadtam, amit mondott, hiszen a 3 Effektív Detektív esetében, a legjobb poénokat talán tőle kaptam. De előfordult, hogy bizonyos ötleteim helyett javasolt másokat, amiket ha azonosan jónak éreztem a saját ötleteimhez képest, akkor inkább a saját megoldásaimat használtam az előadásban. Még fontos megemlítenem, hogy noha tényleg határozott véleményem van arról, amit rendezek, mégis igyekszem nyitott lenni mindarra, amit a szereplők javasolnak, mert nem szeretem a színészeimet olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nekik irreális, vagy különösen kényelmetlen, és rosszul éreznék benne magukat.

Anna: Ha a Viszlát, Föld!-re gondolsz, akkor – napjainkra levetítve – mit látsz a legaktuálisabbnak az előadásban?

Andris: Azt, hogy mindenki eljut arra a pontra, amikor megkérdőjelezi a saját életének értelmét, és elgondolkodik azon, hogy merre tart tovább. A nagy tragédiák mellett is vannak az életnek vidám pillanatai.

Anna: Ha megfogalmaznánk egy mottót vagy üzenetet a dráma kapcsán, mi lenne az?

Andris: Hát, mondanám, hogy „Élj a mának!” Talán, hogy vegyük észre, azt, hogy miben élünk, milyen életet élünk.

Anna: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted az előadásban?

Andris: A számomra legkedvesebb jelenet Mézi és Miki érkezése, ekkor négy szereplő van a színpadon, és úgy érzem, hogy egyforma hangsúllyal érvényesülnek. Azt vettem észre, hogy a nézők ettől a jelenettől kezdve tudnak igazán nevetni az előadáson.

Anna: Mivel érvelnél, hogy miért menjünk el megnézni az előadást?

Andris: Mert annak ellenére, hogy időnként komoly témákat érintünk, mégis egy könnyed hangulatú, szórakoztató vígjátékot láthatnak a nézők. Rengetegen megköszönték már, hogy kiszakadhattak a hétköznapok problémáiból az előadás idejére.

Anna: Kiknek ajánlod az előadást?

Andris: Talán 12 és 72 év közötti nézőket várunk.

Anna: Szóval, egy 75 éves ember már ne menjen el megnézni?

Andris: Dehogynem! Akár egy 92 éves embert is várunk, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár fantasztikus hely a Zöld Macska, mégis van egy meredek lépcsője, ami az idősebb korosztálynak gondot jelenthet.

Anna: Ha lehetne egy személyes kérdésem, csupán kíváncsiságból, akkor te, ha most – itt – megtudnád, hogy 1 óra van hátra, és az egész bolygó, ahol élünk megsemmisül, mit tennél, hogyan viselkednél?

Andris: Ha már egy ilyen csinos hölgy ül velem szemben, megpróbálnám úgy kihasználni az utolsó egy órát, hogy minden perc számítson.

Anna: Nincs több kérdésem. 🙂 

 

korcsmáros8Korcsmáros András

Viszlát, Föld!

vígjáték 2 részben

Teatro Surreal

Szereplők

Gyuri: Pásztor Máté

Márti: Pintér Szilvia

Mézi: Görgényi Fruzsina

Miki: Korcsmáros András

Szomszéd: Pataky Ádám

Írta és rendezte: Korcsmáros András

Olvasópróba: 2012. augusztus 30.

Bemutató: 2012. október 28.

Helyszín: Zöld Macska Diákpince