Címke: interjú

Sipos Imre, a Pesti Magyar Színház menedzser igazgatója, színésze és rendezője. Sikeres munkásságát – két alkalommal – Főnix-díjjal is jutalmazták. Egy érdekes, mély beszélgetést folytattunk a Kolpert úr rendezése kapcsán.

Balogh Anna: A Kolpert úr egy kevésbé ismert kortárs német dráma, hogyan került mégis a Magyar Színház repertoárjába?

Sipos Imre: Annak, hogy mit játszunk, mindig sok összetevője van. Az egyik összetevő az, hogy melyik darab szereposztását lehet jól kiosztani. A másik, hogy mi az, ami anyagilag is belefér a keretbe. A harmadik – ami nyilván a legfontosabb –, hogy mihez van kedve a rendezőnek. A Kolpert úr bemutatója 2010-ben volt, amikor mi – Őze Áron, Guelmino Sándor és én – átvettük a Magyar Színház vezetését. Szerettük volna, ha a stúdióban egy olyan típusú előadás jön létre, ami más utat nyit, mint az addigi régi, Nemzeti Színházas stílus. Ehhez a Gieselmann-darab nagyon jó alapanyagnak szolgált, mert feszegeti azokat a határokat, amiket a mi törzsközönségünk megszokott. Ilyen értelemben előre mutató előadásnak szántuk. Másrészt jól ki lehetett osztani a szerepeit. Én nagyon szeretem ezt a darabot, ami különös, mert én általában nem szeretem a német drámákat, mivel borzasztóan formalisták. Az én színházlátásomnak az üres formalizmus nézőként és rendezőként is kong. A Kolpert úr ilyen tekintetben más, mintha nem is német dráma lenne. Olyan, mintha egy realista történet indulna el, amely az utolsó öt oldalon abszurddá válik. A Kolpert úr nekem sokkal inkább a Pinter-féle drámahagyományon alapuló mű, semmint a brechti vagy a mai kortárs német drámákat követő vonalon.

Balogh Anna: Mikor és hogyan találkozott első ízben a művel? Milyen gondolatai voltak akkor a drámáról, és ezek mennyiben módosultak a többszöri olvasás, illetve a rendezés után?

Sipos Imre: Már 2005-ben szerettem volna megrendezni ezt a darabot, akkor még nem játszották sehol az országban. Amikor találkoztam – a kortárs német dráma kötetben – a Kolpert úrral, egyből éreztem, hogy szeretném megrendezni. Éppen volt is egy lehetőségem. Még Iglódi István kért fel rendezni, én mondtam is neki a Kolpert urat, de attól félt, hogy lehetnek olyan hatásai, amik miatt jobb, ha olyan darabot választok, ami sokkal inkább belesimul a színház repertoárjába. Így akkor nem jött össze. Nekem ez egy régi álmom volt, és most került szóba újra.

B. A.: Milyen koncepciók tükrében álmodta színpadra az előadást?

S. I.: Mindig az az érzésem, hogy úgy kell megrendezni egy előadást, ahogyan az ember elsőként találkozik vele, márpedig úgy találkozik vele elsőként, hogy olvassa, tehát nem tudja a végét. Egy darab mindig kinyílik, amikor olvassuk. Megpróbáltam egy olyan előadást készíteni, ahogyan én találkoztam elsőként a darabbal. Azt gondoltam, hogy ez egy humoros, realista darab, ami szépen, folyamatosan válik abszurddá. Az volt a célom, hogy amikor a néző beül, azt gondolja, hogy ez egy vicces, jópofa bohózat, ami eldurvul, majd egészen visszafordul a végén. Azt akartam, hogy a darab vigye magával a közönséget. Nem akartam belejátszani az előadás végét az előadás elejébe.

B. A.: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

S. I.: Igazából a rendezés nagyon összetett. Az a kérdés, hogy miről akar beszélni egy rendező a darab kapcsán, de ugyanakkor az is borzasztóan fontos, hogy miről akar a szerző beszélni. Alapvetően azt gondolom, hogy a szerző kulcsát kell használni egy előadáshoz. Meg kell érteni, hogy mit akar a szerző, és ehhez kell hozzárendelni, hogy nekem rendezőként mit jelent. A kettőből együtt jön létre az az elképzelés, melyet minél inkább el kell fogadtatni az összes többi munkatárssal, színészekkel, tervezőkkel. A rendezés tekintetében az volt a célom, hogy a nézőt egy kicsit „becsapjam”, tehát jól szórakozzon, és a végén kapjon egy nagy ütést, amikor kiderül, hogy maga a dráma arról szól, milyen borzasztóan kiüresedett a létezés ebben a nagyvárosi környezetben, ahol nincsenek olyan ingerek, amikre normálisan reagálhatunk, hanem egy abnormális létezésben vagyunk. Ezeknek az embereknek hiányzik az életükből a cél, mert mindenük megvan. Olyan fajta egzisztenciális biztonságban vannak, hogy nincs gondjuk semmire. Az égvilágon semmire. Úgy érzik, hogy nem stimulálja őket eléggé a világ, tehát kevés a drog, az alkohol, a szex. Minden kevés ahhoz, hogy azt érezzék, hogy emberek, ezért keresik az újabb és újabb impulzusokat kívülről, mert borzasztóan magányosak. Nincs egy távlati céljuk, nincsen valami, amit el akarnak érni. Egyszerűen arra vágynak, hogy végre egy kicsit bizseregjen az idegrendszerük, és azt érezzék, hogy valami olyan történik velük, ami még nem történt. Ezért van ez az abszurditás, a gyilkolás, amihez képest kegyetlen a vége, mikor azt mondják, hogy olyan mintha nem történt volna semmi, holott történt valami, megöltek egy embert. A rendezésben – a darab végén – nagy hangsúlyt fektettem az elmagányosodásra. Az eredeti darab fináléja arról szól, hogy meztelenül állnak a színpadon és sírnak. Én azt találtam ki, hogy a végén magzati pózban legyenek a szereplők, akik sírnak, mialatt szól a Kreol Misének a Kyrie tétele. Ez nekem azért fontos, mert a végeredményben, miután megtörténik a gyilkosság, ők azt mondják, hogy ez nem is olyan nagy dolog, igazából többet vártak tőle, azt gondolták egy kicsit más. Olyan szinten magányosodnak el, hogy egyrészt visszakívánkoznak az élet elejére, másrészt felvetődik a kérdés, ha ezek az új emberek, ha ők születnek újjá, akkor mi lesz belőlük. Ha ez az új világ, ahol ilyen típusú emberek vannak, akkor az jó-e? Ami nekem nagyon fontos, és amit a szerző kulcsa mellé próbáltam rendelni, hogy amit Gieselmann megír, az egy ateista lét, tehát nincs transzcendencia benne. Azt gondolom, hogy ezért ilyen üres. Ha az embernek van egy transzcendens felé való nyitottsága, tehát van az isten felé egy másik alternatíva a létben, akkor van egy célja. Fontos, hogy az „Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!” hangzik el spanyolul a Kreol Misének a Kyrie tételében. Igazából én ezt szerettem volna hozzátenni, miközben beszélek a magányról és az ürességről, amelyben ők léteznek.

B. A.: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hitt a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződése?

S. I.: Mindig van olyan, amit meg kell változtatni, de a főirányt, azt nem lehet. Bizonyos dolgokon muszáj volt módosítani. Az egyik ilyen a szereposztást érinti, mert figyelembe kell venni, hogy ki dolgozik a színházban, ki nem, kinek kell még szerep, kinek nem. Azt gondolom, hogy olyan 8-10 évvel idősebbek a színészeim – a két fiú – mint akikkel szívem szerint játszatnám ezeket a szerepeket. Gieselmann, azt írja, hogy a 20-as éveik végén járnak, ehhez képest nekem volt két 40-es színészem.

B. A.: Akik fiatalosak.

S. I.: Fiatalosnak tűnnek, mert a darab behúzza őket, de bizonyos dolgokat nem tudtam kérni. Más a tempójuk. Ha egy 20 éves felugrik az asztalra, akkor abban több energia van, mint ha egy 40 éves. Volt olyan, amit át kellett hangolni az előadásban. A színészek bizonyos dolgokat önmaguk képére formálnak, szemben azzal, hogy mi lenne az írói vagy rendezői szándék. Ennek nem lehet ellene menni, ezt tudomásul kell venni. Szabolcsból például az a fajta tűéles gondolkodás hiányzik, ami Ralfnak a sajátja. Szabolcs soha nem lenne káoszkutató. Ő egy borzasztó nagy csibész, egy huncut figura. Az előadásban ez a fajta jellemvonás erőteljesebb lett, mint az az alak, akit egyébként el kellett volna játszani, de ehhez nem szabad hozzányúlni. Egy ideig próbáltam mozdítani, aztán láttam, hogy nem megy, mert nincs benne. Nekem kellett változtatni, mert különben a színész borzasztó rosszul érzi magát az előadásban, nem lesz benne sikere, mert nem érzi jónak, amit csinál. Ilyenkor figyelembe kell venni, hogy mi áll közel a színészhez, és mi az, ami a darabnak nem mond ellent. Ez a fajta rafinéria vagy huncutság nem mond ellent Ralf jellemének, viszont Szabolcs természetesebben tudja játszani, mint azt a káoszkutató tudóst, aki ezzel a nagyon komoly, új tudományággal foglalkozik. Ilyen eseteket tekintve változott az eredeti terv. Nagyon fontos és érdekes az, hogy rendezőként, milyen nehéz stilárisan egybe tartani egy előadást, hogy a színészek egyféle stílusban játszanak, muszáj egy idő után ezt összehangolni, mert nem lóghat ki valakinek a játékstílusa. Szerettem volna az egészet egy kicsit elrajzoltabbra, viszont láttam, hogy nem mindenkinél tudom, ezért vissza kellett húzni a kevésbé elrajzolt alakok felé. Egy előadás nagyon sokféleképpen megszülethet.

B. A.: Ha most kezdené a Kolpert úr színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítana meg?

S. I.: Ha velük kellene csinálnom, akkor nem. Ha új szereposztással rendezném, akkor nyilvánvalóan arra lennék kíváncsi, hogy mi jön ki az új emberekből. Azon nem változtatnék, ami az alapirány vagy az alapkoncepció.

B. A.: Miben különbözik Sipos Imre rendezése más színházak Kolpert úr előadásaitól? A Vörösmarty Színház Székesfehérváron 2008-ban mutatta be a darabot, Csiszár Imre rendezésében. Ez az előadás hatott a Magyar Színház darabjára?

S. I.: Amikor elkezdtem 2010-ben a Kolpert urat, akkor derült ki számomra, hogy már bemutatták Székesfehérváron. Az előadást nem láttam, sőt ez egy furcsa helyzet, mert mi Csiszár Imrével sokat dolgoztunk együtt. Hosszú éveken keresztül rendezett engem színészként. Emlékszem arra a párbeszédre, mikor mondtam Imrének, hogy Gieselmann darabot szeretnék rendezni. Akkor még ő nem ismerte, ami engem nagyon meglepett, mert Imre egy rendkívül olvasott, tájékozott rendező. Nem lehet olyan darabot mondani, amit nem ismer, így azt gondoltam, hogy a Kolpert urat is ismeri. Aztán nyilván neki is megtetszett a dráma, és megrendezte Székesfehérváron.

B. A.: A színlapon semmilyen műfaji besorolás nem áll, csupán az olvasható, hogy „játék … részben”. Rendkívül ötletesnek találtam ezt a meghatározást, Ön milyen megfontolásból döntött az „elkerülő stratégia” mellett az előadás műfaját illetően?

S. I.: Azért, mert becsapós. Ha kiírjuk, hogy bohózat, akkor mindenki azt gondolja, hogy az Osztrigás Micit fogja látni. Ha kiírom, hogy abszurd dráma, akkor elrettennek: „Jaj! Egy abszurd dráma. Inkább ne!” Az, hogy játék, több szempontból is találó. Egyrészt azért, mert játék, mint színjáték. Másrészt azért, mert az egész egy játék. Sarah és Ralf játéka, akik eljátsszák, hogy van hulla, nincs hulla. Majd az előadáson belül is van egy játék, a „Találd ki, ki vagy”! Tehát ezért lett a játék. A … részben, az szintén egy ilyen kétértelmű történet. Ha azt írjuk, hogy játék két részben, vagy játék egy részben, akkor mindenki azt gondolja, hogy egy felvonásban, vagy két felvonásban lesz. A részben is egy olyan információ, ami fel szokott tűnni színlapokon, itt viszont azért tettem a három pontot, mert ez részben játék, részben pedig borzasztóan komoly. Azt szeretném, hogy azok, akik elmennek erről az előadásról, nevessenek nagyokat a darab alatt, de amikor a végén kifordul az egész történet, tegyék fel maguknak a kérdést, hogy én min tudtam ennyit nevetni, mert ez borzasztó.

B. A.: A drámaszöveget olvasva nehéz meghatározni, hogy vígjáték, abszurd vagy éppen egy krimi, ami elénk tárul. Ha nem befolyásoló az a tény, hogy mely műfajjal lehet megtölteni a közönség sorait, akkor Ön mit mondana?

S. I.: Az abszurd játékot érzem a legerősebbnek, azt mondanám, ez egy abszurd dráma. Nyilván ha kiírnánk, hogy krimi, akkor sokan jönnének, mert a krimit nagyon sokan szeretik, de hazugság lenne. Tehát én azt gondolom, hogy ez csak egy játék … részben.

B. A.: A rendezői folyamatban a drámaszöveg mely részeire fektetett különösen nagy hangsúlyt, illetve mely jeleneteit, dialógus részleteit mellőzte a színpadra állításnál? Mi alapján történtek a húzások?

S. I.: Szinte az egész szöveget színpadra vittem. Húzni, én rendezőként akkor szoktam, amikor van egy olyan szál, amit ma már nem tudunk értelmezni, vagy szükségtelen, hogy beszéljünk róla, mert valami korabeli politikai vagy egyéb olyan eseményre vonatkozik, ami ma már értelmezhetetlen. Egy olyan sokrétegű drámából, mint amilyenek a Shakespeare darabok, ki kell emelni azokat a részeket, amikkel szeretnénk foglalkozni. A többit ki kell hagyni, mert nem érthető, nem értelmezhető, vagy egyszerűen nem tudunk négy órás előadást bemutatni, hiszen megváltoztak a színházi viszonyok. Muszáj kiemelni egy vagy két vezérszálat, amin haladunk, a másik kettőt-hármat pedig mellőzzük vagy kihagyjuk. Olyan is van, hogy szerepet hagyunk ki, ha csak azért volt a darabban, mert volt még egy színész. Az ilyet kiírjuk vagy összevonjuk, mert nem kell. A húzások ezek mentén történnek. A Kolpert úrnál az a furcsa, hogy olvasva gyakorlatilag 35 perc. Az összes többi játék. Gieselmann alapvetően színész, ezért nagyon jól használja a színpad adta lehetőségeket. A Kolpert úrból nem húztunk ki vonalat, egyszerűen nem volt mit kihúzni. Egy-egy mondatot átírtunk, vagy lerövidítettünk, de szerintem 97%-ban, az eredeti drámaszöveget vittük színpadra. Nekem az az elvem, hogy van a szerző, aki akar valamit, és alárendelődik a rendező, aki szintén akar valamit, de ez még a legdurvább esetben is csak mellérendelési viszony lehet. Úgy gondolom, hogy a rendező sosem kerekedhet a szerző fölé.

B. A.: Ha ezt tényleg így gondolja, akkor Ön a drámaírók álomrendezője.

S. I.: Az igazán jó rendezők, soha nem akarnak jobbak lenni, mint a drámaírók. Gondoljunk csak arra, hogy mi mindent sűrít be Shakespeare egy drámájába, de mondhatok magyar szerzőt is, tehát Hubay Miklós vagy Háy Jani mit sűrít be drámájába. Egy rendező, ha kellőképpen jól értelmez és elemez, akkor látja, hogy elég azt megcsinálni, ami a drámában van. Azt gondolom, hogy rendezőként alapvetően ez a feladat. A színre vitel során mindenki más a rendező alá fog rendelődni, a díszlet-, és jelmeztervező, a színészek, és itt is maximum mellérendelő viszony jöhet létre. Alapvetően a lépcső mindig ilyen, nem lehet másképp. Nem lehet, hogy a színész fölérendelődik a rendezőnek, vagy a rendező fölérendelődik a szerzőnek, mert abból káosz van. A jó előadás mindig a drámát szolgálja mindenki részéről.

B. A.: A darab visszatérő dramaturgiai mozzanata a kopogás, amely remek feszültségkeltő elem. Soha nem tudjuk meg, hogy ez a kopogás honnan és kitől eredhet. Gondolom, a rendezés során is felmerült ennek problematikája. A színészek mennyire tudták helyén kezelni ezt a jelenséget? Mit gondol, az a legjobb, ha egy abszurd elemként tekintünk rá és nem firtatjuk mikéntjét?

S. I.: Igazából a színészek részéről merültek fel kérdések. „Mi az, hogy van egy kopogás? Kívülről jön? Honnan jön? Ki kopog?” Sokat gondolkodtam azon, hogy kell-e realizálnunk ezt a kopogást. Mondhatnánk, hogy ez éppen a liftajtó csapódása, vagy a szomszéd üt egy szöget a falba, vagy kalapálják a tetőcserepet, de rájöttem, hogy ez ostobaság lenne. A kopogás az, ami megelőlegezi az előadás végét, tehát miközben realista helyzetben vagyunk, van valami irreális, szerintem ezért abszurd dráma, mert egy realista helyzetben van egy irreális elem, és az irreális elem tulajdonképpen másfél óra alatt átalakítja az előadást realistából abszurddá. Azt volt a legnehezebb megértetni a színészekkel, hogy ne törődjenek vele, mert ez csak egy realista darabban lenne fontos. Az a lényeg, hogy itt van egy kopogás, azért mert ez egy abszurd dráma.

B. A.: Ritkán játszanak abszurdot?

S. I.: Az abszurd dráma egy furcsa dolog. Alapvetően a magyarországi színészképzés a realista színházat tanítja. Realista, naturalista eszközökkel dolgoznak a színészek mindenhol. Teljesen mindegy, hogy Moliére-t, kortárs német drámát, vagy XIX. századi francia drámát játszanak. A színészek realista eszközöket keresnek, mert erre irányul a képzésük, jelen pillanatban, és már 30 éve. Előtte a régi színészek – Sinkovits Imre idején – még tudtak stílust játszani. Tudták, hogyan kell más stílusban játszani egy Szomory darabot, Molnár Ferencet, hogyan kell játszani Moliére-t vagy Shakespeare-t. Mindenhez más stílusban nyúltak, más gesztusokat használtak, másként gondolkodtak. Őket még képezték erre. Jelenleg nagy baj, hogy Magyarországon kizárólag a realista színjátszást tanítják, ami egyébként szerintem is nagyon fontos, mert mindent, ami irreális, a reálisból lehet megvalósítani. Az reális, hogy félek. Az, hogy bebújok a szőnyeg alá félelmemben, irreális. Színészként az lenne a feladat, hogy ezt hitelesíteni tudjam. Tehát megtaláljam azt a stílust, amivel hiteles az abszurd. Ez nagyon nehéz. Van olyan színész, akinek ez jól megy, meg meri kockáztatni, hogy nem sikerül, vagy valakinek nem tetszik. Más színész egyszerűen nem meri, nem tud ebben gondolkodni, így ha megpróbáljuk kimozdítani a realista játékból, elvérzik, rosszul érzi magát a színpadon, és a néző sem érti, hogy mi történik, mert vagy erőteljesen játszom egy stílust, vagy nem. Ez nem jelenti azt, hogy ők jók vagy rosszak, csak azt jelenti, hogy melyik stílust tudják. Furcsa dolog ez, mert attól a pillanattól kezdve, hogy hét órakor felmegy a függöny a rendező és az író a színészek kezében van. Tehát az egész próbafolyamat alatt azt kell elérni, hogy hitelesen szólaljon meg a szöveg a színészek által. Fontos, hogy a színészek elhiggyék, amit mondanak, és szeressék játszani.

B. A.: Egy erőteljesen karakterközpontú drámát vitt színre. Elmondható, hogy a karakterközpontú drámából egy karakterhangsúlyos előadás készült?

S. I.: Igen, így gondolom. A karakterhangsúlyban Benkő Nóri volt, aki élen járt. Az szerettem volna, ha mindenki abban a típusú karakterábrázolásban dolgozna, mint amit Nórától láthattunk, Edith szerepében.

B. A.: A Kolpert urat – a Magyar Színház – a Sinkovits Imre Színpadon mutatta be. Ön hogyan vélekedik a szóban forgó dráma nagyszínpadon történő megvalósításáról? Lehet azt mondani, hogy a Kolpert úr a stúdiószínpadok darabja?

S. I.: Azt gondolom, hogy igen. Ha körülnézünk magyarországi, vagy akár világviszonylatban, akkor a drámaelőadások beszorultak a maximum 250 fős kisszínházakba. Jelen pillanatban egy 650 fős nézőteret megtölteni kortárs, német drámával lehetetlen. Ahogyan a görög dráma a drámaiságból átment a vígjáték felé, most ehhez hasonlóan a zenés színház az, ami teret nyert. A ’30-as években, amikor az operett élte a fénykorát, a drámai színház kevésbé vonzotta a nézőket. Aztán jött a háború utáni időszak, és egy társadalmi, kulturális, politikai akarat hatására megindultak a szocialista realizmus nagy prózai előadásai. Jelenleg a musicalek korát éljük. Nem véletlen az, hogy egy színház, ami a piacról él, nem mutat be kortárs német drámát 600 fős, vagy akár csak 400 fős színpadán sem.

B. A.: Akkor azért játsszák kamaradrámaként a Kolpert urat, mert a nagyszínpad nézőterét nem töltené meg.

S. I.: Igen. Financiális szempontból, azon színházak esetében, melyek jegybevételükre vannak utalva, öngyilkosság lenne. Ha úgy működne bármelyik színház, hogy nem fontos számára a bevétel, mert kultúrát akar közvetíteni, és nem meghatározó szempont, hogy mi adható el, vagy nincs versenyhelyzet, és árulhatja a jegyeket 250 forintért, akkor 250 forintért a Kolpert úrra is megtelik a 600 fős nézőtér, mert azt gondolom, hogy az igény megvan. A pénztárca üres, és jelen pillanatban az emberek, ha szórakozni akarnak menni, megnézik a legújabb musicalt a Madách-ban, az Operettben vagy akár itt a Magyar Színházban. Drágábbak a jegyek, de megveszik, mert tudják, hogy olyan előadást fognak látni, amin nevetnek. Szép emberek, szép ruhában, szép díszlet előtt énekelnek, és a néző úgy megy haza, hogy jót szórakozott. Ez a széles népréteg. Gondoljunk bele, a kereskedelmi televíziókat hányan nézik. Ha van egy színházi közvetítés az egyik csatornán, miközben megy a Való Világ a másikon, akkor a Való Világot fogják nézni. Lesz, aki a színházi közvetítést nézi. Mindig van.

B. A.: A dráma helyszíne egy németországi lakás, a Pockenstrasse 45.-ben. Ez a tény Önt mennyiben befolyásolta?

S. I.: Ez egy olyan tény, amivel gyakorlatilag nem kell foglalkozni. Nem volt értelme átemelni Magyarországra, vagy máshova, mert teljesen mindegy, hogy a Pockenstrasse-én vagy az Erzsébet körúton játszódik.

B. A.: A szereplők német emberek. Felmerült a nevek magyarra változtatása?

S. I.: Nem gondoltunk erre. Azt hiszem, ez a fajta aktualizálás ebben az esetben felesleges. Teljesen mindegy, hogy hívják őket. Mindenki saját magát látja. Ez bárhol megtörténhetne, akár itt Magyarországon is.

B. A.: A cselekmény egy lakás nappalijában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Ön hogyan tudta ezt elkerülni?

S. I.: A statikusság attól függ, hogy a színészek lelkiállapota, karaktere mennyire statikus. Ha a karakter mozog, és van egy útja, akkor attól, hogy ül, nem válik statikussá. Lehet, hogy négy ember ül a színpadon, de az a kérdés, hogyan ülnek. Ha a színész hordozza a dinamikát, akkor nem válhat statikussá sem a jelenet, sem az előadás.

B. A.: Ez megcáfolja a mondást, miszerint, ha leül a színész, leül a jelenet.

S. I.: Sokszor leülhet, tehát nagyon vigyázni kell. Ha az első rendelkező próbán beteszünk egy széket a színpadra, miközben hatan próbálnak, fél percen belül már mind a hat ember azt próbálja megmagyarázni, hogy miért neki kell leülni arra a székre. Állni a színpadon sokkal nehezebb, de nem azon múlik, hogy ül vagy áll a színész, belül kell megtartani a feszességet.

B. A.: Az előadás díszletezése, Jászai Mari-díjas díszlettervezőnk, Szlávik István munkáját fémjelzi. Milyen elképzelésekkel láttak hozzá a színpadkép kialakításához?

S. I.: István két olyan ötletet hozott nekem, amin el lehetett indulni. Az egyik egy tükrös látvány volt, melyben a néző is látja saját magát, így az előadás, ebben az értelemben is tükröt tart a nézőnek. A másik pedig egy szobabelső. Én tükröt nem akartam, mert zavarhatja a nézőket, és nem ez az alapvető célom. Hideg díszlet kialakítása volt a tervem, ezért vannak szürke falak. Egy olyan teret képzeltem el, melyben csak funkcionális tárgyak vannak, minimal art. Ha megnézünk egy belső designer által készített modern lakást, ezt látjuk. Szürke felületek, funkcionális tárgyak, ez a trend. Ennek trendi lakásnak kellett lennie. Tudtam, hogy a darab végén három magzatpózt szeretnék, ezért megtörtük az egyik falat, három lyukkal, amelyet designer elemként használt a díszletező, és csak a végén derül ki, hogy ennek rendezői értelemben van funkciója. A Kolpert úr szereplői gyakorlatilag a német újraegyesítés szülöttei. Pista szerette volna valahogyan a berlini falat megjeleníteni. A rendezői jobb oldalon, fent van egy anarchia jel, amely a berlini fal egy darabjának mintájára készült. Ez olyan elem, ami a tervezőnek és a rendezőnek fontos, és van olyan néző – az idősebbek közül – aki tudja, hogy mit lát.

B. A.: A láda központi díszleteleme a színpadképnek, és dramaturgiai szempontból is nélkülözhetetlen. Hogyan találták meg a megfelelő darabot?

S. I.: Ládát nem találtunk. Muszáj volt készíteni egyet. Ezzel nekem van is bajom, mert ez nem olyan láda, mint amilyennek lennie kéne. Kompromisszumot kellett kötnöm. Ha már készíteni kellett egy ládát, akkor olyan lett, hogy az élet és a halál megjelenhessen, lenyitható az eleje, és láthatóak a hullák. Tulajdonképpen emiatt tudtam elfogadni.

B. A.: Ön milyen ládát képzelt el?

S. I.: Szerettem volna, ha reálisabb. Ezen a ládán látszik, hogy festett. Érezhető, hogy ez egy díszletelem, míg a kanapé nem egy díszletkanapé, a székek, nem díszletszékek, a zuhany nem egy díszletzuhany. Minden valós, de kilóg a láda, mert látszik, hogy ez egy színpadi láda. Ha nagyon akarom, meg tudom magyarázni, de igazából nem szeretem ezt a ládát. Az lett volna jó, ha ez úgy néz ki, mint egy XVI. vagy XVII. századi, nagy utazóláda, aminek lenyílik az oldala.

B. A.: A jelmezek tekintetében a szintén Jászai Mari-díjas Tordai Hajnallal dolgozott együtt. Mire figyeltek oda az egyes szereplőknél? Sarah sokat mutató ruhában várja a vendégeket, míg Ralf mezítláb van.

S. I.: Azért találtuk ki, hogy Ralf mezítláb legyen, mert ha valami nem vendégváró helyzet, akkor ez az, hogy mezítláb futkározik a házigazda. Sarah és Ralf folyamatosan provokál, köztük kvázi nyitott házasság van, együtt élnek, de nem házasok. Már túl vannak a gyilkosságon, tulajdonképpen egész életükben lazán léteznek, ehhez képest megérkezik hozzájuk egy zárt pár, akiket azért hívtak meg, hogy jól szórakozzanak. Kértem az öltözködésben, hogy Sarah és Edith között érződjön a nagy különbség. Edith egy zárt nadrágkosztümben van, amihez képest Sarah egy keveset takaró, lenge, rövid ruhát visel. A két fiúnál is érződik a különbség, míg Bastian pulóvert visel nyakkendővel, addig Ralf kigombolt ingben, mezítláb mászkál. Igazából az öltözködésben is ezeket a különbségeket szerettem volna erősíteni.

B. A.: Az előadásban hallható dallamok, mi alapján kerültek kiválasztásra?

S. I.: Zenében nagyon keveset használtam. A zene az egy nagyon fontos dolog. Mindig elgondolkodtató, hogy mire essen a választás. Használhattam volna kortárs német rockzenét vagy bármelyik alternatív német együttes zenéjét. Ezt azonban nem akartam. A klasszikus felé szerettem volna irányítani. Van egy elkötelezettségem a klasszikus zene felé. A Kreol Mise nagyon erős, főleg az a feldolgozás, amit én használok, mivel tudtam, hogy ez kell a végére, kialakult az is, hogy mi kell az elejére, így elkerülhetetlen volt, hogy valami klasszikus szólaljon meg, mai módon. Beethoven, V. szimfóniájának rock feldolgozását választottam, ami ilyen furcsa reszelős dallam, miközben szól Beethoven. A gyilkossághoz – hogy elemeljem – Renée Flemingnek a hangját használtam, aki az egyik legnagyobb mai szoprán operaénekesnő. Egyik dolog megszüli a másikat, ha valamire rátalál az ember, és azt érzi, hogy az oda jó, akkor az úgy kidolgozza magát. Ez nem előre született meg, tehát már jó ideje próbáltunk, amikor a zene kezdett összeállni bennem, tehát látnom kellett azt is, hogy mi lesz belőle.

B. A.: Az előadás fénytechnikája milyen megvalósításokkal élt?

S. I.: Hideg díszletet, hideg fényekkel használtam. Egy nagy halogén lámpa ég középen, amitől teljesen homogének a fények. Ez a homogén, erőteljes fehér fény borzasztóan idegesítő, mert fél óra elteltével elkezd tőle fájni a néző szeme. Addig ég ez a lámpa, amíg kiesik a hulla. Amikor Ralf lekapcsolja a villanyt, akkor jelennek meg a vörös fények, élfények, ablakon át szűrődő fények, a különböző színházi fények.

B. A.: Hogyan fogadta a szakma, illetve a közönség a darabot?

S. I.: Ilyenkor az ember kap hideget-meleget. Van, akinek nagyon tetszik, van, akinek nem. Ebben a darabban történnek olyan színpadi dolgok, amik nem szokványosak. A mi színházunkban egyáltalán nem, de a színházak jelentős részében sem szokványos, stúdió körülmények között látni, hogy egyik színész hány, a másik pisil, a harmadik megint hány. Ha én magam így elmondom, akkor én is azt gondolom, hogy micsoda hülyeség, viszont mindig az a kérdés, hogy hihető-e. Az adott pillanatban itt megvan a realitása. Vannak, akik elhátrálnak ezeknél az erőteljes színpadi gesztusoknál, eltartják maguktól, és nem is fogadják be azt, ami ezek után történik, akkor sem, ha egészen eddig jól szórakoztak. Van, aki ellenben azt mondja, hogy ennél sokkal durvábbnak kellett volna lennie. Van, aki végig röhögi a gyilkosságot. A visszajelzések ezért nagyon sokfélék voltak.

B. A.: A Kolpert úr egy olyan mű, mely hű tükröt tud tartani a társadalom elé. Napjainkra levetítve, mit lát a legaktuálisabbnak a drámában?

S. I.: A magányt. Ezek az emberek egyedül vannak, és ezt kellene valahogy orvosolni, hiszen a magányból fakad minden rossz, mert társas lények vagyunk. A darab szereplői nem találnak semmilyen fogódzót, ezért üresek. Mindenük megvan, jó anyagi körülmények között élnek, bármit megtehetnek, bármit elérhetnek, de egyszerűen mindez kevés, mert már annyira magas az ingerküszöb, hogy egyedül maradnak.

B. A.: Ralf és Sarah kapcsolata ideálisnak tűnik.

S. I.: Az ő kapcsolatukat csak a gyilkosság után látjuk. Amit látunk, az már annak a stimulációnak az eredménye, hogy megkínoztak, összevertek, feldaraboltak valakit. Túl vannak egy borzasztóan brutális gyilkosságon. Sarah-t és Ralfot nem ismerjük a valós életükben. Ők a gyilkolásban ugyanazt találják meg, amit adott esetben megtalálnak az alkoholban, a kábítószerben vagy a szexuális szabatosságban. A történtek után van egy kicsi jóérzés, de amint elmúlik az ajzószer hatása, megint csak a magány és az üresség érezhető. Újabb és újabb kell, de már semmiben nem találják meg azt, ami elég, ezért keresnek egy külső dolgot, amit még nem próbáltak, abban a reményben, hogy jó lesz.

B. A.: Van különösen kedvelt jelenete vagy dialógus részlete a drámában?

S. I.: Jaj, én az egészet szeretem! Amit nagyon, az a játék része, hogy parallel helyzeteket alakítottunk ki. Az egyik pillanatban Bastian ül a kanapén, akit egyszer megsimogat Sarah, aztán Ralf, majd mindketten. Később ugyanez a kép köszön vissza, amikor Edith ül a kanapén. Ha ezek a pillanatok pontosak, nagyon jól hatnak, mert megmutatják, hogyan hálózza be ez a két ember a vendégeket.

B. A.: Többszöri olvasás után meg lehet unni ezt a darabot, vagy a Kolpert úr egy olyan mű, amely mindig képes újat és újat mutatni?

S. I.: Mióta játsszuk, én nem olvasom, hanem nézem. Minden harmadik előadást látok. Rendkívül érdekes, hogy mennyire meghatározó a közönség. Bent ül negyvenöt ember, ha csak egy valaki hangosabban nevet, magával rántja az egész csapatot, de van olyan is hogy visszafogottabbak, így nagyon érdekes, miként változik a közönség hatására az előadás és a színészek játéka, így megunhatatlan, mert minden alkalommal más, itt és most érzete van. Ez az izgalmas a színpadban, hogy mindig más. Ez a varázsa.

B. A.: Ha tovább gondoljuk a cselekményt, hogyan képzelhető el Edith, Sarah és Ralf következő napja? Az események hatására miként változik meg további életük?

S. I.: Azért tettem be őket az anyaméhbe, mert nincsen tovább. A korábbi életük nyilván megszűnt. A mostani nem élet, mert nem lehet minden nap megölni valakit, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Szerintem az egyetlen megoldás a transzcendencia lenne, de ez az én véleményem. Igazából nem tart tovább az ő életük. Ezen nem gondolkodtam soha, és szerintem senki, mármint a színészek közül sem, hogy mi lenne holnap. Ezt a kérdést az előadás a nézőnek teszi fel, hogy amennyiben valóban ilyen a világ, akkor van-e értelme? Mit kellene másképp tenni? Mennyiben szól rólam? A rendezésben kinyitok egy kaput, és nem a szereplőket kell tovább gondolni, hanem a nézőnek saját magát.

B. A.: Mit vél a darab legfontosabb üzenetének?

S. I.: Ha kizárólag a materiális, az anyagi világot tartjuk bekebelezendőnek, és nem fordulunk ki ebből a világból, és nem vesszük észre, hogy ez csak egy része az életünknek, mert van egy másik része, egy lelki síkja, egy transzcendens alapja a létnek, akkor ennyi jut belőle. Egy idő után kiüresedünk, mert a világ nem kebelezhető be úgy, ahogy az európai ember elgondolja. Mindent megismerek, mindent szétszedek, mindent elemzek, és akkor majd mindenről tudni fogok mindent. Ez így nem működik.

B. A.: Kiknek ajánlja az előadást? A színlapon korhatár is szerepelt.

S. I.: Korhatárt muszáj feltüntetnünk, a vér és egyéb dolgok miatt. Azt gondolom, hogy nyugdíjas közönségünk sokkal befogadóbb volt, mint a középgeneráció. Ha egyetemisták nézték, ők mindig nagyon szerették. Ha megtaláljuk a húsz és harminc közötti korosztályt, akkor ott sikere lesz. Nyilvánvalóan a tizenkét éveseknek nem ajánlom, de egy felnőtt módon gondolkodó középiskolás már visz haza az előadásból olyat, aminek van értelme. Nem is korosztályra, hanem nyitottságra alapoz az előadás. Nem kor, hanem attitűd kérdése, hogy elfogadok egy előadást vagy azt keresem, hogy mitől lehet elutasítani.

B. A.: Különösen érdekes a Kolpert úr együttolvasása Edward Albee, Nem félünk a farkastól és Yasmina Reza, Az öldöklés istene című drámájával. Ön mit vél a legerőteljesebb közös szálnak a három mű összevetésében?

S. I.: Alapvetően a szituáció ugyanaz. A Nem félünk a farkastólban egy elrontott házasság van, egymást marja a férj és a feleség, egy másik pár szeme láttára. A játék, az mindenféleképpen közös. Az is közös, hogy rossz emberi sorsokat, elrontott életeket látunk. Az alapszituáción kívül tehát közös az, hogy a vendéglátó párok olyan élethelyzetben vannak, amiből nem tudnak szabadulni. Különbség az, hogy Albee drámájában, a mardosó viszony ellenére érezhető, hogy ennek a két embernek van köze egymáshoz, hiszen nem gyűlölnék egymást, és nem játszanák ezt az egész őrültekházát, ők nem ennyire magányosak. A Kolpert úrban mindenki az önös érdekét keresi. Sarah és Ralf együtt élnek ugyan, de csak azért, mert az önérdekük ezt diktálja, közös érdekük nincsen. Albee-nál érzek olyan hátteret, hogy ők együtt vannak, és együtt maradnak. Annak, hogy Sarah és Ralf együtt marad, nincs tétje. Ők sokkal önzőbbek, és magányosabbak. Ők már a harmadik évezredben léteznek, nem a XX. században.

B. A.: A három dráma dramatikus alakjainak párhuzamba állításánál Sarah és Ralf eltér a többi pártól. Az a jó kapcsolatuk titka, hogy csak ők nem házasok?

S. I: Bizonyos értelemben kulcs, hogy nem házasok. Sokan mondják, ha együtt élnek és közösen nevelik a gyerekeket, akkor minek a papír. Ez önáltatás. Akár hiszi az ember, akár nem, a házasság nem csak egy papír. Látszólag az, de tulajdonképpen a házasságban az ember felvállal valamit. Akkor is, ha azt mondja, hogy el lehet válni, meg lehet csalni, tehát mindenfélét lehet mondani, de mégis, amikor aláírja a papírt és kimondja, hogy míg a halál el nem választ, az belenyomódik az emberbe. Ha valaki azt mondja, hogy ez nem számít, akkor hazudik. Próbálja ki! Kössön házasságot, és utána mondja, hogy nem számít. Előtte könnyű mondani. Sarah és Ralf nem jutnak el idáig, hangoztatják, hogy nem házasok, bármikor különválhatnak, tulajdonképpen együtt élnek, de még a gyerek sem köti őket össze. Még az a céljuk sincs, hogy fajfenntartás. Kizárólag a létfenntartás megteremtéséről van szó. Ez önzés. Ha szövetségre lépek valakivel, akkor onnantól kezdve közös az életünk. Ha nincsen szentesítve, nincs házassági szerződés, aláírás az anyakönyvvezető előtt, akkor az ember úgy érzi, hogy szabad. Ez egy óriási különbség. Bármikor elvágom, és arrébb lépek. Ez egyrészt önáltatás. Az ő esetükben nincs közös élet, csak egymás mellett élnek. A házasságnak vannak szabályai. Az együtt élés, hogy egy lakásban lakunk, együtt eszünk, együtt járunk ide vagy oda, az más. Itt önös tempók vannak, önös érdekek, a házasságban pedig közös tempó van és közös érdek.

B. A.: A Kolpert úr valóságos jutalomjáték öt kiváló színésznek. Egyetért?

S. I.: Ezt én is így gondolom. Ők nem mindig érzik így, de én így gondolom. Csak jó szerepek. Az igazi jutalomjáték az ötödik szerep, a pizzás. Mindenki dolgozik az elejétől a végéig, és ehhez képest bejön valaki, akinek gyakorlatilag minden megmozdulása jutalom. Bármit mond, bármit csinál, a néző szereti, még akkor is, amikor megölik. Nevetnek rajta. A pizzás a legnagyobb játék.

B. A.: Akkor mindenki pizzás szeretne lenni.

S. I.: Ezt hívjuk mi, színházi viszonylatban, tejfölnek. A pizzás szerepe az abszolút tejföl.

B. A.: Mondhatjuk azt, ehhez hasonlóan, hogy a darab rendezőjének pedig egy jutalomrendezés volt?

S. I.: Ez egy furcsa dolog. Nem tudtam mindent elérni, amit szerettem volna, ugye beszéltem a kompromisszumokról. Nekem ez egy nagyon szeretett előadásom, de volt már jobb munkám, ilyen értelemben. Rendezni nagyon jó volt, egy idő után beláttam, hogy mit nem lehet megvalósítani, akkor azokból visszavettem, de mindennel együtt azt gondolom, hogy jó előadás született.

David Gieselmann

Kolpert úr

(Herr Kolpert)

– játék … részben –

Fordította: Forgách András

Magyar Színház

Szereplők

Edit Mole: Benkő Nóra

Bastian Mole: Fillár István

Sarah Dreher: Ruttkay Laura

Ralf Droht: Bede-Fazekas Szabolcs

Pizzás: Rancsó Dezső

Díszlet: Szlávik István

Jelmez: Tordai Hajnal

Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes

Rendező: Sipos Imre

Olvasópróba: 2010. január 28. 11:00

Bemutató: 2010. március 26.

Balogh Anna

Budapest, 2012. március 22.

Bejegyzések

Nacsapéreg 2.

2012. július 20. péntek Borbáth Péter

Interjú Győrffy Ákos költővel. A második, befejező rész!

Vágás, technika: Szerencsés Kristóf

Bejegyzések

Gonosz történetek – Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán

2011. február 17. csütörtök Simon Ádám 1 hozzászólás

Simon Ádám: Egy olyan íróról beszélgetünk most, akiről szokták azt is mondani, hogy munkás volt az értelmiségiek között, meg azt is, hogy értelmiségi a munkások között. És, ha összehasonlítjuk, mondjuk, Kertész Ákossal, aki ilyen szempontból hasonló, akkor az az érdekes, hogy Kertész Ákos végül simán értelmiségivé vált, míg Tar Sándor mindig tiltakozott az ilyen szerepek ellen. Tehát akkor melyik közelít jobban a két meghatározás közül?

Szilágyi Zsófia: Tar azért nem lett „rögtön” munkás: paraszti származású volt, tanyán nőtt föl. Sokszorosan megélte a kitaszítottságot. Én sosem találkoztam személyesen Tar Sándorral, de akik látták budapesti értelmiségi környezetben, mondjuk, díjat átvenni (inkább kerülte az alkalmakat, hogy irodalmi rendezvényeken részt vegyen), azt mondják, hogy hihetetlenül zavarban volt ebben a közegben. A saját környezetében, ami részben Debrecen környéki kocsmákat jelent, talán valamennyire otthon volt. Ennek ellenére mindenhonnan kilógott és gyakorlatilag mindig olyan pofonok is érték, hogy az egyik közegéből a másikhoz való (vélt) tartozása miatt zárták ki. Amikor kirakták a munkahelyéről – gyárban dolgozott, nem munkásként, hanem valamilyen művezetőként –, azzal bocsátották el, a leépítési hullámban, hogy ő meg tud másból is élni, mivel író. De hát nem tudott olyan jól megélni ebből… Úgyhogy mindkettő igaz, illetve: minden közegben folyamatosan a kirekesztettséget, a peremhelyzetben létet élte meg.

S. Á.: Hogyha a szövegeit megnézzük, én valahogy nem ezt a „józan paraszti eszet” látom bennük visszatükröződni, komplex és csavaros volt – akár mondatokig lebontva – az összes szövege…

Horváth Csaba: Ilyenkor lenne érdemes megvizsgálni Tar Sándor könyvtárát, ilyesmit időnként a filológusok meg is tesznek. De az tény, hogy, mondjuk, a Szürke galambban helyenként egészen váratlanul olyan idézeteket használ, amelyek egy sokat olvasott embert mutatnak. De problematikus, hogy mennyire rendszerezett műveltségből származik ez. A Szürke galambban például vonósnégyest említ Borbán ezredes, amikor le akar leplezni valakit, Tar is hallgatott zenét, tényleg azt szerette, de nem tudta, hogy, mondjuk, Bachról mit mond a zenetörténet. Tehát valószínűleg ő volt az ideális befogadó, aki azért hallgatott zenét, vagy azért olvasott könyvet, mert az elementárisan megérintette.

S. Á.: Én a legtöbb interjút elolvastam, ami vele készült, és persze ezt a kérdést is többször feltették neki, hogy miket olvas. Például Móriczot soha életében a szájára nem vette. Ilyenkor Nádassal, Esterházyval kezdte a felsorolást, de például Kafkát is többször mondta… tehát teljesen az ő világától látszólag távol álló szerzőket sorolt.

Sz. Zs.: Az az elképzelés, hogy Tar autodidakta, műveletlen, ösztönös író lett volna, egyszerűen nem igaz. Ha formálisan nézzük, diplomával nem, csak érettségivel rendelkezett. De nagyon sok magyar írót tudnánk mondani, akinek nem volt egyetemi diplomája, akár Móricz Zsigmond is ilyen volt, de a nagy nyugatosok közül sokan nem jutottak el a diploma megszerzéséig, tehát ez önmagában olyan sokat nem jelent. Kétségtelen, hogy Tart nem a műveltség megszerzése izgatta úgy általában: őt az irodalom érdekelte, pontosabban az, hogyan lehet egy szöveget „jól megcsinálni”. És ehhez akár irodalomelméleti szövegeket is elolvasott. Nekem Mispál Attila mesélte – annak A fény ösvényei című filmnek a rendezője, amelynek a forgatókönyvén Tar is dolgozott – hogy az irodalomelméletből az orosz formalistákat szerette leginkább, mert ott érezte meg, hogy a „hogyan van összerakva” kérdés áll a középpontban. Nem véletlen, hogy a formalisták közül is volt, aki, mondjuk, az autószerelői pálya felől érkezett az irodalomelmélethez. Tarnak is ilyen, mondhatnám, mechanikus gondolkodása volt, nagyon érdekelte, hogyan áll össze egy mondat, egy történet. És ebben már nagyfokú írói tudatosság is volt.

S. Á.: Lehet, hogy pont nála a legmeglepőbb kérdés, de valamennyire próbált ő is egyfajta imidzset megcsinálni magának? Híresztelte magáról azt is, hogy ő nem tud helyesen írni, amiről most kiderült, hogy nem igaz, mert megjelent pár faximile oldal tőle, és teljesen rendben van, még az írásképe is gyakorlott kézre utal. A „proli, melós outsider” imidzset kellett ezzel még tovább fokozni?

Sz. Zs.: Vagy fokozta, vagy bizonyos támadásokat védett ki előre ezzel. Nagyon erősen szorongott, és 1999 után, amikor nyilvánosságra került az ügynöki múltja, egyre nagyobb düh lett benne a budapesti értelmiségiekkel szemben, egyre nagyobb keserűség…

S. Á.: Soha nem írt meg ilyen szereplőket…

Sz. Zs.: Igen. Ezek voltak számára az „öltönyösök”, valahogy kialakult a fejében egy ilyen képzet. Azért egy bizonyos leépülési folyamat is látszik, kétségtelenül, az életében, és azt gondolom, a szövegeiben is. De a melós imidzzsel, az utolsó időszakának bizonyos megnyilatkozásaival kivédeni akart bizonyos támadásokat, amelyekről úgy gondolhatta, hogy be fognak következni. Elébe állt a pofonoknak. Mintha azt sugallta volna: azt fogjátok mondani, hogy nem tudok helyesen írni, ezért én mondom ezt inkább magamról. Tehát részben imázsalakítás ez, részben félelmet, szorongást látok itt. Ami biztos, hogy ezeket az állításokat nagyon óvatosan kell kezelni. Műveletlenebbnek, egyszerűbbnek állította be Tar saját magát, mint amilyen volt.

S. Á.: Vissza tudnak emlékezni, hogy mikor találkoztak legelőször az életükben Tar Sándor írásaival, és hogy az első gondolataik mik voltak?

H. Cs.: Én a 6714-es személyt olvastam először, de abszolút véletlenül, mert nekem nagyon jó magyartanárom volt gimnáziumban. Ő ajánlott mindig mindenféle olyan szerzőket, a nyolcvanas évek közepén, akik akkor még nem voltak annyira divatban, közülük például két „tuti befutó” lett: Tar és Kertész. Mindig az foglalkoztatott Tarban, hogy hogyan lehet ily módon szociográfiát írni… Most tételezzük fel, hogy azt ír, és a nyolcvanas években ez volt az első kötetének a besorolása… Tehát nagyon izgatott, hogy ezen a nyelven, többféle megfogalmazással – ezt akkor nem így fogalmaztam meg természetesen, tizenhat évesen – de az nagyon izgatott, hogy itt van egy társadalmi kérdés, amit valaki úgy tud megírni, hogy én azt nagy élvezettel olvasom el.

S. Á.: Amikor Kertészt említette, az jutott eszembe, hogy a Makra…

H. Cs.: Nem, ez az Imre volt, aki, ugye, a nyolcvanas években még nem volt annyira divatban.

S. Á.: Ja… Szóval azt mondtam volna, hogy a Makra végül kultregény lett, miközben Tar szekere lassan döcög, hírnév szempontjából…

H. Cs.: A Makrát is elolvastam, és meg kell, hogy mondjam, hogy nem értettem, miért vannak úgy oda tőle. Ami Tarban megfogott, az a humora. Ez a nagyon fekete, nagyon keserű, és ugyanakkor nagyon együttérző humor – érted röhögök, nem ellened – ez a Tarnál nagy erősség volt. Tarnál azonnal kijön, hogy mi az, amit csak ő tud.

Sz. Zs.: Én nem szeretnék leragadni a Kertész Ákos-párhuzamnál – miközben azért érdekes felvetés – szóval, én gimnáziumban olvastam Kertész Ákost, és már akkor, de azóta még inkább, erős hamisságot érzek nála. Ezt nagyon részletesen kéne taglalni, nem ilyen egyszerűen, de ott, a Makrában valami nem stimmel, a világképben van valamiféle eredendő hazugság. De más időszakról beszélünk, tehát még a hatvanas-hetvenes éveknek a Fejes, Sarkadi, satöbbi sorába illeszkedett bele Kertész Ákos. Én nem gondolom, hogy ő ma különösebben ismert, elismert szerző lenne, sőt, homályban van az irodalmunknak ez a szakasza, részben jogosan, részben jogtalanul. Rátérve Tarra: nála ilyesféle hamisságot soha nem éreztem. Az utolsó kötetekben, illetve főleg az utolsóban, Az alkuban érzek valamilyen dühöt, de ezt részben az életrajz fordulatainak tudom be… türelmetlenség ez inkább, nincs ideje úgy kiérlelni a szövegeket, mint amikor a pálya csúcsán volt.

S. Á.: Rövidebbek is lettek a novellák…

Sz. Zs.: Rövidebbek, és sokkal erősebb lett az a vágya, hogy ki akar mondani valamit, nem megmutatni. Nem megtalálni akar egy nyelvet, felépíteni egy figurát, hanem elkeseredett, dühödt állításokat tesz. Kicsit a Térkép szélénben is érezhető ez. A csúcsidőszak Tarnál egyértelműen a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje. Az a szomorú, hogy akkor jött az ügynökbotrány, amikor ő még nagyon „magasan” volt… hiszen a Frankfurti könyvvásáron kezdte el érezni, hogy valami baj lehet otthon, hazatérve pedig meg is bizonyosodott róla.
Visszakanyarodva a kérdéséhez, hogy mikor olvastam először… nem emlékszem, őszintén szólva, olyan érzésem van, mintha mindig tudtam volna, hogy Tar létezik, ami, természetesen, nem igaz: gimiben például ilyesmi egyáltalán nem került nálunk elő. De vannak olyan szövegei, amelyek nekem, személyesen, nagyon sokszor visszatérnek. Le is írtam egyszer, az Egy régi hangra várva olyan szöveg, ami hozzám, személyesen szól. Egyébként lehet, hogy nem a „tipikus” Tar Sándor-i hang szólal meg éppen ebben a novellában, de olyan vonulatába tartozik az életműnek, ami ugyanolyan értékes, szerintem, mint a munkásnovellák, például.

S. Á.: Kicsit érintettük az előbb a humor témáját is. Erről eddig kevés szó esett, hogy egyáltalán van humora. Talán azért, mert egy olyan humor, ahol érzékeljük a grandiózus szellemességet, de nem csapkodjuk a térdünket, bruhaházva.

H. Cs. Nem biztos, hogy a humor és a jókedv, az egy csomagban van. Ha megnéznénk, szerintem a bekezdései, mondatai grammatikailag elemezhetőek lennének… kialakít egy olyan nézőpontot, ahonnan humorosnak látszik az, ami egyébként egyáltalán nem az, és ez a váltás nagyon váratlannak tűnik. Azt mondja Kant –nem szó szerint idézve –, hogy az a komikum, amikor egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz. Ő mintha ezt nagyon tudatosan művelné: fölépít egy elvárást, aztán nem az történik, amit várunk. Ez a „főhős” életében általában hihetetlenül keserű következményekkel jár, de az olvasó mégis a humor egy fajtájának éli meg. Én azt gondolom, hogy nála a humor egyértelműen a világ keserűségének a kifejezése.

S. Á.: Miért van az, hogy ha komoly embernek akarok tűnni, akkor nem tudok rendesen Tar Sándorról diskurálni? Úgy értem, valahogy mindig előkerülnek olyan fogalmak, – hitelesség, őszinteség,… – amik a legkevésbé sem számítanak modernnek, sőt lenézett, avítt, romantikus fogalmak.

Sz. Zs.: Tegyük fel úgy a kérdést, hogy Tar mennyire van benne a kánonban? Ez mindenképp összefüggésbe hozható azzal, hogy bizonyos elméleti kategóriák nehezen voltak a műveire alkalmazhatók, illetve Tar kapcsán nehezen tudjuk az olvasói és az értelmezői pozíciót összehozni, egyszerűbben: az olvasói élményünket, sokszor döbbenetünket „szakszerűvé” alakítani. Ez a helyzet szerintem már enyhült, tehát azt már senki sem gondolja, hogy a valószerűség, illetve a fikció-valóság-viszony ne lenne fontos szempont, ahogy azt sem, hogy kizárólag a szövegszerű irodalom lenne valami önmagában elismerhető érték. Megdolgoztatja az értelmezőjét Tar, nem adja olyan egyszerűen meg magát. A látszólagos egyszerűség mögött nagyon nehezen megközelíthető életmű van. Persze a „komoly” emberek azzal a jelszóval is legyintgetnek, hogy egyenetlen az életmű, de hát… én nagyon szeretnék látni „egyenletes” írói életművet a magyar irodalomban. A másik kifogás az szokott lenni, hogy „egyszólamú”, és „csak” novellista – ez sem igaz! A mi utcánk már egy regényhez közelíthető novellaciklus, a Szürke galamb úgynevezett „bűnregény”, ami teljesen egyedi műfaj. De biztosan nem születik annyi értelmezés róla, amennyire izgalmas lenne Tar. Vannak róla beszélgetések, vannak olvasói… de szerintem az ügynök-eset is részben az oka, hogy például a mai napig nincsen monográfia Tar Sándorról. Tehát ráadásként politikailag is nehéz téma. Volt, egyébként, monográfiaterv, ami egyszercsak „kihúzódott” egy listából. Vannak, akik azt mondják, hogy csak a Tar-szövegeket kell vizsgálni, és azzal „segítenénk” rajta, ha kizárólag a műveket elemeznénk. Amikor meg Márton Lászlóval beszélgettem, az EX Symposion Tar-számába készítettem vele interjút, ő azt mondta, hogy az életutat, a sorsot, és a szövegeket egységben kéne vizsgálni Tarnál, mert az lenne „megvilágító”. Vannak ötletek, hogyan kellene csinálni egy Tar-monográfiát, csak (tudomásom szerint) nem csinálja senki.

H. Cs.: Egy interjúban beszélt egyszer arról Tar, hogy ő azokban a kocsmákban érzi jól magát, ahol nem tudják, hogy ő kicsoda, vagy ahol megbocsátanak neki. És akkor megkérdezte a riporter, hogy és ott olvassák-e: á, ugyan!…
Mintha az egész Tar-recepció ebben a válaszban benne lenne… akikről ír, és akik olvassák, amiről ír, és ahogyan ír: ezek közt nincs kapcsolat!

S. Á.: Igen, ezen én is gondolkoztam: azzal, hogy könyvet veszek a kezembe, máris kívülálló vagyok a Tar-világhoz képest.

H. Cs.: Egy csomó helyen leírja a Kádár kor hamisságát, ami aztán később mégis erősödő nosztalgia tárgya lesz: a másfél szobás lakás, a Trabant. És ezekben az írásokban mindig szerepel, hogy „és könyvet is vettünk”, vagy „néha színházba is eljutottunk”. Nem arról van szó, hogy ez egy soha nem olvasó társadalmi csoport lenne, hanem valószínűleg ők lennének a hagyományos olvasók, akik – ezt most nem értékítélet – könnyen fogyasztható könyveket olvasnak, akik primér élményre vágynak, semhogy inkább „agyaljanak”. A Hamlet is tetszhet nekik, csak nem a lét-probléma kontextusába fogják helyezni a nagymonológot. Viszont, ahogy Tar ír, úgy ez a réteg nem fog olvasni. A másik, hogy amikor a nagy művei születnek, akkor ez a réteg már nem létezik, egykori életük legfeljebb nosztalgia tárgya. A mi utcánkban kiderül, hogy valamikor mindenki emberi módon élt, de már rég nem teheti meg ezt. Ott az derül ki, hogy akik erről a rétegről olvasnak, azok azért engedhetik meg ezt a luxust maguknak, mert soha nem is láttak ilyen embert.

S. Á.: Mindezek mellett mi az, ami Tart mégis a ’90-es és a 2000-es évek írójává avatja, mert talán nem csak a kiadások dátumai…

Sz. Zs.: Jelenkori szemmel írt arról a világról, ami őt körülvette. Egy nehezen körülhatárolható rétegnek a tönkremeneteléről írt: a munkásnovellák után a munkanélküliség témája jelent meg nála, amit ő a saját bőrén is megtapasztalt. Erről a világról nagyon sokat meg lehet tudni Tar Sándortól. És, persze, nem lehet jóslatokba bocsátkozni, de… ha valaki, mondjuk, 30 év múlva is kíváncsi lesz arra, hogyan ment végbe a rendszerváltás a mélyrétegekben, akkor jó lesz Tar Sándort elővenni. Van egy világszerűsége a szövegeinek, föltárul bennük egy világ. És nagyon erős tapasztalati alapja van a szövegeinek.

H. Cs.: Még valami, ami szerintem összefügg azzal, hogy miért nincs Tar a helyén… Én most azon gondolkodom, hogy néhány regényt kivéve azt is kevesen írták meg, hogyan viselkedett a magyar értelmiség 1970-től 1990-ig. De hogy a magyar munkásság hogyan viselkedett ’75-’95-ig: fel sem merült, hogy ezt valaki megírja. Tar megírta, és ezek az „avítt fogalmak”, amiket Ádám említett az előbb… én tényleg érzem azt, hogy itt egyszerűen ezzel az igazságdózissal… ahol az igazság szinte teológiai fogalom, tehát nem jogilag, hanem filozófiailag jelenik meg… ezzel a jelenlegi magyar irodalomtudomány mainstreamje nagyon nehezen tud valamit kezdeni.

Sz. Zs.: Ezt most találtam ki, tehát nem akarok nagyívű koncepciókat megfogalmazni, de egyébként is látok egy félelmet… a jelenkori irodalomban is, és abban a korszakban is, amivel most épp még inkább foglalkozom Móricz kapcsán, az 1920-as-30-as években, a „jelenkor” megírásától. Móricznak több félbehagyott regényét találtam meg, amelyek között példának okáért volt olyan, ami valahogy úgy kezdődött, hogy ’39 van, most mondta be a rádió, hogy Hitler ultimátumot adott Magyarországnak… És ezt nem merte végigírni. Írt belőle tizenegy oldalt és félretette. Mert akkor neki ott le kellett volna írni, hogy viszonyulunk a zsidókérdéshez, és abban a pillanatban elkezdett azon agyalni, feltehetőleg, vajon a zsidó olvasóközönség és a keresztény olvasóközönség miként reagál majd erre. És – nem baj ez, de tény – ehelyett született a közeli vagy távoli múltba visszamenekülő Életem regénye, vagy az Erdély-trilógia… Nagyon sokszor van ilyen visszamenekülés: Kosztolányinál is, hiszen az Édes Anna ugyan 1919-ben játszódik, de a sárszegi regények a monarchia idején. A közelmúltban is volt nagy divatja a történelmi regénynek. És, persze, a történelmi regény mindig a jelenről is szól, de mégis mintha jobban félnénk attól, hogy a jelenkorról, a jelen helyzetről beszéljünk. Tarnak nem volt vesztenivalója. Talán ezért van, hogy ő mégiscsak mert a jelen helyzetről beszélni.

H. Cs.: Amiben a kívülállása nagyon erősen benne van. Őt nem kötik ezek a megszokások, alkuk…

S. Á.: Még egy dolog eszembe jut, ami nem minden íróra jellemző: ha azt kérdezik tőlem, ki ez a Tar Sándor, mit kéne olvasni tőle, akkor végül is nem jövök zavarba, mert van egy központi mű, amit mondhatok…

Sz.Zs.: Csabi a Szürke galambot mondaná.

H.Cs.: Én a Szürke galambot is mondanám, igen. Nem csak azért, mert lelkes krimiolvasó vagyok, hanem azért is, mert nem véletlen, hogy a magyar irodalomban Babitstól Szerb Antalig többen is foglalkoztak azzal, hogy – tréfából, vagy komolyan – írjanak egy bűnügyi regényt… Volt ennek egy csekély hagyománya. De ezzel ellentétes, hogy a ’90-es évek közepén a „szociográfus”, tehát az irodalom referencialitását erősen hangsúlyozó Tar az, aki írt egy „bűnregényt”…

S. Á.: A Szürke galamb egyébként különálló abban, hogy fantáziára épít…

Sz. Zs.: Lehet, bár én a többiről sem tudom, hogy mi benne a valóság, és mi nem. Én egyébként a „csodálom, ámde nem szeretem”-kategóriába teszem aSzürke galambot, mert a gyomrom nehezen bírja. Terhesen kezdtem el olvasni, mondta a férjem, hogy ez szerinte nem jó ötlet, de én nem hittem neki. Hát, tényleg nem ajánlatos terhesen olvasni, hiszen vért hány minden szereplő, és nagyon érzékletes leírásokban értesülünk erről.

S. Á.: Egyszer pont erről írt, hogy fizikai kapcsolatba is lehet kerülni egy szöveggel valahogy így…

Sz. Zs.: Igen, ez is egyfajta fizikai kapcsolat. Na, mindenesetre én maradnék Ádám álláspontjánál, vagyis A mi utcánknál, ha valamit elsőre ajánlani kell. De most eszembe jutott közben, hogy mi is volt nekem igazi katartikus élményem Tarral… a Nóra jönt először az Alföld című folyóiratban olvastam el. Velem ritkán fordul elő, hogy egy szépirodalmi rovatot végigolvasok, csak belenézegetek inkább. De ez olyan hihetetlen sodrású szöveg volt, nem lehetett abbahagyni, és az ember nem kapott a végén levegőt. Inkább egy-egy novellát emelek ki szívesen az életműből, de ha kötetet keresünk, akkor A mi utcánkban nagyon sok minden együtt van, amiről eddig beszéltünk. Meg lehet látni Tar humorát, a tudatosságát, a ciklusszervező-szerkesztő technikáját, és ott vannak a visszatérő szereplők, a ciklust átszövő bibliai motívumok, tehát olyan intertextualitás ez, amit észrevétlenül működtet…

H. Cs.: Egyébként vannak „utazó” novellái, például a Celofánvirágok, amiket több kötetbe is betett, ezekből a magyar novellairodalom egyik legerősebb novelláskötetét lehetne összerakni, mondjuk 10-12 Tar-novellából, az életmű egészéből válogatva.

S. Á.: A Celofánvirágok eléggé kivételes módon poénnal végződik. Amikor Kenedivel beszélgettem – ugye, ők kezdetben közösen dolgoztak a novellákon – azt mondta, hogy csak olyan három-négy novellánál egyeztek ki abban, hogy poénra végződjön. Ez fontos, hogy ne legyen egy arcbacsapás a befejezés?

H. Cs.: Tar nagyon tudatos író volt, így aztán nyilván azt is tudta, hogy mindent nem lehet ugyanarra felfűzni. Hiszen, ha tudjuk, hogy hány oldalon át hány leütéssel kell felépíteni valamit, mikor jön a csúcspont, mi lesz a vége… Ami ennyire szerkesztett, abból nem lesz rossz mű, de remekmű sem…
Tar mindig a maga módján ír. Az Alkuban a legelső novella, a Túlélési gyakorlatok kapcsán gondolkodtam el, hogy úristen, ez a fickó egy idillt ír! Egy apa úgy dönt, hogy gengsztert nevel a két gyerekéből, mert olyan világban élünk, amiben ez az egyetlen adekvát megoldás…

S. Á.: Amit a világ elvett, azt ti majd a farkatokkal visszaszerzitek…

H. Cs.: Az erkölcs, mint olyan, inadekvát kategória… És tulajdonképpen mindenki nagyon rendes ember, aki ebben a világban benne van! Az apa, aki szereti a gyerekeit, a Szőke nevű maffiózó, aki bosszút áll értük… az egész világ annyira kifordított, hogy ami ebből fölépül, az valami iszonyat lesz, hogy csak így nem lehet eljárni. Néha engedni kell, hogy a szöveg másfele vigye magát. Tar azt mutatja meg, hogy még csak a rossz se jön be biztosan.

S. Á.: Öt éve jelent meg ez a kötet, amiről most beszélni kezdtünk, olyan címmel, hogy Az alku – gonosz történetek. Utólag gondoltam bele, hogy telitalálat a „gonosz” a címválasztásban: egy 180 fokos fordulat következik be, így utoljára a Tar-életműben, amennyiben elvesztik az ártatlanságukat a szereplők. Mindig úgy láttam, hogy ennek az egyébként magányosan élő embernek a szereplői a szerettei, családtagjai. Ilyen szempontból nincs változás, de annyira antihumánus szelek fújnak, ebben a történelmi korszakban, amiben most mi is vagyunk, hogy a szereplők erre beteg válaszokat produkálnak.

Sz. Zs.: Lehet, hogy fordulat, lehet, hogy a világ fokozatos elkomorulása… Azért ne beszéljünk úgy, mintha ugyanazon a színvonalon lennének Az alku szövegei, mint a korábbiak. A korábbi kötetek sokkal összetettebben megírt szövegek. Már a Térkép szélénben is látszik az, hogy a világ hihetetlenül antihumánussá vált. Tart mindig az ember érdekli és az ember sorsa. Az a világ, ahol az embernek már nincsen helye… ha visszagondolok a Térkép szélénre, iszonyatos képek jutnak az eszembe, amelyek a világ embertelenségét mutatják meg, és egy olyan történet zajlik mindezzel párhuzamosan, amelyben Tar maga is kiszorul az életből. Az utolsó időszak, amikor a Tesco étkezdéjében köretet ebédelt szafftal, mert csak erre volt pénze… Ebből a helyzetből kellett volna továbbépíteni egy írói életművet… nem hiszem, hogy az életmű értékelésekor ezt a szempontot, az életrajzit, teljesen figyelmen kívül lehet hagyni.

H. Cs.: Az Alkuban két dolog kezdett egy idő után nagyon zavarni. Az egyik: mintha azért írna rövid novellákat, mert van egy tételmondata, amit ki akar mondani. Didaktikus. Mindenáron el kell jutnia ahhoz a mondathoz, hogy az élet kegyetlen. Vagy például pont a címadó novellának a zárómondatához, hogy „maga rendszertelenül éhezik”. És azért érdekes, mert ezt a mondatot egyszer a Szürke galambban is elsüti, egyszer pedig A mi utcánkban is, és egyik helyen se érezzük didaktikusnak! Az alkuban így olykor elvesznek a képek és történetté egyszerűsödnek. A másik probléma pedig éppen az egyszerűsödés… Gondoljunk a lángoló libák apokaliptikus látványára A térkép szélénben, ahol nem derül ki, hogy ez a piti bűnöző áldozat vagy bűnös a saját sorsában. Ezt a didaktikus kérdést nem lehet föltenni. Ám Az alku történetei mintha elkezdenék fölmenteni a hősöket, ahogyan például A mi utcánk nem ment föl senkit!

S. Á.: Tudjuk azt, hogy ezt már súlyosan leromlott állapotban írta, és körülbelül amikor megjelent a könyv, bele is halt a súlyos alkoholizmusába. Mi változik akkor, ha így zárul le egy életmű? A Gonosz történeteket fogjuk egy végső üzenetnek tekinteni?

Sz. Zs.: Tar úgy halt meg, hogy nem nagyon maradt utána senki és semmi. Nincsen gondoskodó család, aki ápolgatja az emlékét, az irodalmi hagyaték tudtommal a debreceni Déry Múzeumban van, de nem nagyon érezhető körülötte a „mozgás”. Nem is tudjuk, mennyire látjuk egészében az életművet, biztosan maradtak töredékek, Az áruló című regényről sem tudjuk, hol van, és mennyi készült végül el belőle. Most már lehetne róla beszélni, de valahogy nem a tisztázás szándéka látszik. Meg szoktam figyelni, hogy az írók halála után van egy szürke zóna: már nem kortársak, nincsenek jelen, de még nem klasszicizálódtak, tehát nem kerültek át az irodalomtörténetbe. A senki földjén lebegnek, néhányan ott is maradnak örökre.

S. Á.: Ráadásul ebben az esetben egyfajta kegyelet is belép a képbe.

Sz. Zs.: Igen… ilyen szemszögből hasonló történetet látok Gion Nándornál, aki a vajdasági magyar irodalom nagy alakja, szintén furcsa árulástörténetek vannak az életrajzában (gondolok arra, ahogy az egykori Új Symposion-kört otthagyta), és éppen emiatt a mai vajdasági írók elég különösen viszonyulnak hozzá. És Gionnál is egy nagyon súlyos leépüléstörténet zajlott le, ő is nagyon súlyos alkoholista volt, az utolsó szövegekben nála is látszanak ennek nyomai. Szóval, ott is volt egyfajta hallgatás… és most úgy látszik, ez mégis megtört, mert két Gion-monográfia jelent meg egyszerre 2009-ben. Habár ez a két könyv sem beszélte ki ezt a történetet… De ez a párhuzam is mutatja, hogy előbb-utóbb szembe kell azzal is néznünk, hogy, Tar élete utolsó időszakát a kocsmákban, illetve az ideg-elme-osztályról ki-be vándorolva töltötte. Mert ennek a tapasztalata benne van a szövegekben is. Hihetetlenül kevés ideje volt úgy, hogy tiszta fejjel írni tudott, ez kétségtelen…

S. Á.: A tanárnő korábban említette, hogy évente vannak kocsmalátogatásos „Tar-túrák”. Érdemes részt venni egy ilyenen, vagy tortúra?

Sz.Zs.: Hogy érdemes-e részt venni, nem is tudom, mindenesetre én részt vettem, amikor az Ex Symposion című lapnak dolgoztam, és ott szerkesztettünk egy Tar-számot… Én azért elég gyenge láncszem voltam a Tar-túrán, mert ott az a lényeg, hogy körbejárnak, ha jól emlékszem, hat kocsmát, akik erre vállalkoznak, és mindenhol inni is kell…

H. Cs.: „A környéken hat kocsma volt” – ez szerepel is az egyik novellájában.

Sz. Zs.: Ez egy viszonylag kis területen van, Debrecen szélén, egy félig lakótelepi, félig kertvárosi közegben. Reggel kezdik, így amikor mi leértünk Pestről, a debreceni kollégák már a harmadik kocsmánál tartottak… De az ivás nem is annyira az én feladatom volt, vannak azért az Ex Symposion szerkesztőségében, akiknek ez megy, ők vajdaságiak, tehát harcedzett legények. Egyébként elég szürrealisztikus élmény az egész…

S. Á.: Pont ezt akartam kérdezni, nem érezték morbidnak, hogy amibe belehalt, azzal emlékeznek rá?

Sz. Zs.: De, teljesen. Mondom, ez nekem kevéssé ment, az, hogy délelőtt töményet kell inni, számomra teljesíthetetlen, de voltak a szerkesztőségben, akik nem érezték ezt sem morbidnak, sem megoldhatatlannak. De azért is különös az egész, mert a kocsmák mindeközben élik a maguk életét, és ezek nem éppen puccos helyek, inkább olyanok, ahova az ember lánya saját jószántából nem is nagyon menne be. Na, és ott kellene fölolvasni…

S. Á.: Tudták a helyiek, hogy miről van szó?

Sz. Zs.: Nem nagyon, de ne is tömegeket képzeljünk el, tehát nagyon kevesen voltak, legalábbis amikor én részt vettem a túrán. De Debrecenben egyébként is nehezen tudják vállalni ezt a kultuszt, főleg a mai debreceni hangulatban, a nemzeti, kálvinista város, amint fölvállal egy alkoholista besúgót mint előképet… Tehát ebben eleve van „némi” abszurditás…

S. Á.: Na, és akkor végső soron ajánlja nekünk? Mert, ugye, minden évben van…

Sz. Zs.: Nem vállalnám a felelősséget, hogy én vonom bele ebbe a Károli Egyetem hallgatóit…

H. Cs.: Azért ez olyan, mint egy Tar-novella, nem? Mennek az „értelmiségiek”, hat kocsmában isznak, felolvasnak, senki nem figyel rájuk, és nyilván a töredékétől berúgnak, mint amitől az ottaniak, akik pedig csak „rátöltenek”…

S. Á.: És ha a tanár úr elmenne, mit olvasna fel?

H. Cs.: Attól félek, hogy egy rövid idő után semmit. De, túl a poénon, azt hiszem, hogy A mi utcánkból olvasnék föl egy részt. Mert tényleg, amit Tar írt, az nem ezeknek az embereknek az élete, mert én azt gondolom, hogy a Tar-hősöket Tar hozta létre. Persze, ha Szilágyi tanárnő kedvességével valakit megnyernénk ott, akkor nagyon hamar meglenne a monográfia harminc százaléka, hogy kiről mintázta ezt vagy azt, ez rendben van. De Tar olyan világot hoz létre, amit egy ilyen leegyszerűsített referencialitás-felfogás nem fed le. Irodalmi hősei vannak, akik szükségszerűen sűrítettebben élnek, és bűnösebbek, esendőbbek, mint egy valódi ember. Miközben világos, hogy szedi össze az ötleteket, hangulatokat. Sőt, engem most meglepett a 6714-es személy kapcsán, hogy mennyi autotextuális utalás van a Tar-életműben. A 6714-es személy az első nyomtatásban majdnem megjelent Tar-szöveg. Azért tiltották le ’80-ban, vagy ’81-ben a Mozgó Világ egyik számát, mert le akarták közölni ezt a szociográfiának nevezett novellát, az utolsó pillanatban kiderült, villámgyorsan letiltották, és utána nem volt mit tenni. Az első novellájában, amit még „műkedvelőként” írt, olyan motívumok vannak, amik visszajönnek aztán az utolsó köteteiben. Például a vakkal éneklő kislány, ami A térkép szélén utolsó novellája lesz. Nagyon tudatosan irodalmat művel. Nem riportot ír, nem valóságot fényképez, hanem irodalmi művé formálja azt a világot, amit ő ismer.

Sz. Zs.: Még annyit tennék hozzá a Tar-túra témájához, hogy, persze, abszurd, vicces, furcsa, de azért, amikor az ember megy a nem éppen vonzó helyszínek között, és akkor egy négyemeletes panelház egyik ablakára rámutatnak a debreceniek azzal, hogy ott lakott Tar Sándor… azért az megrendítő… hogy mennyire kívül volt mindenen… Az Ex Symposion Tar-számában képeket is közöltünk, ott látható, hogy a szobája hogyan nézett ki, az elemes bútorral. Egy teljesen lecsupaszított lakás. A novellákban egyfelől van humora ennek az egésznek, másfelől torokszorító volt azt látni, ahogy Tar élt, és azt a közeget, amelyből kiépült ez az életmű.

S. Á.: Amikor A mi utcánkat olvastam… tudom, nem vagyok túl modern, de engem nagyon bosszantott, hogy nem tudom kitől megkérdezni, hogy ez vagy az tényleg megtörtént-e. Viszont Kenedi János azt mondta, hogy szerinte Tar semmi mást nem írt le, mint ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna a tapasztalatai alapján. Tehát, nem az az igazán fontos, hogy valóban, Béres úr megunta a feleségét, és kiment a malaccal hálni… ezt azért írja így le, mert abban a közegben senki se mondaná azt, hogy ezt én neked nem hiszem el.

Sz. Zs.: Ez most megint az olvasói szempont lesz, és nem az irodalomtörténészi. Az ember időnként feltölti a saját élményanyagával azt, amit olvas. A mi utcánknál például pontosan tudom, milyen utcát látok magam előtt. Én nem Debrecen-szélit látok, hanem Tiszafüred egy utcáját, a Petőfi utcát, ahol a nagyszüleim éltek.

S. Á.: Egyébként az teljesen valóságos, Google-térképen meg lehet nézni a „mi utcánkat”.

Sz. Zs.: Lehet, de én akkor is a saját emlékeimmel töltöm föl. Ez mutatja azt a nagyon nehezen megfogható „hitelességet”, amit olvasói pozícióból tudunk érzékelni. Nem kell tudnunk ahhoz, hol is volt pontosan ez az utca, hogy hitelesnek érezzük.

H. Cs.: Tavaly nyáron olvastam egy realizmus-meghatározást – ezért a meghatározásért utaztam ezerötszáz kilométert, és kutattam egy hetet –, és valahogy úgy szólt, hogy az a realista irodalom, amelyben az olvasott tapasztalatok egyeznek más tudományágakból, tapasztalatokból szerzett tudásanyaggal. Tar esetében a szociológiával, a történelemmel, a politikával, a városépítészettel, tök mindegy, hogy mivel. Tar írói munkásságának az a nagysága, hogy ezeknek a törvényeknek szándékán kívül tesz eleget, mert azt hiszem, hogy ő tényleg nem akart senkinek megfelelni. Minden olvasó elképzeli ezt az utcát, és megvannak ezek a figurák, mert ennyi tapasztalata mindenkinek van. És kiderül, hogy A mi utcánkban mi az a többes szám első személy. Tehát, hogy ez tényleg A mi utcánk, akkor is, ha sose jártunk ott, mert mindenkinek van annyi tudásanyaga a világról, hogy ezt el tudja képzelni…, hogy milyen mondjuk egy fűtetlen szoba. Ezt megtudja Tartól, és ezzel nem fog különösebben vitatkozni… De hogy milyen az emberi nyomorúság… erről mindenkinek van egy képe, és Tar mögé teszi ezt a tárgyi világot, amiben az emberi nyomorúság hitelessé válik, és elkezd működni… Úgy, ahogy csak ott működhet.

S. Á.: Még egy témáról nagyon érdekelne a véleményük. Újra és újra előjönnek bizonyos névzavarok a Tar-prózában, itt egy példa:

„Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tudja, mi az elég. Aztán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. Most már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, amikor én Gábor vagyok.”

És, persze, ezek rendszerint az írások elején jelennek meg, megalapozva a tragikomikumot, mert nyilván fokozatosan bomlik ki a megismerés, és az például azzal kezdődik, hogy hogy is hívnak engem, csakhogy már ebben is valami csavar, zavar van… A tragédia és a röhej Tar-féle mixelése ez?

Sz. Zs.: A neveknek nála nagyon különös mintázata van. Gúnyneveik vannak a szereplőknek, nem érzik a magukénak a nevüket, nagyon sok szövegben újra meg újra előkerül ez. Ez az identitás-kérdéssel és az irodalommal is összefügg. Ez például egy teljesen kiaknázatlan, megíratlan kérdés Tar kapcsán. Közben meg nagyon érdekes, hogy olyan névvel rendelkezett az író, amelyik szinte mintha az életműhöz illeszkedő, felvett név lett volna. Kosztolányi írta Arany Jánosról, hogy nincs még egy író, akinek a belső lényegét ennyire kifejezte volna a neve – ugyanez Tarról is elmondható lenne. Mintha a motivált kapcsolat jelölő és jelölt között helyreállt volna ebben az esetben. De valamiért folyamatosan olyan szereplőket írt meg, akikről leválik a nevük valamilyen módon. Ott van már eleve az utca, amit nem is hívnak Radnótinak, hanem Görbe utcának…

H. Cs.: A Google-térképre visszatérve… ha rákeresünk, biztos tényleg kijön a Radnóti utca, és akkor meg lehet nézni, de a történetek azokról szólnak, akiknek nem „térkép e táj”. Igazából itt minden, a világ minden „tárgya”, önmagában nyer identitást. És a név ezt inkább akadályozza, mint segíti. Mert az mindig kívülről jön.

Bejegyzések

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne”

2009. október 17. szombat Kondor Péter János Hozzászólás most!

– interjú Majoros Sándorral –

Bevallom, hogy egyetlen, mégis több könyvön keresztül tekeredő novellafüzér befogadásának során belegabalyodtam abba, magamat is szereplőként érzékelve már. Tetten értem, ahogy eltérek magamtól, amint minduntalan beavatkoznék a történetekbe. Először az Aranyhordóban csattanó pofonoktól égett az arcom, aztán az imbolygó kocsmaszékre rogytam, még eszembe jutott, talán nem is a távolodást, hanem a képzeletbelit figyelhettem. De mindegy volt már, most a kockás abrosz szegélyét morzsolom feszülten, hiszen megtanultam, kocsmai verekedésnél nem az erő számít, a berendezést kell majd hasznosan forgatni, ügyesen a széket, az asztalt, hogy az alkaromra csavart terítővel kivédhetem a bicskaszúrást, a lendülő sörösüveget.

Az utolsó stampedli Pelinkovác keserűbben csattan a torkomon bármelyik pofonnál. Kitántorodom a kocsma elé és öreg, bőrüléses férfikerékpárt kötök el. Keservesen zörög a sárhányó, lefittyed a lámpa, a dinamó már régen nem, de a csengő működik, jól fog a kontra is, ahogy beleállok minden kanyarban, csikorog alattam a kavics. Sebesen hajtok, merő olaj már a lábszáram a lánctól. Próbálom elengedni a kormányt, mint gyerekkoromban, de a murvás úton nem merem. Legalább két lidércet kell látnom, mire a határba érek, ott aztán a bicikli az árokba, én egy kőkeresztnek dőlök, túloldalán Krisztus-torzó. Sokáig állok itt, gondolom, szólhatnának ágyúk, döröghetnének a távolból, de csak a bácskai virradat gyújt fel néhány akácligetet a szemhatáron, mialatt valaki kávét készít a konyhában, magamhoz egy Medve utcai lakásban térek, a valaki azt mondja, a bosnyák kávé dzsezvában főzve az igazi, meg azt, próbáljam ki kardamonnal is, ahogy a zsidók és a beduinok isszák.

KONDOR PÉTER – „Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, hogy családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme.” Így indul a Rossz nehézség című novellád. Mit értesz a „jugoszlávság szelleme” kifejezésen?

MAJOROS SÁNDOR – Bácska nagyon érdekes vidék, bár földrajzi adottságait tekintve nem tűnik olyan lélekemelőnek, mint a hegyvidék vagy a tengerpart. Ez a sík terület két nagy folyó között helyezkedik el, ha valaki Újvidéknél átlépi a Dunát, nem ütközik semmilyen útakadályba egészen az országhatárig, vagyis ez a föld midig is egyfajta tranzit terület volt, az avar kortól egészen napjainkig. A jugoszláv államhatalom ezt a jelleget, ha lehet, még jobban kidomborította, és mindent megtett azért, hogy itt egy különleges, melanzs országrész teremtődjék, amelyben szabadon keveredhet mindenféle kultúra. Mi, bácskai magyarok, kellemesen betagozódtunk ebbe a képbe, aminek csupán egyetlen tényező, az a viszonylagos jólét volt a magyarázata, ami hozzávetőleg a hetvenes évek elejétől, a nyolcvanas évek közepéig tartott. Evvel a munkás-önigazgatással megtámogatott jóléttel, még ha akart volna sem versenyezhetett a nemzeti öntudat. Délszláv telepesfalvak gyűrűjébe zártan, tehát szigorúan ellenőrizve éltünk, mégis teljesen szabadnak hittük magunkat. Magyar rádiót hallgattunk, magyar irodalmat olvastunk, de azért jó volt, hogy az otthonosság érzésével mozoghattunk ebben az erős és büszke országban, ami keresztben hatszáz, hosszában mintegy ezer kilométert tett ki. Az 1974-es alkotmánymódosítás után kisebbségi nemzetként megkaptuk azokat a jogokat, amelyekkel addig csak az államalkotó népek rendelkeztek, és ettől még a kételkedők is meginogtak. A délvidéki magyar irodalom vezéregyéniségei közül nyíltan hirdették jó néhányan, hogy a jugoszláviai magyar irodalom annyira jellegzetes, hogy nem természetes része a magyar irodalom egészének. Ebben a gondolkodásban is az előbb említett tranzit jelleg érvényesült: ha úgy akarom, Bácska Európához tartozik, ha úgy, a vad Balkánhoz, egyszer az egyik, másszor a másik tűnik vonzóbbnak. Egyébként mindez igazán nem foglalkoztatott engem. Olyan környezetben nőttem fel, ahol egy bizonyos életkoromig nem is éreztem fontosnak, Magyarországon vagyok-e, vagy sem, hiszen annyira közel volt az országhatár, hogy szinte minden átsugárzott. A hátunk mögött meg ott volt a rendkívül magabiztos, szinte már pökhendi Jugoszlávia, amelyben nagyon erősen lüktetett az összetartozás érzése. Persze erről később kiderült, hogy olyan, mint a fény: különféle színekből tevődik össze, és csak egy kis trükkre van szükség a szétbontásához.

K. P. – A családod története meglehetősen törmelékszerűen szóródik a szövegeidben, csak néhány novellád, például a Telecskai dombok foglalkozik kifejezetten ezzel a témával. Mesélj a családodról!

M. S. – Majoros nagyapám uradalmi sofőrje volt annak a Kamjonkai Szemző famíliának, ebből a családból került ki az a Szemző Gyula, akiről Mikszáth a Noszty fiút mintázta. Szemző Gyula unokabátyja volt annak a Kamjonkai Szemző Dénesnek, akivel Ignác nagyapám 1937. január 1-jén autószerencsétlenségben meghalt. Zomborból tartottak hazafelé Bajsára és a városból kifelé jövet beleszaladtak a Ferenc József-csatornába. Mivel a Kamjonkai Szemzők, akkor már eladósodott dzsentrik voltak sok haragossal a hátuk mögött, nagy valószínűséggel merénylet áldozatai lettek, de erre mindmáig semmilyen bizonyíték nincs.

A szülőfalum, Ómoravica (ma Bácskossuthfalva, kb. hétezer lakosa van) pedig annak az Ungár Piroskának a szülőhelye, aki Tóth Mari alakját ihlette. A bácskai szenzációként elhíresült történetnek ily módon nagyon is szoros kötődése van a családomhoz.

Valójában egy szegény munkáscsaládból származom, amelyben előttem senki nem próbálkozott az írással. Majoros nagyapám, akit csak hírből ismerek, zenélt és festett is tehát tehetséges, de mégis inkább csak mesterember volt. Fölösleges az írói hajlam eredetét kutatni, ám ha jól belegondolok, anyámnak köszönhetem a legtöbbet. Édesanyám rendkívül erős nyelvi képzelőerővel rendelkezett, szuggesztív, jellegzetes nyelvet használt, és olyan szókészlettel bírt, hogy az maga volt a csoda. Például az irigykedés egy bizonyos módjára, amikor az ember epés megjegyzések sorozatát zúdítja a kiszemelt áldozatára, azt mondta: kirsánkodik. Kisgyerek koromban gyakran olvasott föl valamilyen mesét vagy részleteket a Kincskereső kisködmönből. Ezen kívül akadt még néhány értékesebb könyvünk, de azok valamilyen furcsa okból mind a padláson tárolódtak, és idővel szétették őket a penész meg az egerek.

K. P. – Tősgyökeresek voltak itt a szüleid?

M. S. – Anyai ágon a röghöz kötött Mohácsiak hajszál híján azok voltak, de a Majorosok összevissza mászkáltak a világban. Volt közöttük kefekötő mester, önálló juhász és kocsmáros is. Izgága népek voltak, mindenfelé keresték a boldogulást, de sehol sem találták. Majoros nagyapám Kúlán született, egy szép nagy mezővárosban a bácskai síkságnak szinte a mértani közepén. Amikor a nagyanyámat megismerte, már elvált ember volt, ezt pedig avval tetézte, hogy az esküvőjük utáni évben teherbe ejtette a Kamjonkai Szemzők szakácsnőjét. Fogalmam sincs, milyen trükközéssel tudta kivédeni a világraszóló botrányt, de valahogy csak megoldotta, mert a nagyanyám megbocsátott neki.

K. P. – Édesapáddal milyen volt a kapcsolatod?

M. S. – Apám nagyon érdekes személyiség volt, ordított róla, hogy apa nélkül nőtt fel, öregasszonyok között. Leginkább a határozottság hiányzott belőle, viszont mindenki kedves és figyelmes embernek ismerte. Hétköznap, vasárnap egyaránt ötkor kelt és soha nem késett el a munkahelyéről. Beérte avval, amit a körülmények engedtek, sosem vágyott semmi különlegesre. Egyetlen szenvedélye volt csak, hogy vasárnaponként focimeccsre járt. Az irodalomhoz nem értett, ha olvasott, mindig valamilyen katonai vagy történelmi témájú könyvet választott.

Mohácsi nagyapám, pedig éppen édesapám ellentéte, rebellis, nehéz természetű ember volt, még börtönviselt is, hiszen 45’-ben, a fölszabadulás után, tett egy-két olyan politikai kijelentést, amiért rögtön bezárták. Az ő padlása még irredenta könyveket is rejtett. Végül 1976-ban, 76 évesen öngyilkos lett. A mi családunk egyébként biztosan rekordot állíthatott e tekintetben, mert a szűkebb családi körből öten végeztek magukkal. Mindegyiküknek megvolt rá az oka, de ezt most nem részletezném. Mohácsi nagyapám megözvegyült, szinte magatehetetlenné vált, krónikus isiásza volt, látta, terhére van a gyerekeinek, ezért döntött úgy, ahogy. Ennek látszólag ellentmond, hogy mindkét ágon vallásos família a miénk: anyámék reformátusok, apámék katolikusok voltak, ennek következtében a húgom református, én meg katolikus lettem. Mohácsi nagyapám természetesen nem nyugodott bele egykönnyen, hogy a legkisebbik lánya egy pápistához ment feleségül. Emiatt sokáig éles ellentét feszült a két família között, de enélkül is olyanok voltak, akár tűz és víz. A Mohácsiak a börtönviselt nagyapa árnyékában éltek, ezt a terhet cipelték egy életen át, a Majorosok meg kifejezetten halvérűek voltak, mesterei a családon belüli nézeteltérések elhallgatásának. Ez a két véglet összpontosult a szüleimben, apámban, akinek nem volt apaképe, és anyámban, aki folyton vibrált, akibe rengeteg energia és tehetség szorult. Rendkívül ügyes keze volt, ha például elébe tettek egy képet egy ruháról, elkészítette róla a szabásmintát és megvarrta, pedig csak négy elemit végzett. Apám meg zokszó nélkül betagozódott az új rendszerbe, és megelégedett azzal, amit nyújtott számára. Így fordulhatott elő, hogy a Gyülekezet közben egyedül a mi házunk maradt olyan, amilyen a háború előtt volt. Mindenhol elbontották a vályogfalakat, felújították a házakat, lassan már minden udvarban autó állt, apám meg arról a biciklijéről ment nyugdíjba, amit az első fizetéséből hitelre vett. Gyerekkoromban mindez nagyon bosszantott, most már inkább úgy tűnik, neki volt igaza. De mesés volt a tágabb környezetem is. Szemben lakott a Don-kanyart megjárt Károly bácsi, akinek átlőtték a torkát, és mindig kiült a ház elé jajgatni egy félórát, bár fájdalmai nem voltak, inkább megszokásból tette. A két fia időnként, számomra érthetetlen okból összeverekedett, és ebből nagy, hömpölygős verekedések lettek. Kikeveredtek az utcára, ahol aztán közönség előtt folytatták. Pedig a mi utcánk nem is utca volt, hanem csak egy szűk köz, ahol, ha az ember belerúgott egy nagyot a labdába, mindjárt betört vele egy ablakot. Mindebből látszik talán, rendkívül szép gyerekkorom volt. Szakasztott olyan, mint Márqueznek vagy Móricznak lehetett, akik azt vallották, a gyerekkorukat követően nem történt velük semmi érdekes. Így vagyok evvel én is. Ha egy szóval kéne jellemeznem a gyerekkoromat, azt mondanám rá: szabadság. Megvolt a teljes szabadságom, és ennél aligha kívánhattam volna többet.

K. P. – Nem érdemelne ez az élményanyag egy nagyobb lélegzetű családregényt?

M. S. – Dehogynem. 1994-ben belekezdtem, de a negyedik fejezet után rádöbbentem, hogy nem lennék képes úgy megírni, ahogy szeretném. Félretettem, hadd érlelődjön egy kicsit. Négy fejezetig azért így is eljutottam, ami a tervezett történet harmada. Most már egyre sürgetőbb kényszert érzek, hogy befejezzem.

K. P. – Kerékgyártó Györgynek nyilatkoztad nem régiben: „(…) egy regénnyel még mindig adós vagyok, a terveim szerint el fog készülni az a munka, amelyen már tíz-tizenegy éve dolgozom.”. Ez a regény volna az?

M. S. – Igen, erről a regényről van szó. Két család furcsa rivalizálásának a krónikája ez, amely 1944 őszétől 1968 nyaráig tart. Az utóbbi dátum azért lényeges, mert szerintem – és ezzel a vélekedésemmel nem vagyok egyedül – ekkor bukott meg a világ jobbá tételére tett utolsó kísérlet.

K. P. – Több novelládat is, például a Megátalkodottakat, a Fölfeszítettvagonokat vagy a Légióstrükköket olvasva az volt az érzésem, még falusi viszonylatban is igen vagány gyerekek lehettetek. Tényleg előfordultak ilyen nagyszabású csínytevéseitek?

M. S. – Hároméves koromban már bandatag voltam. Csavarogtunk a határban, leloptuk a gyümölcsöt, vadásztuk a kecskebékákat. Olyan Tom Sawyer-es világ volt az. Vittek magukkal a nagyok, mindig én voltam a legkisebb. A baj csak az volt, hogy amikor nagyobb lettem és végre átvehettem volna a bandavezér szerepét, isteni csapásként megjelent a tévé. Bent kushadt mindenki a szobában, és nézte a táncdalfesztivált. Ezt megelőzően még az volt a szokás, hogy este, miután befejezték a ház körüli munkát, fogták az emberek a kissámlit és kiültek a ház elé. Öt-tíz emberből álló kis csoportok, tanyák alakultak ki, ahol késő estig mesélték az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Akkoriban még elég foghíjas volt közvilágítás, csak a cigaretták parázslottak a sötétben, úgy hatott mindez, akár a bársony: még különösebb és titokzatosabb lett tőle a szó. Rengeteg katonatörténetet hallottam, nem beszélve a legendákról, a babonákról. Mi, gyerekek voltunk a legjobb hallgatóság, de ha valamelyik mese nem volt érdekes, fogtuk magunkat és átvándoroltunk egy másik ház elé. Ennek vetett véget a televízió.

K. P. – Voltak meghatározó iskolai élményeid is?

M. S. – Nagyon jó iskola volt a moravicai, ráadásul éppen akkor került oda egy fiatal, tehetséges tanárgeneráció, amikor felsős lettem. Az egyik legszínesebb egyéniség Fekete Endre tanár úr volt, aki fizikát tanított és jól tudta, nem a tananyag a lényeg, inkább meg kell mozdítani a gyerekek fantáziáját. Minden harmadik-negyedik óráján csak beszélgettünk valamilyen tetszőleges témáról. Ennek köszönhetem, hogy a mai napig imádom a fizikát és a csillagászatot. A magyar irodalom oktatása számomra nem volt ennyire meghatározó, de Csernók Erzsébet tanárnő tudta, hogy a szorgalmat elismerni, a tehetséget pedig pátyolgatni kell, úgyhogy ha jobbat írtunk, mindig megdicsért minket. Elsős voltam, amikor beiratkoztam a könyvtárba, és olvasója is maradtam, amíg el nem költöztem a faluból.

K. P. – Milyen hatásra írtál először?

M. S. – Mint már említettem, elsősorban anyám lendített meg, de egy barátomnak, Gál Sancinak is sokat köszönhetek, aki másod-unokatestvérem is volt, az óvodában találkoztam vele először. Elválaszthatatlan jó barátok lettünk. Gyakran meséltünk egymásnak, legtöbbször arról, milyen könyv került a kezünkbe. Ha ő olvasott valami érdekeset, igyekezett elkápráztatni engem és fordítva. Aztán Gál Sanci készített egy játékújságot füzetlapokra, és eladta nekem öt dinárért. Na, erre én is csináltam egyet, és én is eladtam neki öt dinárért. Harmadikos-negyedikes korunkig így ment ez. Ötödikesek lehettünk, amikor Gál Sanci írni kezdett egy folytatásos regényt. Kiköpött Verne volt, mert azt olvastuk akkoriban, de nem számított. Én is elkezdtem egy folytatásos regényt, ami szintén kiköpött Verne volt. Így húztuk-vontuk egymást előre, de valahogy mindig előttem járt egy lépéssel, egészen nyolcadikos korunkig, akkor eltávolodtunk egymástól. Sanci végképp felhagyott az írással, kiváló elektrotechnikus és családapa lett belőle.

K. P. – Szakmai tudatossággal 25 éves korod körül kezdtél el alkotni. Ezt a weblapodon is megtalálható önéletrajzodban írtad le részletesen. Hogyan indult ez a rendhagyó írói pálya?

M. S. – Azért kezdtem viszonylag későn, mert nem akartam író lenni. Egyáltalán, ki akarhat magának ilyen hivatást józanésszel? 71’-ben, amikor befejeztem az általános iskolát, annyira gyengén állt apám munkahelye, hogy kényszerigazgatást vezettek be, ami 70%-os fizetéssel járt. A továbbtanulásom tehát nem jöhetett szóba. Szerencsémre ennek a cégnek elektrotechnikusokra volt szüksége, és aki jelentkezett, azt ösztöndíjjal is támogatták. Így kerültem Szabadkára. Bármennyire is foglalkoztatott az irodalom, a leendő szakmámra, az elektrotechnikára kellett összpontosítanom. Négy évet éltem Szabadkán, és minden héten elolvastam három könyvet: egy szépirodalmat, egy sci-fit és egy ismeretterjesztőt. A diploma után – az érettségit nálunk diplomázásnak mondják – megintcsak nem gondolhattam továbbtanulásra, pedig olyan jó tanuló voltam, hogy még ki is tüntettek. Maradnom kellett a fáziskereső mellett, mert a húgomnak is el kellett végeznie egy középiskolát, apámék ennyit tudtak finanszírozni. Szabadka engem megbabonázott, vagy csak annyira ügyetlen voltam, hogy nem tudtam belevetni magamat a nyüzsgő életbe. Hogy mást ne mondjak: négy év alatt egyszer sem voltam moziban, pedig akkoriban filmfesztiváloknak is otthont adott ez a város. Színházba viszont jártam, sőt bármennyire is szegény voltam, a bérletet mindig megvettem. A Szabadkai Népszínháznak nagy társulata volt akkoriban. Olyan színésznagyságok játékát láthattam, mint Pataki László, Karna Margit, Medve Sándor vagy Árok Ferenc. Ha nem színházba, akkor focizni jártam az Epres erdőbe, de ezt az időszakot a megszállott olvasásom jellemezte leginkább. Még órán is olvastam, az utolsó padban. Előfordult, hogy lelepleztek, de mivel szépirodalom volt a kezemben, mindig megúsztam sima figyelmeztetéssel. Ekkor már az igazi, veretes irodalom érdekelt, imádtam Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Huxley-t és a többi klasszikust. A vajdasági magyar irodalmat viszont valamilyen különös okból mindig kerültem. Fogalmam sem volt, hogy az Új Symposion fénykorának szemtanúja vagyok, egyszerűen nem érdekeltek a honfitársaim művei. Később, főként Gion Nándor regényei miatt, már beláttam, mekkorát tévedtem, de szűkebb pátriám irodalma ekkor sem tudott igazán lenyűgözni. Pedig akkor már túl voltunk az avantgárd abszolutista uralmán, csak hát, ami utána következett, maga volt a bizonytalanság. Jött a posztmodern, mint egy kiadós földrengés után az utórezgések. Ebben a káoszban, ami sokkal inkább tespedt nyugalomra emlékeztetett, mint földindulásra, nekem a sci-fi jelentett kapaszkodót. A hatvanas-hetvenes években azért volt jelentős a sci-fi, mert akkor az emberek azt hitték, a tudomány megváltja majd az emberiséget. Ekkoriban történt az első holdutazás, futószalagon jöttek a technikai újítások, mindenki hitt a tudományban és ezt használta a sci-fi. De ma már tudjuk, a tudomány egyáltalán nem váltotta meg az emberiséget, sőt. Tehát sokat olvastam akkoriban, ám ennek a korszakomnak vége lett, mihelyst kézhez kaptam az elektrotechnikusi diplomámat, visszamentem Ómoravicára, és beálltam dolgozni. Az a munka nagyon távol állt attól, amit szeretek, de igyekeztem helytállni. Nem voltam alkalmas, hogy karvastagságú kábelekkel dolgozzak, már fizikai adottságaim miatt sem. Vékony és gyenge voltam, és a magasságot sem bírtam. Még abban az évben elvittek katonának. Tizenöt hónapot húztam le Boszniának azon a részén, ahol a kilencvenes évek elején a legsúlyosabb harcok folytak, de 1975-ben még semmi sem utalt erre. A leszerelésem után fél évvel, 22 évesen megnősültem. A lehető leggyorsabban egzisztenciát kellett teremtenem, így az írásról nem is álmodhattam. Albérletben laktunk a feleségemmel és a kislányommal egy kiüresedett falusi iskolában. Gyönyörű, nagy udvarunk volt, hatalmas szilvafákkal és terebélyes bodzabokrokkal. Így telt el három év. Közben azért írogattam ezt-azt, főleg humoreszkeket, fölolvasgattam a családomnak, de különösen nem terheltem vele senkit. Aztán összetalálkoztam Varga Szilveszterrel, aki ott lakott a faluban, de addig mégsem ismertük egymást. Kiderült, hogy verseket ír, és ez untig elég volt ahhoz, hogy nagyon jó barátokká legyünk.

K. P. – Hol közölték az első írásodat?

M. S. – A bácstopolyai Anonymus című irodalmi periodikában, amelynek a kiadását a helyi közösség fedezte. Itt jelent meg először nyomtatásban novellám, azt követően pedig a Magyar Szó kulturális rovatában. Később Szilveszter ötletére szerveztünk egy irodalmi kört, mert úgy tűnt, egyedül semmi esélyünk beverekedni magunkat a vajdasági magyar irodalomba. Úgy hittük, ha csoportosan lépünk fel, komolyabban vesznek bennünket. Szóval megalakítottuk a kört, ha jól emlékszem 84’-ben, és híreszteltük, hogy mi vagyunk a Havonkénti Barátok Társasága. Minden hónapban összejöttünk valamelyikünknél, és fölolvastuk egymásnak az írásainkat. Parázs vitatkozásokba torkolló, remek találkozásaink voltak. Nem emlékszem, hogy valaha is dicsértük volna egymás munkáját, ami azt bizonyítja, a kritikai érzékünk remekül működött. Tudtuk, vége szakad ennek, amint valaki följebb tud kapaszkodni a lajtorján. Ez Kontra Ferencnek sikerült először. Nagyon gyorsan ívelt fölfelé az írói pályája, de amikor már beosztást kapott, segített nekünk a megjelenésben. Vele ellentétben, én akkor még olyan prózát írtam, ami nem vezetett sehová. Az Új Symposion hagyományait követő, esztétizáló szövegirodalmat műveltem, mert snassz lett volna a szétlőtt torkú Károly bácsiról írni. De amikor átjöttem Magyarországra, hirtelen ráébredtem, hogy a Károly bácsik az igazi értékek. Nosztalgiával gondoltam vissza a családomra meg a falura, akkor írtam a Telecskai dombok című elbeszélésemet.

K. P. – Megjelent a HB csoportnak antológiája?

M. S. – Nem, viszont számos fellépésünk volt. A szabadkai Üzenetben pedig Csordás Mihály készített nekünk egy bemutatkozó blokkot, ami végül teljes kudarc lett, mert a megjelenést követően Fekete J. József szabályosan földbe döngölt bennünket.

K. P. – Hogyan jelent meg az első köteted?

M. S. – Nekem a villanyszerelés lapjait osztották, mesterembernek kellett volna lennem, ehelyett az irodalommal próbáltam foglalkozni. Ez rengeteg összetűzést okozott a feleségemmel, mert eközben frusztrálttá váltam, aki állandó konfliktusban állt önmagával és a világgal. Az irodalommal való foglalkozás időigényes volt, csavargással is járt, és a feleségem nem látott benne perspektívát. Ahogy kijött a könyvem, elváltunk, pedig akkor már megkaptam a Sinkó-díjat, amellyel a legjobb vajdasági első köteteseket jutalmazzák. Ez abszolút engem igazolt volna, de ekkorra már külön éltünk, elment a két gyerekkel, én pedig ott maradtam a közös, 40 négyzetméteres, másfél szobás lakásunkban, amelyet valahogy el kellett volna feleznünk. Aztán kitört a háború, és odaadtam neki a lakáskulcsokat, mielőtt eljöttem.

K. P. – Szirmai-díjjal is jutalmazták a könyvedet.

M. S. – Igen, és ez nagyon meglepett, jelentős sikerként éltem meg. Szirmai Károly az egyik legkiválóbb vajdasági novellista volt, a fia alapította a díjat, és minden évben a legjobb vajdasági magyar prózakötetnek ítélik oda. Ebben a körben már nagy nevek is előfordultak. Temerinben adták át a díjat, és az akkori jugoszláviai magyar nagykövet is eljött az ünnepségre. Persze a kötet összeállítása nem történt ilyen zökkenőmentesen. A dolog úgy zajlott, hogy Toldi Éva, akit a topolyai Anonymusból ismertem, és aki akkorra már az újvidéki Fórum kiadóházban dolgozott, volt olyan kedves és egy kiadói értekezleten beharangozta a novelláskönyvemet. Boldog is voltam, de meg is fogott vele, mert nem volt anyagom. Kínomban előszedtem azokat az ötleteket, tématöredékeket, amelyeket azért őrizgettem, ha lesz időm, talán majd megírom egyszer. A kötet címadó novellája ilyenformán egy sci-fi szöveg lett, de mert ezek az ötletek annyira soványak voltak, végső elkeseredésemben elővettem a családom, a gyerekkorom történeteit. Aztán mégis, ezeket a novellákat emelték ki a díjátadás laudációján.

K. P. – Sokat dolgozhattál vele, ha néhány hónap alatt kellett megírnod.

M. S. – Inkább azt mondanám, kínlódtam. Nagyon nehéz úgy írni, ha az ember ötkor kel, és délután kettőig fizikai munkát végez, ráadásul szárnyalt már az infláció, szinte alig kaptunk fizetést. Kénytelen voltam maszekolni, mert onnét legalább jött egy kis pénz, így este nyolc lett, mire hazaértem. Ezután ülhettem csak le az írógép mellé holtfáradtan. De valahogy mégiscsak elkészült.

K. P. – Eszedbe jutott valaha is, hogy inkább nyugatra menj?

M. S. – Az, hogy kimenjek Németországba vagy Amerikába, és ott írjak az anyanyelvemen, számomra elképzelhetetlen volt. Csak Magyarország jöhetett szóba és semmi más.

K. P. – Az irodalmi ambícióid is motiváltak, mikor Magyarországot választottad?

M. S. – A szerszámaimat és a munkásruhámat tettem a kocsiba, mert meggyőződésem volt, hogy Magyarországon villanyt fogok szerelni, és vége az irodalmi pályafutásomnak. Csak a szerencsén múlott, hogy nem így történt. A határ innenső oldalán lévő Madarasra jöttünk át egy barátommal, neki ott éltek a rokonai. Azt reméltük, addig dekkolunk majd ott, amíg haza nem térhetünk, de hamar kiderült, Madarason semmilyen munkalehetőség nincs, még répaszedés sem, mert a TSZ is bezárt. Feljöttünk hát Pestre.

K. P. – Kalandos volt átjutni a határon?

M. S. – Útlevéllel jöttem át, akár egy turista, de akkor rebesgették már, hogy le van zárva a határ, és a hadköteles férfiakat kiszedik a sorból. Nem állt messze ez a valóságtól, mert a munkahelyeken már javában zajlott a kényszertoborzás, de baj nélkül átjöttünk. Később aztán elkövettem egy óriási hülyeséget. Pesten megismerkedtem egy földimmel, aki régóta itt élt, és egy kis céget működtetett. Éppen szüksége volt egy 48 voltos trafóra, na, fogtam magam, és még aznap éjjel visszamentem a trafóért. A Renault 4-esemmel hazamentem Moravicára, kihoztam a trafót, és visszajöttem. Másnap vagy harmadnap lezárták a határt. Utána, ha át akart jönni egy hadköteles férfi, szörnyű kálváriával Bulgárián vagy Románián keresztül szökve tehette csak meg. Még most is libabőrös lesz a kezem szára, ha a könnyelműségemre gondolok. Az azonnali besorozástól pedig, valószínűleg, az menthetett meg, hogy nem sokkal a háború előtt leszereltek a tartalékos állományból, és kékegyenruhás katasztrófaelhárító lettem, akikre még nem volt szükség. Az első szakaszban azokat szedték össze, akiknek otthon volt az egyenruhájuk.

K. P. – Mikor megérkeztél Budapestre, valóban annyira talajvesztettnek és meghasadtnak érezted magad, ahogyan a Meghalni Vukovárnál című regényed főhőse, Mohácsi András?

M. S. – Igen, pontosan úgy éreztem magamat. Se rokonom, se barátom nem élt Budapesten. A Sárvári Írótáborral levelezett a HB csoport, amelynek Mezey Katalin volt az egyik szervezője, így őt kerestem meg legelsőnek, hogy tudna-e segítséget nyújtani.

K. P. – Hogyan kerültél kapcsolatba vele?

M. S. – A nyolcvanas évek közepén Varga Szilveszter hallott egy rádióműsort a Sárvári Diákírók köréről, és indítványozta, írjunk nekik levelet. Írtunk is, Kemény István válaszolt, így kerültünk kapcsolatba. Később Mezey Kati irodalmi estet is szervezett nekünk az Almássy téri Művelődési házban. Oláh Jánossal ők voltak az egyedüli ismerőseim. Óriási szerencsém, hogy Jánost akkor nevezték ki a Petőfi Művelődési Központ igazgatójának, így alkalmazhatott gondnokként. Az általa szerkesztett Remetei Kéziratokban már együtt dolgoztunk. A második könyvem megjelenése után meghívtak a sárvári diákírók táborába zsűrizni, szabályosan beleráncigáltak az irodalmi életbe, ha akarok, sem maradhattam volna ki belőle, annyira ösztönöztek. A munkahelyemen laktam egy kis manzárdirodában, ahol rengeteget lehettem egyedül, és amikor rám tört a honvágy, és átéltem annak a hiányát, amit elveszítettem, előszedtem és megírtam a bácskai történeteimet. A Távolodás Bácskától című második novelláskötetem több mint kétharmadát írtam itt meg.

K. P. – Hogy alakult Budapesten a magánéleted?

M. S. – Az áttelepülésem után nagyon hamar megismerkedtem Pál Zsuzsával, vele azóta tart a kapcsolatunk. A párom elhivatott, lelkes magyartanár egy középiskolában, sokat köszönhetek neki, mert hitehagyott pillanataimban is mellettem áll. Kiváló érzéke van az irodalomhoz, mindig kijavítja a modorosságaimat.

K. P. – Budapestre történő letelepedésedet követően már végérvényesnek tűnt az írói szerepvállalás? Felváltotta-e a kedvtelés alkalomszerűségét a rendszerességre törő profizmus?

M. S. – Ez szépen hangzik így, de esetemben messze áll a valóságtól. Amióta átjöttem, az írással, vagy irodalomhoz kapcsolódó tevékenységgel foglalkozom. Voltam már kiadványszerkesztő, napilapnál és hetilapnál szerkesztő, ám, hogy rendszeresen írnék, olyasmit, ami irodalomnak nevezhető, az erős túlzás. Nehezen szánom rá magam az írásra. Úgy vagyok vele, ha nem tudok megújulni abban, amit csinálok, akkor nem tehetek mást, csupán ismétlem önmagamat. A Bácska témakörrel is ez a helyzet. Úgy érzem, mindent elmondtam már erről a világról, amit szerettem volna, igazán újat hozzátenni nem tudok már.

K. P. – Különös, nincs benned intenció a mítoszteremtésre, egyáltalán nem idealizálod a szülőföldedet. Az egyik novelládban azt írod, olyan vidék ez, ahol „(…) senki nem felel semmiért.”

M. S. – Szándékkal teremteni mítoszt a lehető legbiztosabb kudarc lenne. Ha egy író tendenciózusan ír, formál egy világot, nem érdemli meg, hogy olvassák a könyveit. Ez nem lehet cél. Én nagyon vizuális típus vagyok. Ha írok, mindig látnom kell azt a világot, amelyből a szereplőim érkeznek.

K. P. – Élesebb rálátást nyertél erre a vidékre Budapestről?

M. S. – Sokáig azt hittem, igen, de mégsem. Csak egy bizonyos szegmensét láthattam élesebben, a hetvenes-nyolcvanas évek Bácskáját, amelyben éltem. A többiről szinte jogom sincs megszólalni. A hetvenes-nyolcvanas évek sokáig az ismert univerzum határa volt számomra. Fontossá vált ez az időszak, hiszen ezt vesztettem el. Ha az ember elveszít valamit, hirtelenjében kapkodni kezd, hátha egy töredékét megtarthatja mégis.

K. P. – Soha nem támadtak azért otthon, a faluban, hogy „kiteregetted a szennyest”, azaz írásaid az ott élők viselt dolgaiból is élnek?

M. S. – Néha kaptam egy-két epés megjegyzést, hogy tán nem kéne a novelláimban létező személyek nevét használni, de sosem magyarázkodtam, mert ezt semmilyen szabály vagy etikai kódex sem tiltja. Aki a szememre veti ezt, tegye csak, továbbra sem magyarázkodom. Azoknak a személyeknek, akiket név szerint szőttem az írásaimba, nagy része már halott. Úgy érzem, inkább emléket állítok nekik, egyébként mindegyikük kedves ismerősöm vagy barátom volt.

K. P. – Szele Bálint irja: „Majoros Sándor novelláiban a fő húzóerő mindig maga a történetmesélés. Sok esetben viszont nem a „mit,” hanem a „hogyan” dominál az írásaiban, vagyis a tartalom helyét időnként átveszi a formák művészete.” Ugyanakkor nagyon kifinomult „témaérzékenységed” is kitűnik. Hogyan érkeznek és szerveződnek, formálódnak az alkotói folyamatban a Majoros-novellák történetei?

M. S. – Nekem az a rögeszmém, hogy történet nélkül nincs prózairodalom, és nemcsak az, hanem egy sereg egyéb minden, ami az emberek közötti viszonyokat jellemzi. Hiába a sok ellentétes irányú próbálkozás a tisztán szövegközpontú prózával, az agyunk úgy van kialakítva, hogy történetekből és történésekből érti és értelmezi a világot. Nem véletlen, hogy a Biblia is csupa példabeszédből áll: a történetek jelentik benne azt a hordozó alapot, amelyen az erkölcsi tanulság megtelepszik. Már bocsánat a kifejezésért, de nagy marhaság lenne semmibe venni azt, ami évezredek óta a prózairodalom lényege. A kérdés izgalmasabbik része természetesen az, hogy mit nevezünk máma, az avantgárd és a posztmodern dúlás után is történetnek? Ki az, aki elő mer jönni egy olyan művel, ami merőben különbözik minden korábban létrejött írásműtől, de valahol mégis beletagozódik a történetközvetítés ősi vonulatába? Egy ilyen, újdonatúj történet mennyire alapuljon megélt eseményeken és mennyire a fikción?

K. P. – Márquezt említetted az imént. Borges Alef című novellája regényed rejtélyes, összetett kompozíciójának egyik meghatározó referenciája. Korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy Cortázar rajongó is vagy. Kritikusaid is megemlítik ez irányú kötődésedet, mint Nagy Gábor írja regényed kapcsán: „A mágikus realizmus latin-amerikai változatától láthatóan sokat tanult (…)”. Sőt, a „valóságot és fantasztikumot elválasztó demarkációs vonal” felszámolása, amely a Meghalni Vukovárnál legjellegzetesebb tendenciája, egyenesen márquezi program.

M. S. – A mágikus realizmust az én generációm nem tudta kikerülni, bár aki mélyebben is beleártotta magát, vagy csak elolvasta a hozzánk érkező latin amerikai irodalmat, az láthatta, hogy errefelé, ha nem is tévesen, de mindenképpen pontatlanul használják ezt a fogalmat. Nekem a mágikus realizmus etalonja Asturias Az a félvér nőszemély című regénye, amelyben látomásos lüktetéssel kavarog a regénybeli valóság és a regénybeli álom, egyforma teret biztosítva a keresztény meg az indián mítoszoknak, és ami még ennél is lényegesebb: elmosva és feloldva minden köztük lévő határvonalat. Ez a fajta mágikus realizmus olyan, mint lázasan nézni a szoba falára pingált mintát, és fölfedezni benne valami rációt, de akármilyen nehéz is vele boldogulni, ez az igazi mágikus realizmus. Minden egyéb, Márquezt is beleértve már csak helyi színekkel gazdagított mesélő próza, de éppen ez az, ami megtévesztő. Ha elég messziről nézzük őket, akkor minden helyi szokás és rítus mágikus tevékenységnek látszhat. A latin-amerikai mágikus realizmusnak ez lehet az egyik titka, és ezért is csengett le olyan hirtelenül, mint ahogyan fölfutott. A történetek iránti leplezett vagy leplezetlen igény viszont megmaradt, és ha már Cortazárról szó esett, az ő munkássága az egyik legszebb példája annak, hogy a szimplán csak realizmusnak nevezett stílusirányzat is hihetetlenül árnyalt és összetett. Ami engem illet, nem írok se riportokat, se tényregényt. Az én figuráim csak annyiban valóságosak, hogy némelyik mögött ott van egy valaha élt ember árnyéka, de ez csak a körvonalakra elég, a vérrel és ideggel lüktető igazi hősökre nem. Nálam mindig a történet – bár ezt nevezhetném helyzetnek is – hozza magával a hőst, ebbe a képletbe keresem meg a behelyettesítendő változót és nem fordítva.

K. P. – Gion Nándor „méltó örököse”-ként írt rólad Elek Tibor. Érzed az örökség súlyát?

M. S. – Két ok miatt nem érzem: Gion Nándor életműve nem maradt torzóban, amit folytatni kéne és lehetne, másfelől pedig nem vagyok bácskai író. Az csak a sors ajándéka, hogy itt élhetek Magyarországon, ennyire közel a szülőföldemhez, de elvileg az is megtörténhetett volna velem, hogy Új-Zélandra költözöm, ahol valószínűleg ugyanezeket a történeteket írtam volna meg, az új-zélandi magyar irodalom épülésére és gazdagítására.

K. P. – Novelláid egyik jellegzetességeként jegyzi Szele, hogy: „Majoros Sándor nem zárja le elbeszéléseit a szó szoros értelmében – mintha nem akarná kimondani a szót: <<vége>>. A szerző a változásokig visz el minket, lezárást, végkifejletet – talán tudatosan – alig-alig ad.” Tudatosan?

M. S. – A prózában jó néhány befejezési technika létezik, ezek közül csak egy a visszatartott információ. Szerintem így teremtődik meg leginkább a lehetősége annak, hogy megértsük: igazi végkifejlet, amely egyszer s mindenkorra lezár valamit, az nem létezik. Azzal, hogy valami véget ér – alkalmasint egy novellában elmondott történet – kezdetét veszi valami más, az elmondott történet továbbgondolása és értelmezése.

K. P. – „Majoros bácskai novelláinak különlegességét (…) az adja, hogy történeteinek hátterében még nem a háború pokla mutatkozik meg, hanem egy nehezebben ábrázolható állapot: a vihar előtti csend és az abban felszikrázó feszültség. A kötet a félelem születését – a gyomrok éppen csak kezdődő remegését és a torkok első elszorulását – rajzolja meg. (…) címadó novellájában például a Zöld-szigetre kiránduló vajdasági magyar társaság tagjai még maguk is furcsálkodva fogadják, hogy a váratlan baleset áldozatának sorsa felett töprengve kénytelenek azt mérlegelni, hogy vajon a <<horvátok>> eszéki vagy a <<szerbek>> zombori kórházába vigyék-e szerencsétlenül járt kollégájukat – de valójában már tudják, olyan időket élnek, amikor ennek a döntésnek sorsfordító jelentősége lehet…” – írja Tóth H. Zsolt a Kirándulás a Zöld-szigetre című novelláskönyvedet bemutatva, amelyet egyszer a legsikerültebbként említetted. Mivel indokolnád az ítéleted?

M. S. – Nem a legsikerültebbként, hanem az egyik számomra legkedvesebbként. Ez az írás egy olyan szituációt dolgoz fel, amelyből nem lehet jól kijönni. Adva van egy nyílt lábtörés, amelynek sérültjét be lehetne vinni a közelebbi, jól felszerelt eszéki kórházba, de az a horvát oldalon van, ami Szlovénia elszakadása után félig-meddig már az ellenség földje. Marad tehát a rosszabb zombori kórház, ahol azonnal amputálnák a sérült lábat, ám ez a mi oldalunkon van, tehát hazai terep. A dolog eszenciáját az adja, hogy a sérültnek nincs beleszólása az események menetébe: azok hoznak döntést helyette, akik ezzel a tragédiával szemben teljesen közömbösek. A kérdés az, hogy milyen érvek szerint, és hogyan fognak dönteni.

K. P. – „A jó novella attól jó, hogy nincs benne semmi szükségtelen dolog: nincs benne egyetlen fölösleges bekezdés vagy sor sem, és a végén csattan egy nagyot. Majoros Sándor novellái nem magukban csattannak, hanem pofon ütnek – szinte megfoghatóan egy kéz nyúl ki a könyvből, és arcul csapja az olvasót, mintegy az események részesévé avatva őt. Majoros novelláinak ereje elsősorban abban van, hogy először elvisznek egy szép, stabil, élhető – már-már nosztalgikus és idilli – világba, beleringatnak, aztán könyörtelenül tudatják, hogy mindez már nem létezik (és, horribile dictu, hogy minden a világon ugyanilyen egyszerűen ugyanígy járhat).” Sőt – tovább gondolva Szele éles meglátását – a szövegek tán azt is sugallják, hogy soha nem is létezett az a világ, csupán az emlékezés hozza létre azt, amely végtére is a novellák közege? S ez, mintha a tényszerűség fikcionális természetére is fölhívná a figyelmet…

M. S. – Az irodalom és a valóság összemosása olyan hiba, amely magában hordozza a bűn méltóságát. Nekem sajnos elég gyakran kellett szembesülnöm olyan kérdésekkel, hogy ez, vagy az az írásom mennyire alapult megtörtént eseményeken. Talán amiatt kerültem ebbe a helyzetbe, hogy sok háború-közeli, sötét tónusú novellát írtam, amelyekről ugyebár jobb lenne, ha tisztán a fikció szüleményei lennének, de itt valahogy mégsem azok, és ez nyugtalanító. Amit az előbb mondtam, hogy a történet az alap, amelyre az irodalom épül, azzal egészíteném ki, hogy ebben a történetben azért nem árt, ha ott bujkál egy empirikus módon és módszerekkel észlelhető valóság egy részlete is. Egyik-másik írásom talán ezért a valóságbújtatásért vágja pofon az olvasót, bár én ezt azért nem szeretném.

K. P. – „(…) Életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen, s ok-okozati alapon a háborún. A nyugalom, s vele együtt az otthon állandósága csupán illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéshez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne. (…)” Szinte valahány, a regénnyel foglalkozó kritikus beleakadt az idézettbe, nyilván, hiszen elég provokatív, különösen, ha azt is kijelenthetjük, Tamási ezen gondolata nem csupán morális értelemben, de politikailag is emblematizálódott. Tehát egy világszemléletet bizonytalanítasz el. Mintha lenne ennek, a menekülés cselekvésére módosított létértelmezésnek egy, a társadalmi, politikai mellett, kifejezetten a narrátorra irányuló felhangja. Mit értesz azon, hogy „(…) ok-okozati alapon a háborún.”?

M. S. – A háború nem mindig úgy jelenik meg, hogy megperzseli a házad tetejét, sokszor csak sugárzik valahonnan. Úgy érzékelem, hogy egyre reménytelenebbé válik körülöttünk a világ. Tamási kijelentését azért érzem idealistának, mert ez a fajta nyugalom a maga békességes tökéletességében sohasem létezett. Olyan erők irányítják az életünket, amelyek törvényszerűségeiről halvány sejtelmünk sincs. Az én otthonom még áll, de lehet, öt perc múlva jön egy globális méretű válság, és megint nézelődnöm kell, hogy hová, merre meneküljek.

K. P. – 99’ nyarán vetítették a Magyarok a délszláv háborúban című dokumentum-filmsorozatot valamelyik televíziós csatornán. Jól emlékszem, a riportalanyok egyike azt nyilatkozta, ha kimegy az utcára, beül egy kávézóba, kocsmába és körülnéz, szinte az első pillantásra megmondja, melyik férfi harcolt háborúban, melyik nem. Mire a regényed végére értem, meggyőződésemmé vált, hogy te mégis ott voltál. Honnan értek el ezek a bestiális történetek, például, amely a narrátor rémálmát szolgáltatta?

M. S. – Találkoztam néhány emberrel, akik átélték a háború borzalmát. Nem olyan szándékkal beszélgettem velük, hogy majd regényt írok belőle, hanem mint ismerőseimmel, barátaimmal, de amit hallottam, megőriztem. Eszembe sem jutott, hogy erről még könyvet fogok írni. A Meghalni Vukovárnál kísérlet volt, játék a formával, a térrel, idővel, a valósággal. A kritika, Takács Ferenc irodalomtörténész elemzését kivéve, nem értette meg ezt. Bevallom, csalódott vagyok kissé, magam többre taksáltam a regényt, mint ahogyan itthon fogadták. A Vukovár régi típusú olvasót igényel, azt a fajtát, amilyen ma már talán nem is létezik, de amilyenek mi mindannyian voltunk még az internet megjelenése előtt. Akkoriban még nem átfutottuk a szövegeket, hanem elmélyedtünk bennük, akármilyen irodalomról is volt szó. Amikor a könyv megjelent, nem sokan írtak róla, de a kritikák többségéből ezt hámoztam ki: az ítészek többsége nem értette, miről van szó. Létezi egy arab közmondás: ha egyvalaki mondja, hogy szamár vagy, ne törődje vele, ha ketten mondják ugyanezt, vedd fontolóra a dolgot, ha pedig tízen, akkor vegyél magadnak nyerget. Komolyan mondom, már nézegettem a nyergeket, amikor, utoljára, még tettem egy próbát az akkor már súlyos beteg édesanyámmal is. Félve adtam a kezébe a könyvet, mert rögtön az elején van egy durva jelenet, amelyben öt feketeruhás katona megerőszakol egy fejetlen női hullát, és úgy gondoltam, ez már sok lehet neki. Anyám négy elemit végzett, de legnagyobb meglepetésemre pontosan tudta, mi történik ebben a könyvben és mi a végkifejlete. De őneki, ha azt vesszük, helyzeti előnye volt ágyhoz kötött betegként, akinek bőven jutott ideje az alapos és elmélyült olvasásra. Ezt követően aztán nem vettem magamnak nyerget.

K. P. – Nyilván nem lineárisan, hanem párhuzamosan írtad, vezetted a szürreális budapesti és a naturálisabb vukovári szálat, komoly szerkesztési feladatot állítva magad elé azzal, hogyan feszíted egymásnak, vagy oldod egymásba az önálló szövegrészeket. A novelláid füzérszerűen jelennek meg, nincs különösebb távolság a szövegek között, ezért is gondolom, ez új kihívást is jelenthetett számodra.

M. S. – Az alapötletem az volt, hogy azt a bizonyos halál előtti utolsó pillanatot, amelyről mindenféle legendák keringenek, kitágítom és ráterítem a főhős egész életére. Ábrázolni akartam, hogyan hat az utolsó pillanat visszafelé, és határozza meg, szinte a teljes életünket. A regényben két valóság keveredik egymással, de e kettő a végére mégis egy, ám meglehetősen víziószerű valóságba torkollik, amely a halál túlsó felén létezik. Feltételeztem, ha Vukovárban harcol valaki, de világ életében Budapestre vágyakozott, abban a szörnyű káoszban ez a vágy víziószerűen akár teljesülhet is számára. Azért ragadott ez meg, mert katonakoromban Travnikban, átéltem hasonlót. Néztem a Vlasics hegyet, ott Boszniában, és szinte átlendített fölötte a sóvárgás a szülőföldem iránt, hogy elrepítsen egy különös, virtuális valóságba.

K. P. – „(…) a magyar nyelvű regény horvát nyelven fejeződik be az ír regényírótól származó idézettel.” – írja Takács Ferenc. Irodalmi allúziók és intertextusok tömkelegével dolgozik a szöveg. Mely irodalmi művek és milyen funkciókban vannak megidézve? Például: hogyan aktivizálódik az Ulysses a Meghalni Vukovárnál-ban?

M. S. – Az Ulysses a regény kulcsmotívuma. A főhős a romok közt megtalálja a horvát kiadás egy példányát, magához veszi, és úgy cipeli magával, mint valami talizmánt, amely mindaddig védi a veszélyektől, amíg el nem olvassa az utolsó betűjéig. Ismeretes, hogy Joyce hét évig dolgozott az Ulyssesen, mert olyasféle enciklopédiának képzelte el, mint amilyen Homérosz Odüsszeiája, amely magába sűríti korának minden tudását és mítoszait. Bárhogy is ítéljük meg ezt a művet, nem lehet vitás, hogy a XX. század egyik legjelentősebb irodalmi kísérletéről van szó, amely sajátságos módon kezeli az időt és a teret. Az én Vukovár-könyvem közel sem ilyen nagy ívű, de szimbólumvilága erőteljesen az Ulyssesre épül. A kapcsolódási pontok közül csak egyet, a Mohácsi András és Leopold Bloom között tapasztalható hasonlóságot említeném, ugyanis mindketten idegenként mozognak a saját hazájukban.

K. P. – „(…) Borges, akit az elbeszélő említ, négy fantasztikus témakört jelöl meg, amelyek közül három könnyen fellelhető a regényben: álom és valóság összemosódása, utazás az időben és az én megkettőződése.” – írja Varga István, amelynek alapján, akár fantasztikus regénynek is titulálhatnánk a művet. De Takács Ferenc kijelenti, hogy „Háborús regényt olvasunk (…)”, ám hangsúlyozza: „(…) csakhogy közben különös dolgok történnek a regényben magában a (háborús) regénnyel. (…) Idővel ráeszmélünk: a másvilágon vagyunk, a képzelet és a halál másvilágában, a regény – mintegy menet közben – maga is menekül, maga is száműzetésbe vonul, mégpedig a reáliák, a történeti és tárgyi igazságok világából a fantasztikum birodalmába.” Tehát egyfajta „menekülő-regény”-ről kellene beszélnünk? Ha kategorizálni kellene, magad hová sorolnád?

M. S. – Háborús regény, amelynek bár vannak dokumentarista elemei, mégis inkább intellektuális kísérlet. Mivel ezt megelőzően csupa lineáris vonalvezetésű, bácskai témájú novellát írtam, ezzel a könyvvel olyasféle kalandra vállalkoztam, mintha a turisták rajzolásával pénzt kereső festő hirtelen az Avignoni kisasszonyok stílusában próbálná megörökíteni a kuncsaftjait. Azok a műelemzők, akik már találkoztak a nevemmel és a műveimmel, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudják elfogadni.

K. P. – „Az Akácfáink sokáig élnek bizonyos szempontból nézve visszatérést jelent, hiszen a szerző igazában novellák írója, a regénye kivételt jelent. Visszatérés ez a novelláskötet azért is, mert a novellák a polgárháború előtti években játszódnak le. Ugyanakkor ezek az írások kapcsolódnak a regényhez azért, mert szinte mindegyik a háború kitörésével zárul.” – írja Varga István. Az Akácfáink sokáig élnek elbeszélt ideje tehát lineárisan illeszkedik a Meghalni Vukovárnál elbeszélt idejéhez. Továbbá a valós és a fiktív elemek sajátos elkeverésének okán, tekinthetjük-e a regényt egyfajta szintézis kísérletnek, amely a realisztikus és a fantasztikus prózaeljárások összehangolásával kialakította Majoros Sándor új beszédmódját? De először jelenik meg a regényben Budapest is cselekménytérként, amelyet addig mindig csak Bácska jelentett.

M. S. – Ez a könyv a lezárása a novellisztika terén végzett „bácskai” kísérletezésemnek. Tudom, hogy nagy merészség ilyet kijelenteni, hiszen idáig mást nem is írtam, csak ezt a most már deklaráltan is elhagyott világot, de ez a „bácskai íróság” eddig is komoly terheket rótt rám, mostanában pedig egyre inkább úgy érzem, ha folytatnám a mesélésnek ezt a módját, már senkinek sem lennék érdekes. Egyébként is úgy érzem, amit novellában fontosnak tartottam, azt már elmondtam. Az Akácfáink sokáig élnek talán emiatt a döntésem miatt lett könnyedebb, vagy ha úgy tetszik, napfényesebb az előző könyveimnél. A nyelvezete szinte lecsupaszítottan egyszerű, már a minimalizmusba hajló. Nem állítom, hogy ez az a nyelv, amellyel a folytatást elképzelem, de egyre inkább a mindennapi élet mikrojelenségeivel szeretnék foglalkozni, függetlenül attól, hogy ezek a jelenségek földrajzilag hol és kikkel hozhatók kapcsolatba. Budapest most még nem foglalkoztat úgy, mint irodalmi helyszín, sőt, igyekszem magam függetleníteni mindenfajta, a világtérképen ceruzával bekarikázható helyszíntől. Kísérletezni fogok továbbra is, még ha nem is olyan merészen, mint ahogy a Vukovár regényemben tettem.

K. P. – Lefordították a regényt horvát nyelvre. Milyen volt a fogadtatása?

M. S. – Minden várakozásomat felülmúlta. Kolumnás interjút közölt velem a Zarez, ami az ottani ÉS-nek felel meg, ezt megelőzően pedig a pulai könyvfesztiválon nagy érdeklődéssel kísért könyvbemutatót rendeztek. Horvát kiadóm, az ArTresor Zágrábban is szervezett egy bemutatkozó estet, amely komoly sajtóvisszhangot keltett. (A szerző oldalán, a www.regenytar.hu –n megtalálhatóak a fontosabb cikkek, hivatkozások. – K.P.) Nagy élmény volt találkozni, megismerkedni Ljupko Paljetakkal, az Ulysses horvát fordítójával, akit megemlítettem a Meghalni Vukovárnál egyik fejezetében. A pulai könyvfesztiválnak volt egy félig-meddig kötetlen része, a Reggeli a szerzővel című délelőtti beszélgetős műsor, amelyet neves horvát televíziós személyiségek vezettek. A velem beszélgető riporter úgy adta meg figyelmes elismeréssel az alaphangot, hogy felsorolta az Aranycsapat játékosait. A kötet kiváló fordítója, Xénia Detoni volt a tolmácsom. Meglepetésként ért, hogy a horvátok nem a könyv dokumentarista jellegére voltak kíváncsiak, hanem a szimbolikájára. Nagyon alaposan elemezték a benne lévő Ulysses-motívumot is, ami számomra is teljesen új megvilágításba helyezte a regényt. Végtelenül barátságos és nyitott volt mindenki, a könyvfesztiválon pedig mindenki szóhoz jutott, és mindenki szívesen hallgatta a másikat.

K. P. – Mit gondolsz, itthon miért nem részesült a horvátországihoz hasonló figyelemben a regény?

M. S. – Semmilyen szinten nem veszek részt az úgynevezett irodalmi életben. Meggyőződésem, ha egy irodalmi mű önmagában, a saját hatásmechanizmusával nem képes felhívni magára a figyelmet, akkor az ügyes marketing se tehet érte túl sokat. Az író szerepe kimerül azzal, hogy megírta a könyvét.

K. P. – Az elismerés mégsem maradt el. 1994-ben Déry-jutalomban részesültél. 2004-ben megnyerted Az Édes Anyanyelvünk pályázat megosztott 1. díját próza kategóriában, és József Attila-díjjal tűntettek ki.

M. S. – Valóban, de a díjakkal feldíszítve is megmaradtam munkanélkülinek, és hiába ajánlgattam magamat, sehol sem voltak kíváncsiak rám. Ez tovább erősít abban, hogy laikus vagyok az önmenedzseléshez. A barátaim is mindig evvel szekálnak, de én még arra sem vagyok képes, hogy a megjelenő könyveimből tiszteletpéldányt küldjek az arra érdemeseknek. Még ezt is tolakodásnak érzem, amely mögött valami sandaság lapul, de ha más nem is, hát az, hogy: íme, ez vagyok én, tessék figyelni rám. Szívesen adok az írásaimból bárkinek, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa, de senkire nem erőltetem. Nekem ilyen a hozzáállásom, és alighanem, ezzel vesztésre állok.

K. P. – Miből élsz?

M. S. – Elsősorban kiadványkészítésből, ezzel foglalkozom az írással párhuzamosan 91’ óta, és kitanultam valamennyire a webes szakmát is. Időigényes, minden energiámat felőrlő tevékenység ez, de örülök, hogy egyáltalán van valami, amivel foglalkozhatom. Minden nap írok is egy kicsit, legalább egy blogot a honlapomra, afféle ujjgyakorlatként, miközben más feladatok kihívásaival gyötrődöm.

K. P. – Készítettél egy saját honlapot Regénytár címmel. Hogyan üzemel, mennyien látogatják?

M. S. – A Regénytárral az volt a célom, hogy az írásaim megjelenjenek a világhálón, szerintem az internetes irodalomé a jövő. A honlap negyedik éve működik, és mostanában már kezdi túlnőni a személyes honlap kereteit. Azt még nem merném ráfogni, hogy igazi irodalmi portál lett belőle, de már csak egy aprócska lépés, egy naprakész kritikarovat választja el ettől. Nemrég Kerékgyártó György író barátommal belekezdtünk a Pagány és Tsa Szórakoztató Füzetek elektronikus úton történő publikálásába, amelyben olyan olvasnivalót kínálunk, amely se nem szépirodalom, se nem ponyva, hanem valahol félúton van a kettő között. Médiaháttér nélkül nem várhatunk nagy áttörést az ügytől, amolyan kísérleti terep ez inkább. A szívem csücske ez a weblap, amelyet magam programozok és magam is csinosítgatok. Rengeteg időm megy rá, de ezt nem érzem elveszettnek, sőt, egyre komolyabban foglalkoztat a gondolat, hogy csak itt közöljek, sehol máshol.

K. P. – Lépten-nyomon elítéled a nagyvárost, néha kifejezetten Budapestet, amelyet még kávézási szokásaiban – a kortyolgatós bosnyák kávé és a hirtelen felhajtott, méregerős pesti fekete viszonyában is megszólsz. Ennyire élhetetlen és szertartás nélküli ez a város?

M. S. – Sokáig küzdöttem az urbánus életforma ellen, mert ugyanazt éreztem itt nagyban, amit annak idején Szabadkán kicsiben. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a hatalmas, nyüzsgő várossal, amelynek saját furcsa törvényszerűségei vannak. Mindig megmosolyogtam például, ha a közértben a kenyerek közt turkáló embereket láttam. Nálunk, Moravicán a pék elénk tette a kenyeret, és azt vittük, amit kaptunk, senkinek se jutott eszébe, hogy kifogásolja a színét vagy az állagát, . Itt élek mégis, ebben a városban, és ha nagyon elítélném, akkor az lenne a kérdés, miért nem megyek el valahová máshová.

K. P. – Akár vissza Bácskába?

M. S. – Oda már nem. Annak ellenére, hogy Budapest ilyen, amilyen, azért tengernyi itt a lehetőség. Bár tény, turistalátványosságként mutogathatnánk, így néz ki egy igazán elhanyagolt kelet-európai főváros. Talán éppen ez a bája.

K. P. – Mikor voltál utoljára Moravica kocsmájában, a Bácska-novelláidban legendássá lett Aranyhordóban?

M. S. – Ha jól emlékszem a 90’-es évek közepén jártam ott utoljára, és forinttal fizettem az apatini sörért, mert akkoriban a dinár értéke a béka feneke alá zuhant. Ez volt a legutolsó látogatásom, mert az ezredforduló környékén megszűnt. Egy ideig vegyeskereskedés volt a helyén, majd festéküzlet, nemrég pedig végleg bezárták.

Bejegyzések

Magát gyászolja…

2009. július 16. csütörtök Mohai V. Lajos Hozzászólás most!

1. Mi az oka, hogy valakiben, akit ötven esztendős koráig irodalomtörténeti szövegei kapcsán ismerünk, hirtelen megszólal a költő hangja is? Más szóval: miért éppen most?

MVL: Az utóbbival kezdem: élet- vagy inkább halottrajzi adat Kutyánk halála. 2002 augusztus 9-dikén történt a pismányi kertben, ahol az év kellemesebb részét töltöttük Dalmatánkkal. Kutyánk hosszú öregség után távozott oda, ahol a valódi végtelen, az öröklét húzódik; ha azt kérdezi tehát, hogy a költői megszólaláshoz mi a közvetlen indíték, akkor azt felelem, a Kutya halála. Mindaz, amit ez halál jelentett nekem. Ezt pontosan tudom; arra viszont nem tudok kielégítő választ adni, hogy a megszólalás műfaja miért éppen a vers lett. Vagy ami végül is kikerült a kezem alól, miért a költészet tartományába tartozik.

Ezzel együtt sem akarok megtéveszteni senkit: már a korai hónapok alatt látszott, hogy amit írok a régi és hagyományos halottsiratók formáját ölti, követi majd. Naiv és pogány szövegmondás a létről, az életről, a halálról. Ez lett végül a Kilazult kő című kötet.

2. Mennyi idő termése a szöveganyag, mi alapján kerültek éppen ezek a költemények a debütáló kötetbe?

MVL: 2004 nyarán kezdtek sorok, két-sorok képződni papír-fecniken, éppen olvasott könyvek margóin, borítóin, jegyzetlapokon. A szentendrei kertben kezdődött ez is. Ez a helyszín, ez a kert változott át a halál kertjévé, Kutyánk halálakor. A kezdet kezdetén sem versre, sem kötetre nem gondoltam; amire készültem, és készülök azóta is, prózakötet, de erről korai beszélni. Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: kiváltképp nem gondoltam „debütáló kötetre”, mivel nem a költői megjelenés, vagy szerénytelenebbül, „a költői jelentkezés” volt a célom. Ötven fölött már nem számítanak a fölösleges hiúságok; vagyis a Kilazult kő esetében azt történt, amit az első kérdésre adott válaszomban megfogalmaztam.

3. Egy beszélgetésben hangzott el ez a mondata: „korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni”. Része ez valamilyen élet- vagy halálfilozófiának?

MVL: Így van. Meghatározó volt, hogy korán láttam halottat; ott voltam abban a helyiségben, ahol Nagyapám meghalt. Emlékszem arra, mi történt. Hat évesen találkozni a halállal, látni, hogy egy élet befejeződik, több mint kísérteties és megrázó esemény; továbbá megérezni valamit abból, hogy a halál puszta ténye, az élet elmúlásának visszavonhatatlansága mit vált ki azokból, akik tovább élnek, a hozzátartozókból, egész életemre rányomta bélyegét. Gondolhatja, hogy ez az élmény – akarom, nem akarom–, elkísér a síromig. De elárulom: sosem törekedtem rá, hogy átgyúrjam, regényesítsem, irodalmi élményeimmel helyettesítsem, főleg pedig az nem, hogy megszabaduljak tőle. Hogy úgy tegyek, mintha nem lettem volna részese gyerekfejjel a pillanatnak. Nem felnőttes meggondolásból jutottam erre a következtetésre; túlérzékeny gyermek voltam, vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol néha úgy éreztem, minden mese szörnye fölfal engem… Vidéken sokat járnak az emberek a temetőbe; gyermekkoromban sok temetésre vitt el magával a Nagyanyám. A kanizsai hidegházban nem féltem a koporsóban fekvő halottól, nem borzongtam soha…

Van-e valamiféle élet-vagy halálfilozófiára hajazó gondolat abban, hogy a „halottaktól nem kell félni”? Nem tudom. A Kilazult kőben azt mondom el, hogy mit gondolok az élet és a halál elválaszthatatlanságáról. Ehhez annyit: a földi életet kolduslétnek érzem, amit kapunk, koldus-alamizsna — attól a Kosztolányi által megfogalmazott „Ismeretlen Úrtól”. Vagyis nincs miért elejteni bármit is magamtól, ha már egyszer az velem történt meg. Továbbmegyek: azt gondolom, örvény fölött telik el az életünk. A többit az olvasóra bízom; döntse el ő.

4. A Hiába miért volna- című költeményben egy Weöres-idézettel „magyarázza” a Dalmata halálára keletkezett versek nagy számát. Úgy érezte, meg kell okolnia?

MVL: Most megfogott; amikor a Weöres-idézetet beillesztettem a versbe, nem gondoltam erre. Weöres költészete, mondanom sem kell, akárhányszor olvasom, nagy hatással van rám. Az ember, mi tagadás, esendő. Lehet, hogy valami dolgozott a tudatom mélyén, támasztékot akartam, megerősítést, ha tetszik „magyarázatot”, mástól, egy igen sokak által méltányolt irodalmi fenoméntól. Lehet. Ezt utólag nehéz rekonstruálni. Nem is törekszem rá; a kötet visszhangjából egyébként arra következtetek, hogy a Kilazult kő, mint kötet-egész, mások számára a siratás archaikus formáját idézi föl, és ebben nem mellékes körülmény, hogy fő-halottam a Dalmatánk. Egyik kedves – szakmabeli — barátom, Sebes Katalin erről a mozzanatról egyenesen azt írja e-mailjében: „szépek a dalmatasiratók — nemcsak a versek, de az is, hogy nem embert, hanem kutyát sirat — ahogy mondani illik — a költői én —-, ám végtére is az ember minden lény elsiratásakor magát gyászolja: ilyen egoista az ő természete”.

5. A kötet nagyon tömör, nem igazán engedi az olvasót fellélegezni. Csak egy-egy pillanatra, például a Vágj át a sűrűségen című versben csillan fel a halál világából való kitörés lehetősége. A kötet utolsó mondata viszont ez:”kő-jelenlét fuldokol/koporsódeszkák iszonyatában.” Ebben van némi ellentmondás.

MVL: A kérdés első felére a következő a válaszom: mint mondtam a Kilazult kő vers-együttese a halottsirató műfajára hajaz; innen a költemények tömör, vágott és nehéz karaktere. Hiába áll hosszabb-rövidebb szövegekből, egybe kell olvasni az egészet, mert akkor „adja ki”, és fedi föl magát; azt is mondhatnám, hogy a Kilazult kő akkor találja meg a saját súlyát. Az idő előre haladtával egyre inkább így gondolom ezt, bár a kötet megjelenése előtt sem forszíroztam, hogy folyóiratokban egyenként megjelentessem őket.

A kérdés második része ellenben már belenyúlik a kötet utóéletébe. Értelmezés. Ezért ehhez, engedje meg, hogy ne fűzzek kommentárt.

ÚjNautilus

Címke: interjú

” Az volt a célom, hogy a nézőt egy kicsit becsapjam” – Sipos Imre rendezővel beszélget Balogh Anna

Nacsapéreg 2.

Gonosz történetek – Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne”

Magát gyászolja…

Irodalmi és Társadalmi Portál