De mintha Frankie is sejtené már, hisz sejtheted, hogy itt valami nélküle, az ő híján történik vele. De honnan ez a sejtelem? És ez a tudatosság vajon?! Talán gyilkosok járnak el ilyen higgadtsággal és nyakig véresen; mert odalép most Alice Fly fésülködő asztalához, leül a kopott holmik, az ócska díszek fölé és úgy tesz, rak rendet a giccsben, mintha sajátja volna, mintha övé lenne mindaz, mit ezek a tárgyak idézhetnének itt fel, a rúzs ragacsa, a hasztalan púder, az ezüst, a rózsaszín, a lakkfényű retikül; és fölhúzza a zenélődobozt, amelynek fedelén angyal hasal, szája fuvolában végződik, ám a dallam eláll, akár a szél, mintha eső volna, miként Frankie tekintete marad ott a tükörben, hiszen három éve, a gyermekkora vége óta először hosszan, mélyen merészel tekinteni saját szemébe. Attól tartok, Frankie rájön valamire, arra szerintem, hogy nem önmagát látja, hanem magát a tükröt, szóval, mintha ő maga lenne itt a foncsor, és ezen nem meglepődik most, vagy elhűl, de ez a metafora…, igen, igen, máris kijárat ebből a patyomkin faluból, mintha elkiáltaná a játékban valaki, hogy nem ér a nevem, és a kiáltás mint hiány nyomán beszakadna itt a szöveg; Frankie, azt hiszem, észrevett minket, és félek, az észrevétel egyben belátás is, és túl pontos, oly élesen végső, hogy kihegyezi őt. Sejti már tehát, hogy őt itt senki sem helyettesítheti, mert ő a senkit helyettesíti, érzi már, hogy körülötte mindenki ki akar lyukadni valahová, hogy vinni akarják, jutni a valamire, szóval itt a hiányt kéne megneveznem újra, ha nem éppen az elnevezésével hullana önmagába…

Oké, Frankie, ezt feloldhatnánk úgy, hogy nem nevezzük meg, hanem állandóan becézzük csak, elárasztjuk a névvel; nevekkel, amelyek egymást fogják elbizonytalanítani saját eredetük, miközben a hiányt tán önmaga felől…; csodás tűzijáték lesz, úgy ám, ahogy folyton elutasítja a sok jelölőt, a hiány folyton elmozdul, elfeledkezik önmagáról ebben a fényes eljárásban, távozik majd minduntalan, hogy tiltakozzék. De őszinte leszek hozzád, Frankie, mert ebben a bombázásban nem jön majd létre a semmi, talán valamiféle káprázat inkább, miként felület; tudod, a hiány, ha szeretne valamit, azon kívül, hogy éppen most ne személyesítsem meg, talán azt, hogy higgy abban, fölkínálhat téged önmagadnak! Frankie, hogy a rá irányuló folyamatban, amelyet ő gravitál, elképzeld, hogy a valaki attól az, hogy tudatosan szűnhet meg az ölelésében, mintha élet volna az irányában, mintha ez volna az élet…, mintha az, hogy ki, ahogyan hullik…

No, nézd csak, ez itt, hogy cibálja, rángatja az ingujjamat, még a bokámat is rugdossa, mert ő ígérne inkább, ígérne neked vért és könnyeket, meg minél kevesebb fókát és egyre több eszkimót. Már megint a tragédiával spekulálna, hogy átlényegítsen és a semmit másra bízná ismét, újra és újra, mint téged rám. 

Persze, persze, azért nézz csak körbe itt, te lány, mert jogod lett hozzá, mert neked van itt, mert tiéd a jog. Nézd csak, ez itt a stukker, és forog benne, pörög a tár, a hat lövet, hiányzik majd három, Frankie…, hogy tetszik majd a szoba a vérrel, milyen volt élni, lenni a sovány díszletben, milyen volt fölnőni a tanyán, oly hirtelen, milyen most Johnnyt újra látni, mint egy kicsúfolt Marlboro-reklám, milyen látni az apádat, akit niggerként verettem meg a nagybátyáddal, hogy tetszik a sors, Frankie? Ízlett-e a süti?! Eléggé kurva volt Alice Fly?!!

Nézz szét e beszédben, és mondd csak, tudnál még szeretni?! És ne gondolj az emberrel közben, ezért magadra se, mintha áldozatra, láss csak át azon, nézz keresztül rajta, tapintsd ki valahány porcikáját, értelmezd szét, miben otthon sosem voltál, és itthon is csak most vagy és jelen, miként velem, ahol mindig csak fulladtál és fulladsz nyomában a nyomnak, amely fulladásban beléd szerettem, de ne gondolj a halállal se, miként az emberre, se kéjre, mert ha van agapé, akkor ez az.

Kívánhatom csak, hogy értsd, mit innen csak érezhetsz, a súlyát, hogy szeretlek, hogy teljesen fordulok feléd, és ez a figyelem úgy marad benned, nálad itt, akárha körülötted, hogy ez vagy te, mintha az érkező magból bomlana vissza a szeretkezés, és veled nem valaki, hanem én fogannék, mintha te velem. Azt pedig nem kívánnám, de szeretném, és ezt, egyetlenként, talán nálad is jobban, hogy utánad ne jöhessen más, mert szeretném magunkra zárni az ajtót, tudod, ha nem is örökre, de addig legalább, hogy megölelhesselek, csókolhassalak végre. Szeretném elkeríteni ezt a viszonyt, és igen, éppen úgy, mintha gyereket csinálnánk…

Érezd meg, mert innen meg nem értheted, a gyöngédségedre én szorulok, mert elfáradok, igen, pontosan benned, mintha a kapcsolattal tartanék kapcsolatot, mintha folyton elhagynám a hátteret, és aki kiválik, az a honnant érteni kényszerül, mintha az adottat kihasználni és fel, akár egy mindig-új technológiát, amellyel állandóan fellövik, akár egy rakétát, amivel más feltételek közé, új törvénybe kell, kénytelen jutni!           

Figyelj rám, Frankie, tudod, a csúcson nincs morál; így van, csak a döntés, az eredendő, miként kényszer, az egyetlen lehetőség ott a cselekvés, és előtte, hogy visszanézz, mivel csak múlt van, az állandó szél fúj itt nincstelenül, és meztelen most, akár egy hamvadó szerzetes, és emlékezés van, emlékezés számtalan viszonyra,… végül egyetlen viszonyra a szerkezetben…; innen lesz a belátás rálátás végül, amelyet a vágy kísért miként nosztalgia, hogy visszajuss a háttérbe, és a jövendőre onnan emlékezz…, de a beletörődésnek mégsincs esztétikája, Frankie…

Azt hiszem, olyan ez, mintha a Naprendszert próbálnánk elhagyni. Te viszont, elhagyhatod e rendszert, el, mert szeretlek, és a rálátást is…; hamarosan számtalan rendszer lesz majd köztünk a távolság. Olyan leszel, mint az a csodás aranykorong, amit valami űrszondába helyeztek, mert a végtelennek szánták, amely lehet, végül mégis vissza, a mítoszba ér. De befejezem, mert nincs mit mondanom már, s mert árnyékot vet lassan a magány, miként a történetben alakhoz jut.

 

Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!

 

 

Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.

A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.

A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.

Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.

Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.

Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett:  „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.

„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.