Mindannyian megrendülhetnének ebben az élményben, azonban a Nap továbbra is süt, a pajta ismét szalmát köhög föl meg dülöngél is, a madárijesztő mégis halott, és Apu is színesbőrű, egy néger, a lánya, Frankie, pedig félvér, egy mulatt, akinek anyja élénkvörös ír asszony volt; talán csak a szél áll el, mintha eső volna, mintha egyedül fogta volna föl, hogy ugyanúgy azért mégsem maradhat minden, minden a régiben. Zavarában még a sütemény illatát is visszafújhatná a helyére, ha emlékezhetne, hol is talált rá, hogy honnan emelte el, ha egyáltalán megvolna még az az illat; vagy megigazíthatná azt a képet a falon, ehelyett elejt inkább mindent, leteszi a nehéz trágyaszagot is, és magától kezd vetkőzni: ledob kukoricacsuhét, fűszárat, és elhagyja magát, mint akit rajtakaptam, hogy úgy akar távozni innen, úgy hagyni el most e birtokot, örökre magára, miként az ilyen, az efféle tanyákat hajnalban szokás. Most az értetlent játssza, aztán hanyagságot tettetve sétál el mégis a ház mögötti konyhakert felé, lyukas zsebeit kifordítja, gombolyag madzag hullik belőle meg néhány kabátgomb, és hóna alatt az udvar finom porával fütyörészve szűnik meg most a whiskey-s üvegek száján.

Jó két, hárommérföldnyire onnan, egy férfi közlekedik a lován, valahol a húszas éveiben jár, hogy belé vagy abból kifelé tart, meg nem mondaná senki; az is lehet, delel, mindenesetre éppen a suhanc széllel szemben.

Felpöcköli izzadt homlokáról a pöndör szélű kalapot, miközben elégedetten lép alatta a paripa. Így, tehát poroszkálva szakítja most le fogai közül a fűszál elhasznált, szálkássá metszett végét és némi nyállal veti az útszélnek, ügyesen, mint aki régen megtanult már bánni a nedvességgel, aztán unottan rágja cakkos szája szegletén táncoltatva tovább azt, ami maradt. Mielőtt kihűlne a homlok, megtapad rajta az udvar pora és csípve, viszketve telepszik a borosta közé is. Megborsódzik a hát, kirázza a hideg a lovast, aki a gyeplőt alig mozdítva, szinte a gondolatával állítja meg hű társát most, és róla nem lekászálódik, hanem csodás ív az esemény, miként elhagyja hátasát, el a nyerget. A közeli kukoricás felé külön bandukolnak már, és minden lépésre csörren a sarkantyú, bévül is vannak néhány sornyit a címerek között, hegyes csizmájával hanyag mélyedést rúg a laza földbe; eloldja nadrágján a roppant övcsatot, csupasz farral lebeg immár az államok felett.

Johnnynak hívják a fiút, végzi a dolgát. Fölzúg a kukoricás, mikor könnyebb lesz neki, amikor egy félmosolyban nyugszik meg szája sarkából kunkorodva az égnek kurtán az, ami a fűszálból maradt. És nincsen ebben akarás, nélküle zajlik, az ifjú híján mindez, tőle függetlenül egyenesednek ki belei, heréje pedig ernyedten himbál, majd elhelyezkedik egy forró rögön telepedve meg, hagyja magát cirógatni az inger hiányában langyosodó széllel.

Egyetlen rúgásnyi újra a föld, a termő, mely be nem takarhatná azt, mi elhagyta Johnnyt az imént, tehát megtapad csak tetejében a jó Tennessee, akár a panír a nyers húson és legyek fénylenek fel az elhagyott halmon zölden; szóval, mint a szerencsés nyomkövetők a nemrég még élénk táborhelyre, úgy lelnek azok frissen e forró zsarátnokra, és így járnak, ily könnyen Johnnynak nyomában. Ő pedig megigazítja most új, meggabalyodó pányváját, majd elindul azon a csodás íven, vissza a nyeregbe. Míg föl nem tűnik a tanya, úgy mulat, hogy fölpattanó hüvelykujjáról röppenti égnek kedvenc féldollárosát, átadva azt a két és nyilvánvaló lehetőségének, ennek a Johnnyt oly kifejező valószínűségnek, hogy fejjel tér-e vissza vagy az írással: tehát pendül az érme, kissé mindig az ifjú elé, hogy alálépjen a lova; így, latolgatva hát, épül lassan, vontatottan szemhatáron a tanya, ez a rozoga díszlet a négerrel meg a félvér lánnyal, amelyhez lehet – mert így sejti most – nem is ő közeledik, hanem az férkőzik valami különös erő által tántorítva, egyre közelebb őhozzá.

Elég annyi hozzá, díszlethez így jut az alak, tét nélkül, csak úgy kockáztatva, nyers zekéje marhabőr, félkövéren vörös a kavics a nyakában, egy amulett, egy tigrisszem, és a kalap, az rajta továbbra is ügyesen áll.

Egy skótjuhász sántít Johnny tarkán toporgó lova elé, amit a tanya bocsátott el,  de nem olyan értelmes Lassie-forma, az ember legjobb barátja, amelyik szinte a gazdival együtt várja a vendéget, aztán vidáman ugat rá, hanem az a megbízhatatlan típus, amelyik születése óta mindent és mindenkit azonos gyanúval méreget, akit a gazdája egy lánc végén tartva próbál kiismerni, fogva tartva hát legalább egy hosszú évtizeden át, mert lelőni vagy agyonütni nem tudná, és minden második héten megpaskolja egyszer a hátát, hátha megérti, hogy szeretik, ahogyan szeretni lehet, de legalább is elfogadják, ám többnyire maga a falkavezér is elkerüli, még ha szánja is, mert úgy lehet megszokni őt, akár egy házsártos szomszédot és úgy is szeretik, és avval jutalmazzák végül, hogy nyugdíjazzák, hogy elengedik a láncról; szóval egy ilyen eb ugatna ki loncsos, összetapadt bundájából, bele az ifjú érkezésébe, ha tudna még ugatni, úgyhogy hörög csak, köhögve vicsorog inkább a klasszikusnak ígérkező viszontlátásba.

„Íme, megjött Johnny, látod Apus, látod, együtt mehetünk pecázni mégis!” – kiált nem is Apus, vagy a ház irányába, inkább önmaga elé Frankie, és tényleg, mintha forgatókönyv vázlatában mozdulna a szerelem felé, Johnny pedig egyik karjával a nyeregbe kapaszkodva a másikkal nyalábolja el hóna alatt és ragadja föl a lány karcsú alakját a derekánál udvarról a lóhátra, hogy még emelkedtében nyomban szájon is csókolja. A nyelvét pedig, nos, nem mozdítja sem szenvedély, sem a szerep, kiölti csak flegmán, miként suhanckorában egy vak indiánra, most pedig bele a lányba, az első fagylaltját, mit anyukája kínált, is így nyalhatta.