A jelenet úgy lenne remek, ha az ifjú Apust úgy üdvözölné, hogy összecsípi balkezének hüvelyk és mutató ujjával a kalapja karimáját és hátra mozdítja kissé a fején, mintha azt jelezné, üzenné ezzel, ha valamire szüksége volt itt, azt máris megkaphatta már, és mindenki más pedig örüljön, hogy erre vetette őt, Johnnyt az élet, szóval milyen szerencséd, szerencséjük lehet, malacunk ővele, ám előfordulhat, hogy mindennek semmi jelentősége, mert máshová ha sodródna, magát ott is így viselné tán. Elég az hozzá, most és itt, így, amiként.

Telhet-e egykedvűen a vacsora? Nagyöblű, zománckék a kanál, amellyel Apus a paradicsomos babba merít, a nyele igen hosszú, ő mégis szinte a tövénél fogja marokra; cuppanva hagyja el a merítőt a sűrű massza, majd csattanva áll egy-egy rücskös halomba meg, és nem terül szét a horpadt bádogtányérokon. A börtönben oszthatják így az ételt, hol étvágy nincs, csupán éhség, bizonyos szemet kopogtató; Apus tehát nem kínál, hanem ad, szóval kelletlenül röviden, azaz kimérten hirtelen, mintha a taknyát vágná ki az ember, vagy pofontól szabadulna, továbbítaná, ami szükséges és rossz, esetleg, vagy egyszerűen feleslegesnek vélt. A fiataloknak jut a két, különböző készletből származó ezüstvilla.

Tréfálnak most, melyikük talál oly kövér paszulyra, amely a villa valahány, mind a négy fogát befogadja, turkálnak hát az ételben, mint a gyerekek; a játékot Frankie kezdte, gondolhatod, amikor Johnny a combjába markolhatott az asztal alatt, rajta meg, az asztalon tehát négy teríték van, az a negyedik, amellyel mindeközben Apus gondol, úgy áll ott, mint az az egyetlen kép a falon, megigazítva, mégis, föltéve inkább úgy van, mint a kérdés, hogy ki fogja megenni, mi lesz azzal a negyedik adaggal.

Gyanítom, a lábosba vissza nem kerül; szerintem, eltemeti majd, ahogy húsz éve immár minden este egy bizonyos helyen, ahol minden vacsora egy-egy ásónyom lehet, hol meg nem teremhet semmi, mert azt ő, Apus nem hagyná, s mikor beteg lehetett, Frankie gyomlált ott fáradhatatlanul és számon kérve. Apus gyakran kijárhat ide, alkonyatkor például, mikor is először temetett és hajnalban; avval fekszik és avval kel hát, képzelheted, nézegeti, méregeti, hogy gyarapodik ez a különös vetemény. Két éves lehetett Frankie, úgy számítom, mikor ráfért volna a ház…, lehet, manapság már a tanya is.

Most mit mondhatnék? Nekem tetszik ez az el nem költött vacsorák kertje…, ez a terpeszkedő hiány, miként élet- és emlékmű, ez az önmagának fordított föld, ez a kigyomlált és visszataposott, a hátrajátszott, ez a visszacsévélt élet. A parlag, miként cél, ez a félélet meg félmúlt, ez a senkiföldje, a terjedő ismeretlen, mintha Amerika fedezné itt föl Európát és a divat az ágyékkötőig, a Krisztusba vetett hit meg Manituig bomlana vissza… Tetszik ez a túlgondozott, kísérleti vágytemető mint házisivatag, kedvelem a hiányba vetett figyelmet, a ténykísértő szorgalmát, mikor végtelenre forduló gyászmunka. Amikor a jelen csak a múltnak csinál helyet, az pedig jövővé emlékként növekedik. Apusnak is bejön a hátrafordulás esztétikája, ha a hiány a lehetőségre vigyáz, egy valaha lehetségesre, és szépnek őrzi, miként jövőt. Olyan lehet ez, mintha az ugar, az űr kezdene hinni benned, aztán lassan helyetted akarni, és döntésre sohasem jutni, okosan.

Tudod, mit? Megeshetett, hogy Frankie otthon nem, távol inkább lehetett, bálban vagy a nagynénjénél és Apus, valaminő különös késztetéstől, talán zajtól hajtva, jajszótól az udvar felől, elhagyta a vacsorát, magára a terítéket, és az erősödő jajgatás nyomába fegyveresen indult, végül pedig utána úgy vetette magát, hogy artikulálatlan üvöltésre nyitotta rá, tépte föl, szakította a pajtaajtót és rémületben harapta a nyelvét el, de a sötétség mégis magában tespedt ott, szalmát lengetett csak szerintem, mikor rámeredt a duplacső, és fűrészpor szállt a lámpafényben.

Mondanom sem kell, a visszatéréséből sem lesz Apusnak belátás, mert az eszcájg, az ezüst ugyan kiállt az ételből, később még ki is bicsaklott belőle, zuhant neki a zsíros hajópadlónak, a szalvéta meg a tányér pereme alá hajtva illendően kétrét, de vajon ki, mert alighanem étkezett itt valaki a történetbe tolakodva, míg apus saját üvöltése után járt. Ám éppen úgy, mint akkor a birkanyírók tükrében, önnön tekintete helyett, ismét valami nyomára lelhetett csak. Tehát a porcióból, amely jelenleg a negyedik, hiányzott egy mozdulattal, szóval a hiányból éppen egy kanálnyi hiányzott. Apus boldogságba zsibbadt, szája sarkából vér szivárgott.

Oly tiszta lehetett az idő, mikor Frankie másnap délelőtt hazatérhetett, hogy az itató valahány cseppjét sugaraira tűzhette a Nap, gondolom, hogy szikrázzon. Apus úgy fogadta lányát, hogy a tányéron száradó ételre mutatott meg a villára a padlón, és azt mondta, mondhatta, nézd meg, kislányom, látod, itt járt édesanyád, aztán Apus sírhatott. És lehet, Frankie emlékezete szerint először, bár mégsem hinnéd, mert mit csinálhatna ott, azon a fonák ültetvényen alkonyatról alkonyatra és virradatonként. Persze, ráképzelhet, képzelhetné azt a másik, a teljesnek vélt és lehet, jobb életét is mindig, na de annak is sírás kell hogy legyen a vége. Sírt tehát, és nem először. Ez nyilván valamelyik hálaadáskor történhetett, és ha lett volna hó, Apa és leánya utoljára, és föltétlenül először, hanyatt is vágják magukat belé és angyalokat, angyalkákat legyeznek, formáznak a közeli, a nyomoktól szűz domboldalra, amely az idő és a dolgok jelen állása szerint meglehetősen vadvirágos, zömében búzavirágkék, de bevérzik vagy fölgyullad rajta néhány pipacs is.

Apus, kiben egyetlen szóhoz jut éppen a múlt, ahhoz, hogy valaha, az evőkanalát is marokra fogja, miként imént a merőt, és akárha sok kis gombócot aprítana, úgy csörömpöl annak élével most, mert rendezi, elteríti a magáét, amely leghangosabban talán mégis az övén, az ő tányérján csattant, amint magának mérte azt az előbb, osztotta utoljára.