Egyedül és értetlenül indulnak aztán horgászni, párhuzamosan közlekednek haladva egymás mellett a víz felé. Apus emlékezik nyilván, Frankie még remél és Johnny megvan, míg oda nem érkeznek.
A háttér lehetne mesés, mint gyerekszobában a falvédő, óriási, galóca formájú, pöttyös kalapú gombákkal, egymásra mosolygó erdei álatokkal és éles színekkel giccses kissé, amelytől a legtompább képzeletet is elönti a vér, de elvásta már az előzmény, úgyhogy felfeslett és rongyos csupán, meg fakó is, így nem látni messze… Vadkacsa persze röppen, de az is csak úgy, mintha valaki ráunt volna a tetemére és kihajítaná most a sásból. Énekesmadár ülhet még a beszakadt fahíd korlátján berekedve, üvegszemmel, akárha kipreparálta volna az iménti jelenet.
Apus zsebéből herfli kerül elő és lógó nyelvű, elfűzött bakancsával kezd ritmust erőltetni a folyópartra, mely minden toppantásra nagyobb közönnyel porzik föl, mint egy öreg szőnyeg a padláson. A por nem mozdul apusnak közeléből, akár valami elvont, egyszeri molnárlegényen a liszt, úgy fakítja kékszín, kantáros pantallóját: finoman szál e szürkeség, úgy hinti magát, hogy lehetne cement. Csontfehér ingjének ráncaiba gyarapodik kedvére, de a verejtéktől elsárgult gallérhoz mohóbban ragaszkodik vígan mocskolva tovább. Hangsúlyozza az arc barázdáit is, kiváltképpen a hegeket, akárha durván, rosszindulattal sminkelve űzne gúnyt Apusból a helyzet. Ő pedig azt fújja ütődött harmonikáján, kísérve magát a háttérnek e tompa tónusában, hogy Hatalmas néger, éjfekete,
úgy hiszi a mennybe
villamos viszi be.
Villanyossal néger
nem jutsz te oda,
elszabadulsz, hidd el,
az Úristen szabadít fel,
villamossal néger,
nem jutsz sehova!
Bújik a bokszos
a kazal mögé,
ujja a ravaszon,
szeme a malacon,
dördül a puska,
golyó süvít,
a jószágnak mohón
neki esik, friss hús…!
Hányódtam volt
a kertek alatt,
feketekígyó a
sarkamba mart.
Hej, nevetve
fordultam visszafelé:
– Harapj csak újra,
te aljas, ne félj!
Kacagva néztem
a hátam mögé:
– Harapj, te aljas,
tőlem ne félj,
marj belém újra,
tőlem ne félj!