A sudár déli teremtés kávébarna bőrén zöld bársonyruha fénylik, ragyog a napfényben, lábait oldalt lógatva, nőiesen üli Johnny mögött a lovat. Átkarolja az ifjú derekát, hogy hosszú, szép ujjait, egy leszakadt gomb nyomán támadt nyíláson át a kockás flaneling alá csúsztassa; érzékien tapintja ki a vőlegény feszes hasát, és arra gondol, oly göröngyösen kemény, akár egy mángorló, hogy fehérneműt is moshatna rajta. Tennessee valahány ingét, hófehérre…
Éppen három esztendővel arrébb, hadd gondolom csak el, Frankie egy barokk fésülködő asztalnál üldögél, kibontja kontyát: derekáig hullik fekete haja, szóródva sűrűn vállára, tekintetére, elfüggönyözi őt, mintha mennyasszonyi fátyol. Aztán rázza meg hirtelen fejét, daccal, mint egy ébredező óvodás, aki nem akar reggelizni, harisnyát húzni, elindulni. Tükörbe kerül hát a magas homlok, a tusszínű szemöldök íve, a szív alakú ajak, és visszaszúr végül a kutató, vizsgáló fekete szempár, aztán a virágzó textiltapétának fordul inkább, nyíló burbon-liliomoknak.
Hájas gőz hömpölyög tógában a nyitott ablakon át, mászik a szobába a földszinti kínai mosodából, de ráveti magát a huzat, letépi öltözetét, és e pongyolában foszlik, siet szét, tovább a dolgára. Némi párát mégis az üvegen, a hideg tükrön felejt, gyöngyözni. Szekrény mélyéről kiemelte közben, az asztalra most ülteti Frankie maga elé kedvenc játékát. Mozgatni kezdi, aztán figyelni, hogy simogatja, nézegeti magát a baba, grimaszol a tükörből, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten.
Ablakhoz indul babával a lány, látni, hogy ered el az eső, és szakadni kezd majd tényleg. Először, mintha az utcára az égből lőne valaki, sötét felhők közül az út porába vaktában sütve fegyverét: fölporzik a néhány esőcsepp, majd nyomtalanul eltűnnek, akár öngyilkos pilóták az óceánban. Aztán megtámasztja puskáját és ütögetni kezdi, célozva háztetőkre, az ereszt, az alá igyekvők vállát, zsinóros kalapokat, masnis főkötőt, és bekopog néhány ablakon is; most érkező és távozó postakocsikat, tetejükön világraszóló kofferokat, útiládákat püföl, aztán közeli vasútállomást; dobol cilinder tetején, eltalál néger koldust, kölykök fenekét veri el és kóbor kutyák hátát, részeg indiánt pofoz, a kocsma elé kötött lovakat ütlegeli, korbácsolja végül, hisz övé már az utca, melyre kartáccsal tüzel kíméletlenül, söréttel dagasztja immár záporozva.
Míg zsebében a három dobókocka valahány oldala hatos, szellemesen fordul Johnny, könnyedén a golyók alá, kocsmából a tűzvonalba, és sisteregve alszik ki most szájában a húsos szivarvég, mit egy parkoló kanca alá repít. Összefogja balkezének hüvelyk és mutató ujját a kalapja karimáján, megfogja tehát, hogy előre, a homlokába mozdítsa kissé, ne csapjon már arcába a víz. Tarka ponchóját igazítva a péppé lőtt, fölázott utcára lép, amelyet cuppogtatva csizmájával, jobbra tartva segíti tovább dagasztani. Az útjába kerülő lószart pedig, nos, néha átlépi, néha nem, elhordja többnyire, vagy ha tetszik, szét, a nyilvánosház felé.
Templomajtó nyílik, táruljon most a fiútól balra, és utcára dalolva folyik, árad a gyülekezet, és e víg menetben sétál tovább az ifjú, hogy elkeveredjék az énekszóban:
Lyukra lel a róka lenn,
fészekre a kánya fenn,
otthont talál valahányunk,
csupán a vétkes nem.
Elég már a próbából,
valamennyi napjából,
Az Úr, ha hívna,
idehagynám,
ezt a sivár világot.
Metodista vagyok,
metodista én,
amely hitben kereszteltek,
abban halok én.
Bűnös szenved betegágyán,
jön a halál, bekopog.
– Kotródj, végzet, gyere doktor!
Kicsit még hadd maradok.
Hívő fekszik betegágyon,
jő az angyal, bekopog.
– Gyere, halál, eredj, doktor!
Immár útra kész vagyok.
„Amely hitbe kereszteltek, abba halok én…” – dúdol sodródva Johnny, kontrázva mosolyog e hömpölygés tetején, úszik, miként könnyű hordalékfa vagy dinnyehéjként lebeg, de némi whiskey lötyög tán az alján, tehát mint egy dugó nélküli palack, lassan telik inkább, üzenettelenül, mielőtt elmerülne, ám partot ér mégis, eresz alá lép a fiú.