Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…
Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon, így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.
Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket. De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.
Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:
Csavargó kártyás volnék,
játszom nyáron és télen.
Zöldposztó, ha elém terül,
kidobom rá a pénzem.
Washingtonban időztem én
egyszer vagy három hetet,
megszeretett egy szép leány,
magam is megkedveltem.
Hazavitt és legyezgetett,
babrált velem az ágyon.
Az anyja fülébe azt súgta:
A játékost úgy imádom,
a játékost úgy imádom.
Ó, lányom, édes angyalom,
hogy bánhatsz így el vélem?
Itt hagynád a vén anyád,
csak hogy ezzel elmenj?!
Anyám, anyám, ó, jó anyám
szeretlek, hidd el nékem,
de nincsen arra dal, se szó,
a játékos megnyerte szívem!
Vertem a blattot Washingtonban,
zsugáztam spanyol tájon.
Georgiába most indulok én,
végső partira vágyom.
Úgy hallom, vonat közeleg,
jön felém egyre csak robog,
száguldó mozdony sípszava,
egészen szívemig hatol.
Anyám, anyám, ó, jó anyám,
magadat ugyan ne áltasd!
Viszont, ha újra látni fogsz,
a játékossal látsz majd!