A párkányról néz Johnny után a baba, mereng kicsit az ifjút borító szövet színein, majd a mélybe veti magát, tócsába arccal, a mosoda elé, és taligát gördít rá a kínai, aztán zárja utcára ablakát a lány.
Azt hiszem, Johnny, nem akar babrálni, bíbelődni azzal a hétlakatú ládával, amire azt vésték, szerelem, amit Anyu hagyott Frankie-re, amelyet ő, oly szívesen felforgatna, föltúrna az igazságért.
Különös pár ők, ahogy mondom, a fiú hígnak tűnik, még ha dalia is, a szimmetrikus leány arcán meg tökéletesnek a mosoly. Kényelmetlen lehet Johnny-nak ez a vizsgáló, fekete szempár is, akár feloldódhatna benne…, de egymásba mégsem tűnhetnek, gyermektelenül nehezednek össze inkább, vagy mint két, rideg birodalom, kik egymástól a követet is sajnálják. Lehet, borzasztó ez a gesztustalan világ, ahol minden üzenet az enyhülést kezdeményezné, és valamiféle presztízsveszteséggel jár; szóval, bármit is tenne itt az ember, ronda hidegháborúban lenne tenni kénytelen.
Ha bonyolultabb is, szerintem a kocsmázás állandó, onnan az imént nem először távozott, benne gyakorta fordulhat meg a fiú, miként a kocka. És miközben pókerezik, a cimborái szekálják, ugratják újra és újra, hogy „kihozhatod a niggert a dzsungelből, de a dzsungelt nem hozhatod ki a niggerből!” – és így, viccelődve kényelmesebb valahogy, élcelődve otthonosabb nekik a város, e vidék, nagyszerűbb a nyeremény és hitványabb az adósság.
Ez a dzsungel dolog a négerrel hangzik oly frappánsan, hogy ettől meggyőző, amit inkább a hatásáért eredményes hangoztatni, mint igazságáért, emellett nem megy el az ember fia, csak úgy, szótlanul, hanem kénytelen kelletlen állást foglal, így-úgy, de mégis, mintha az anyját szidnák. Mondjuk, mosolyog vagy megcsóválja a fejét, hogy ejnye-bejnye, esetleg kikéri magának és távozik, vagy egyszerűen úgy tesz, mint aki nem hallotta és másra tereli a szót. Általában a fiú úgy tehet, szerintem, mint aki nem hallja, és másra nem tereli a szót, hiszen elárulná, hogy mégis. De előfordulhat, hogy néha mosolyog, talán nevet.
Addig járkál most faltól falig a szobájában Frankie, föl és alá, míg az elhatározásig jut, hogy maga ered Johnnynak nyomába. A lépcsőn nem leszalad, hanem méltósággal ereszkedik inkább, mintha legalábbis a jegyese kísérné az oltár felé, hogy rányissa az ajtót a szakadó esőre. Aztán – ha oly élesen nem látnám, magam sem hinném – az utcán, mintha feszülhetne híd fölötte, száraz lábbal kel át, hogy tiszta cipőben lökhesse be a saloonnak lengőajtaját.
A pulthoz érve, szelíden, egy korsóval kér a lány. „Mit mondhatnék Missis – így a csapos –, mint útjelző táblán áll, tíz perce, hogy Johnny elment, és öt perce Alice Fly…” Az ágyban tehát Alice mosolyog nedvesen, puha combját szétnyitja, eltátva nemi szervét…
Gondolhatod, hogy Alice-nek, akiben megfordulhattak már néhányan, seszínű a haja, honnan is tudnám, mért dugják az effélét, hacsak azért nem, mert éppen a dzsungel hiányzik belőle, a vegetáció, mert oly kihívóan puszta és színtelen, azonban annyira mégsem reménytelenül, hogy abba vetni kell valamit, vagy vetődni netán, még ha öntudatlanul szóródva is, esendően, ahogyan Johnny, miként a gyom, ráadásul Alice-ben van valami éppen a zsíros humuszt, a termékenységet mint ígéretet megelőző, valami egynemű előtti engedékeny erjedés, ezért állhat úgy rajta most egy bármilyen ékszer, valami saját párában a nyakán derengve, mint komposztra hajított tojáshéj: nem ragyogva hát. No, és a parfüm is, rajta nem mint felületen hat, fokozataiban érvényesülve, fej-, szív- és alapillatában, hanem belékeveredve, akár a gőzbe, a test felé ernyedve szűnve meg, abba emésztődve tehát.
A test pedig, hogy lehetett-e idő, vagy akár egyetlen pillanat, mikor az virágzott, magam sem érzem, de gondold inkább ama típusnak, amely születésétől, vagy ki tudja, esetleg fogantatásától fogva hervad, de a felület nem bizonyít rá semmit, még csak nem is árulkodik, talán csak kínálhat, mert a keblek állnak, még ha görnyedve is kissé, és a hasfal is lányosan ernyedt csak, talán a fenék, és a körte hajlamú alkat, a konzisztencia: az állag tapasztalata bíztathatna itt ítéletre, ahogy az Johnny érintése nyomán hullámzik, és a hullám elterjed, és ez a terjedés körvonalazza Alice-t, szerepének kellemesen közeli végét, a rövid történetet, mintha kavicsot dobnánk egy tócsába.
Azok a férfiak, akik gyakran támaszkodnak benne, mint valami krimóban a pulton, mindezt tán úgy fejeznék ki, hogy Alice-t azért jó dugni, mert jó meleg és lágy belül. Persze, aligha gondol rá egyikük is, miként éppen te, egy napon felejtett vizestömlőre. Egyébként nem hinném, hogy Alice nálunknál rosszabb lenne, hitványabb csak azért, mert kacagása hurutos kissé, és e latyakos jókedve többnyire indokolatlan. Mert Frankievel is történhetne ám hasonló, persze nem itt és így, tehát mégsem.
Johnny eloldja nadrágján a roppant övcsatot. A félregombolt, hosszúszárú alsóból kisandít most, miként Alice mókásan nevezi el, a kopasz hadnagy. Nevetgélve szalutál neki, és alászáll az ifjú, hogy lustán és hamarosan érkezzen majd Alice-be.
Miközben Johnny félre, Frankie az emeletre lép puhán, akár háztetőre kandúr. Lassan, gyanítva nehezedik a bejárati ajtó kilincsére és így jut, ily könnyen Johnnynak nyomára. Flanel az ing a széken és kockás, sáros a csizma a padlón, a fogason egy fegyverszíj, arról pedig a colt lóg. Johnny meg a belső szobából szuszog, elégül, mintha szaftos steaket fogyasztana ott, birkózna vele a tányérján. Gondolhatod, hogy onnan Alice is felkacag néha latyakosan és indokolatlanul.