Nézz rám, a szemembe, Frankie!
Pontosan tudom, mire gondolsz most, hogy van-e különbség, ha valaki a létet a tarka mozgalmasságában tapasztalva éli-e, vagy belátja azt a lényegében, és hogy e kettőt vagy éppen a kettő különbségét hívhatod-e életnek, ami lehet-e távolság, út, és hogy rajta a sebesség elrendelt-e, de eláll a történet nélküled, akár a szél, mintha eső volna vagy vér, miközben tudod, hogy már döntöttél…
Jól van hát.
Frankie föláll az asztaltól, és a fogashoz lép, tokjából a fegyvert természetesen előhúzza és rájuk nyitja a szobát szenvtelenül, mintha tiszta ágyneműt akarna húzni csak kettejüknek otthon. Most érkezik Alice-be a fiú, persze, lustán szórja a magot, nagyot sóhajtva, akárha lelkét lehelné éppen. Frankie a férjére mutat, karja pisztolyban végződik. Fénylik markában a gyöngyházmarkolat, az ujja a ravaszon, a fegyver végén tehát Frankie ragyog.
Johnny feltérdel Alice-ből, csöpög a lepedőre, közben Frankie felé hunyorít; azokra a viccekre, tréfákra szokott így, melyeket nem ért, és most ezt nem. „Mi ez?”
„Szerettelek” – szól a lány, és úgy áll ott, mintha nagyjából pont ezt akarta volna mondani, és valahogy így, igen, ahogy olvasod…
Eldördül! Az ifjú széttárja karját, továbbra is értetlenül, akárha éppen elmagyaráznák. Újralőnek, egyenesen a mellébe a tanácstalanságnak.
Ahogy akarod, az utolsó lövés, az a harmadik, a torkán találja a fiút, miként valaha Franz Ferdinandot, de ő nem előre bukik, inkább hanyatt esik tőle, valamiképp oly klasszikusan, ahogy a némafilmeken vágódnak el a banánhéjon. Gondolhatod, Alice-nek se kell több, ám mielőtt elhagyná, alaposan összesikoltozza a szobát.
Mint valami kenőcs, úgy ragad, de ragadd pontosabban meg, ne sajnáld szóval, szóval a tócsa, úgy terül szét a padlón, oly tehetetlenül mint egy szélütéses korhely, akiben az utolsó parti emléke is úgy hullik lapjaira, akár pakli az ügyetlen osztásnál vagy keverésnél, mint aki nem tudhatná meg soha már, veszített-e vagy nyert; és ha igen vagy nem, akkor mit is, azon az utolsó éjjen.
Nem szivárog el lassan, sűrűn bugyborékolva a vér, a mocskos hajópadló eresztékeibe.
Legyek lelnek Johnnyra; zölden csillognak a bevérzett szemgolyón, és köpnek ügyesen a könnyében ázó retinára, ezekre a kihűlő, fénytelen, homályos ablakokra, amelyek valami mellékhelyiségből nyílhatnak, amelyek mögött ott haldoklik most Johnny, éppen oly magányosan, miként eddig élt, ám föl mégsem tűnt számára eddig. Ez lehet az első élménye, mert ez, mintha mégsem nélküle történne, mintha összeérne immár ez a sok ővele rendelkező ösztön. Elég annyi hozzá, hogy Johnny elég értetlenkedve haldoklik. Ő nem lemond az életről, inkább fogy belőle, párolog, mint a napon felejtett stampedliből a pálinka. Valami olyasmi járhat a fejében egyetlen kérdésben sűrűsödve össze, hogy: „ezt most mért kellett…?” Pontosan tudom, Johnny, mire gondolsz most, hogy nem is te mozogtál oly katatón Alice-ben az imént, hanem a péniszed, és az, mintha nem is a tiéd lett volna, gondolsz arra, hogy ebből még kinőhetnél, mint kamaszkorodra a babahájból, aztán belenőhetnél a férjbe is, mint a bátyád cipőjébe, szóval csak idő kellet volna, még egy kis időre lett volna szükséged, hogy megváltozz, akár mindnyájunknak. Szegény Johnny, ha legalább bátyád volna!
Frankie megemeli szoknyáját kissé, meg ne botoljék benne és Johnny sűrű, ragacsos vérébe oly nyugodtan lép és hajol férjéhez, akárha piknikezni érkeztek volna, és az elszundító Johnny feje alá a párnát tenné most, vagy összehajtogatott kardigánját, hogy zavartalan legyen az álma…
Három hónappal odébb, Frankie a tenyerébe tört életvonalát nézi, míg szíjjakra kerül a széken, a villamoson. Ítéletről is szó van, mégsem hallani tisztán, hogy előre megfontolt volt-e Frankie Baker vagy hirtelen felindult, mindenesetre Miatyánk potyog reverendára egy szájból igétlenül, mintha befelé, vagy visszafelé mondaná, mintha leenné magát avval, ami abból marad. Szóval úgy duruzsol az ima, akár egy családi ebéd mögött a televízió vasárnap, oly mellékesen és oly minek. Frankie-m feje búbjára vizes szivacsot tesz egy tányérsapkás, barna uniformis, közben úgy állnak az emlékek végtelen hosszan, dudálva, füstölögve e koponyában értelmetlenül, akár egy amerikai nagyváros forgalma az alkonyatban, elakadva, a jelenbe dugultan és egyáltalán nem pereg az életének filmje. Elhagyva csattog inkább a tekercs vége az orsón, a vászonra villantva néha őt, mintha vágójelet. Kaphatna hisztérikus rohamot, ha eszébe jutna az az összetaposott hal; ha a múlt itt a jelenbe torkolna, de nincs így. Mert Frankie, elszabadulhatott a múlttól, mert kiengedtük ebből szmogból, és szerintem folytonosság nélkül, elsáncolva, szépen és önállóan hal meg, mintha most és éppen ezért született volna, mintha sorsa nem, csupán funkciója volna, vagy úgy, ahogy épületek hunynak el, talán tragikusan mégis, miként egy kastély, kúria égne le, méltósággal pusztul, egészen a vázig, mikor is, mielőtt magába roskadna, először és utoljára fölizzik, kiragyogja még magát a szerkezet, füsttelenül haldoklik, elfogadja magát a lángban a viszony, parázslik a rendszer; elsőnek, azonban a szoknyája gyullad ki, az ünneplő, éppen úgy, mintha szalmából volna…
Lehetne, nos, amolyan hiba Ő a mintán, de legyen biztosíték inkább, amelynek ki kell olvadnia, mert valaki túlterheli a rendszert. De nem Frankie hal ki itt a világból, hanem a világ Frankie-ből; ezt csak úgy, a miheztartás végett…
Szóval, elég annyi hozzá, így esik hát meg, így van zárlat Tennessee-ben. Most pedig kiéghetnék, akárha villanykörte a padláson vagy a spájzban, ám föltétlenül valamilyen mellékhelyiségben, vagy még inkább elfogyhatnék, mint viharlámpából a bél… Majdhogynem megrokkantam idáig is, mint kis ösztön a fény körül, meggebedek lassan, miközben valaki egy szív alakú dobozról dúdol, hogy síráshoz jusson; síráshoz, bizony, mert valaki úgy tudja, sötét lesz a nélkülem, hogy nélkülünk…, tudod, miként csillagtalan az éj…
Viszont én ismerem a hitet, azt a valami reményt, amelyen innen csak ti juttok ki élve. Folyton csak te és ő. Mert valaki hiszi még, sötét lenne a nélkülünk, hogy nélkülünk sötét lesz, korom.