László Szabolcs szerkesztő, kritikus, fordítóval Borbély András beszélget az intézményesség és az irodalom viszonyrendszerének önkényes átalakítási tervezetéről, állami és alkotói szuverenitásról. 

Borbély András: A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (a továbiakkban: KmTN) létrehozása ürügyén kezdtünk el beszélgetni. De egy kicsit távolabbról indítanék: úgy érzékelem, alapjaiban rendül meg és értelmeződik át  a humán- és művészértelmiségi társadalmi helye, politikához és hatalomhoz való viszonya – és akkor itt lehet generációs, mediális, politikai, szociális stb. léptékváltásról beszélni. Maga az értelmiségi kifejezés is avittasnak, anakronisztikusnak hat számomra. Miben látod, ha látod ezt a változást? Van-e bármilyen valóságos hatása ennek a munkának, illetve a humán tudásnak a társadalmi folyamatokra?

László Szabolcs: Az az igazság, hogy személy szerint meglehetősen pesszimistán látom a dolgokat, ugyanis a jelenleg előállt helyzet és az általa megvilágított krízis számomra egyértelműen azt jelzi, hogy az “irodalmi/kulturális” szférát is meghatározza az a széleskörű, negatív irányú átváltozás, ami a magyar, és egyre inkább az európai közéletben is végbemegy. Ez természetesen általánosítás és vitatható (mert ugye kérdés, hogy milyen volt az a korábbi, jobb állapot), de én így értelmezem az elmúlt öt év közéleti eseményeit – és amellett érvelek, hogy így, összességében érdemes nézni a fejleményeket. Itt most egyszerre gondolok gazdasági, jogi, oktatásügyi, kulturális, stb. változásokra, tele volt/van velük a sajtó, lehet bőven válogatni példát.

Noha elutasítom a konspirációs felhangokat, számomra mégis egyértelmű, hogy például az alkotmánymódosítás, az MMA felszentelése, a „német megszállási emlékmű”, Szász Jenő egymilliárdos kamuintézete, a menekültváltság kezelése, stb., és az általunk tárgyalt Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. esete mind összefügg. De nem konceptuálisan, nem egy előre eltervelt koherens terv elemeiként, s még csak nem is egy felgönyölíthető ideológia keretében, hanem leginkább az eljárás önkényes módozata, az erőkinyilvánítás teljesen cinikus természete révén.

Ezért nem tudnak igazán zöld ágra vergődni a társadalomtudósok a fennálló rendszer és a politikai átalakulás meghatározásakor – az eddig forgalomba hozott leírások közül talán tényleg a maffia-állam illik a legjobban (lásd a Magyar Bálint elméletét, és az általa összeállított két vaskos kötetet). S ezért van, hogy a sorozatos számonkérő felháborodásoknak szinte semmi, vagy nagyon elenyésző következménye van. Márpedig nem is mindig a számonkérések tárgya a meghatározó (pl. egy adott állami emlékmű politikai értéke/haszna mégiscsak elenyésző a hatalom számára, hisz van még számos más projektje), szóval nem ez okozza a megoldatlanságot, hanem leginkább magának a számonkérésnek, az egyeztetésnek, az átláthatóságnak, a nézőpontok pluralitásának a tudomásul nem vétele.

Magyarán: nincs baszakodás immár a lehetséges alternatívákkal vagy az elvekkel (bármilyen színezetűek legyenek is ezek), hanem kételyeket nem ismerő, önbizalommal telt, nyers hatalomgyakorlás zajlik.

András: Azt mondod, ha jól értem, hogy a KmTN egy hatalmi stratégia (önkényes) logikájába illeszkedik. Ennek ellentmondani látszik, hogy nem erőszakos, felülről irányított létrehozás történik, hanem OJD, legalábbis elmondása szerint, maga ment elébe ennek, maga kereste meg a hatalmat ezzel a tervvel. Akkor hogy is van ez az önkényességgel és az önkéntességgel?

Szabolcs: Szerintem a KmTN létrejötte igenis beleilleszkedik ebbe a logikába, márpedig keletkezésének módozata (egy eddig mindenki előtt homályban tartott, egyszemélyes terv varázsszerű megvalósulása a teljhatalmú főnök nagy kegye réven) és (az eddig kiszivárgott) intézeti koncepciójának zűrzavaros, színvonaltalan, anakronisztikus, improvizált jellege miatt (lásd a Kele Fodor Ákos vagy a Selyem Zsuzsa erre utaló meglátásait). Ezt tagadni goromba cinikusság, be nem látni pedig ártalmas naivság – egyik rosszabb, mint a másik. Könyörgöm: mintha eddig több évtizedes tevékenységgel rendelkező irodalmi-kulturális szervezetek nem folyamodtak volna pénzügyi támogatáshoz minden lehetséges úton-módon, minden bürokratikus és szabályzati előírást betartva! Mintha eleddig bizonyított szakmai tapasztalattal rendelkező személyeknek nem lettek volna hasznos, megfontolandó, és támogatásra méltó ötletei! Mintha a KmTN-al tényleg a spanyol viasz lett volna feltalálva!

Tehát a döntést, a létrehozást önkény és erőszak határozza meg a közéleti cselekvések szimbolikus terében, hiszen a konszenzusra vagy körültekintésre való törekvés teljesen hiányzott belőle. Rálátásom szerint a magyar irodalmi élet egy nagyon izgalmas, állandó változásban és átalakulásban levő kapcsolatrendszerként működik (hisz mivé is lenne, ha nem olvasnánk, szerkesztenénk, inspirálnánk, idéznénk, segítenénk egymást folyamatosan), ami ugyanakkor vészesen törékeny és nagyon hamar át tud váltani marakodó és rivalizáló frakciók mortál kombatjába. Ezért meglehetősen kriminális az egészsége szempontjából ennyire homályosan és izoláltan cselekedni, gondolkodni, mint ahogy ezt a KmTN esetében látunk.

András: Megint a részletekre mennék rá: OJD “külön alkujára”, amit a hatalommal kötött. Szerintem nem csak az írószövetségeket játszotta ki, hanem az Előretolt Helyőrséget is nehéz helyzetbe hozta, amikor a saját programja helyett a Helyőrséges előzményekre hivatkozott, és felhasználta a Helyőrség vélhetően koránt sem egységes háttérttörténetét a saját céljaira.

A másik megjegyzésem inkább talán “pszichológiai” jellegű: valaki ökéntesen felajánlja magát a hatalomnak, sőt külön alkut köt a riválisok (írószövetségek) háta mögött. Tehát hogy szinte öntudatlanul – és most ezzel jóindulatú vagyok OJD-vel szemben – korrumpálja morálisan a maffia-állam azokat, akik feltétel és kritika nélkül bíznak benne, vagy akik úgymond természetesnek veszik, hogy “a hatalom, minden hatalom ilyen”. Ilyenkor sütik el azt az érvet, hogy az előző kormány is a maga embereinek adta a lóvét, hát ez is ezt csinálja, ne pampogjatok.

Szabolcs: Az “öntudatlan korrumpálás” verziót sokkal nehezebben tudom elfogadni, mint a sokkal valószínűbb cinikus hozzáállást, amely a hatalom játékszabályait fogadja el, fenntartás, prüszkölés, pillanatnyi hőkölés nélkül.

Ami szinte tragikus az egészben, hogy az alapötlet persze nem elvetendő: elvileg szükség van egy államilag finanszírozott intézményre (egy térre, egy fórumra, egy tanulási, alkotási, kapcsolatteremtési helyre), amely persze széleskörű egyeztetéssel lenne megtervezve, a legnyitottabb és legváltozatosabb irodalomfelfogás és művészetpedagógia szerint átlátható, ellenőrizhető, kritizálható módon működne, s procedurális, meg jogi szempontból független, párt vagy érdek szempontból pedig semleges lenne. Nem a tehetség “gondozása” lenne a feladata, hanem a tehetségek számára a kibontakozás lehetőségének megteremtése – s ebben a megélhetés biztosítása is egyik a számos fontos aspektus közül. És így tovább, az ideális, bürokratikusan feddhetetlen művészkommuna előállításáig.

Csakhogy ebben a politikai és közéleti kontextusban (aminek csak egyik jelzője az „illiberális”), ami most paradigmatikusan ráfeküdt Magyarországra, a felkínált játékszabályok elfogadásával ehhez hasonló intézmény egyszerűen nem jöhet létre: sőt, még az elképzeléséhez, a közös tervezéshez sincsenek már meg a feltételek.

András: Ezeknek a fejleményeknek milyen történelmi analógiáit látod?

Szabolcs: Ha bevezetünk egy történelmi perspektívát, egy elég kényelmetlen és komor folytonosságot lehet felfedezni (vagy, feltételezni). Sarkítottan fogalmazok: az irodalom mindig is a feudális, polgári és állami pénztől függött közvetlen, személyes, kapcsolatrendszeri módon, évszázadokon át. Lehet a mából taglalni ennek az etikai és esztétikai dimenzióit, de elfelejteni nem szabad.

A magyar kultúra pénzviszonyainak szemérmes ködösítésével is jó lenne felhagyni, hiszen tudjuk, hogy szegény Csokonai a pozsonyi országgyűléseken koldult pénzt a kötetei számára, hogy a Nyugat nem maradt volna fenn magánjellegű támogatás nélkül, és hogy ellenzéki megnyilvánulásaik, időleges elhallgattatásuk után Németh László, Illyés Gyula és Déry Tibor meglehetősen módosan, pompás villák teraszain élte át a késő Kádár korszakot. Még kényesebb és komplikáltabb azt boncolni, hogy pl. mit jelentett az államszocialista rendszer által felállított szigligeti alkotóházba minden nyáron beköltözni (Kertész Imre köztudottan itt írta a Kaddist), vagy Ceaușescu rendszerében az Irodalmi Alap által kiosztott kiszállási pénzösszegeket elfogadni (Bodor Ádám így járta be a Kárpátokat és szerzett anyagot a novelláihoz). Mert ezekben az esetekben is a brutális egzisztenciális szempontok és a különböző módon megfogalmazott, majd revideált elvek álltak egymással szembe.

András: Ez talán általánosítás, mert koronként és talán országonként is más azért a helyzet: a modernitás sok fontos szerzője éhezett, vegetált, és egyáltalán nem az írói honorokból élt meg. A premodern korszak irodalma persze lehet, hogy döntően feudális kiváltságokhoz kapcsolódott, de a 18-19. századtól elindult egy másik folyamat is, ami az irodalmat emancipatórikus mozgásként is leírhatóvá teszi, és itt az alkotói döntések szuverenitása is jelen van a társadalmi-politikai-gazdasági beágyazottság mellett, s ez az állami szuverenitás vagy önkény egyfajta, bár talán törékeny ellenpontjának is tekinthető..

Más kérdés, hogy ezeket a műveket a kánonba, oktatási anyagba illesztve már nem felszabadító, hanem kultikus-kanonikus művekként, a nemzeti alaptanterv részeként tanítják… De a gondolatodat mégsem vetem el, csak árnyalnám, mert nyilvánvaló számomra is, hogy így vagy úgy, de a művész és a művészi alkotás nem pusztán tárgyi vagy személyi értelemben, hanem úgymond szerkezetében, felépítésében is része, hordozója a rendszer sajátosságainak, amelyben él/megjelenik… És ebben konkrét esetben is látható egy talán feudalizációnak is nevezhető mechanizmus. Szerinted miben áll a mostani és a miénket közvetlenül megelőző államszocialista rendszer hasonlósága/különbsége ebből a szempontból?

Szabolcs: Talán a legszembeszökőbb különbség egyszerűen és röviden annyi, hogy az irodalom immár nem hatalmi tényező: sem az írott kultúra, sem az írók maguk nem számítanak ilyen értelemben. A rendszerváltásig a hatalomnak ténylegesen szüksége volt az irodalomra és az írókra, a támogatásukra, a szavaikra, a kézfogásukra – lásd Aczél körmönfont taktikáit és az írók kiegyező „gesztusait”. De az utóbbi évtizedekben lezajlott egy teljes médiumváltás, amely a stadionok és a populáris tömegkultúra világában a teátrális gesztusokra alapoz (ahogy ezt György Péter többször megírta illetve elmondta), és a fent is leírt paradigmában az irodalomra, sőt bizonyos mértékig az írott sajtóra sincs igazán szükség a legitimitás fenntartásához vagy a (nemzeti-állampolgári) identitás meghatározásához.

Ez persze egyrészt üdvözlendő: mivel rezervátumba vonult vissza az irodalmi élet, nincs értelme a cenzúrának vagy az ilyen-olyan irányvonalak megszabásának: teljesen mindegy, hogy miről és hogyan pofáznak az írók, a politikai vezetők immár nem kényszerítenek művészeket önkritikára vagy támogató írások publikálására. Másrészt pedig fájdalmas következményekkel is jár, mert emiatt (és persze a jóléti társadalom lebontása miatt is) az állam (Kelet-Európában legalábbis) nagyjából kiszállt a kortárs kultúra és az alkotók mögül.

András: Az irodalomtörténetben a kilencvenes évektől üdvözölték azt a fejleményt, hogy végre az irodalom valóban irodalom lehetett, autonómmá vált, levált a politikáról és a hatalomról, és lehetővé vált, hogy kizárólag saját “belügyeivel” foglalkozzék. Az általad vázolt folyamatban ez az autonómia egyben a feleslegessé válás, a társadalmi képzeletről való leszakadás, egy rezervátumba vonult létforma előzményeként is (újra)értelmezhető, és ezt akkor kevesen vették vagy vehették észre.

Szabolcs: Így van. Vári György szokta emlegetni azt az 1991-es Petri-interjút, amelyben azt fejti ki, hogy a “megvalósult szabadságban” nincsen már politikai szerepe a költészetnek, a technokraták foglalkoznak a parlamentben a politika ügyeivel, az orvosok a betegekkel, a költők pedig a jambusokkal. Ez tehát egyszerre önkéntes területfeladás is volt, a művészet szerepének öncsonkító szűkítése. Nekünk pedig ezzel az “örökséggel” is valahogy meg kell küzdenünk.

Mostanra pedig szerintem ott tartunk, hogy nincs kultúrpolitika és nincs kultúrkampf, hanem csak egy megtűrt rezervátum, kulturális homokozó, melyben ártalmatlanná vált, fogatlan lényeknek adnak néha egy-egy kis koncot. De nem csak a minimálisra fogott pénzügyi támogatásról van szó: az intézményi leépítés (vagy privatizálás) és a közéleti fókusz elterelése azzal járt, hogy az elő kortárs magyar kultúra (ennek heterogén, izgalmas, inspiráló világával) fokozatosan levált a magyar közéletről, a „nép” mindennapjaiból, a társadalmi képzeletből. És ez a KmTN-ra is vonatkozik.

András: Konkrétan hogyan vonatkozik?

Szabolcs: Azáltal, hogy egyenesen belejátszik, megerősíti és kihasználja ezt a helyzetet: a létrehozása szentesíti ezentúl az irodalmi szféra és az állam viszonyát, a túlélés egyedüli, személyi érdekektől és kapcsolatoktól függő módszerét. Azaz így fognak a homokozóban működni a dolgok: nem szakmai, kuratóriumi, egyeztetési és konszenzusos alapon, hanem így, ebben a vazallusi stílusban.

A KmTN tehát nem ideológia és nem kurzus elvárásai szerint jött létre, és nem is egy bizonyos fajta irodalomfelfogás vagy művészetszemlélet van itt kialakulóban. Pontosabban, nem ez a döntő alapvonása a projektnek (hiszen ez tényleg változhat később, lehet foltozni, csiszolni hajlandóság, képesség szerint), hanem az, hogy létezése immár letagadhatatlanul a nyers és cinikus hatalomgyakorlás élő bizonyítéka lesz (mint a német megszállás emlékműve vagy a déli határon a kerítés – amelyek nem lennének jobbak attól, ha az előbbi modernebb esztétika szerint, az utóbbi pedig éles pengék nélkül készül).

András: Hogy látod, hogyan ér össze az esztétikai és a politikai vetület ebben a kérdésben?

Szabolcs: Az előszeretettel elfogadott és fenntartott rezervátumi lét egyértelműen magával hozza az esztétikum autonómiájának erőteljes hangsúlyozását. Ez a szemlélet tagadni szeretné azt a nyilvánvaló tényt, hogy a művész egyszerre létezik alkotói, gazdasági és politikai viszonyrendszerekben, amelyektől függ és amelyekért ugyanúgy felelős intellektuális tevékenysége révén, mint minden más állampolgár. Az szerintem egy kényelmes, de tarthatatlan illúzió, hogy az “irodalmilag” vagy az irodalom érdekében meghozott döntések függetleníthetőek egy általánosabb közéleti összefüggésrendszertől.

Ilyen értelemben a KmTN-hez esetleg társuló fiatal tehetségek esetében a „megalkuvás” és a „kompromisszum” nem művészi, stiláris vagy tartalmi szempontból tárgyalandó. Csatlakozásukkal nem egy ideológiát fogadnak el, hanem ennek az egyirányú viszonyrendszernek és hatalomgyakorlásnak az egyedüli „valóságát”. És félő, hogy emiatt hajlandóak lesznek lemondani az alternatívákban és pluralizmusban való gondolkodás lehetőségéről. Műveik formális, esztétikai értéke talán megmarad (illetve az utókor esetleg kimagyarázza őket), de a – jobb híján mérceként felmutatható – liberális demokrácia fogalmi keretei között értelmezett civil identitásukról és egy másféle társadalom reményéről lemondanak.

András: Köszönöm a válaszokat!