Elhangzott: Sorge Filozófiai Műhely, I. műhelymunka, Eötvös Collegium, 2010. október 22-én

 A La différance című Derrida-előadás feldolgozása során nem csupán maga a differancia[1] megragadhatatlansága, hanem mindenek előtt a differancia megragadhatatlanságának az előadása, illetve az előadásmódja válhat szembetűnővé.

Ebből az előadásból, illetve előadásmódból pedig úgy vélem, el nem hanyagolható kérdések következnek magára az explikáció tárgyára, az előadottra, a differanciára, tehát az „el-különböződésre” nézve is.

De vágjunk is a közepébe, hiszen maga Derrida szintén, szinte rögtön, már a második bekezdés közepén[2] hozzáfog a differancia mintegy „üldözéséhez”. Hogy miért hasonlítom Derrida argumentációjának stratégiáját az űzéshez, azt mielőbb igyekszem megvilágítani.

Először azt írja/mondja Derrida, hogy ideiglenesen a differancia szóval, illetve fogalommal nevez el valamit (azt), majd nyomban azt, hogy „Mint ahogy azt látni fogjuk szó szerinti értelemben ez se nem szó, se nem fogalom.” (Zárójelben jegyzem meg, hogy itt nyilvánvalóan érdemes lesz összevetni a magyar fordítást az eredeti, a francia szöveggel, mert egy sem nem szó, sem nem fogalom majdan belátható, illetve belátandó literális, azaz szó szerinti értelme számomra legalábbis különösen hangzik.) Néhány sorral alább pedig úgy folytatja, hogy „az írásbeli differencia (»a« az »e« helyett), a két jelölés közti látszólag vokális különbség, a két magánhangzó közötti differencia tisztán grafikus: leírható, olvasható, mégsem hallható. Nem hallható, s mégis látjuk majd mennyiben lép be az értelem rendjébe.”[3] Derrida tehát újra megígéri vagy megjósolja, hogy „látjuk majd”, hogy „látni fogjuk”.

S hadd tegyek itt magam is egy előremutató kijelentést: ugyanis – persze lehet, hogy ezzel a meglátással magamra maradok –, de én nem láttam mindazt, amit Derrida ígért. Nem láttam tehát, hogy a differancia az értelem rendjébe lépett volna, s ha valami kiderült számomra a differanciával kapcsolatban, a legkevésbé az, hogy az nem egy szó, illetve fogalom, hanem inkább éppen az ellenkezője: hogy a differancia „csak” egy szó.

A legradikálisabban mindez a differanciának a negatív teológiától való megkülönböztetésében (vagy „el-különböztetésében”) mutatkozik meg (idézet következik): „a kitérők, a periódusok, a szintaxis, melyekre gyakran vissza kellene térnem, – írja Derrida – néha megtévesztőén hasonlítanak a negatív teológia kitérőire, periódusaira, szintaxisára. Ideje, hogy jelezzük: az el-különböződés (différance) nincs, nem létezik, nemjelenlévő-létező (on),bármi is legyen ez; s rá leszünk kényszerítve arra is, hogy jelezzük mindazt, mi nem; következésképpen azt, hogy nincs se egzisztenciája, se lényege. A létező egyetlen kategóriájától sem függ, lett légyen az jelenlévő vagy távollévő. És mégis az, ami így az el-különbözésből (différance) kirajzolódik nem teológiai, még csak nem is a negatív teológia legnegatívabb értelmében, hiszen az – mint tudjuk – mindig egy, a lényeg és a létezés, azaz a jelen véges kategóriáin túli szupralényegiség szabaddá tételén munkált, arra emlékeztetendő, hogy a létezés predikátuma azért nem illeti meg Istent, hogy majd neki egy magasabb, fel­foghatatlan, ki nem mondható létmóduszt tulajdonítsanak. Itt nincs is egy ilyen mozgásról szó, s ennek a kijelentésnek kellene fokozatosan megerősítést nyernie. Az el-különböződés (différance) nemcsak nem redukálható egy egyszerű ontológiai vagy teológiai – onto-teológiai – újraelsajátításra, de azáltal, hogy teret nyit, melyben az onto-teológia – filozófia – rendszerét és történelmét létrehozza, végérvényesen magába foglalja és meg is haladja azt.”[4]

Derrida érvelése egészen különös: azért nem hasonlítható az elkülönböződés a negatív teológiára, mert „hiszen az egy kategórián túli szupralényegiség szabaddá tételén munkált”, „itt viszont nincs egy ilyen mozgásról szó”, tehát a differancia nem munkál egy szupralényegiség szabaddá tételén, ezért nem hozható összefüggésbe a negatív teológiával. (Milyen meggyőző!) S mint írja Derrida: „ennek a kijelentésnek kellene fokozatosan megerősítést nyernie”. Azt hiszem, ebben mi is egyetérthetünk vele. Mintha Derrida itt a teológia nyelvét akarná szekularizálni: mintegy érték- vagy iránysemlegesíteni.

(Csak zárójelben jegyzem meg: érdekes a következő megfogalmazás is, ami Derrida diplomatikusságára vall: „rá leszünk kényszerítve arra is, hogy jelezzük, mi nem [a differancia]”: azaz rá leszünk kényszerítve, hogy tagadjuk. [Releváns a kérdés: ugyan mi az, ami bennünket erre kényszerít?])

Mindezt a szekularizálást pedig a következőkkel magyarázza Derrida, (idézet következik): „Amit itt most előadok az nem egyszerűen alapelvvel, posztulátumokkal, axiómákkal vagy definíciókkal operáló és a megalapozások rendjének diszkurzív linearitása mentén elmozduló filozófiai diskurzusként bontakozik ki. Az el-különböződés (différance) kirajzolásában minden stratégiai és merész. Stratégiai, mert semmi transzcendens és az írás területén kívül jelenlévő igazság nem tudja teológiailag uralni a terület egészét. Merész, mert a stratégia nem egyszerű stratégia abban az értelemben, ahogy mondani szokás; a stratégia, egy végső cél, egy telos, illetve egy terület vagy egy mozgás végérvényes újra elsajátításának, uralásának, birtoklásának motívuma felé irányítja a taktikát. Végül is cél nélküli stratégia, melyet úgy is hívhatnánk, hogy vak taktika, empirikus tévelygés, ha az empirizmus értéke nem a filozófiai felelősséggel való szembeszállásból venné teljes értelmét. Van ugyanis némi tévelygés az el-különböződés (différance) felvázolásában, ám éppoly kevéssé követi a filozófiai-logikai diskurzus vonalát, mint annak szimmetrikus és vele összefüggő ellentétét, az empirikus-logikai diskurzust. A játék-fogalom ezen az oppozíción túl telepedik meg, a filozófián innen és túl, egy vég nélküli számolásban őrködik a véletlen és szükségszerű egysége felett.”[5]

Az első mondat nyilvánvaló redundancia, továbbá egyáltalán nem válik nyilvánvalóvá, hogy a játékra hagyatkozás (a játék mint fogalom?) bizonyosan megszabadíthatja-e a transzcendenciától az írást…

Ugyancsak homályosnak tűnik a differencia és az írás, illetve a beszéd viszonya, (idézet következik): „úgy gondolom – írja Derrida -, hogy éppen ez az úgynevezett fonetikus íráson belül funkcionáló csend jelzi azt vagy emlékeztet megfelelően arra, hogy szemben a széleskörben elfogadott előítélettel, tiszta és szigorú értelemben nincs fonetikus írás. A fonetikusnak mondott írás elvileg és ténylegesen, s nemcsak egy technikai, illetve empirikus elégtelenség eredményeként, csak akkor működhet, ha magába fogad nem fonetikus jeleket is (elrendezés, központozás), s ezekről hamarosan kiderül, ha struktúrájukat és szükségességüket megvizsgáljuk, hogy aligha egyez­tethetők össze a jel fogalmával. Sőt a differencia játéka, melynek kapcsán Saussurenek csak arra kellett felhívnia a figyelmet, hogy az minden jel működésének lehetőségfeltétele, ez a játék maga is néma. A két fonéma közti különbség nem hallható, pedig az, az egyetlen, ami létezésüket és működésüket lehetővé teszi. A nem hallható hozzáférhetővé teszi a két jelenlévő fonémát a hallásnak úgy, ahogy azok magukat megjelenítik. S ha tehát nincs tisztán fonetikus írás, ez azt jelenti, hogy nincs tisztán fonetikus hang (phone) sem. A differencia, mely megteremti a fonémákat, s a szó valamennyi értelmében hallhatóvá teszi azokat, önmagában nem hallható.”[6] 

Egyetérthetünk avval, hogy nincsen tisztán fonetikus írás, de miért következne ebből az, hogy nincs tisztán fonetikus hang sem? 

Saussure a differenciáról még mint a jel működésének lehetőségfeltételéről beszél, Derridánál már az teremti a fonémákat: dehát a differencia egy viszonyfogalom, hogyan teremthetné meg, okozhatná egy reláció azokat a dolgokat, amelyek között fennáll?

De sokkal fontosabb, hogy maga a differencia mindig egy komparációban, egy összevetésben keletkezik, tehát egy emberi cselekvés eredményeképpen, ettől pedig aligha vonatkoztathatunk el. Másfelől hogyan veheti át és emelheti normatívvá kritikátlanul a nyelv mint rendszer fogalmát egy olyan mélyalapozásban, amely a metafizika, az idealítás, a prezencia teljes kizárására törekedik, hiszen a rendszer maga is egy produkció, egy interpretáció eredménye, és nem egy fölfedett természeti törvény. Az, hogy a nyelv rendszer, az korántsem evidencia. (Persze „Saussure-t magát ott idézzük, ahol számunkra érdekes.”[7])

Különösen jellemző Derrida erre következő fejtegetése is: „Ugyanezen okból nyilván felmerül majd, hogy az írásképi differencia maga is eltűnik (mint az a bizonyos szamár a ködben), sosem telít meg tökéletesen egy terminust, viszont láthatatlan hálót sző két nem szembeötlő látvány között. Kétségtelenül.”[8] Egy nyilvánvalóan erősen metaforizáló, és állításai felől nézve korántsem kétségtelen kijelentésre vágja rá, hogy kétségtelenül…; majd így folytatja: „De ebből a szempontból az, hogy a »differenciában« az »a« és az »e« között jelzett különbség (différ( )nce) eltűnik a nézés és a hallás számára, találóan arra enged következtetni, hogy ezentúl egy olyan rendszerre kell hagyatkoznunk, ami már nem tartozik az érzékeléshez. Még kevésbé az intelligibilitáshoz, egyfajta idealitáshoz, mely nem véletlenül kapcsolódna a theorein vagy az értelem objektivitásához; egy olyan rendszerre kell tehát hagyatkoznunk, mely ellenáll a filozófia alapjául szolgáló értelmi-érzéki oppozíciónak. A rendszer, mely ellenáll ennek az oppozíciónak, és ellenáll, hiszen ő maga hordozza azt, a két differencia, illetve a két betű közt létrejövő el-különbözés-mozgásban mutatkozik meg, el-különböződésben (différance), mely a szó hagyományos értelmében sem a hanghoz, sem az íráshoz nem tartozik, s mely a beszéd és az írás között telepedik meg…”[9]

Derrida többször úgy magyarázza a jelet, hogy az mozgást, valamiféle közvetítő mozgást végez, csakhogy a jel nem mozog, hanem olvasódik, illetve íródik, és ez az, ami mindig emberi cselekvést feltételez. Az a jel [jeltest], amelyik nincsen percepció alatt, illetve nem vésődik vagy íródik: keletkezik, nem jel.  

Összefoglalva az eddigieket: egyre inkább az a benyomás alakult ki bennem, hogy a differancia nem megragadhatatlan vagy közölhetetlen, illetve megmagyarázhatatlan, hanem megragadhatatlanná van téve: a differancia kifejtése, előadása el van halasztva; és ennek az elodázásnak a mikéntje áll a differancia meghatározásának, illetve a mibenléte magyarázatának a helyén. Derridánál a „Mi az, hogy differancia?” kérdésére adandó „A differancia az, hogy…” kezdetű  válasz helyén „A differancia nem az, hogy…” – áll: tagad, ahelyett, hogy válaszolna. Leginkább magának a ti esztin kérdésének a helyébe léptetné a minden válaszok tagadását. A differancia mibenléte aktuálisan mindig egy „nem”-be, egy tagadásba hulló kérdés mozgása: hullás, nyelés, bekebelezés („mine!” – mondja a hároméves unokaöcsém, mikor a nővére ki akarja csavarni a játékát a kezéből); talán unalmas barkóba ez: mert miféle játék az, ahol minden kérdésre nemmel felelnek. Ez valóban nem a negatív teológiának a meghaladás értelmében vett tagadása, mert Isten mindenkié, a differancia pedig azé, aki a tagadás élén jár. Ez az ára annak, ha valaki egy üres jelölőt vezet: űz.