Magát gyászolja…

1. Mi az oka, hogy valakiben, akit ötven esztendős koráig irodalomtörténeti szövegei kapcsán ismerünk, hirtelen megszólal a költő hangja is? Más szóval: miért éppen most?

 

MVL: Az utóbbival kezdem: élet- vagy inkább halottrajzi adat Kutyánk halála. 2002 augusztus 9-dikén történt a pismányi kertben, ahol az év kellemesebb részét töltöttük Dalmatánkkal. Kutyánk hosszú öregség után távozott oda, ahol a valódi végtelen, az öröklét húzódik; ha azt kérdezi tehát, hogy a költői megszólaláshoz mi a közvetlen indíték, akkor azt felelem, a Kutya halála. Mindaz, amit ez halál jelentett nekem. Ezt pontosan tudom; arra viszont nem tudok kielégítő választ adni, hogy a megszólalás műfaja miért éppen a vers lett. Vagy ami végül is kikerült a kezem alól, miért a költészet tartományába tartozik.

Ezzel együtt sem akarok megtéveszteni senkit: már a korai hónapok alatt látszott, hogy amit írok a régi és hagyományos halottsiratók formáját ölti, követi majd. Naiv és pogány szövegmondás a létről, az életről, a halálról. Ez lett végül a Kilazult kő című kötet.

 

2. Mennyi idő termése a szöveganyag, mi alapján kerültek éppen ezek a költemények a debütáló kötetbe?

 

MVL: 2004 nyarán kezdtek sorok, két-sorok képződni papír-fecniken, éppen olvasott könyvek margóin, borítóin, jegyzetlapokon. A szentendrei kertben kezdődött ez is. Ez a helyszín, ez a kert változott át a halál kertjévé, Kutyánk halálakor. A kezdet kezdetén sem versre, sem kötetre nem gondoltam; amire készültem, és készülök azóta is, prózakötet, de erről korai beszélni. Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: kiváltképp nem gondoltam „debütáló kötetre”, mivel nem a költői megjelenés, vagy szerénytelenebbül, „a költői jelentkezés” volt a célom. Ötven fölött már nem számítanak a fölösleges hiúságok; vagyis a Kilazult kő esetében azt történt, amit az első kérdésre adott válaszomban megfogalmaztam.

   

 

3. Egy beszélgetésben hangzott el ez a mondata: „korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni”. Része ez valamilyen élet- vagy halálfilozófiának?

 

MVL: Így van. Meghatározó volt, hogy korán láttam halottat; ott voltam abban a helyiségben, ahol Nagyapám meghalt. Emlékszem arra, mi történt. Hat évesen találkozni a halállal, látni, hogy egy élet befejeződik, több mint kísérteties és megrázó esemény; továbbá megérezni valamit abból, hogy a halál puszta ténye, az élet elmúlásának visszavonhatatlansága mit vált ki azokból, akik tovább élnek, a hozzátartozókból, egész életemre rányomta bélyegét. Gondolhatja, hogy ez az élmény – akarom, nem akarom–, elkísér a síromig. De elárulom: sosem törekedtem rá, hogy átgyúrjam, regényesítsem, irodalmi élményeimmel helyettesítsem, főleg pedig az nem, hogy megszabaduljak tőle. Hogy úgy tegyek, mintha nem lettem volna részese gyerekfejjel a pillanatnak. Nem felnőttes meggondolásból jutottam erre a következtetésre; túlérzékeny gyermek voltam, vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol néha úgy éreztem, minden mese szörnye fölfal engem… Vidéken sokat járnak az emberek a temetőbe; gyermekkoromban sok temetésre vitt el magával a Nagyanyám. A kanizsai hidegházban nem féltem a koporsóban fekvő halottól, nem borzongtam soha… 

Van-e valamiféle élet-vagy halálfilozófiára hajazó gondolat abban, hogy a „halottaktól nem kell félni”? Nem tudom. A Kilazult kőben azt mondom el, hogy mit gondolok az élet és a halál elválaszthatatlanságáról. Ehhez annyit: a földi életet kolduslétnek érzem, amit kapunk, koldus-alamizsna — attól a Kosztolányi által megfogalmazott „Ismeretlen Úrtól”. Vagyis nincs miért elejteni bármit is magamtól, ha már egyszer az velem történt meg. Továbbmegyek: azt gondolom, örvény fölött telik el az életünk. A többit az olvasóra bízom; döntse el ő.  

 

4. A Hiába miért volna- című költeményben egy Weöres-idézettel „magyarázza” a Dalmata halálára keletkezett versek nagy számát. Úgy érezte, meg kell okolnia?

 

MVL: Most megfogott; amikor a Weöres-idézetet beillesztettem a versbe, nem gondoltam erre.  Weöres költészete, mondanom sem kell, akárhányszor olvasom, nagy hatással van rám. Az ember, mi tagadás, esendő. Lehet, hogy valami dolgozott a tudatom mélyén, támasztékot akartam, megerősítést, ha tetszik „magyarázatot”, mástól, egy igen sokak által méltányolt irodalmi fenoméntól. Lehet. Ezt utólag nehéz rekonstruálni. Nem is törekszem rá; a kötet visszhangjából egyébként arra következtetek, hogy a Kilazult kő, mint kötet-egész, mások számára a siratás archaikus formáját idézi föl, és ebben nem mellékes körülmény, hogy fő-halottam a Dalmatánk. Egyik kedves – szakmabeli — barátom, Sebes Katalin erről a mozzanatról egyenesen azt írja e-mailjében: „szépek a dalmatasiratók — nemcsak a versek, de az is, hogy nem embert, hanem kutyát sirat — ahogy mondani illik — a költői én —-, ám végtére is az ember minden lény elsiratásakor magát gyászolja: ilyen egoista az ő természete”.

 

 

5. A kötet nagyon tömör, nem igazán engedi az olvasót fellélegezni. Csak egy-egy pillanatra, például a Vágj át a sűrűségen című versben csillan fel a halál világából való kitörés lehetősége. A kötet utolsó mondata viszont ez:”kő-jelenlét fuldokol/koporsódeszkák iszonyatában.” Ebben van némi ellentmondás.

 

MVL:  A kérdés első felére a következő a válaszom: mint mondtam a Kilazult kő vers-együttese a halottsirató műfajára hajaz; innen a költemények tömör, vágott és nehéz karaktere. Hiába áll hosszabb-rövidebb szövegekből, egybe kell olvasni az egészet, mert akkor „adja ki”, és fedi föl magát; azt is mondhatnám, hogy a Kilazult kő akkor találja meg a saját súlyát. Az idő előre haladtával egyre inkább így gondolom ezt, bár a kötet megjelenése előtt sem forszíroztam, hogy folyóiratokban egyenként megjelentessem őket.

A kérdés második része ellenben már belenyúlik a kötet utóéletébe.  Értelmezés.  Ezért ehhez, engedje meg, hogy ne fűzzek kommentárt.

Vélemény, hozzászólás?