Címke: Tar Sándor

„El, valahová” – A roma asszimiláció zsákutcái Tar Sándor A mi utcánkjában

Többen tekintették már a szociografikus irodalom mesterművének[1] Tar A mi utcánkját, de a novellafüzért még nem vizsgálták a roma szereplők, a roma asszimiláció nézőpontjából[2].

Pedig a Görbe utca egymással oly szenvedéllyel kommunikáló lakói természetesen számon tartják egymás származását is.  Hisz a kocsmában, a Misi presszóban vagy Piroska néni bögrecsárdájában semmi sem tabu: se a szex, se az erőszak, se a politika, se a halál, se a család. A „cigány” szó csak a tiszteletes szemében elmarasztaló értékítélet: „Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok[3]. Erre a dehonesztáló megjegyzésre akkor kerül sor, mikor a Vida-fiú temetési menete megáll a Misi presszónál. Az egyik szomszéd nem is késlekedik a válasszal: „van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor”, feleli közömbösen. De mit jelenthet a vágás Dorogi szóhasználatában? Nem szükségképpen származást, hanem inkább kitaszítottságot, osztályhelyzetet, ellenvilághoz tartozást.

A Görbe utca két groteszken tragikus sorsú, cigányként nevesített szereplője, Harap Sanyi és Sóvágó Lajos persze asszimilálódni, nem a lecsúszottakhoz akart tartozni a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ez a törekvés persze egészen nevetségesnek tűnhet a rendszerváltás utáni történések fényében, mikor is mindenkiből, a vidéki magyar munkásosztályból és parasztságból egyformán senki lett. („Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában[4]”) Harap Sanyi és Sóvágó Lajos görcsös igyekezete, hogy folyamatos munkával, megfelelni akarással kiérdemeljék az „odatartozást” ma már egészen abszurd a szemünkben. A Görbe utca lakóit többször hatalmába keríti a halálvágy, de csak Harap Sanyi és Sóvágó Lajos, az ún. „rendes cigányok” családjára jellemző az öngyilkosság.  Az elbeszélés jelen idejében Sanyi épp kötelet keres (de nem talál).

Sóvágó Lajos és Harap Sanyi épp görcsös alkalmazkodni vágyásuk miatt „furi” emberek, ők semmiképp sem tartoznak az utca Misi kocsmában gyülekező elitjéhez. Sóvágó hajdan tűzoltóként fontoskodott, Harap Sanyi meg örökös harsány bizonyítási vágyával (élete álma volt, hogy ő is „kiprivatizálhasson” a munkahelyéről egy íróasztalt) tette magát nevetségessé. De mind a ketten végigdolgozták az egész életüket. És nem értik, miért nincs már rájuk szükség.

Rozikára, a Görbe utcában élő prostituáltra viszont szükség van. A „mi fiunk” édesanyját (hiszen senki sem tudja, ki lehet Dezsőke édesapja) mindenki szereti. Vagyis a férfiak szeretik, a nők irigylik. Ám Dezsőkének, az utcában csellengő nagykamasznak, a „mi fiunknak” már semmilyen jövője vagy helye nincsen. Néha bebuszozik a nagyvárosba, néha saját édesapát akar szerezni magának. Ellopja anyja „csodatevő érmét”, az ezüstpénzt – remélve, hogy ezután majd mindenki őt fogja szeretni – de mikor azt a szájába veszi, „nem érez semmit”. Anyja személyes varázsát és integritását képtelen kisajátítani vagy örökölni.

Egy közösségben, ahol nincs semmiféle jövő, a múlt könnyen felértékelődhet. Végső Márton tiszteletes egy „ásatás” apropóján ismerkedik meg alaposabban a Görbe utca lakóival: a falu múltját kutatva turkál az utcát szegélyező árokban. No de miféle varázslatos múlt rejtőzhet a Görbe utca befejezetlenül rohadó házai alatt?  „A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek…[5]

A roma szereplők viszont egy egészen másféle múltba álmodják vissza magukat. Rozika elalvás előtt a fiának egy időtlenségbe merült csodálatos nyárról beszél: „halkan dünnyögve, énekelve az alkonyról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelenül fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte.[6]” Ezt az emlékképet nem is tarthatjuk egészen irreálisnak – de nagyon jellemző, hogy se Rozika, se Dezső nem akarja elhagyni a Görbe utcát. A csodálatos alkony és a közös fürdés már csak ábránd.

Ennél jóval zavarba ejtőbb és szürreálisabb a szerencsétlen sorsú tűzoltó, Sóvágó Lajos utolsó „utazása”. Mikor Lajos édesapja öngyilkos lesz, a Misi presszó vendégei már biztosak  abban, hogy Lajost elviszi a mentő, a kórházból pedig „nemigen jön haza egyhamar”. De a mentőautó helyett egyszercsak tíz felcicomázott szekér érkezik a Görbe utcába. „Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak (…) már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, mint egy király, és boldogan nevetett.” A menet egyre csodásabb lesz: „… színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.[7]” Ez a fejezet – jellemzően – a Néha úgy elmennénk címet viseli.

Mi annak a realitása, hogy valaki virágfüzérekkel ékesített vándorcigány-karavánt láthatott a kilencvenes években? Éltek-e még Magyarországon vándorcigányok akkoriban? Vagy ez a felvonulás inkább egy mennyegzői menetre emlékeztet? De Sóvágó Lajos, a szerencsétlen (és amúgy meglehetősen sótlan) tűzoltó nem vőlegénye senkinek. A Görbe utca lakóit megbűvölő csodálatos menet – a cirkuszhoz hasonlóan, amivel Rozika érkezik a faluba – a mágikus realizmus alapművének, a Száz év magánynak a cigány-karavánjait is megidézi. A mi utcánk lakói amúgy hajlamosak a véletleneket is (a Vida bácsi háza fölött köröző madarat, a váratlanul megkerült fekete lovat) is amolyan „csodás valónak” tekinteni. De ez a délibábos menet majdnem olyan abszurd és irreális, mint a lelkész által az Észak-Alföldön (Debrecen környékén!) keresett római romok. Amolyan mítosz. Vagy inkább ábránd. (De kulturálisan  megalapozott ábránd.)

A valószerű és a valószerűtlen határait összemosó, a „majdnem-csodás” elemekkel való folytonos játék miatt is nehéz Tart szabályos realistának tekinteni. Ám A mi utcánkban azért megtaláljuk a nyomát a tipizálásnak. Nemcsak a Vida-apa és a Vida-fiú alakjára gondolok (a „fiú” – akinek a halála szinte kettévágja a ciklust –  az egyetlen szereplő, akinek a gondolatait nem ismerjük meg). Béres Bálint és Végső Márton osztályának, a kelet-magyarországi parasztság és református értelmiség igen árnyaltan, részletezően ábrázolt képviselője. Hozzájuk hasonlóan az utolsó előtti fejezetben felbukkanó Ocsenás is beszélő nevet („miatyánk”) visel.

Ő egyáltalán nem olyan egysíkú, reflexióra képtelen, már-már karikatúraszerűen groteszk figura, mint Harap Sanyi vagy Sóvágó. Az ő asszimilációs törekvéseit siker koronázta: munkahelyén, a kórházban, ahol beteghordó volt megbecsülték, és közben nejével, Edittel élvezhette egy nagyvárosi panellakás „áldásait”. Beilleszkedett ember – aki érzelmileg mégsem tud a késő-kádári vagy rendszerváltás-kori Magyarország érzelmi valóságába beilleszkedni – szándékosan kilóg a sorból. A kórházban haldokló asszonyokat általa kotyvasztott vodkával itatja, a felesége ridegségét nehezen viseli.

Nem vesztesként érkezik a Görbe utcába, hanem „kipihenni” a fáradalmait. Ehhez képest hihetetlen energiával nyüzsög, „néhány nap múlva már mindenütt jelen volt, az utca teljes hosszában és szinte mindig.[8]” Mindig siet, mindenhol mindenkinek segít, Mérő Lajos azt gyanítja, „hogy Ocsenásék többen is vannak, és mind egyforma.[9]” Ocsenással egy gazdagabb nyelvi világ (ha tetszik, tágasabb emlékezet) érkezik a Görbe utcába. A hajdani beteghordó ugyanis rengeteg kuplét, nótát, mozgalmi dalt tud – és hozzá még kelmednek szólítja a lakókat – bár a Béresnek dúdolt nóta (Sej-haj szénaszál, a madár is odaszáll) eredetijére én sehol nem bukkantam.

Ocsenás vonzódása a Görbe utcához esztétikai és erotikus természetű, mint a másik „idegené”, a lelkészé, csak ezt ő nem is próbálja megvetéssel vagy pironkodással álcázni. Ocsenás nem Rozikába szeret bele, hanem Béres szélütött feleségébe, a magatehetetlen Magdikába.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…[10]

Különös, de Ocsenás fin de siècle-érzékenysége megidézi az arisztokratikus nőeszményt is. Itt, a Görbe utcában is csontsoványra fogyott, nehezen pihegő, rákos asszonyokról álmodozik. A pusztuló világok „bája” Ocsenást megigézi és elbűvöli. A mi utcánk, a benne megmutatkozó öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a 19. század mindent élesen szétválasztó fogalmainak is[11]. Hiszen a Görbe utca nemcsak borzalmas, hanem minden „rettenetével” együtt szép is.

És talán ez a magyarázat arra, hogy az Ocsenás-fejezet, az El, valahova miért csak a keretes szerkezetű novelláskötet végén, a zárófejezet előtt kap helyet. Ocsenás viszonya a Görbe utcához és lakóihoz kijelöl egyfajta nem kizárólagos, de mindenképp figyelemre méltó befogadói attitűdöt A mi utcánk világához.

[1] Születtek érdekes tanulmányok (ld. pl. Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szociográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11–19.), de ez a megközelítés Tar realizmus-fogalma miatt idegen tőlem

[2] A teljesség igénye nélkül néhány figyelemreméltó tanulmány A mi utcánkról: Szilágyi Márton: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső, 7. évf., 2005. tél, 73–78 Szilágyi Márton: Túl a reményen, Ex Symposion, V. évf., 57. szám, 2006/3., https://exsymposion. hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357, Deczki Sarolta: A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk, in Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan, 2018, 279–285.), A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból – 1. rész, A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/

[3]Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017,  193.

[4] Mi utcánk, 229.

[5] A mi utcánk, 47.

[6] A mi utcánk, 242.

[7] A mi utcánk, 163-164.

[8] A mi utcánk, 213.

[9] A mi utcánk, 214.

[10] A mi utcánk, 224.

[11] Bánki Éva: Bűn és kegyelem Tar Sándor rendszerváltás utáni prózájában, in Meghitt Bábelek, szerk. Horváth Csaba, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021. 227-268., 247.

A rendszerváltás nyelve

A rendszerváltás idejére az irodalom kicsit elmagányosodott, magára maradt: megszabadult a társadalmi szerepvállalástól, a valóság ilyen-olyan nyűgétől és közben persze nagyon sok olvasójától. De nem hagyta teljesen magára a társadalmat: az irodalmi kifejezés játékossága, iróniája, sajátos stílustörései, intertextusai, víg pofátlansága átszivárgott az újságírás, a magyar publicisztika nyelvébe.

Először a Magyar Narancséba természetesen. A rendszerváltás után majdhogynem felfoghatatlan volt, hogy egy sima újságcikket is meg lehet írni nagyon sok művészi intencióval, hogy egy sima újságcikk mennyire nem sima – mi az, hogy sima, inkább olyan, mint egy életnagyságú papírkastély, bolyonghatsz benne, minden sorát, minden kis kamráját külön-külön felfedezheted. És ez a magyar újságírásban szokatlan nyelvi igényességés játékosság mégsem volt öreges vagy tekintélyelvű, hanem igazi lázadás az öreges, az elcsépelt, a lapos, a nemtudommi ellen. Igazi földindulás volt, igazi publicisztikai forradalom, aminek áldásos vagy épp kártékony társadalmi hatásait ideje lenne feltérképezni.

Különös fejlemény a magyar publicisztika ilyen művésziessége, miközben az irodalmi nyelv teremtő játékossága mintha elkerülte volna a kritikai nyelvet, vagyis az irodalomról szóló beszédet. Persze pár évtized alatt nagyot változott az irodalomtudomány terminológiája, ámde a kritikák nyelve ma is fellengzős, átlátszóan autoriter, miképp a hetvenes-nyolcvanas években. (Sőt sokkal olyanabb.) Megmondják neked, aztán ha tudsz, okulsz belőle. Egy-két szlenges kifejezés, néhány odavágás, egy-két ügyes mondat, néhány szójáték – így fiatalodtak meg a kritikusok. Ez a konzervatív, a kívülállók felé oly kevéssé nyitott attitűd talán az irodalom a politikáétól eltérő hatalmi érdekeivel magyarázható. A politikában mindenkire szükség van, hisz négyévente választásokat tartanak. Egy publicistának igenis érdeme, ha el tud kápráztatni kívülállókat.

De egy irodalmár? Neki mért lenne érdeke a túlontúl népes olvasótábor? Köztük sok fiatal, akik úgy érzik, hogy főprofesszorok vagy más vezérek irányítása nélkül is képesek egy verssort értelmezni… A hivatalos irodalmi világ elvesztette a „kívülállókért”, az olvasókért folytatott csatát, ha egyáltalán valaha is meg akarta nyerni … A napilapok átlagolvasói úgy tekintik a kritikákat, mint a XIX. századi német olvasók a különféle Burschenchaftok párbajairól szóló híradásokat: az kihívta, ez megvédte, az leterítette… végül a kamarás urat hordágyon vitték el… Tiszteletre méltó, de mégiscsak érthetetlen dolgok ezek… Talán nem véletlen, hogy Közép-Európában épp nálunk, Wass Albert országában van a legtöbb, államilag dotált irodalmi lap. Az irodalom a napilapokkal ellentétben egyáltalán nincs rászorulvaaz olvasóira.

Hát ezért a sok briliáns publicisztika. Míg a tényfeltáró újságírás teljesen visszaszorult – hovatovább az is komoly újságírói teljesítménynek számít, ha valaki lemegy vidékre, és meghallgat egy bányászt vagy egy vasutast – közéleti portál vagy napilap aligha létezhet „ütős” publicista nélkül. És ezek a publicisták ütnek is – ha nem is a valóságot, de politikusok vagy más véleményvezérek szavait. És miközben mindenféle retorikai agyafúrtságokkal kápráztatnak, fárasztanak vagy árasztanak el, próbálják kicsinálni az ellenfeleiket. Retorikai társasjáték ez, de olyan társasjáték, aminek a végén összeszámolják a halottakat.

A jó publicista nem a levegőbe beszél, hanem lő valakire vagy valamire, és mint egy igazi mesterlövész, a távolból teríti le az ellenfeleket. Mert miközben jól érzékeljük, kikre és mikre irányul a publicisztika, a „mesterlövész” hovatartozása szinte mindvégig rejtve marad. Miért és kinek a nevében beszél? Mit tartana helyesnek? Ennek a furcsa rejtőzködésnek talán nem is a „politika” az oka. A publicisztikákban az „én” vajon ugyanaz a személy, mint akinek a nevét a cikk szerzőjeként olvassuk? A publicisztika talán már annyira irodalmias műfaj lett, hogy spontán módon megindult az elbeszélői és a szerzői tudat különválása.

De az olvasók ezt az „én”-t kétség kívül a cikk szerzőjeként azonosítják, már csak azért is, mert az újságírók döntő többsége teljes névvel és arccal vállalja a cikkeit. (Ami azért nem lehet mindig kellemes. Mit mondunk, ha megkérdezi a gyerek séta közben: igaz-e az apuci, hogy a te írásaidtól mások elvetéltek, megőrültek, tönkrementek …) Ám a szélsőjobb már erre a „morális dilemmára” is megtalálta a megoldást. Lehetsz te Tót Gyuri néven tiszteletre méltó történelemtanár, de mint publicista, egy szélsőjobbos portálon akár Mengele néven is vitézkedhetsz, alázhatod az ellenségeidet. Hol itt a probléma? Ugyan milyen gátlásaid lennének? Ez már tiszta művészet.

Mert hiszen a retorika tényleg ideológiamentes, a szabályait bárki, bárhol megtanulhatja. Sokáig a „narancsos stílus” amolyan liberális-kozmopolita védjegynek számított, de hát mért is kéne szeretned Esterházyt, Tóta W-t, vagy bárkit, hogy tanulj tőle? Elég csak egy ici-picit megdönteni a puska irányzékát, és nemcsak kocsonyáson reszkető jobboldaliak kerülhetnek a célkeresztbe, hanem bárki. Igen, még liberálisok is.

A mismásolások, csúsztatások egy fajtáját politikai korrektségnek nevezik. Sokan ezt nem is hazugságnak, hanem jó szándékú stréberkedésnek tekintik. Ha hozzáteszel valamit valakinek az igazságához, azt a másik igazságából veszed el. Pedig a „mismásolás”, az információ-átcsoportosítás” veszélyes fegyver. Talán ezért sem tanácsos „szerelmi drámaként” interpretálni, ha egy házaspárt kikergetnek a saját otthonából. Ez sok százezer nő biztonságérzetét rendítheti meg: a magántulajdon ugyan szent, de elég visszakacsintanom egy férfira, és az máris kiverhet az otthonomból. Sőt még kacsintgatnom sem kell, elég, ha egy házfoglaló ezt állítja az újságíróknak meggyőződéssel… Persze biztonságérzetükben megingatott nők nem ragadnak vadászfegyvert – de jövendő sorozatgyilkosok igen: talán így történhetett, hogy Galgagyörkön is eldördültek a fegyverek. És mindez csak nyitánya volt egy olyan gyilkosságsorozatnak, ahol a nem-roma többség szinte semmilyen együttérzésre nem volt képes, és elsősorban önmagát tekintette áldozatnak.

A valóságot nem valóságosnak, hanem csak az interpretáció kiindulópontjának tekintő közéleti stílus számos buktatót rejt magában, és nagyon is megkérdőjelezhető a politikai haszna. (Nem véletlen, hogy a közvélemény számára éppen az igazsággal és hazugsággal kapcsolatos kérdések tűnnek a legfontosabbnak.) Ráadásul az ilyen megközelítés antidemokratikus is: ma már a szegények nevében szinte csak politikusok és gyilkosok beszélnek, az írástudók/újságírók többnyire csak akkor, ha az ő „felemlegetésükkel” akarnak ütni a politikai ellenfeleiken. Így hát az irodalom nyugodtan „bemocskolhatja” magát a valósággal, nyugodtan visszatérhet a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak ügyéhez – ezt helyette úgysem teszi meg senki.

A társadalmi tematika újbóli megjelenése az egyik legizgalmasabb fordulata a kortárs magyar irodalomnak: a magyar klasszikusok soraiba beleírni a mai szegényeket, különféle intertextusok, áthallások révén (megint) szóhoz juttatni őket. Ám miközben a kortárs költő (vissza)lép a régi, halott magyar költők lábnyomába, legtöbbször nem tudjuk nekiszegezni a kérdést: ki vagy te, mért fontos ez neked? Nagyon nehéz a közéleti költő szerepéhez manapság érvényes személyes gesztusokat találni.

Kevés olyan író volt olyan egyértelmű viszonyban az általa ábrázolt világgal, mint Tar Sándor. De erre a viszonyra eszünkben sincs kérdezni, hiszen olvasás közben is valahogy észben tartjuk, hogy ő a kisemmizettek világához tartozik. Tar Sándor amúgy elég furcsa módon osztotta két részre a magyar társadalmat: a rendszerváltás veszteseiről, a munkásokról, parasztokról elbeszélésekben „számolt be”, addig a rendszerváltás (jövendő) nyerteseiről, értelmiségi pártfogóiról titkosszolgálati jelentésekben. A besúgás bűnére semmi mentség nincs, már csak azért sem, mert a magyar értelmiségről való, nem túl hízelgő véleményét megírhatta volna egy Elveszett illúziók-szerű nagyregényben is. Botránynak az is botrány lehetett volna. (Micsoda botrány! Ezt te biztosan nem gondoltad végig, Sanyikám ….)

De így vagy úgy, Tar Sándorból szegény Sanyi lett. Az egyetlen nagy magyar író, aki belebukott az ügynökügyekbe, akit kitaszított a magyar irodalom, és aki majdnem számkivetettként halt meg. A Tarról szóló konteók ellopott kéziratokat, megsemmisített, tűzben elégetett, iratmegsemmisítőkben ledarált regényeket emlegetnek – én ezek egyikét sem hiszem el, de az elgondolkodtató, hogy nincs az az égbekiáltó gazemberség, amit magyar ember a saját értelmiségéről ne tartana valószínűnek.

„Félreálltam, letöröltem”, írta egy bús pillanatában Arany János – egy mai szemmel elképesztő, a nagyszalontai parasztháztól az Akadémia főtitkári székéig ívelő irodalmi karrier tetőpontján. És mit mondott volna Tar, ha felkérik arra, hogy röviden epilogizálja meg a saját életútját? A magyar irodalmi életben ma sokkal súlyosabb társadalmi (nem feltétlenül ideológiai) ellentétek feszülnek, mint a kiegyezés idején vagy a reformkorban – na de ha így van, akkor hogy készül fel a magyar irodalom a társadalmi szerepvállalásra? Kreatív írás-kurzusokon néha félrehúznak szegényebb sorsú hallgatók, és azt mondják: ne engedjük, hogy azok írják el az életünket… Azok, akik semmitsem tudnak rólunk.

Ezek és azok. Na de mit csináljunk?

Mindenkire szükség van, ha valahogy vissza akarjuk szerezni az adekvát beszéd képességét.

 

 

Gonosz történetek – Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán

 

 

Simon Ádám: Egy olyan íróról beszélgetünk most, akiről szokták azt is mondani, hogy munkás volt az értelmiségiek között, meg azt is, hogy értelmiségi a munkások között. És, ha összehasonlítjuk, mondjuk, Kertész Ákossal, aki ilyen szempontból hasonló, akkor az az érdekes, hogy Kertész Ákos végül simán értelmiségivé vált, míg Tar Sándor mindig tiltakozott az ilyen szerepek ellen. Tehát akkor melyik közelít jobban a két meghatározás közül?

Szilágyi Zsófia: Tar azért nem lett „rögtön” munkás: paraszti származású volt, tanyán nőtt föl. Sokszorosan megélte a kitaszítottságot. Én sosem találkoztam személyesen Tar Sándorral, de akik látták budapesti értelmiségi környezetben, mondjuk, díjat átvenni (inkább kerülte az alkalmakat, hogy irodalmi rendezvényeken részt vegyen), azt mondják, hogy hihetetlenül zavarban volt ebben a közegben. A saját környezetében, ami részben Debrecen környéki kocsmákat jelent, talán valamennyire otthon volt. Ennek ellenére mindenhonnan kilógott és gyakorlatilag mindig olyan pofonok is érték, hogy az egyik közegéből a másikhoz való (vélt) tartozása miatt zárták ki. Amikor kirakták a munkahelyéről – gyárban dolgozott, nem munkásként, hanem valamilyen művezetőként –, azzal bocsátották el, a leépítési hullámban, hogy ő meg tud másból is élni, mivel író. De hát nem tudott olyan jól megélni ebből… Úgyhogy mindkettő igaz, illetve: minden közegben folyamatosan a kirekesztettséget, a peremhelyzetben létet élte meg.

S. Á.: Hogyha a szövegeit megnézzük, én valahogy nem ezt a „józan paraszti eszet” látom bennük visszatükröződni, komplex és csavaros volt – akár mondatokig lebontva – az összes szövege…

Horváth Csaba: Ilyenkor lenne érdemes megvizsgálni Tar Sándor könyvtárát, ilyesmit időnként a filológusok meg is tesznek. De az tény, hogy, mondjuk, a Szürke galambban helyenként egészen váratlanul olyan idézeteket használ, amelyek egy sokat olvasott embert mutatnak. De problematikus, hogy mennyire rendszerezett műveltségből származik ez. A Szürke galambban például vonósnégyest említ Borbán ezredes, amikor le akar leplezni valakit, Tar is hallgatott zenét, tényleg azt szerette, de nem tudta, hogy, mondjuk, Bachról mit mond a zenetörténet. Tehát valószínűleg ő volt az ideális befogadó, aki azért hallgatott zenét, vagy azért olvasott könyvet, mert az elementárisan megérintette.

S. Á.: Én a legtöbb interjút elolvastam, ami vele készült, és persze ezt a kérdést is többször feltették neki, hogy miket olvas. Például Móriczot soha életében a szájára nem vette. Ilyenkor Nádassal, Esterházyval kezdte a felsorolást, de például Kafkát is többször mondta… tehát teljesen az ő világától látszólag távol álló szerzőket sorolt.

Sz. Zs.: Az az elképzelés, hogy Tar autodidakta, műveletlen, ösztönös író lett volna, egyszerűen nem igaz. Ha formálisan nézzük, diplomával nem, csak érettségivel rendelkezett. De nagyon sok magyar írót tudnánk mondani, akinek nem volt egyetemi diplomája, akár Móricz Zsigmond is ilyen volt, de a nagy nyugatosok közül sokan nem jutottak el a diploma megszerzéséig, tehát ez önmagában olyan sokat nem jelent. Kétségtelen, hogy Tart nem a műveltség megszerzése izgatta úgy általában: őt az irodalom érdekelte, pontosabban az, hogyan lehet egy szöveget „jól megcsinálni”. És ehhez akár irodalomelméleti szövegeket is elolvasott. Nekem Mispál Attila mesélte – annak A fény ösvényei című filmnek a rendezője, amelynek a forgatókönyvén Tar is dolgozott – hogy az irodalomelméletből az orosz formalistákat szerette leginkább, mert ott érezte meg, hogy a „hogyan van összerakva” kérdés áll a középpontban. Nem véletlen, hogy a formalisták közül is volt, aki, mondjuk, az autószerelői pálya felől érkezett az irodalomelmélethez. Tarnak is ilyen, mondhatnám, mechanikus gondolkodása volt, nagyon érdekelte, hogyan áll össze egy mondat, egy történet. És ebben már nagyfokú írói tudatosság is volt.

S. Á.: Lehet, hogy pont nála a legmeglepőbb kérdés, de valamennyire próbált ő is egyfajta imidzset megcsinálni magának? Híresztelte magáról azt is, hogy ő nem tud helyesen írni, amiről most kiderült, hogy nem igaz, mert megjelent pár faximile oldal tőle, és teljesen rendben van, még az írásképe is gyakorlott kézre utal. A „proli, melós outsider” imidzset kellett ezzel még tovább fokozni?

Sz. Zs.: Vagy fokozta, vagy bizonyos támadásokat védett ki előre ezzel. Nagyon erősen szorongott, és 1999 után, amikor nyilvánosságra került az ügynöki múltja, egyre nagyobb düh lett benne a budapesti értelmiségiekkel szemben, egyre nagyobb keserűség…

S. Á.: Soha nem írt meg ilyen szereplőket…

Sz. Zs.: Igen. Ezek voltak számára az „öltönyösök”, valahogy kialakult a fejében egy ilyen képzet. Azért egy bizonyos leépülési folyamat is látszik, kétségtelenül, az életében, és azt gondolom, a szövegeiben is. De a melós imidzzsel, az utolsó időszakának bizonyos megnyilatkozásaival kivédeni akart bizonyos támadásokat, amelyekről úgy gondolhatta, hogy be fognak következni. Elébe állt a pofonoknak. Mintha azt sugallta volna: azt fogjátok mondani, hogy nem tudok helyesen írni, ezért én mondom ezt inkább magamról. Tehát részben imázsalakítás ez, részben félelmet, szorongást látok itt. Ami biztos, hogy ezeket az állításokat nagyon óvatosan kell kezelni. Műveletlenebbnek, egyszerűbbnek állította be Tar saját magát, mint amilyen volt.

S. Á.: Vissza tudnak emlékezni, hogy mikor találkoztak legelőször az életükben Tar Sándor írásaival, és hogy az első gondolataik mik voltak?

H. Cs.: Én a 6714-es személyt olvastam először, de abszolút véletlenül, mert nekem nagyon jó magyartanárom volt gimnáziumban. Ő ajánlott mindig mindenféle olyan szerzőket, a nyolcvanas évek közepén, akik akkor még nem voltak annyira divatban, közülük például két „tuti befutó” lett: Tar és Kertész. Mindig az foglalkoztatott Tarban, hogy hogyan lehet ily módon szociográfiát írni… Most tételezzük fel, hogy azt ír, és a nyolcvanas években ez volt az első kötetének a besorolása… Tehát nagyon izgatott, hogy ezen a nyelven, többféle megfogalmazással – ezt akkor nem így fogalmaztam meg természetesen, tizenhat évesen – de az nagyon izgatott, hogy itt van egy társadalmi kérdés, amit valaki úgy tud megírni, hogy én azt nagy élvezettel olvasom el.

S. Á.: Amikor Kertészt említette, az jutott eszembe, hogy a Makra

H. Cs.: Nem, ez az Imre volt, aki, ugye, a nyolcvanas években még nem volt annyira divatban.

S. Á.: Ja… Szóval azt mondtam volna, hogy a Makra végül kultregény lett, miközben Tar szekere lassan döcög, hírnév szempontjából…

H. Cs.: A Makrát is elolvastam, és meg kell, hogy mondjam, hogy nem értettem, miért vannak úgy oda tőle. Ami Tarban megfogott, az a humora. Ez a nagyon fekete, nagyon keserű, és ugyanakkor nagyon együttérző humor – érted röhögök, nem ellened – ez a Tarnál nagy erősség volt. Tarnál azonnal kijön, hogy mi az, amit csak ő tud.

Sz. Zs.: Én nem szeretnék leragadni a Kertész Ákos-párhuzamnál – miközben azért érdekes felvetés – szóval, én gimnáziumban olvastam Kertész Ákost, és már akkor, de azóta még inkább, erős hamisságot érzek nála. Ezt nagyon részletesen kéne taglalni, nem ilyen egyszerűen, de ott, a Makrában valami nem stimmel, a világképben van valamiféle eredendő hazugság. De más időszakról beszélünk, tehát még a hatvanas-hetvenes éveknek a Fejes, Sarkadi, satöbbi sorába illeszkedett bele Kertész Ákos. Én nem gondolom, hogy ő ma különösebben ismert, elismert szerző lenne, sőt, homályban van az irodalmunknak ez a szakasza, részben jogosan, részben jogtalanul. Rátérve Tarra: nála ilyesféle hamisságot soha nem éreztem. Az utolsó kötetekben, illetve főleg az utolsóban, Az alkuban érzek valamilyen dühöt, de ezt részben az életrajz fordulatainak tudom be… türelmetlenség ez inkább, nincs ideje úgy kiérlelni a szövegeket, mint amikor a pálya csúcsán volt.

S. Á.: Rövidebbek is lettek a novellák…

Sz. Zs.: Rövidebbek, és sokkal erősebb lett az a vágya, hogy ki akar mondani valamit, nem megmutatni. Nem megtalálni akar egy nyelvet, felépíteni egy figurát, hanem elkeseredett, dühödt állításokat tesz. Kicsit a Térkép szélénben is érezhető ez. A csúcsidőszak Tarnál egyértelműen a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje. Az a szomorú, hogy akkor jött az ügynökbotrány, amikor ő még nagyon „magasan” volt… hiszen a Frankfurti könyvvásáron kezdte el érezni, hogy valami baj lehet otthon, hazatérve pedig meg is bizonyosodott róla.
Visszakanyarodva a kérdéséhez, hogy mikor olvastam először… nem emlékszem, őszintén szólva, olyan érzésem van, mintha mindig tudtam volna, hogy Tar létezik, ami, természetesen, nem igaz: gimiben például ilyesmi egyáltalán nem került nálunk elő. De vannak olyan szövegei, amelyek nekem, személyesen, nagyon sokszor visszatérnek. Le is írtam egyszer, az Egy régi hangra várva olyan szöveg, ami hozzám, személyesen szól. Egyébként lehet, hogy nem a „tipikus” Tar Sándor-i hang szólal meg éppen ebben a novellában, de olyan vonulatába tartozik az életműnek, ami ugyanolyan értékes, szerintem, mint a munkásnovellák, például.

S. Á.: Kicsit érintettük az előbb a humor témáját is. Erről eddig kevés szó esett, hogy egyáltalán van humora. Talán azért, mert egy olyan humor, ahol érzékeljük a grandiózus szellemességet, de nem csapkodjuk a térdünket, bruhaházva.

H. Cs. Nem biztos, hogy a humor és a jókedv, az egy csomagban van. Ha megnéznénk, szerintem a bekezdései, mondatai grammatikailag elemezhetőek lennének… kialakít egy olyan nézőpontot, ahonnan humorosnak látszik az, ami egyébként egyáltalán nem az, és ez a váltás nagyon váratlannak tűnik. Azt mondja Kant –nem szó szerint idézve –, hogy az a komikum, amikor egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz. Ő mintha ezt nagyon tudatosan művelné: fölépít egy elvárást, aztán nem az történik, amit várunk. Ez a „főhős” életében általában hihetetlenül keserű következményekkel jár, de az olvasó mégis a humor egy fajtájának éli meg. Én azt gondolom, hogy nála a humor egyértelműen a világ keserűségének a kifejezése.

S. Á.: Miért van az, hogy ha komoly embernek akarok tűnni, akkor nem tudok rendesen Tar Sándorról diskurálni? Úgy értem, valahogy mindig előkerülnek olyan fogalmak, – hitelesség, őszinteség,… –  amik a legkevésbé sem számítanak modernnek, sőt lenézett, avítt, romantikus fogalmak.

Sz. Zs.: Tegyük fel úgy a kérdést, hogy Tar mennyire van benne a kánonban? Ez mindenképp összefüggésbe hozható azzal, hogy bizonyos elméleti kategóriák nehezen voltak a műveire alkalmazhatók, illetve Tar kapcsán nehezen tudjuk az olvasói és az értelmezői pozíciót összehozni, egyszerűbben: az olvasói élményünket, sokszor döbbenetünket „szakszerűvé” alakítani. Ez a helyzet szerintem már enyhült, tehát azt már senki sem gondolja, hogy a valószerűség, illetve a fikció-valóság-viszony ne lenne fontos szempont, ahogy azt sem, hogy kizárólag a szövegszerű irodalom lenne valami önmagában elismerhető érték. Megdolgoztatja az értelmezőjét Tar, nem adja olyan egyszerűen meg magát. A látszólagos egyszerűség mögött nagyon nehezen megközelíthető életmű van. Persze a „komoly” emberek azzal a jelszóval is legyintgetnek, hogy egyenetlen az életmű, de hát… én nagyon szeretnék látni „egyenletes” írói életművet a magyar irodalomban. A másik kifogás az szokott lenni, hogy „egyszólamú”, és „csak” novellista – ez sem igaz! A mi utcánk már egy regényhez közelíthető novellaciklus, a Szürke galamb úgynevezett „bűnregény”, ami teljesen egyedi műfaj. De biztosan nem születik annyi értelmezés róla, amennyire izgalmas lenne Tar. Vannak róla beszélgetések, vannak olvasói… de szerintem az ügynök-eset is részben az oka, hogy például a mai napig nincsen monográfia Tar Sándorról. Tehát ráadásként politikailag is nehéz téma. Volt, egyébként, monográfiaterv, ami egyszercsak „kihúzódott” egy listából. Vannak, akik azt mondják, hogy csak a Tar-szövegeket kell vizsgálni, és azzal „segítenénk” rajta, ha kizárólag a műveket elemeznénk. Amikor meg Márton Lászlóval beszélgettem, az EX Symposion Tar-számába készítettem vele interjút, ő azt mondta, hogy az életutat, a sorsot, és a szövegeket egységben kéne vizsgálni Tarnál, mert az lenne „megvilágító”. Vannak ötletek, hogyan kellene csinálni egy Tar-monográfiát, csak (tudomásom szerint) nem csinálja senki.

H. Cs.: Egy interjúban beszélt egyszer arról Tar, hogy ő azokban a kocsmákban érzi jól magát, ahol nem tudják, hogy ő kicsoda, vagy ahol megbocsátanak neki. És akkor megkérdezte a riporter, hogy és ott olvassák-e: á, ugyan!…
Mintha az egész Tar-recepció ebben a válaszban benne lenne… akikről ír, és akik olvassák, amiről ír, és ahogyan ír: ezek közt nincs kapcsolat!

S. Á.: Igen, ezen én is gondolkoztam: azzal, hogy könyvet veszek a kezembe, máris kívülálló vagyok a Tar-világhoz képest.

H. Cs.: Egy csomó helyen leírja a Kádár kor hamisságát, ami aztán később mégis erősödő nosztalgia tárgya lesz: a másfél szobás lakás, a Trabant. És ezekben az írásokban mindig szerepel, hogy „és könyvet is vettünk”, vagy „néha színházba is eljutottunk”. Nem arról van szó, hogy ez egy soha nem olvasó társadalmi csoport lenne, hanem valószínűleg ők lennének a hagyományos olvasók, akik – ezt most nem értékítélet – könnyen fogyasztható könyveket olvasnak, akik primér élményre vágynak, semhogy inkább „agyaljanak”. A Hamlet is tetszhet nekik, csak nem a lét-probléma kontextusába fogják helyezni a nagymonológot. Viszont, ahogy Tar ír, úgy ez a réteg nem fog olvasni. A másik, hogy amikor a nagy művei születnek, akkor ez a réteg már nem létezik, egykori életük legfeljebb nosztalgia tárgya. A mi utcánkban kiderül, hogy valamikor mindenki emberi módon élt, de már rég nem teheti meg ezt. Ott az derül ki, hogy akik erről a rétegről olvasnak, azok azért engedhetik meg ezt a luxust maguknak, mert soha nem is láttak ilyen embert.

S. Á.: Mindezek mellett mi az, ami Tart mégis a ’90-es és a 2000-es évek írójává avatja, mert talán nem csak a kiadások dátumai…

Sz. Zs.: Jelenkori szemmel írt arról a világról, ami őt körülvette. Egy nehezen körülhatárolható rétegnek a tönkremeneteléről írt: a munkásnovellák után a munkanélküliség témája jelent meg nála, amit ő a saját bőrén is megtapasztalt. Erről a világról nagyon sokat meg lehet tudni Tar Sándortól. És, persze, nem lehet jóslatokba bocsátkozni, de… ha valaki, mondjuk, 30 év múlva is kíváncsi lesz arra, hogyan ment végbe a rendszerváltás a mélyrétegekben, akkor jó lesz Tar Sándort elővenni. Van egy világszerűsége a szövegeinek, föltárul bennük egy világ. És nagyon erős tapasztalati alapja van a szövegeinek.

H. Cs.: Még valami, ami szerintem összefügg azzal, hogy miért nincs Tar a helyén… Én most azon gondolkodom, hogy néhány regényt kivéve azt is kevesen írták meg, hogyan viselkedett a magyar értelmiség 1970-től 1990-ig. De hogy a magyar munkásság hogyan viselkedett ’75-’95-ig: fel sem merült, hogy ezt valaki megírja. Tar megírta, és ezek az „avítt fogalmak”, amiket Ádám említett az előbb… én tényleg érzem azt, hogy itt egyszerűen ezzel az igazságdózissal… ahol az igazság szinte teológiai fogalom, tehát nem jogilag, hanem filozófiailag jelenik meg… ezzel a jelenlegi magyar irodalomtudomány mainstreamje nagyon nehezen tud valamit kezdeni.

Sz. Zs.: Ezt most találtam ki, tehát nem akarok nagyívű koncepciókat megfogalmazni, de egyébként is látok egy félelmet… a jelenkori irodalomban is, és abban a korszakban is, amivel most épp még inkább foglalkozom Móricz kapcsán, az 1920-as-30-as években, a „jelenkor” megírásától. Móricznak több félbehagyott regényét találtam meg, amelyek között példának okáért volt olyan, ami valahogy úgy kezdődött, hogy ’39 van, most mondta be a rádió, hogy Hitler ultimátumot adott Magyarországnak… És ezt nem merte végigírni. Írt belőle tizenegy oldalt és félretette. Mert akkor neki ott le kellett volna írni, hogy viszonyulunk a zsidókérdéshez, és abban a pillanatban elkezdett azon agyalni, feltehetőleg, vajon a zsidó olvasóközönség és a keresztény olvasóközönség miként reagál majd erre. És – nem baj ez, de tény – ehelyett született a közeli vagy távoli múltba visszamenekülő Életem regénye, vagy az Erdély-trilógia… Nagyon sokszor van ilyen visszamenekülés: Kosztolányinál is, hiszen az Édes Anna ugyan 1919-ben játszódik, de a sárszegi regények a monarchia idején. A közelmúltban is volt nagy divatja a történelmi regénynek. És, persze, a történelmi regény mindig a jelenről is szól, de mégis mintha jobban félnénk attól, hogy a jelenkorról, a jelen helyzetről beszéljünk. Tarnak nem volt vesztenivalója. Talán ezért van, hogy ő mégiscsak mert a jelen helyzetről beszélni.

H. Cs.: Amiben a kívülállása nagyon erősen benne van. Őt nem kötik ezek a megszokások, alkuk…

S. Á.: Még egy dolog eszembe jut, ami nem minden íróra jellemző: ha azt kérdezik tőlem, ki ez a Tar Sándor, mit kéne olvasni tőle, akkor végül is nem jövök zavarba, mert van egy központi mű, amit mondhatok…

Sz.Zs.: Csabi a Szürke galambot mondaná.

H.Cs.: Én a Szürke galambot is mondanám, igen. Nem csak azért, mert lelkes krimiolvasó vagyok, hanem azért is, mert nem véletlen, hogy a magyar irodalomban Babitstól Szerb Antalig többen is foglalkoztak azzal, hogy – tréfából, vagy komolyan – írjanak egy bűnügyi regényt… Volt ennek egy csekély hagyománya. De ezzel ellentétes, hogy a ’90-es évek közepén a „szociográfus”, tehát az irodalom referencialitását erősen hangsúlyozó Tar az, aki írt egy „bűnregényt”…

S. Á.: A Szürke galamb egyébként különálló abban, hogy fantáziára épít…

Sz. Zs.: Lehet, bár én a többiről sem tudom, hogy mi benne a valóság, és mi nem. Én egyébként a „csodálom, ámde nem szeretem”-kategóriába teszem aSzürke galambot, mert a gyomrom nehezen bírja. Terhesen kezdtem el olvasni, mondta a férjem, hogy ez szerinte nem jó ötlet, de én nem hittem neki. Hát, tényleg nem ajánlatos terhesen olvasni, hiszen vért hány minden szereplő, és nagyon érzékletes leírásokban értesülünk erről.

S. Á.: Egyszer pont erről írt, hogy fizikai kapcsolatba is lehet kerülni egy szöveggel valahogy így…

Sz. Zs.: Igen, ez is egyfajta fizikai kapcsolat. Na, mindenesetre én maradnék Ádám álláspontjánál, vagyis A mi utcánknál, ha valamit elsőre ajánlani kell. De most eszembe jutott közben, hogy mi is volt nekem igazi katartikus élményem Tarral… a Nóra jönt először az Alföld című folyóiratban olvastam el. Velem ritkán fordul elő, hogy egy szépirodalmi rovatot végigolvasok, csak belenézegetek inkább. De ez olyan hihetetlen sodrású szöveg volt, nem lehetett abbahagyni, és az ember nem kapott a végén levegőt. Inkább egy-egy novellát emelek ki szívesen az életműből, de ha kötetet keresünk, akkor A mi utcánkban nagyon sok minden együtt van, amiről eddig beszéltünk. Meg lehet látni Tar humorát, a tudatosságát, a ciklusszervező-szerkesztő technikáját, és ott vannak a visszatérő szereplők, a ciklust átszövő bibliai motívumok, tehát olyan intertextualitás ez, amit észrevétlenül működtet…

H. Cs.: Egyébként vannak „utazó” novellái, például a Celofánvirágok, amiket több kötetbe is betett, ezekből a magyar novellairodalom egyik legerősebb novelláskötetét lehetne összerakni, mondjuk 10-12 Tar-novellából, az életmű egészéből válogatva.

S. Á.: A Celofánvirágok eléggé kivételes módon poénnal végződik. Amikor Kenedivel beszélgettem – ugye, ők kezdetben közösen dolgoztak a novellákon – azt mondta, hogy csak olyan három-négy novellánál egyeztek ki abban, hogy poénra végződjön. Ez fontos, hogy ne legyen egy arcbacsapás a befejezés?

H. Cs.: Tar nagyon tudatos író volt, így aztán nyilván azt is tudta, hogy mindent nem lehet ugyanarra felfűzni. Hiszen, ha tudjuk, hogy hány oldalon át hány leütéssel kell felépíteni valamit, mikor jön a csúcspont, mi lesz a vége… Ami ennyire szerkesztett, abból nem lesz rossz mű, de remekmű sem…
Tar mindig a maga módján ír. Az Alkuban a legelső novella, a Túlélési gyakorlatok kapcsán gondolkodtam el, hogy úristen, ez a fickó egy idillt ír! Egy apa úgy dönt, hogy gengsztert nevel a két gyerekéből, mert olyan világban élünk, amiben ez az egyetlen adekvát megoldás…

S. Á.: Amit a világ elvett, azt ti majd a farkatokkal visszaszerzitek…

H. Cs.: Az erkölcs, mint olyan, inadekvát kategória… És tulajdonképpen mindenki nagyon rendes ember, aki ebben a világban benne van! Az apa, aki szereti a gyerekeit, a Szőke nevű maffiózó, aki bosszút áll értük… az egész világ annyira kifordított, hogy ami ebből fölépül, az valami iszonyat lesz, hogy csak így nem lehet eljárni. Néha engedni kell, hogy a szöveg másfele vigye magát. Tar azt mutatja meg, hogy még csak a rossz se jön be biztosan.

S. Á.: Öt éve jelent meg ez a kötet, amiről most beszélni kezdtünk, olyan címmel, hogy Az alku – gonosz történetek. Utólag gondoltam bele, hogy telitalálat a „gonosz” a címválasztásban: egy 180 fokos fordulat következik be, így utoljára a Tar-életműben, amennyiben elvesztik az ártatlanságukat a szereplők. Mindig úgy láttam, hogy ennek az egyébként magányosan élő embernek a szereplői a szerettei, családtagjai. Ilyen szempontból nincs változás, de annyira antihumánus szelek fújnak, ebben a történelmi korszakban, amiben most mi is vagyunk, hogy a szereplők erre beteg válaszokat produkálnak.

Sz. Zs.: Lehet, hogy fordulat, lehet, hogy a világ fokozatos elkomorulása… Azért ne beszéljünk úgy, mintha ugyanazon a színvonalon lennének Az alku szövegei, mint a korábbiak. A korábbi kötetek sokkal összetettebben megírt szövegek. Már a Térkép szélénben is látszik az, hogy a világ hihetetlenül antihumánussá vált. Tart mindig az ember érdekli és az ember sorsa. Az a világ, ahol az embernek már nincsen helye… ha visszagondolok a Térkép szélénre, iszonyatos képek jutnak az eszembe, amelyek a világ embertelenségét mutatják meg, és egy olyan történet zajlik mindezzel párhuzamosan, amelyben Tar maga is kiszorul az életből. Az utolsó időszak, amikor a Tesco étkezdéjében köretet ebédelt szafftal, mert csak erre volt pénze… Ebből a helyzetből kellett volna továbbépíteni egy írói életművet… nem hiszem, hogy az életmű értékelésekor ezt a szempontot, az életrajzit, teljesen figyelmen kívül lehet hagyni.

H. Cs.: Az Alkuban két dolog kezdett egy idő után nagyon zavarni. Az egyik: mintha azért írna rövid novellákat, mert van egy tételmondata, amit ki akar mondani. Didaktikus. Mindenáron el kell jutnia ahhoz a mondathoz, hogy az élet kegyetlen. Vagy például pont a címadó novellának a zárómondatához, hogy „maga rendszertelenül éhezik”. És azért érdekes, mert ezt a mondatot egyszer a Szürke galambban is elsüti, egyszer pedig A mi utcánkban is, és egyik helyen se érezzük didaktikusnak! Az alkuban így olykor elvesznek a képek és történetté egyszerűsödnek. A másik probléma pedig éppen az egyszerűsödés… Gondoljunk a lángoló libák apokaliptikus látványára A térkép szélénben, ahol nem derül ki, hogy ez a piti bűnöző áldozat vagy bűnös a saját sorsában. Ezt a didaktikus kérdést nem lehet föltenni. Ám Az alku történetei mintha elkezdenék fölmenteni a hősöket, ahogyan például A mi utcánk nem ment föl senkit!

S. Á.: Tudjuk azt, hogy ezt már súlyosan leromlott állapotban írta, és körülbelül amikor megjelent a könyv, bele is halt a súlyos alkoholizmusába. Mi változik akkor, ha így zárul le egy életmű? A Gonosz történeteket fogjuk egy végső üzenetnek tekinteni?

Sz. Zs.: Tar úgy halt meg, hogy nem nagyon maradt utána senki és semmi. Nincsen gondoskodó család, aki ápolgatja az emlékét, az irodalmi hagyaték tudtommal a debreceni Déry Múzeumban van, de nem nagyon érezhető körülötte a „mozgás”. Nem is tudjuk, mennyire látjuk egészében az életművet, biztosan maradtak töredékek, Az áruló című regényről sem tudjuk, hol van, és mennyi készült végül el belőle. Most már lehetne róla beszélni, de valahogy nem a tisztázás szándéka látszik. Meg szoktam figyelni, hogy az írók halála után van egy szürke zóna: már nem kortársak, nincsenek jelen, de még nem klasszicizálódtak, tehát nem kerültek át az irodalomtörténetbe. A senki földjén lebegnek, néhányan ott is maradnak örökre.

S. Á.: Ráadásul ebben az esetben egyfajta kegyelet is belép a képbe.

Sz. Zs.: Igen… ilyen szemszögből hasonló történetet látok Gion Nándornál, aki a vajdasági magyar irodalom nagy alakja, szintén furcsa árulástörténetek vannak az életrajzában (gondolok arra, ahogy az egykori Új Symposion-kört otthagyta), és éppen emiatt a mai vajdasági írók elég különösen viszonyulnak hozzá. És Gionnál is egy nagyon súlyos leépüléstörténet zajlott le, ő is nagyon súlyos alkoholista volt, az utolsó szövegekben nála is látszanak ennek nyomai. Szóval, ott is volt egyfajta hallgatás… és most úgy látszik, ez mégis megtört, mert két Gion-monográfia jelent meg egyszerre 2009-ben. Habár ez a két könyv sem beszélte ki ezt a történetet… De ez a párhuzam is mutatja, hogy előbb-utóbb szembe kell azzal is néznünk, hogy, Tar élete utolsó időszakát a kocsmákban, illetve az ideg-elme-osztályról ki-be vándorolva töltötte. Mert ennek a tapasztalata benne van a szövegekben is. Hihetetlenül kevés ideje volt úgy, hogy tiszta fejjel írni tudott, ez kétségtelen…

S. Á.: A tanárnő korábban említette, hogy évente vannak kocsmalátogatásos „Tar-túrák”. Érdemes részt venni egy ilyenen, vagy tortúra?

Sz.Zs.: Hogy érdemes-e részt venni, nem is tudom, mindenesetre én részt vettem, amikor az Ex Symposion című lapnak dolgoztam, és ott szerkesztettünk egy Tar-számot… Én azért elég gyenge láncszem voltam a Tar-túrán, mert ott az a lényeg, hogy körbejárnak, ha jól emlékszem, hat kocsmát, akik erre vállalkoznak, és mindenhol inni is kell…

H. Cs.: „A környéken hat kocsma volt” – ez szerepel is az egyik novellájában.

Sz. Zs.: Ez egy viszonylag kis területen van, Debrecen szélén, egy félig lakótelepi, félig kertvárosi közegben. Reggel kezdik, így amikor mi leértünk Pestről, a debreceni kollégák már a harmadik kocsmánál tartottak… De az ivás nem is annyira az én feladatom volt, vannak azért az Ex Symposion szerkesztőségében, akiknek ez megy, ők vajdaságiak, tehát harcedzett legények. Egyébként elég szürrealisztikus élmény az egész…

S. Á.: Pont ezt akartam kérdezni, nem érezték morbidnak, hogy amibe belehalt, azzal emlékeznek rá?

Sz. Zs.: De, teljesen. Mondom, ez nekem kevéssé ment, az, hogy délelőtt töményet kell inni, számomra teljesíthetetlen, de voltak a szerkesztőségben, akik nem érezték ezt sem morbidnak, sem megoldhatatlannak. De azért is különös az egész, mert a kocsmák mindeközben élik a maguk életét, és ezek nem éppen puccos helyek, inkább olyanok, ahova az ember lánya saját jószántából nem is nagyon menne be. Na, és ott kellene fölolvasni…

S. Á.: Tudták a helyiek, hogy miről van szó?

Sz. Zs.: Nem nagyon, de ne is tömegeket képzeljünk el, tehát nagyon kevesen voltak, legalábbis amikor én részt vettem a túrán. De Debrecenben egyébként is nehezen tudják vállalni ezt a kultuszt, főleg a mai debreceni hangulatban, a nemzeti, kálvinista város, amint fölvállal egy alkoholista besúgót mint előképet… Tehát ebben eleve van „némi” abszurditás…

S. Á.: Na, és akkor végső soron ajánlja nekünk? Mert, ugye, minden évben van…

Sz. Zs.: Nem vállalnám a felelősséget, hogy én vonom bele ebbe a Károli Egyetem hallgatóit…

H. Cs.: Azért ez olyan, mint egy Tar-novella, nem? Mennek az „értelmiségiek”, hat kocsmában isznak, felolvasnak, senki nem figyel rájuk, és nyilván a töredékétől berúgnak, mint amitől az ottaniak, akik pedig csak „rátöltenek”…

S. Á.: És ha a tanár úr elmenne, mit olvasna fel?

H. Cs.: Attól félek, hogy egy rövid idő után semmit. De, túl a poénon, azt hiszem, hogy A mi utcánkból olvasnék föl egy részt. Mert tényleg, amit Tar írt, az nem ezeknek az embereknek az élete, mert én azt gondolom, hogy a Tar-hősöket Tar hozta létre. Persze, ha Szilágyi tanárnő kedvességével valakit megnyernénk ott, akkor nagyon hamar meglenne a monográfia harminc százaléka, hogy kiről mintázta ezt vagy azt, ez rendben van. De Tar olyan világot hoz létre, amit egy ilyen leegyszerűsített referencialitás-felfogás nem fed le. Irodalmi hősei vannak, akik szükségszerűen sűrítettebben élnek, és bűnösebbek, esendőbbek, mint egy valódi ember. Miközben világos, hogy szedi össze az ötleteket, hangulatokat. Sőt, engem most meglepett a 6714-es személy kapcsán, hogy mennyi autotextuális utalás van a Tar-életműben. A 6714-es személy az első nyomtatásban majdnem megjelent Tar-szöveg. Azért tiltották le ’80-ban, vagy ’81-ben a Mozgó Világ egyik számát, mert le akarták közölni ezt a szociográfiának nevezett novellát, az utolsó pillanatban kiderült, villámgyorsan letiltották, és utána nem volt mit tenni. Az első novellájában, amit még „műkedvelőként” írt, olyan motívumok vannak, amik visszajönnek aztán az utolsó köteteiben. Például a vakkal éneklő kislány, ami A térkép szélén utolsó novellája lesz. Nagyon tudatosan irodalmat művel. Nem riportot ír, nem valóságot fényképez, hanem irodalmi művé formálja azt a világot, amit ő ismer.

Sz. Zs.: Még annyit tennék hozzá a Tar-túra témájához, hogy, persze, abszurd, vicces, furcsa, de azért, amikor az ember megy a nem éppen vonzó helyszínek között, és akkor egy négyemeletes panelház egyik ablakára rámutatnak a debreceniek azzal, hogy ott lakott Tar Sándor… azért az megrendítő… hogy mennyire kívül volt mindenen… Az Ex Symposion Tar-számában képeket is közöltünk, ott látható, hogy a szobája hogyan nézett ki, az elemes bútorral. Egy teljesen lecsupaszított lakás. A novellákban egyfelől van humora ennek az egésznek, másfelől torokszorító volt azt látni, ahogy Tar élt, és azt a közeget, amelyből kiépült ez az életmű.

S. Á.: Amikor A mi utcánkat olvastam… tudom, nem vagyok túl modern, de engem nagyon bosszantott, hogy nem tudom kitől megkérdezni, hogy ez vagy az tényleg megtörtént-e. Viszont Kenedi János azt mondta, hogy szerinte Tar semmi mást nem írt le, mint ami megtörtént, és ami megtörténhetett volna a tapasztalatai alapján. Tehát, nem az az igazán fontos, hogy valóban, Béres úr megunta a feleségét, és kiment a malaccal hálni… ezt azért írja így le, mert abban a közegben senki se mondaná azt, hogy ezt én neked nem hiszem el.

Sz. Zs.: Ez most megint az olvasói szempont lesz, és nem az irodalomtörténészi. Az ember időnként feltölti a saját élményanyagával azt, amit olvas. A mi utcánknál például pontosan tudom, milyen utcát látok magam előtt. Én nem Debrecen-szélit látok, hanem Tiszafüred egy utcáját, a Petőfi utcát, ahol a nagyszüleim éltek.

S. Á.: Egyébként az teljesen valóságos, Google-térképen meg lehet nézni a „mi utcánkat”.

Sz. Zs.: Lehet, de én akkor is a saját emlékeimmel töltöm föl. Ez mutatja azt a nagyon nehezen megfogható „hitelességet”, amit olvasói pozícióból tudunk érzékelni. Nem kell tudnunk ahhoz, hol is volt pontosan ez az utca, hogy hitelesnek érezzük.

H. Cs.: Tavaly nyáron olvastam egy realizmus-meghatározást – ezért a meghatározásért utaztam ezerötszáz kilométert, és kutattam egy hetet –, és valahogy úgy szólt, hogy az a realista irodalom, amelyben az olvasott tapasztalatok egyeznek más tudományágakból, tapasztalatokból szerzett tudásanyaggal. Tar esetében a szociológiával, a történelemmel, a politikával, a városépítészettel, tök mindegy, hogy mivel. Tar írói munkásságának az a nagysága, hogy ezeknek a törvényeknek szándékán kívül tesz eleget, mert azt hiszem, hogy ő tényleg nem akart senkinek megfelelni. Minden olvasó elképzeli ezt az utcát, és megvannak ezek a figurák, mert ennyi tapasztalata mindenkinek van. És kiderül, hogy A mi utcánkban mi az a többes szám első személy. Tehát, hogy ez tényleg A mi utcánk, akkor is, ha sose jártunk ott, mert mindenkinek van annyi tudásanyaga a világról, hogy ezt el tudja képzelni…, hogy milyen  mondjuk egy fűtetlen szoba. Ezt megtudja Tartól, és ezzel nem fog különösebben vitatkozni… De hogy milyen az emberi nyomorúság… erről mindenkinek van egy képe, és Tar mögé teszi ezt a tárgyi világot, amiben az emberi nyomorúság hitelessé válik, és elkezd működni… Úgy, ahogy csak ott működhet.

S. Á.: Még egy témáról nagyon érdekelne a véleményük. Újra és újra előjönnek bizonyos névzavarok a Tar-prózában, itt egy példa:

„Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tudja, mi az elég. Aztán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. Most már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, amikor én Gábor vagyok.”

És, persze, ezek rendszerint az írások elején jelennek meg, megalapozva a tragikomikumot, mert nyilván fokozatosan bomlik ki a megismerés, és az például azzal kezdődik, hogy hogy is hívnak engem, csakhogy már ebben is valami csavar, zavar van… A tragédia és a röhej Tar-féle mixelése ez?

Sz. Zs.: A neveknek nála nagyon különös mintázata van. Gúnyneveik vannak a szereplőknek, nem érzik a magukénak a nevüket, nagyon sok szövegben újra meg újra előkerül ez. Ez az identitás-kérdéssel és az irodalommal is összefügg. Ez például egy teljesen kiaknázatlan, megíratlan kérdés Tar kapcsán. Közben meg nagyon érdekes, hogy olyan névvel rendelkezett az író, amelyik szinte mintha az életműhöz illeszkedő, felvett név lett volna. Kosztolányi írta Arany Jánosról, hogy nincs még egy író, akinek a belső lényegét ennyire kifejezte volna a neve – ugyanez Tarról is elmondható lenne. Mintha a motivált kapcsolat jelölő és jelölt között helyreállt volna ebben az esetben. De valamiért folyamatosan olyan szereplőket írt meg, akikről leválik a nevük valamilyen módon. Ott van már eleve az utca, amit nem is hívnak Radnótinak, hanem Görbe utcának…

H. Cs.: A Google-térképre visszatérve… ha rákeresünk, biztos tényleg kijön a Radnóti utca, és akkor meg lehet nézni, de a történetek azokról szólnak, akiknek nem „térkép e táj”. Igazából itt minden, a világ minden „tárgya”, önmagában nyer identitást. És a név ezt inkább akadályozza, mint segíti. Mert az mindig kívülről jön.

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (IV. rész)

Nincs menekülőút (ügynökregények)

Az áruló (2003)

 

Az élettörténeti „filmregény” jelenleg is nyilvánosan hozzáférhető az interneten, a két utolsó, a szerkesztőségben eltűnt fejezetet leszámítva (Széplaky Gerda szerint így is befejezetlenül maradt).

 

 

Kenedi Az árulóval kapcsolatos vádjait alátámasztja, hogy Tar a történetvezetést és a dramaturgiát is alárendelte annak, hogy szinte tételesen magyarázatot adjon őt ért vádakra.

Tar olvasói, rajongói számára ez teljesen új volt. Eddigi műveinek alapvetően az élettér, a létállapotok bemutatása önmagában a célja, nem az, hogy egy későbbi eseménnyel, cselekvéssel didaktikus párhuzamot vonjon. Jóllehet, egy-egy esetben ismétlődik Tarnál valamilyen következménnyel záródó történetmodell például az állattá válás folyamata, majd az állattá válás, mint végzet (Szilvia, Előtted a küzdés, A rosszlábú Váradi kertje, …). De ezúttal már első fejezetének legelején a vulgárfreudizmus ingoványára téved, ami, korábbi művei alapján tudjuk: idegen volt tőle.

Alteregója, Sólyom Zoltán eleinte családja által súlyosan neurotizált, ám lelkes úttörő kisgyerekként jelenik meg. Amikor néhány falubelinek arról beszél, hogy a szülei is félnek tőle, nem csak ő tőlük, majd megkérdezik, hogy miért, erre azt válaszolja, hogy félnek, „hogy feljelentem őket.”

Tar fenntartotta magának a jogot, hogy szépirodalmi szöveget alkot, nem önéletrajzot, habár értelemszerű, hogy az olvasók az a korábban megszokottnál több valóság-referenciára számítottak. Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben egy lánytestvért szerepeltet, hogy emlékeztessen: a regénybeli E. P. író nem lehet azonos Esterházy Péter íróval, neki ugyanis nincs húga. Ehhez hasonlóan az Árulóból „kííratik” Tar nővére, csak bátyját szerepelteti, ami ugyanezt a funkciót tölti be. Csakhogy Esterházy éppen ügynökregényével „látogatott át” először egy realistább elbeszélésmódhoz. Ezzel szemben Az árulóban Tar ismerői apró jelekből felismerhetik a fikció gyakori bevonását. Zoltán anyjától tudja meg, hogy apjának rákja van, és hamarosan meg fog halni. Úgy tudjuk, az Állambiztonsági Szolgálat „fizetsége” volt Tar Sándornak ez az információ, a történetbe viszont nem érezte szükségét bevonni, bármilyen morbid és szemléletes az eset.

A címadással Tar belehelyezkedik a legáltalánosabb szerepelvárásba: a bűnhődő gazember, aki vallomást tesz. Az egymásra következő fejezetekben ehhez képest mást látunk. A kényszerhelyzet bemutatásában túloz, a beszervezéshez kapcsolódó erőszak mítoszát is tovább fokozza (Sólyomot kidobnák az emeleti ablakból). Ugyanakkor az erkölcsi értelemben vett bűnt oly mértékben bagatellizálja, hogy írása már-már egy bűneset nélküli krimi felé sodródik.

Illeszkedik mindehhez az a jelenet is, amelyben Zoli nem köpi le a később általa Kenedi János apjának vélt férfit. Vonaton kényszermunkára ítélt rendszerellenségek érkeznek a pályaudvarra. Sorbaállítják őket egy sor kivezényelt úttörővel szemben. Minden úttörőnek le kell köpnie az épp vele szemben álló internáltat. Zoli megpróbálja, de végül csak végigfolyik a nyál az arcán. Felnőttként egy későbbi fejezetben Simonnal (Kenedi) beszélget, aki elmeséli, hogy édesapját Hajdú-Bihar megyébe vitték el kényszermunkára. Egy rövid személyleírás után egyetértenek abban, hogy akár Simon apja is lehetett az ember, akit Zoltán gyerekkorában nem tudott leköpni.

Az úgy nevezett árulás maga valahogy így jelenik meg Az árulóban:

„/Nagy vonalakban kiderül Gáboréknál[1], kik ők, semmi falrengető./

/És mi róluk a véleménye?/

/Nekem ez egy más világ./”

Amikor tartója neveket sorol, kik besúgók:

„/füle zúgni kezd/

/Ne folytassa, nem akarom hallani, nem akarom tudni!/”

Tar mindig arról beszélt, hogy számos volt ügynököt tudna nevesíteni, ismert személyeket is, de úriember marad, és nem teszi. Az efféle összevetéseknek azonban nincs sok értelme. Az áruló épp olyan stratégiákat működtet, mint amelyeket egy bírósági tárgyalás vádlottja, amikor vallomást tesz.

A szépirodalmi szerző számára általában megengedett, hogy azt hangsúlyozza, kisebbítse, fikcionálja, vagy hallgassa el, amit csak akar, így van ez a realistáknál is. De előfordul olyan sajátos helyzet, mint ez is, amikor az írói szabadság a történelemhamisítással ütközik, ahogy Esterházy is felismerte a maga ügynökregényének megírásakor.

Az elhallgatások által keletkező űrt Tar eddig tőle szokatlan típusú naturalizmussal, látens homoszexualitásról szóló képekkel igyekezett kitölteni.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerző eredetileg nem tervezte feldolgozni a konkrét történetet. És arról sem, hogy Tar Az árulót külön felkérésre dolgozta ki (Gothár Péter filmrendező ötletére és felkérésére született a „filmregény”).

Láthatjuk tehát, hogy az előzetes elvárásoknak végül nem felelt meg Az áruló. Csakhogy eleve hamvába holt elvárásokról beszélünk. Tarnak személyes ihletettségű történetet, egy társadalmilag mélyen elítélt erkölcsi bűnesetet történészi hitelességgel kellett volna megírnia, úgy, hogy eközben a besúgás lélektanáról is mély és lehetőleg minél sötétebb képet fest. Bár rengeteg az ellentmondás Tar személyes és irodalmi megnyilatkozásaiban, az bizonyos, hogy alapvetően áldozatnak tekintette magát, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a címnek megfeleltethető módon beszélje el a történetet.

Az árulóról általában nem szoktak megemlékezni Tar Sándor életműve kapcsán, a kivétel Kálai Sándor, aki két életműrajzában is említi.[2]

 

Szürke galamb (1996)

 

1996-ban került először kiadásra a Szürke galamb[3], bűnregényi műfajmegjelöléssel.

Ez a fél-szürreális rendőr-„eposz” alapvetően egy vízió a jóságról és a gonoszságról, globális látásmódot kibontakoztatva – hiszen ekkor az alkotás még nem szorult előre megadott tematika keretei közé. A Szürke galamb célzott didaktikusság nélkül arra emlékezteti olvasóit, hogy rendszerváltás(ok)tól függetlenül a jó és a gonosz csírája mindenkiben ott lapul, és adott körülmények között bárkiből válhat akár gyilkos, de akár megmentő is. Tar az új „világrendet” nem érezte jobbnak semmilyen másiknál, inkább az embertelenségnek egy új, másféle arcát látta benne. Felix Dzserdzsinszkij képe helyén a rendőrezredes irodájában már csak egy szürke keret-lenyomat maradt, a Lyotard-i tételre emlékeztetve: a kapitalizmus az a rendszer, ami semmiben nem hisz, míg a szocializmus egy hit.[4]

Utólag a Szürke galamb olvasatában egyes részletek valamivel fontosabb csomópontokká váltak, mint Borbán ezredes, ahogy „betegesen kutatta, üldözte a korábbi szervezetek felfedett múltú, átigazolt elrejtett aktivistáit”, vagy Molnár, akiről kiderül, hogy besúgott az alvilágnak.

Lassan bontakozik ki egy valaha volt titkos különleges alakulat, amelynek egykori tagjai ha nem lennének „ma” is, akkor a gonoszság végleg elszabadulna a városban.

 

Vadászat (2004)

 

A Vadászatban Tar megtalálta azt az elidegenítő effektust, amellyel a többi feldolgozáshoz képest szabadabban tudósíthatott a teljes kitaszítottság, sőt, itt már az őrület pokoljárásáról is. Saját története helyett egy falusi besúgó történetét beszéli el, tragikus romantikus szüzsével. Ezen az elidegenítő effektuson alapszik az is, hogy a kényszer-motívum itt kapja a legnagyobb (a lehető legnagyobb) hangsúlyt. De ezzel, és a szirupos befejezéssel együtt is, az ügynökmúltra reflektáló művek közül a Vadászat az a mű, ami a legközelebb áll ahhoz az életműhöz, amit Tar Sándor kivételes novellisztikájaként ismerünk.

 

Fogást találni (2002)

 

Ebben az írásban[5], amelyben részben valószínűleg hiteles képet kapunk a debreceni belső elhárítás szervezettségéről, Tar tartótisztjének újabb portréját dolgozza ki, lerombolva az Indul a nap-féle, részben heroikus, paternalista képet. A volt ÁVÓ-s, opportunista Batiz őrnagynak itt nem csak butasága, hanem szellemi restsége is kiderül, csakúgy, mint biciklilopás-ügye (ő maga lopja el, hogy „ne legyen üres a dossziéja”), alkoholizmusa, és már indításképp (és övön aluli ütés módjára) a „baltával faragott vonások”. A Sólyom (Tar alteregója, ismét) beszervezése ügyében érkezett Rendi nyomozó perspektíváján keresztül Tar elidegenítően jeleníti meg a III/III-as tisztek vidékies, uram-bátyámos, pálinkavedelő képét. Végül egy ijesztően infantilis szervezet rajzáig jut el, ahol munkájuk végzése helyett is inkább bilinccsel játszadozva heccelik egymást a rendőrök, miközben az alagsorból a megkínzottak nyögése, ordítása hallatszik.

A Fogást találni egy tervezett önéletrajzi regény része lett volna, amelyből két fejezet jelent meg az Alföldben, a másik a Zoli gyerekkora című, talán a regény kezdő fejezete lett volna. A Polnerrel való levélváltásában Tar azt állította, hogy a regény nem létezik, a tévhit pedig onnan indult, hogy Keresztury önkényesen átírta interjújának szövegét (lásd fent).

A két ismert fejezetből mindenesetre látható, hogy a regény-szerű feldolgozással talán közelebb kerülhetett volna a kialakult írói munkamódszereihez, mint a filmregénnyel.

 

Egyéb művei

 

Nem térünk ki részletesen minden olyan írásra, amely láthatóan, vagy valamivel rejtettebb módon az ügynökügyre reflektál.

A Fohászban[6] az elbeszélő pszichiátriai ágyán álmában egy rideg Jézussal találkozik, akinek vétkei miatti pokoljárásáról vall, mire a Jézus-figura szenvtelen tárgyilagossággal közli vele: számára nincs feloldozás.

Az Indul a nap[7] sejthetően egykori tartótisztjének portréja, amelyben utánozhatatlan hitelességgel tudósít az elnyomó oldal perspektívájából.[8]

Kevéssé ismert, írásban eddig kiadatlan hangjátéka, A hang alapvetése, hogy a hatalomnak csak az arca cserélődik, álnoksága állandó.

Nehéz nem észrevenni, hogy az írás, mint aktus Tarnál a jelentéshez hasonlóképpen működött. Egy részlet Az árulóból, amelyben Barakkal, azaz Csalog Zsolt alteregójával beszélget az író:

„/Te magnóval dolgozol?/

/Sólyom füllent/

/Már nem. Nem viselkednek természetesen./

/És akkor?/

/Sólyom most találja ki némi töprengés után/

/Hát… Megtanulom az illetőt./”

A Tar-interjúk gyakran visszatérő kérdése, hogy mit szóltak ismerősei, hogy az irodalom szereplőivé váltak. Tar elmondta, hogy kezdőként szereplőit túl felismerhetővé formázta, amit azok gyakran nem vettek jó néven, így egy alkalommal például gyári munkatársai az úszni nem tudó Tart a Keleti főcsatorna vizébe lökték, majd lécekkel elverték – a rítus után pedig már együtt sörözték át az estét. Ezután viszont jobban ügyelt az elidegenítő effektusokra.

Általában véve elmondhatjuk a már lezárt életműről, hogy ritka benne az olyan darab, amelyben Tar szoros értelemben véve önnön sorsát dolgozta fel, ahogy az többé-kevésbé a valóságnak megfeleltethető (kivételek: Mi késztet élni?, Fohász, félig az Apánk még élt). Nem véletlen, hogy novellisztikájában a leggyakrabban előforduló foglalkozás az ilyen vagy olyan műszerész, mégis, láthatjuk, hogy Tar egy távolságtartó perspektívát kedvelt, akkor is, ha részben magáról vallott.

Végül: több olyan vonása van az életműnek, ami a feltárt üggyel kapcsolatban új kontextusban is értelmezhető. Ilyen a különösen gyakori Tar Sándor-i névkonfúzió, vagyis a saját névtől való megfosztottság (A mi utcánkban ez még az utcára is vonatkozik!). Ez a létállapot az ügynöki világban is fennáll. Aki besúgásra adja a fejét, az a nevétől megfosztva ténykedik, valódi neve csak az áldozatainak maradhat meg.

 

Esterházy Péter:

 

Javított kiadás (2002)

 

Kényszerű alaphelyzetből kellett kiindulnia Esterházy Péternek is a Javított kiadás[9] című regény megírásakor: az (irodalmi) apakép-felépítő Harmonia Caelestis előkészítése a nyomdai levonatoknál tartott, amikor Esterházy értesült róla, hogy édesapja nem kevesebb, mint huszonkét éven keresztül, teljes titokban, a Kádár-rendszer besúgójaként dolgozott (az átlag szolgálati idő négy év volt!).

A szerzői én és a valós én különállását talán mindenki másnál nyomatékosabban hirdető Esterházy számára ugyanez a probléma egy új problémát szült. Hiszen nem az elbeszélő én apja volt besúgó, hanem a köztünk élő emberé. Így aztán minden korábbi terve ellenére hozzá kellett fognia az első tényregényének megírásához. Társadalmi szempont lépett életbe: ha ugyanis családi emlékeket vegyít fikcióval, azt jóhiszeműen szépirodalomnak nevezzük, ha viszont az aktákkal teszi ugyanezt, azt hazugságnak, történelemhamisításnak.

Végül többé-kevésbé a kritika is elfogadta, a maga nézőpontváltásának szükségét: fölösleges próbálkozás posztmodern hermeneutikával megközelíteni a Javított kiadást, mint ahogy sokak közt Bojtár Endre, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor is leszögezi, valóban realista regényként elfogadva a művet[10].

„Alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig szavakhoz kellett” – mondja, máshol: „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom”.

A szerző idegenkedik a kényszerű új írói szereptől, így az autoszkepticizmus alapvető vezérfonala a regénynek, kis túlzással: az utolsó pont kitételéig viszi a kételkedését, miszerint nem fogja tudni megírni ezt a regényt:

 

„Ez a realista próza nem fekszik nekem.”

„Miért nem Mészöly, vagy Nádas apja besúgó? Sokkal pontosabban le tudnák írni az egészet (…).”

„A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból”

„A viviszekciós szekció többet tudna ezzel az anyaggal kezdeni, Mészöly, Nádas, Kertész, Bodor. Ahogy Nádas megfogná, mint egy tárgyat (…). Úgy volna személyes, vagyis hiteles, hogy nem látnánk őt.”

 

Máshol: „Én most nem is az okokat keresem, hogy például nehéz gyerekkora volt, és azért, én csak mutatom, ami van.” – a szkepticizmus felenged, majd visszatér, és ez végighullámzik a teljes regényen. Ezáltal kapunk anti-fejlődésregényt, nem a visszafejlődés, hanem az egy helyben maradás értelmében, de hihetően ábrázolva ezzel, hogy a probléma nem túlléphető, és nem is megoldható.

Mint a fenti idézetekből is kitűnik, ugyanilyen nyomasztó a nehezen kibontakoztatható vágy, ami egy objektívebb, sterilebb, távolságtartóbb szemléletre irányul: a kapott történetet „hidegvérrel” kéne megírni, ahogy – talán – Capote riportregényére is utal. Nyomasztó, mert ez a törekvés a helyzetből adódóan (valódi édesapjáról lévén szó) eleve kudarcra van ítélve:

„K. mondja egy íróspicliről (…): A mázlista! Micsoda anyag! (…) Közvetlen közelről, mintegy bensőségesen tanulmányozhatja az aljasságot!” – hangzik el nagyjából a regény harmadánál, ahol az olvasó már eléggé beavatott, hogy értse a feltevés abszurditását. Tar Sándor neve is ezzel kapcsolatosan kerül képbe egy helyen: „Az árulás mértékéről az áruló tudna beszámolni, de nem tud beszámolni. Épp Tarról, a novellái kapcsán írtam egyszer: Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

Tar Sándor nevét egyébként négy helyen említi a regényben, és, nem meglepő módon, igen nagy óvatossággal. A helyzet kelletlen sajátossága ezúttal az is, hogy bár társadalmi témáról nyilatkozik, mégsem engedheti meg magának a túlzottan öntudatos véleményalkotásokat („hogyan lehetséges esztétikai választ adni egy merőben etikainak tetsző kérdéshalmazra?” – Bán Zoltán András). A miniszterelnökre is név nélkül utal: „diktatúrában a kém nem tisztességes foglalkozás, elvileg se lehet az”. – ez is sokkal inkább apjáról szól, mint a miniszterelnökről.

A feladatra való kínosan óvatos, tudatos, körültekintő felkészülést jellemzi, hogy a 23. számozott, a 18. „konkrét” oldalon nevesíti először a problémát (de annál inkább kíméletlenül): „Gyermekeim. Nagyapátok eddig gróf volt, most meg egy nímand spicli.”

A Javított kiadást egyfajta nyelvi szkepticizmus is jellemzi: Esterházyt állandóan az foglalkoztatja, milyen mondatokat lehetne mottóvá, első mondattá, vagy épp utolsó mondattá avanzsálni. A kényszer-realizmusból való részleges meneküléssé válik, hogy a regény jelentős részben arról szól, hogy hogyan kellene megírni ezt a regényt. Az ügynök-témából következően adja magát, hogy egy szépprózai megközelítés a detektívregény, krimi felé mozduljon el. Nem hiába volt ez így Tar Sándornál sem, az első, még „szabad” feldolgozás, a Szürke Galamb esetében. Esterházynál két ízben nevesül is, hogy „az új könyv quasi krimiszerű”, „ahogy egy krimihez illik”. Ez a krimiszerűség elsősorban az állandó paranoián alapul: vajon hányan tudják már, kik azok, akik tudják – („és átéli egy dekonspirálódástól reszkető ügynök minden kínját” – Radnóti Sándor). Másodsorban „quasi krimiszerűvé” teszi az elbeszélést az is, természetesen, hogy adott egy bűneset a múltban, és egy nyomozás a jelenben: az aktaolvasás, majd a pesti italozók végigjárása, amelyekhez a kétségbeesett Esterházy Mátyás menekült annak idején, szégyene elől.

A végső probléma nem a megformálás lehetetlensége, hanem az apakép halála. „Holnap még lesz egy Harmonia felolvasásom Tatabányán. Utoljára fogják az emberek úgy látni az apámat, ahogy mindig is szerettem volna.” A Javított kiadás olvasója a Harmonia Caesestis Esterházy Mátyás-képéből kiindulva értelmezi az akták által feltárulkozó önfeladást, olykor jelentéktelennek tűnő eseményekből is. Amikor a tartótiszt megbízást ad: az ügynök nézzen utána az antropozófia mibenlétének, az rábólint, talán ezzel is időt nyerve. Habár erre nincs külön utalás, világos, hogy „az ügynök” blöffölt: külön utánajárás nélkül is tudja, mi az antropozófia: éppen ez a többlet különböztetné meg őt tartóitól – egészen addig, amíg ebbe a játékba is belemegy. Körülbelül ugyanez a korai Spionnovellában, még mint könnyed vicc: „Eszembe jut első jelentéseim egyike; még súlyt kellett vetnem arra hogy hülyébbnek látszódjam, mint valójában. Azóta sikerült elérnem, hogy a saját nívómon vagyok ostoba.” Az ügynöki világban formálisan azé az ész, akinél a hatalom van – nem véletlen, hogy mindkét mű reflektál erre a problémára!

 

Ha a kisujjunkon fájó seb keletkezik, az egész napunk annak jegyében fog telni, hogy felfedezzük, mi mindenhez hozzáér akaratlanul a kisujjunk: Esterházy így válogatja át a múlt írói „alapanyagát”, és kiszűri mindazt, ami az új megvilágításban a legfeltűnőbbek számára, mint például a kilencedik születésnapjának emléke: „A következő találkozó a születésnapomon van, egy órakor a Nyugatinál. Én meg sértetten csodálkoztam, hogy mért késik, vagy hogy úgy be van állítva, hogy vihogva elfújja előlem a tortáról a gyertyákat, mind a kilencet egy fújásra, és még büszke is erre, na látod, pupák, így kell ezt.”

Ugyanígy akad fent a szűrőn, mindaz, ami utólag „csak” ironikus: apja kedvenc olvasmánya Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve volt. Egy ízben pedig a még fiatal író ezzel dedikált apjának: „Ismeretlenül is szeretettel”.

 

Spionnovella (1977)

 

Hasonlóképpen idézi emlékezetébe a Javított kiadásban az 1974-ben megjelent Spionnovelláját[11], amelynek írása közben apja „egy fintorral nem befolyásolt”. A mű mottója: „’KUSS’ (gróf Esterházy Mátyás), lábjegyzetben: „Szerzőt több ízben kérték (satöbbi), hogy változtassa meg az idézetet, mert az így félreérthető és idétlen, de ő erre hajlandó nem volt, röhögött a markába”.

A Spionnovella azért is érdekes, mert itt még működhetett az objektív perspektíva. Az, hogy egy besúgó szólal meg, és meséli el karriertörténetét, egyébként is csak egy „ürügy” egyfajta hatalmi őrület bemutatására, és a nyelvi játékra, ez a „foglalkozás” akár felcserélhető lehetett volna valami másra:

„A pincértörténeteimről például azt mondom: a formáról akartam írni, és a szakmáról. (Mint olyanokról.) És ha így, akkor így tovább: az itt következő spionnovellában is ugyanezt járjuk körül (górcső alá venni?), csak a színek lettek otrombábbak, ijesztőbbek.”

Így aztán az sem jelent problémát, hogy ekkor még az írónak szinte semmiféle képe nincs arról, hogy valójában milyen egy igazi jelentés szövege.

Már a Javított kiadás is tanulságul szolgál, hogy nem lehetetlen humorral megközelíteni ezt a témát sem. Esterházynál, szokásos módon, a nyelv szinte adja magát, mint humorforrás: „leírtam apámat”, és más hasonló, többszörös szemantikájú nyelvi formák. Az ügynöki világ „az uralmi erőszak által átjárt, büntetési, fegyelmezési, megfigyelési technikák szövevényeként megformálódó élettér”( – Szabó Gábor)[12]. A hozzá kapcsolódó nyelvi fordulatok is magukban rejtik az irónia lehetőségeit, ami nem is marad kiaknázatlanul: „Feladatom volt, hogy hugyozzam”, „P. I.-ék nyaraltak, így momentán besúghatatlanok.”, „Azt kell tisztázni, hogy életünknek van-e operatív értéke.” „Benyomott egy felest, azt tehát nem bírta elhárítani, viszont még ott ültében egy kémet elhárított – elég már!” (Javított kiadás). „az örvény nevében”, „Téged jelöljön a következő sorozat: RATATATATA.” (Spionnovella).

A Spionnovellában természetesen ennek a kém-humornak sokkal nagyobb „játszótér” áll rendelkezésre.

Az Esterházy-féle groteszk eszköztárában szerephez jut a matematika nyelve is: amikor logikátlanságot a matematika nyelvi kódjaival próbál megértetni az elbeszélő, abból komikum lesz: „bárki veszélyességi foka az általa űzött tekli-mekli mérvének négyzetivel arányos”.

A harmadik rész koholt bírósági tárgyalásában már ahány megszólaló, annyi nyelvi kód beszél (el egymás mellett).

 

A Spionnovella a morális relativizmus nyelvi relativizmus által való bemutatása. Előbbit már az elbeszélő bemutatkozó mondata tudatosítja: „Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: ’Elkurvult a házmester leánya’, azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány pénzért vagy más díjért  effektíve áruba bocsátotta, szereztem hitvány pénzt vagy más díjat”.

A jelentésszolgáltatás a Spionnovellában mint kényszerbetegség jelenik meg, az ügynök túlzó részletességét néhol a Kemény Zsigmond-szerű próza paródiája ábrázolja. Elbeszélőnk inkább mindent leír, mint hogy ne legyen jelentésében operatív értékű anyag, inkább feljelenti a jótündért is, biztos, ami biztos. Miközben alig tud többet annál, hogy feladata: rendszerellenségeket kiszűrni. „- Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság. És bízz a feletteseid olvasatában.” Akié a hatalom, azé az ész, és akié a hatalom, az birtokolja a szavak jelentését is (- Nietzche, Foucault!).[13]

Szabó Gábor elemzése szerint a Spionnovella a Wittgenstein-féle használatelvű nyelvfilozófia (egy szó jelentése: használata a nyelvben) parodisztikus előadása, mint ahogy az ügynök és neje esti beszélgetéséből sejlik: „Lám-pa. Lámpa, látod? – le, majd fölkapcsolta, a fényre (és a sötétségre) odafordítottam a fejem. – Úgy. Most már ezt is tudod: lámpa. (…) kattingatni kezdtem én is kapcsolót. – Nézd! Szecs-ka-vá-gó! (…) Íme, ennyit ér”.

 

Polner Zoltán: Vacsoravendégek (2003)

 

A Tarral való levelezése okán már említett szegedi költő, Polner Zoltán 2003-ban publikálja rádiójátéknak szánt négyjelenetes művét[14], melynek alcíme: „Példázat a gyónás gyötrelméről”.

Fent már bővebben tárgyaltuk, hogy „Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett”.[15] Az önmagukról valló szerzőknek választaniuk kell: vagy ennek a kényszernek adnak írásaikban nagyobb hangsúlyt, vagy énképük egy sötétebb oldalát bontják ki. Az idő általi meghaladottság itt nem menekülőút, de az irodalmi álnév sem: az olvasó azzal fogja azonosítani a karaktert, aki aláírja a művet.

Polner a Vacsoravendégekben így fogalmaz:

„Talán félreértettétek, amikor azt mondtam, semmi közöm az egészhez. Azt próbáltam jelezni, hogy külső körülmények miatt kerültem kínos helyzetbe.” Máshol: „úgy éreztem, hogy akaratomon kívül történt mindez. Mintha nem is én jelentettem volna.” Megint máshol: „Fogalmam se volt, milyen együttműködést szorgalmaznak”. Ennek ellentételezései azért mégsem maradnak el a két vacsoravendég válaszaiban, például: „Az ördög fő ravaszsága, ha arról győz meg, hogy nincs – mondta Baudelaire.” A vacsorázók csak arról beszélnek, ami az ügyet érinti, mindehhez hozzátartozik, hogy két kérdező van jelen, így a Vacsoravendégek szövege rendőrségi kihallgatás-szerűvé válik – stílszerű és adekvát módon.

Az utolsó jelenet végén egy futár táviratot hoz, a Magyar Televíziótól: „nemigen volt példa arra, hogy az ügynökök meséljenek beszervezésük történetéről. Szerkesztőnk holnap felkeresi önt.” A szerző a megnyílás nehézségét festi le, és az önmentő stratégiák túlerejét, így valóban „a gyónás gyötrelméről” értekezik, és a mű végén a vallomás lehetőségéig jut el.

Nem is a sors, hanem a magyar hétköznapok fintora, egyébként, hogy pályaműként a Vacsoravendégeket az akkoriban Kondor Katalin által vezetett Magyar Rádió bírálta el, és nem találták feldolgozásra érdemesnek.

 

Csurka István – Rákosy Gergely: Így, ahogy vagytok! (1972)

 

Csak filológiai érdekessége okán teszünk említést arról, hogy egy spionkönyv szerzője nem feltétlenül tudja magáról, hogy egy spion-köny szerzője, legalábbis egy ilyen példánk biztosan van. Az 1972-ben kiadott Így, ahogy vagytok![16] című köteten két szerzője egy évig dolgozott. A könyv az akkori budapesti lóversenyezés szociográfiája. Novellaszerű betéteiben helyt kap az is, amint „P.” és „G.” (értelemszerűen: Pista, Gergő) egymást megfigyelik a lóversenyeken. Rákosy Gergely viszont nem tudott róla, hogy alapvetően barátja mi okból járt lovizni, és hogy könyvük ennek irodalmi „haszonra” fordítása is egyben.

 

Zárszó

 

A hagyományos irodalomtörténet-írás soha nem tagadta, hogy Balassi, Zrínyi, Ady, és mások ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint egyes kortársaik. De alkotókként ők igyekeztek a „nemzet lelkiismereteként” viselkedni, amit a recepció, a kritika, és a történetírás sem tekintett különösebb képmutatásnak egészen a posztmodernig. Később romantikus szerepekkel ruházták fel az ilyen írókat, ahogy például Csáthnak az elkárhozott, csábítóan romlott művész Byron-i szerepe jutott. Az iskolai tanterveknek, irodalomszemléletnek köszönhetően a hazai köztudat számára egyelőre továbbra is általános a „nemzet lelkiismerete” – típusú, a nemzeti romantikában gyökerező, majd vulgármarxista módon leegyszerűsített elvárás és hit. A posztmodern teoretikusok ezzel szemben azt hangoztatják, hogy az írónak nem feladata, hogy erkölcscsőszként működjön, vagy akár az átlagosnál erkölcsösebb legyen, egyáltalán: semmilyen mellékszerepe nincs, kizárólag az írói szerep.

Az itt tárgyalt művek alapján láthatjuk, hogy léteznek az irodalomnak olyan szigetei, ahol a szerző számára egyszerűen nincs menekülőút: önmagát, mint a köztünk élő embert képviselve kell jelen lennie a művében, ráadásul morális számadást is kell adnia. Másfelől: az ehhez hasonló témák első kézből megkísérelt irodalmi feldolgozásai nagyobb buktatókat hordoznak magukban, mint gondolnánk.

 


[1] Simon Gábor Kenedi János alteregója.

[2] KÁLAI, Sándor, Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán, In.: Debreceni Disputa, 2009 11-12. szám. KÁLAI, Sándor, Csodás kivétel, In.: Ex Symposion, 2006, 57.

[3] TAR, Sándor, Szürke Galamb, Magvető, Budapest, 1996. Fontosabb Szürke Galamb-recenziók: BÉNYEI, Tamás, Kisvárosi apokalipszis, In.: ÉS, 1996 május 31. Irodalmi kvartett, beszélget ANGYALOSI Gergely, et al., In.: Beszélő, 1996 június. GYÖRFFY, Miklós, Az író rabló-pandúrt játszik, In.: Jelenkor, 1996 október. SNEÉ, Péter, Szürke Galamb, In.: Kortárs, 1997 március. KOVÁCS, Dezső, Szürke Galamb, In.: Kritika, 1997 április. GEROLD, László, Váltászavar, In.: Alföld, 1997 november. BENYOVSZKY, Krisztián, egyenruhás madárjósok, In.: Kalligramm, 2006 február. BÁNKI, Éva, Hard-boiled-hagyományok a magyar krimiben, In.: Új Nautilus, 2008 szeptember.

[4] Lásd: KÁLAI, Sándor, Az apa és a gyár, Alföld, 2000 március

[5] TAR, Sándor, Fogást találni, In.: Alföld, 2002 április

[6] In.: TAR, Sándor, Az alku – gonosz történetek, Noran, 2004, Budapest

[7] In.: TAR, Sándor, A térkép szélén, Magvető, 2003, Budapest

[8] Lásd: KÁLAI, Sándor, A kiszolgáltatottság narratív variációi (Tar Sándor: A térkép szélén), In.: Alföld, 2004 május

[9] ESTERHÁZY, Péter, Javított kiadás, Magvető, 2002

[10] BÁN, Zoltán András, A realizmus diadala, In.: Magyar Narancs, 2002 május 23. RADNÓTI, Sándor, Kelet-európai diszharmónia, In.: Népszabadság [NOL], 2002 május 25. DOBOS, István, Az értelmezés lezárhatatlansága – Mediális játékterek az önéletírásban, In.: Alföld, 2003 március

[11] In.: Pápai vizeken ne kalózkodj!, Magvető, 1977

[12] SZABÓ, Gábor, A spion jelentése, In.: Tiszatáj [online]

[13] Lásd: SZABÓ, Gábor, i.m.

[14] POLNER, Zoltán, Vacsoravendégek, In.: Tekintet, 2003 II. szám

[15] UNGVÁRY, Krisztián, Áruló, vagy áldozat: Ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben, In.: <http://www.tte.hu>

 

[16] CSURKA, István, RÁKOSY, Gergely, Így, ahogy vagytok!, Magvető, 1972

“A meghalni nem tudó bűn” – Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban

 

Kosztolányi egyik novellája, mely „a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről” rántja le a leplet, a bűnügyi regény státusát is különlegesnek láttatja. Gallus, „a rossz útra tévelyedett” novellabeli fordító kleptomániája miatt kikopott a magyar irodalmi életből, és már megbélyegzett embernek számít. Egy „sötét, decemberi reggelen” megjelenik az elbeszélő, Esti Kornél lakásában, és térdre hullva kéri, hogy segítsen neki valamilyen irodalmi munkát szerezni. Esti Kornél segít is: „[…] fölkerestem hát egy derék, emberséges kiadót, beajánlottam, s a kiadó másnap meg is bízta egy angol detektívregény lefordításával. Afféle szemét volt ez, mellyel mi átalljuk bepiszkítani a kezünket. Nem olvassuk el. Legföljebb lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk. Címe – még ma is emlékszem: – Viciszláv gróf titokzatos kastélya.[1]
Gallus ténykedése azonban botrányba fullad: a kiadó nem hajlandó a fordítást megjelentetni. A narrátor is szembesül azzal, hogy „megtévelyedett írótársunk a fordítás során az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1 579 251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngy nyakéket, 181 zsebórát, 309 fülbevalót, 435 bőröndöt, nem említve a birtokokat, erdőket és legelőket, hercegi és bárói kastélyokat, s más apróbb-cseprőbb tárgyakat”. Gallus csökkenti, zsebre (vagy hova?) teszi az eredeti mű értéktárgyait: a kastély ablakait, csillárjait, vagy Eleonóra grófnő gyémántjait, miközben néhányat azért tessék-lássék módon otthagy a szövegben.
A Kosztolányi-novella nemcsak a fordítói hűség[2] és az irodalmi referencialitás problémájára mutat rá, hanem a krimi („lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk”) korabeli megítélésre is. Egy elfajzott műfaj tolmácsolására csak egy bűnöző, egy az irodalmi élet perifériájára szorult író vállalkozhat. Ám közben épp a bűnügyi regény játékszabályai, sajátos hermeneutikai kódja (egy bűncselekmény fokozatos leleplezése) teszi lehetővé, hogy a novellában a valóság és az irodalmi mű közötti viszony lelepleződjék. A fordítás ellenőrzése a bűncselekmény leleplezése is – ez az első, a hagyományos krimi kiforgatásán alapuló detektívtörténet a magyar irodalomban. A tettes/fordító neve,[3] a novella utolsó két, Gallusra vonatkozó mondata („Átadtam sorsának. Azóta nem hallottam felőle.”) megerősíti, hogy az úgynevezett valóság is szövegszerűen komponált, a körülmények, a cselekmény és a csalárd Gallus egyaránt az író-elbeszélő „kezében vannak”.
Közben a Viciszláv gróf titokzatos kastélya, azaz a kelet-közép-európai krimi kézen-közön eltűnik. Miután a lopásra fény derül, a „derék, emberséges kiadó” lemond a mű megjelentetéséről. De milyen kelet-közép-európai krimiről is beszélünk? Gallusnak – tudjuk – angolból kellett fordítania. Ám a címben szereplő hangsúlyozottan szláv tulajdonnév (akárcsak a Gallus név) megint csak leleplező. Bár a fordító a kristálycsillárok mellett fontokat is zsákmányol, nem kétséges, hogy Viciszláv gróf kastélya valahol Kelet-Közép-Európában rejtőzik. A kérdés kérdés marad: ha a fordító, a csalárd Gallus annyi mindent „elvett” az eredetiből – mi az, amit „hozzáadott”?
Ebben a tanulmányban – a megidézett Kosztolányi-novella ellenére is – elsősorban a bűnügyi regénynek azt a realista vonulatát keressük, ahol a gyilkos és a detektív közötti játszma realista módon ábrázolt társadalmi térben zajlik, és csak érintőlegesen foglalkozunk a detektívtémát másféleképp feldolgozó elbeszélésekkel. Hiszen az irodalomkritika által számon tartott magyar krimik többsége (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, Lázár Ervin, András Sándor, Babiczky Tibor bűnügyi regényei) inkább a klasszikus krimiket átkódoló, az Esti Kornél-novellához hasonló, önmaguk szövegszerűségét hangsúlyozó detektívtörténetek, és távol állnak a valamiféle redukált realizmust megvalósító, sőt néha dokumentarista hitelű hard-boiled krimiktől. (A magyar krimik sokszor „csavarosabbak”, mint azt a magyar olvasók szeretik, és kevés olyan magyar krimi van, amely képes lenne az elit és populáris irodalom közti szakadékot áthidalni.) És ez igaz a Philip Marlowe vagy Sherlock Holmes kalandjait „folytató” történetekre is. A bűncselekmény színhelye – mint Alaszka András Sándor regényében – másodlagos a rejtvény generálta intellektuális kérdésekhez képest. Jellemző, hogy az első, kemény krimiként is olvasható, nagy magyar regény, Tar Sándor Szürke galambja csak nagyon áttételesen fordul az amerikai kemény krimi hagyományaihoz.

De kiből lehet kemény krimi-szerző Amerikában és Magyarországon?
A detektívregény-írók egy csoportja (éppen a realistább, hard-boiled-típusú krimik művelői) gyakran tettek szert gyakorlati tapasztalatokra is.[4] Vidocq, a modern francia és Pinkerton, a modern amerikai bűnüldözés megalapítója emlékirataik révén is befolyásolták a krimiirodalom fejlődését. A kemény krimi egyik megteremtője, Dashiel Hammett maga is Pinkerton-ügynök volt. Az ilyen indíttatás persze nem kizárólagos: Raymond Chandler klasszikus műveltségű lírai költőből lett a hard-boiled klasszikusa. Magyarországon viszont a kemény krimi szinte kizárólag a Gallusok, az „eltévelyedettek” – ÁVH-tisztek és nyugalmazott rendőrfelügyelők – műfaja. És még az első irodalmi igényű hard-boiled-elbeszélést jegyző író, a műszerész végzettségű Tar Sándor sem lehetett volna Esti Kornél asztaltársaságának tipikus képviselője. A magyar irodalomban mintha nem lenne igazi átjárás magas- és populáris irodalom, tényirodalom és fikció között.
Gallus ténykedése természetesen egybeesett a két világháború között virágzó magyar ponyvairodalommal, a magyar szerzők által írt, angol álneveken megjelentetett detektívtörténetek fénykorával. Chicagói gengszterek, bostoni ír szeszcsempészek, angol kastélyok a kötelező kísértetekkel… könyvekről írt könyvek, igazi l`art pour l`art irodalom ez. De a kor ponyvaszerzői közül csak Rejtő volt képes arra, hogy az angol kalandregénysémákat nyelvileg, ideológiailag is kelet-európaira „fordítsa”. (A cím alapján talán ilyen, sajátosan „angol–kelet-európai” krimi lehetett az Esti Kornél-novellában szereplő Viciszláv gróf titokzatos kastélya is.)
A két világháború között Magyarországon játszódó igazi hard-boiled-elbeszélés tulajdonképpen 2008-ban született meg. Kondor Vilmos Budapest noirja kétszeresen is „történelmi krimi”: a harmincas évek második felében játszódik, és a gyilkosság – a magyar krimik többségéhez hasonlóan – a magyar történelem válaszútjaiban gyökerezik. A regény nyitánya, a Gömbös-temetés és maga a bűntett (kikeresztelkedett polgári család halálra ítéli egy rabbi fiába szerelmes lányát) is a politikai szálat erősíti. Kondor megteremt egy sajátosan nyugatias nézőpontot az Amerikában is megfordult pesti újságíró, Gordon alakjával. Viszont a Kondor-krimik nézőpontja is sajátságosan ideologikus (ami természetesen nem hiba), hiszen ezekben nem az angolszász krimikből ismerős szexualitás, hanem az identitás és az ideológiákhoz való igazodás a „bűn melegágya”.

Az 1945 utáni, úgynevezett „szocialista krimi” másképp veti fel, hogy melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei. A tetteseket elfogni és megírni – a szocialista Magyarországon is először hivatásos „szakemberek”, Fóti Andor, Mág Bertalan rendőrnyomozók igyekeztek a két régi nagy, nyugati detektív, Vidocq és Pinkerton nagy fegyvertényét, a társadalom és a fiktív/irodalmi tér együttes meghódítását megismételni. De úgy tűnik, hogy ezeknek a narratíváknak – Tar Sándor Szürke galambját leszámítva – a kortárs irodalomra semmilyen befolyásuk nincs.
Pedig a gyakorlatias/katonai nimbusz és az irodalmi dicsfény párosítására („kard és penna”) a régi magyar irodalomban is találunk példát. Az „Adriai tengernek Syrenája”, Zrínyi Miklós egy személyben volt kora nagy hadvezére és a legnagyobb magyar barokk költő. Mág Bertalan viszont (elképesztő méretű olvasótábora ellenére) hihetetlenül primitív, rossz író. Népszerűségét hagyomány és újítás merész keverékének köszönhette: egyfelől ő volt a bűnügyi regény átpolitizálásának egyik kezdeményezője (a magyar irodalom talán legmerészebb történelemhamisítója), másrészt irodalmi példát adott arra, miként folytathatók hagyományos szerepek a szocializmusban.
A kelet-európai krimik nagy többségében a tabu nem a szexuális vágy, hanem a nemzeti történelem. A bűncselekmény felderítését többnyire nem a bűnözők agyafúrtsága, hanem a közelmúlt történelmébe való beágyazottsága teszi rejtélyessé. Az emberek mindennapjaiba beleivódott, soha nem „likvidálható” történelmi múlt, ez a „meghalni nem tudó bűn”[5] mérgezi Mág regényeiben a szocializmus felé haladó magyar társadalmat.
Korai műveiben sváb nagygazdák gyilkolnak magyar parasztcsemetéket (a földosztás időszakában járunk), arisztokraták lopóznak a szocialista Magyarországra, hogy munkás származású szűzlányok meggyilkolásával döntsék meg a szocialista államrendet. Ellenforradalmárok papokat öldösnek, hogy ezt is a kommunisták nyakába varrhassák,[6] emigránsok a szolnoki Tisza-híd felrobbantására készülnek.[7] A nyugati határszélen gyilkos bandák szerveződnek, hogy a disszidálni vágyókat kirabolják és elpusztítsák. Mág „irodalmi” alteregója, Magos őrnagy a nyomozások során mindenkit kikérdez 1956-ról. A tanúk megerősítik, amit a hivatalos propaganda is sulykol: az „ellenforradalmárok” részegen „huligánkodva” a dolgozó nép vagyonára – és a szűzlányaira – törtek (ez amolyan jellegzetesen Mág Bertalan-féle kiegészítés).
A közelmúlt történelme – vagyis a szándék annak átértelmezésére – mozgatja ezeket a politikai meséket, hasonlóan egy másik „hivatásos”, a sötétség és fény történelmi küzdelmét kémregényekben feldolgozó hajdani ÁVH-tiszt és bestselleríró, Berkesi András műveihez. A Kopjások című regényben a magyar emigráció vezetője, Rajnay Ákos emlékiratban számol be a rendszer és a magyar nép elleni gyűlöletéről. Ez nem igazi bűnügyi regény, hiszen le sem kell leplezni senkit: a Gonosz az, aki tükröt tart saját maga elé.
A nyomozó Mágnál is egyfajta modern démonűző. Magos őrnagy rámutat a deklasszált elemekre, népmesei vádakkal illeti őket, és a végén rájuk bizonyítja bűnösségüket. A  és rossz transzcendens harca, a haladók és reakciósok mitikus küzdelme, ezek a gyakran balladákba illő történések (melyekben számos vérvádelem is felbukkan!) akár érdekesek is lehetnének Mág száraz, pedáns, tényszerű, öregemberes stílusában – de csak lehetnének! Mág elbeszéléseiben ez a kontraszt sem tudatos.
Kik számítanak Mágnál „deklasszáltnak”? Természetesen a régi uralkodó osztály tagjai, emellett a német nemzetiségűek, az erdélyi származással „hivalkodók”, bárki, akinek külföldön élő (emigráns vagy határon túli magyar[8]) rokona van, és azok a fiatalok, akik „elégedetlenkednek” vagy csak „huligánkodnak”. Ám egészen különös a Mág-krimik értékrendje! Pap nincs az „elkövetők” között, sőt Mág a vallásosakkal is csínján bánik. A kárhozat és pokol egyfajta immanens valóság a hivatalosan ateista Magos őrnagy szemében is. „Jobban tenné, ha a poklot hívná segítségül!” – Magos őrnagy gyakran így utasítja a Jóistenre esküdöző vádlottakat.
A transzcendencia babonás tisztelete, a szexuális prüdéria, a városi életformáktól való viszolygás, a mindig érzelmesnek tételezett szülő-gyermek kapcsolat, a kulákgyűlölet, a predesztinációba vetett naiv hit („tudja azt, maga, hogy a bőréből senki nem bújhat ki?”) falusi gyerekkort, református szegényparaszti hátteret valószínűsít. Mindenesetre szegényparaszti sorból felemelkedett káderek tízezrei azonosulhattak Magos-Mág őrnagy szentenciáival, habitusával – és ha azzal igen, akkor történelemszemléletével is. A Mág-krimik népszerűsége csak ilyen szociokulturális okokkal magyarázható, hiszen fénykoruk egybeesett a szintén nyomozócsoportot bemutató krimiíró, Ed McBain megjelenésével.
Összehasonlíthatatlanul árnyaltabbak, izgalmasabbak és közben „realistábbak” is az amerikai író elbeszélései! McBain a 87. körzet szinte valamennyi detektívjét egyéníti. Magos őrnagy csoportjában viszont nincs helye ilyen öncélú és felesleges egyénieskedésnek. Bordás megbízható, Németh szereti a káposztás cvekedlit, Szőke a nőket – ezt se „konkrétan”, csak tudjuk, hogy szereti „jó bőrnek” titulálni a női tanúkat. Ezek mögött a papírfigurák mögött feltűnik két igazi nő is. Marika, a titkárnő „szalad és hozza a kávét”, közben „csügg a nyomozás eredményein”. És ha más női feladat adódik, akkor felbukkan „Teri nyomozónő” is.
Magos őrnagy helyben hagy, dicsér és jutalmaz – ám mindig csak módjával: a legnagyobb elismerés, ha „fiúknak” nevezi a detektívjeit. Kényesebb információinak egy része nem is saját nyomozócsoportjától származik. Magos őrnagy néha „átugrik” Kenyeres elvtárshoz, az elhárítás tisztjéhez. „Nem iszunk meg valamit?”, kérdezi Kenyeres Magostól, és ceremoniálisan fel-felhajtanak egy pohárkával. A Magos vezette nyomozócsoport mögött egy hajdani nagygazda életmintamodellje rejlik: az őrnagy jó gazdája, szófukar atyai barátja béreseinek, fiainak, menyeinek, azaz a csoportjába tartozó detektíveknek, de felengedni, poharazni, egyenrangúként parolázni csak egy másik nagygazda, a hírszerző főtiszt társaságában mer.
A Mág-elbeszélések (vagy inkább esetleírások) egy nyomozócsoportot mutatnak be, de mivel mindig a „gazda” áll a középpontban, inkább tekinthetők silány Maigret-adaptációknak, mint a McBain-krimik magyar változatának. Noha Maigret többnyire intuitív módszerekkel nyomoz, míg Magos „tudományosan”, azért valami halvány kísérlet Mágnál is látszik, hogy „Mme Magost”, ezt a hallgatagon is beszédes hősnőt viszonyítási ponttá avassa. De ez nem sikerülhet. Mme Maigret a maga módján mindig jelen van, már a gesztusaival, az arcrándulásával is véleményt nyilvánít, emellett a patriarchális meghittség ellenpontja is a Maigret által feltárt al- vagy másvilágoknak. Egy ilyen női Watson megteremtése viszont meghaladná Mág írói képességeit.
Az amatőr krimikirály, Mág csak a detektív alakjában tud sajátosan magyar típust teremteni. Látszólag „sültrealista” regényeket ír, de nála Buda pontosan olyan, mint Pest, a Rózsadomb, mint Csepel, Sopron, mint Debrecen. A szűzlányokat gyilkolászó arisztokrata ugyanúgy beszél, mint az Egyesült Izzó művezetője. A származásra vonatkozó adatok (kulák, dzsentri, sváb) anélkül „lógnak” a szövegekben, hogy bármilyen miliőábrázoláshoz illeszkednének. Magos őrnagy Magyarországa igazi szemantikai pusztaságnak hat. Ezzel a realizmushiánnyal függ össze talán, hogy a Mág-történetek (bár mindegyik igazi hard-boiled-elbeszélésnek indul), mennyire unalmasak. Az egyforma városok, egyforma kerületek sivatagában mintha ugyanaz a kasszafúró, ugyanaz a darabolós gyilkos járna körbe-körbe.
A szocializmus nyíltan csak egyetlen másságot, felfogás- és életforma-különbséget ismert el: a parasztságét (munkás-paraszt szövetség). Felderítetlen rejtélyek, igazi titkok Mágnál is csak a falvakban vannak. A nászéjszaka titkában a kulákcsalád (anya, apa, szegény rokon lánygyermek, két fivér) a lakodalom éjjelén elteszik láb alól a lány vőlegényét, hogy a lány és az egyik fivér vérfertőző viszonyára ne derülhessen fény. A holttestet azonban soha nem találják meg. Itt az elmaradott miliő magyarázza, hogy a racionalista okoskodás meghátrálni kénytelen.
Mág legjobb írásában, A gyilkosság húsvéthétfőn-ben egy „derék, idős házaspárral” a hozzájuk locsolkodni érkező, süteményekkel agyontraktált kisunokájuk végez. Balta, hatalmas mészárlás. És hogy miért? Az öregek a kérdéseikkel („hogy megy az iskola?”) a kisunoka agyára mennek. A fiú egy iskolatáskájában rejtegetett filléres bűnügyi regény útmutatásai alapján próbálja eltüntetni a nyomokat. Az elbeszélés megkomponáltságát a húsvét–feltámadás ellenpontozása (a nagymamán keresztbe fektetett balta stb.), és a szöveg motivikus hálója (sár, nyom, cipősarok) is erősíti.
A realizmus fura paradoxona – és egyben bizonyság Mág szépirodalommal szembeni ellenálló képességére is –, hogy a kihagyásosan felépített, viszonylag jobban megkomponált „esetek” egytől egyig a megtörtént bűncselekményeket bemutató kötetéből valók.[9]

imgres

Meghökkentőnek tűnhet az egyetlen világszínvonalú magyar hard-boiled-regény alkotóját, Tar Sándort Mág őrnagy „művészetével” összehasonlítani. Meghökkentő, ám egyetlen mű értékét sem csorbítja, ha szerzője „alantas” hagyományokat emel be az elbeszélésbe.
Ám kérdés, hogy ezek a popkultúrával való érintkezési pontok megkönnyítették-e a Szürke galamb kritikai fogadtatását? Tart a Szürke galamb előtt szociografikus hitelű novellistaként tartották számon, de ez a móriczi örökségből táplálkozó, ám közben a nemcsak az amerikai, hanem a magyar populáris irodalomból is merítő, a szocialista magyar krimik szexizmusát és sajátos társadalomképét is folytató, a társadalomábrázolást metafizikus elemekkel kombináló regény nem aratott osztatlan sikert.[10] Esetleg a rendszerváltás sajátos interpretációja miatt is? (Tar amolyan ördögi felszabadulásnak láttatja a rendszerváltást.) Vagy a krimilogika látszólagos megbicsaklása okán? Netalán a mű befogadásának nehézségei magát a Tar-dilemmát is szemléltetik? (Tar „határhelyzete” nemcsak a magyar realista hagyomány értelmezésével, hanem a „magyar krimi” hiányával – ahogy természetesen az ügynökügyével is összefügg.[11])
Szürke galamb a „dolgozók világát” egy sajátos időintervallumban, a rendszerváltás után, egy titokzatos járvány apropóján mutatja be. A regénybeli Szűcs István énektanár negyven éve (!) vezeti az iskolai énekkart és most napokig egyetlen dalt próbál a pianínóján: „Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy.[12] Az „idők változását” szemlélteti a piszkos négyszög Borbán ezredes irodája falán: „Az ezredes irodája az első emeleten volt, a valamikori állambiztonsági főnök helyén, az asztal mögötti falon Felix Dzerdzinszkij színezett portréja függött aranyozott keretben, ma csak egy piszkos négyszög sötét foltja jelezte az idők változását[13]
Ámde Tar akármilyen művészi folytatója is a „szocreál” krimiknek, szinte minden korábbi magyar bűnügyi regényből ismert tabut felszámol. Tar regénybeli városában élnek hajléktalanok, romák, homoszexuálisok, vannak korrupt, szadista, idegbeteg, sőt gyerekkorukban verseket író rendőrök (hol vagyunk már Németh százados káposztás cvekedlijétől!?), ahogy vannak szülők, akik gyűlölik a gyerekeiket, és gyerekek, akik gyűlölik a szüleiket. A „rendszer” omlott szét, és a helyén a titkosszolgálatok, alvilági bűnszövetkezetek maradtak: megbetegedett galambok és magyar börtönök mélyén kikísérletezett méregpárlatok.
A „dolgozók” közül (noha Tar szinte mindenkit a foglalkozásával jelöl) sokan már nem is dolgoznak. A rendszerváltás: tétlenség, bűn, szorongás, tanácstalanság, halál – és, igen, éhség. Hús, hús, hús. Hihetetlen, mennyit falnak ebben a „bűnregényben”! És nemcsak húsra, hanem „javakra” éheznek! A regény Adélka születésnapi lakmározásával kezdődik. A kislánynak, a járvány első áldozatának a torkán akad a rántott hús, aztán a születésnapi torta. Az egyik főhős, Néger örökké éhes. Mikor beviszik az elmeosztályra, Szűcs énektanár is fal: rántott húst rág a közös hűtőből.
Tar is a Mág-krimikből ismerős „esetleírásokkal” indítja a regényt: Adélka, a kislány, Lajos, a szobafestő, Kocsis, a mentős, Goda Albert műszaki csoportvezető… A „dolgozókkal” szemben válogatás nélkül elkövetett, úgynevezett „rendszerellenes” bűncselekmények Mágnál is szó szerint életellenesek: többnyire gyerekek és szűzlányok az áldozatai. Tar metafizikus gonosztevői, a „galambos ember” és Csiszár, a Nyúlszájú viszont nem körmönfont emigráns, hanem titokzatosabb, mert átlagosabb – de ezt is csak sejtjük, hiszen az őrnagyról lényegében nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen kicsoda. De az embereket/dolgozókat, vagyis a galambokat nem a héják mérgezik, hanem saját titkos vágyaik. A „galambos ember” tulajdonképpen a közösség ítéletét hajtja végre: azokkal végez, akik terhére vannak a hozzátartozóiknak.
Galamb – szentlélek, nőiesség, szelídség és persze békevágy. Érdekes, hogy a nőfigurákhoz és a passzív nőiséghez milyen démoni előítéletek tapadnak! Az érett nők többnyire szörnyetegek (Goda műszaki tanácsos, Szűcs énektanár felesége), a kislányok pedig áldozatok. Ilyen a járvány első betege, a születésnapját ünneplő „csúnya Adélka” és galambos ember első áldozata, saját megmérgezett, szintén rút kislánya. A szabadulás viszont, miként Molnár hadnagy megjegyzi, igazi „fiúk napja”, hiszen két kisfiút, Négert és Kisherceget mentenek ki a fogságból. A férfihősök melletti női „kiegészítők” és a mű végén a kötelező „egymásra találások” szintén a regény a popkultúrával kevéssé szerencsésen érintkező vonulatát erősítik.
De nemcsak a regény love story-s, patriarchális vonulata illeszkedik egy meglehetősen tradicionális, a „szocialista krimik” által is képviselt popkultúrához. Nemcsak Tar regényétől, hanem paradox módon a Mág-féle krimitől sem idegen a metafizikai gondolkodásmód. Korai műveiben Mág a bűnt olyannyira elválaszthatatlannak tekinti a származástól, az egyes bűncselekményfajtákat pedig a politikai rendszerektől, hogy a bűnöket valamiféle rendszerellenes összeesküvés részének láttatja. A történelemmel kapcsolatos paranoiája Mágot érzékennyé tehette volna a sors vagy végzet rehabilitására, vagy egyáltalán a metafizikus elbeszélésekre – de erről szó sincs: Mág nem igazi író.
Szürke galamb Borbán ezredese viszont kifejti Csiszárnak: „Tudja, a bűn világában minden csupa jelkép, metafora.”[14] Ez a felismerés itt a nyomozás mikéntjét is meghatározza. A „nyomozók” (köztük amatőrök is) nem logikus következtetésekkel operálva jutnak el a felismerésig, hanem különféle utakon-módokon megtanulják a „bűn nyelvét”. A felismerés ahhoz hasonlít, mint mikor valaki, aki idegen nyelvet tanul, egy váratlan pillanatban, sőt maga számára is váratlanul – a szókincs bármely részét elsajátítva – képes lesz hirtelen megszólalni.[15]
A bűn nyelve egyféle bibliai nyelv, ellen-nyelv, azaz a bibliai történet rút – vagy, ha tetszik, szépséges – kiforgatása. Ezek az ironikus utalások a Szürke galambban olykor alkalmi ötletekként hatnak (Lázár úr, a maffiózó, a jézusos versike a fogdában, az Apostoloknak hívott rendőrségi osztag), de összességükben mégis meghatározzák az elbeszélést. A megmentett fiúgyermekek, a kiömlő vér szimbolikája, a galamb és egyáltalán a saját gyermekét a szenvedéstől méreggel „megváltani” akaró „galambos ember” (a név önmagában is Jézus-paródia) a Tar más műveiben is jelen lévő motívumhálóra emlékeztetnek.[16]
A gyilkosok – akik inkább végrehajtók csak, és egyáltalán nem felelősek minden regénybeli gaztettért – akárcsak Mágnál, itt is a múltból lépnek elő. A „meghalni nem tudó bűn” a történelem, hiszen maga a múlt misztifikálódik az álarcos/álneves gyilkosokban. Csiszár a régi (szocialista) titkosszolgálatokból itt maradt szörnyeteg, egy „lefedett múltú, átigazolt, elrejtett aktivista”,[17] míg a másféleképpen művelt, a mindig a maga igazsága szerint eljáró „galambos ember” – a naplófeljegyzései szerint[18] – egy archaikus világhoz, a szocializmusnál is régebbi múlthoz kapcsolódik. Ő, toronyházbeli lakásából pásztázva a várost, egyfajta ódivatú mindenhatónak képzeli magát – téves elbizakodottsággal.
Sem a metafizikus krimikre utaló elemek, sem a hagyományos hard-boiled elbeszélésekre utaló jegyek nem képesek ezt a rendszerváltás után játszódó társadalmi regényt teljesen meghatározni. A Szürke galamb nem „teljesen” hard-boiled-elbeszélés, hiszen a gyilkosok és a titkosszolgálatok játszmáinak egy része mindvégig homályban marad, a „bűn világához” tartozó, többnyire bibliai ihletésű metaforák pedig nem alkotnak koherens egészet. A két detektívregény-típus mintha csak egy szociografikus ihletésű társadalmi regény köntöse lenne.
De ez csak látszat. A magyar irodalmi kritika által számon tartott bűnügyi regények többsége valamiféle műfajötvözet, de ez paradox módon mégsem állítható a tényleg többféle műfajt is ötvöző Szürke galambról. Tar regényére nem igaz, hogy olvasható társadalmi regényként is, kemény krimiként vagy akár metafizikus krimiként is, hiszen nála a dokumentarista igényű társadalomábrázolás elemei szerveződnek a misztikus thrillerhez hasonló módon. A misztikus thriller és a társadalmi regény Tarnál ugyanaz.
A krimikben a „nagy detektívnek” adatik meg, hogy megfejtse a rejtélyeket – a klasszikus krimikben dedukció, a hard-boiled-elbeszélésekben „ráhangolódás”, intuíció segítségével. A Szürke galambban többen is a megfejtés birtokában vannak  – de persze nem biztos, hogy ez a megfejtés ugyanaz. Az egyetlen „civil” megfejtő (aki se nem rendőr, se nem bűnöző, és nem is üldözött vagy áldozat) Szűcs István énektanár. A dalbéli jó föld a hazánk-passzust kimondani nem tudó, a rendszerváltással kapcsolatos elvárásaiban csalódott, a múlt folytathatatlanságát személyes életútjával[19] is példázó Szűcs anélkül kerül kórházba, hogy elkapná a „galambos” terjesztette vérzéses betegségeket. Őt a felismeréshez nem rendőrségi-alvilági információk vezetik (személyesen a bűnügy egyetlen szereplőjét nem ismeri) – de a megfejtése azért ugyanarra az eseménysorra és helyre  vonatkozik: „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami…[20]
Létezik hát a bűncselekmények konkrét bűnügyektől eltávolodó megfejtése, sőt referenciája is. Hogy mi lehetett pontosan Szűcs énektanár megfejtése (amelyhez egyfajta révületben jutott), és hogy mik lehettek azok a „roppant összefüggések”, azt persze pontosan nem tudjuk, ám ez a megfejtés – annak alapján, amit Szűcsről tudunk –, csakis valamilyen politikai vagy társadalmi olvasat lehet. Ezek szerint a „negyven év” is elég, hogy megértsük, mi folyik a városban. Szűcs énektanár az eseményeket, ha akarná, sem tudná szabályos krimiként „olvasni”, mégis az ő szemszögéből villantja fel az elbeszélő a teljes megfejtés elvi lehetőségét.

A Tar-regényben amúgy épp a legmindennapibb „esetek” (elhagyott úton felbukkanó éjszakai csavargók, egy bűnöző elfogása egy kihalt lépcsőházban, egy részeges boncmester „ténykedése”, az a rettenetes gyűlölet házasfelek, szülők és gyerekek között) összességükben sokkal félelmetesebbek, mint a hírszerzők, profi gyilkosok és méregkeverők.[21] Ennek csak részben oka az „esetek” halmozásából és a szabad, függő beszéd mesteri alkalmazásából eredő, az elbeszélést belengő morbid irónia,[22] bár én úgy vélem, ez a bravúros tempóváltások nélkül nem is érvényesülhetne.
A regény hátborzongató hatása a szabályos krimielemek „elrontásából” adódik. A Szürke galamb tényleg felszámol minden célelvűséget, és a nyomozás nem is állít helyre semmilyen rendet.[23] Emellett nem is minden rejtély lepleződik le, a kiderítetlen gyilkosságok mellett azt sem tudjuk meg – legalábbis a detektívregények logikája alapján –, hogy miért olyan gonosz ebben a városban mindenki. Mivel létezik valamilyen, a krimikhez hasonló megfejtés a regényben (méregpárlatok, titkosszolgálatok, „galambos ember” etc.), ezért még abszurdabbak a mindennapi esetek.
Metafizikus elemek lépten-nyomon felbukkannak, és – ha már „galamb” – ide-oda szálldogálnak a szövegben, de nehéz volna pusztán ezek segítségével interpretálni a regényt. A regényben tükrözött társadalmi (familiáris, politikai) viszonyok összességükben annyira kriminálisak, hogy ezek rendőrért kiáltanak – a rendőrség ki is száll, a legjobb nyomozó ki is deríti a rejtélyt, de persze nem az összeset. Az összeshez Maigret/Mág/Molnár (fő)hadnagy is kevés lenne.
Viszont a megfejtés, ha viszonylagos is, ettől még érvényes. A társadalmi regény nem megszünteti, hanem magába olvasztja a bűnügyi regényt.

images

[1] Kosztolányi Dezső, Esti Kornél. Tizennegyedik fejezet, melyben Gallusnak a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről rántja le a leplet = Kosztolányi Dezső novellái, II., Révai, Budapest, 1943, 234.

[2] A rablás, tolvajlás a fordítandó szöveget sokszor „zsákmánynak” tekintő nyugatos költők műfordítás-metaforája is. (Ld. Polgár Anikó, Catullus noster. Catullus-olvasatok a XX. századi magyar költészetben, Kalligram, Pozsony, 2003.)

[3] A Gallus név nem magyaros. Gallusnak neveztek viszont egy Cicero-korabeli római jogtudóst, Gaius Aquilius Gallust (i.e 116–44), aki kidolgozta az actio de dolónak, a „megtévesztéssel okozott károsítás keresetének” a fogalmát. De Polgár Anikó szóbeli közlése szerint létezett egy (talán) fontosabb Gallus is. Az i. e. 69–26 között élt költőnek és műfordítónak, Cornélius Gallusnak a családneve is igen figyelemreméltó: Cornelius, vagyis Kornél.

[4] A bűnügyi regénynek ezt a Poe-i, dickensi vonalnál kevésbé számon tartott, dokumentarista előzményét, az emlékirat-író rendőrök és detektívek munkásságát Varga Bálint remek monográfiájából (Magándetektívek, 2005) is ismerhetjük.

[5] Tar Sándor kifejezése. A Szürke galamb nyomozója, Molnár mielőtt megpillantaná a gyilkos arcát, a múlt szellemalakjai között érzi magát: „[…] az volt az érzése, hogy ezen a baljós helyen már csak denevérek, zombik hiányoznak, halottaikból feltámadó, nyugtalan szellemárnyak, a meghalni nem tudó bűn.” (Tar Sándor, Szürke galamb, Magvető, Budapest, 19962, 287.)

[6] Ezt – a hitelesség kedvéért – egy létező történelmi személy, Münnich Ferenc fejti ki (Mág Bertalan, Gyilkosság a parókián = Uő., Banditák Budán, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1980.).

[7] „mert a honi reakció külföldi támogatással mindenre képes, ami a rend és a közbiztonság romlását előidézhetné…” (Mág Bertalan, A százéves medalion = Uő., A játszma véget ér, Zrínyi katonai Kiadó, Budapest, 1981, 18.)

[8] A határon túli magyarok mindig gyanúsok, lásd az Ibusz-úton részt vevő csehszlovák „álturistákról” és a nálunk álnéven bujkáló szlovákiai „álpartizánokról” szóló mesét (Mág Bertalan, A turista halála = Uő., Az áruló golyóstoll, Minerva, Budapest, 1975.)

[9] Mág Bertalan, Nyomon a Mág-csoport. Megtörtént bűncselekmények, Albatrosz könyvek, Budapest, 1969.

[10] Lásd „Irodalmi kvartett”. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Beck András, Radnóti Sándor, Beszélő 1996/4., 88–94.

[11] Erről a legrészletesebb feldolgozás Simon Ádám tollából származik. (Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren I-IV., http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4 (Beszervezésének okára maga Tar is többféle magyarázatot ad. De egy okot nem említ, és ezzel Tar kritikusai sem számolnak. Tar saját osztálya szempontjából esetleg nem tartotta „helyesnek” a rendszerváltást és a demokratikus ellenzék működését. Pedig a Szürke galamb világképe alapján ezt a motivációt sem zárhatjuk ki.)

[12] Tar,I. m., 16.

[13] Uo., 40.

[14] Uo., 43.

[15] Szűcs énektanár expressis verbis a nyelvtanuláshoz hasonlítja a bűncselekmények megfejtését. Uo., 169.

[16] Szilágyi Márton, De profundis… Tar Sándor novelláiról, Holmi 1994/1., oldalszám; Uő., A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső 2005/4., 16–20.

[17] Tar, I. m., 259.

[18] A „galambos” rusztikus, ódon zamatú bejegyzéseit Malvin őrmester olvasatában ismerjük meg. Néhány ezek közül stiláris remeklés, Tar az archaizálásnak is mestere. A „galambos” így ír az első áldozatról: „csúf, kövér leány, aki kelletős anyjának, de egész családjának nemcsak díszére nincsen, hanem egyenesen bosszantására van.” Uo., 246.

[19] A felesége azért gyűlöli, mert nem született gyerekük.

[20] Tar, I. m., 169.

[21] Így gondolja ezt a járványt nyomon követő OST-WEST rádió bemondója is: „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!…” Uo., 229.

[22] Benyovszky Krisztián, Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, Kalligram 2003/2., 93–104.

[23] Dömötör Edit, Nyomozás és olvashatóság. Tar Sándor: Szürke galamb, Alföld 2007/7., 70–84.

 

(2010.)

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (2. részlet)

 

Ahogy Révész Béla Állambiztonság és pszichológia című tanulmányában bemutatja, a pszichológiai hadviselésnek hivatalosan is kimondott[3] kettős céljának első része az ideológiai, azaz: „intézkedéseket kell tenni „az imperializmus »fellazító« taktikája hatásának csökkentésére”.[4] A másik a preventív kriminológiai cél, ami „a bűncselekmények csírájában való elfojtását, lokalizálását, végrehajtásának megakadályozását” jelenti.[5] Az „’56 után is domináns represszív-kriminalizáló jellegű állambiztonsági munkát – a Kádár-rendszer stabilizálódásával – fokozatosan felváltotta a túlnyomórészt preventív-operatív tevékenység”.[6]
Hasonló okokra hivatkozik, meglehetősen leegyszerűsítő fogalmazással Tar Sándor is a lelepleződés után öt évvel, halála előtt kevesebb, mint két hónappal, 2004 decemberében. „A világon minden hatalom arra törekszik, hogy a lakosság minden szegmenséről a lehető legtöbbet tudjon, ez egy célratörő politikai magatartás, és gazdasági-politikai döntések alapvető alapfeltétele is lehet.” – írja a Magyar Hírlapos tárcarovatában, hozzátéve, hogy természetes, hogy mindig a lakosság „izgágább” csoportjai kerülnek a megfigyelések központjába.[7]
 „[A] szovjet állambiztonsági szervek már az 1920-as években alkalmazott pszichológiaként kezdték kimunkálni az operatív pszichológia tudományos diszciplínáját.” – írja Révész, és idéz egy 1924-ben Moszkvában kiadott állambiztonsági tankönyvet: „Napjainkban, amikor a fegyverek minden fajtájánál új, nem mindennapi felfedezések és találmányok jelentek meg, nem szabad elfeledkezni egy olyan régi, de nem elöregedett, örökké megújulni kész, élő fegyverről, mint a pszichológia.” „Az alapvető motívumot mint mindig, így a titkos munkatársak beszervezése során is, a pszichológia, a pszichológia és még egyszer a pszichológia jelenti.”[8]
Nyilvánvaló, hogy az államok rendőrségei valamilyen módon és fokon mindig a kormányzó hatalom befolyása alatt állnak, Kelet-közép Európában viszont ez sajátos képet mutat. A magyar rendőrséget a Habsburg-adminisztráció (Metternich!) hozta létre rendszer- és Habsburg-hű „elemekből”. Kezdetektől fogva feladatuk volt a „másként gondolkodók” megfigyelése is. A Kádár-kori rendőrség nemcsak szovjet mintára dolgozott, hanem folytatta, amit egyébként korábban is tett: megfigyelés alatt tartotta a társadalmat.
 
2. A presszió kérdése
 
1996 óta a Történeti Hivatal állambiztonsági dokumentumai, igaz, a lehető legkorlátozottabban kutathatóak, de már nem száz százalékosan titkosak. Azokról a beszervezett személyekről, akikről fennmaradt az írásos dokumentum, a több száz kérdésből álló „6-os kartonok” dokumentálják a beszervezés és az együttműködés eredményeit, körülményeit. Ám az igen gyakori manipulációk miatt soha nem lehetünk biztosak abban, hogy egy beszervezett milyen mértékű presszió hatására dolgozott. Az utókor történészének nehéz dolga van, amikor megpróbál eligazodni a spektrum két vége: az önként jelentkezők és az életveszélyesen megfenyegetettek között.
„Az utóbbi idők ügynökbotrányainak érintettjei általában kényszerhelyzetükre hivatkoznak. Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett.” – hívja fel erre a figyelmet az állambiztonság-történet-kutató Ungváry Krisztián. „Az ügynökiratok tanúsága alapján azonban a kényszerpályákon belül is nagy volt az egyének mozgástere.” – teszi hozzá az Áruló vagy áldozat… című tanulmányában[9].
Időrendben az első felmerülő kérdés Tar Sándorral kapcsolatban, hogy mennyire lett volna esélye arra, hogy a beszervezést valahogy elkerülje. Ungváry Krisztián megállapítja, hogy a rendszer puhulásával ezen a területen a fluktuáció a kívánatosnál gyorsabb volt, átlagban két évig alkalmaztak egy személyt, és például 1974 és 1977 között a hálózati személyek 40 százalékát zárták ki. A tanulmány a kizárások okait mutató statisztikával illusztrálja, hogy jelentős volt azok száma, akik megtagadták a szolgálatot, és például 1973-ban az újonnan beszervezettek fele ugyan aláírta a nyilatkozatot, de a második tartótiszti találkozóra már el sem ment. Emellett a jegyzőkönyvekből több olyan szemléletes esetet idéz, ahol a megbízás alóli kibújás relatíve már-már nevetségesen könnyűnek hat: „Arra hivatkozott, hogy a beszervezése óta nagyon nyugtalan, attól fél, hogy őt is megölik, mint az általa olvasott kémregényekben szereplő ügynököket.” Máshol: „Felesége féltékenységből eredően felfigyelt távollétére, ezért ruházatát titokban többször átkutatta. Az egyik alkalommal a találkozón tartója nem jelent meg és az informátor az előre elkészített jelentését gyanutlanul[sic! – S. Á.]a zsebében hagyta. Felesége ruházatát átkutatva a hálózati jelentést megtalálta, férjét felelősségre vonta, azt az informátor jelentette. Az asszonyt felkerestük, és mivel ellenezte férje velünk való kapcsolatát, titoktartási nyilatkozatot vettünk tőle, férjét a hálózatból kizártuk.” Más szempontból figyelemre méltó az olyan kizárási ok is, ahol például megállapítják, hogy „A beszervezés után gyávának mutatkozott. Lelkiismereti problémái voltak. Arra hivatkozott, hogy felesége előtt nem tud titkot tartani.” De Az ügynök élete[10]című új dokumentumfilmben is elhangzik, hogy egy „fecsegős” jelző elegendő volt, hogy a szervek haszontalannak nyilvánítsák a jelöltet. Az operatív pszichológiai és egyéb oktatóanyagok szerint ugyanis a hálózati személynek ideális pszichológiai alkattal, ideális tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. Ha a munka során ennek az ellenkezőjéről győződtek meg, akkor a személyt ki kellett zárni. Tar esetében például a beszervezést követő súlyos alkoholprobléma is egy lehetséges ok lehetett volna a fentiek közül a kizárásra, de a jelek szerint nem vették figyelembe, sőt állítólag tartótisztje külön kérte, hogy lakásában mindig legyen kéznél egy „kis” pálinka, ezzel megalapozva a „családias” légkört a jelentések során. (Tar lakását egyébként „T-lakásként”, bázishelyként használták a szervek, gyakran jártak nála saját kulccsal, az alatt is, amíg Tar a gyárban dolgozott.)
Jobb esetben az ideális vagy kizáró okot jelentő tulajdonságokat viszont már a beszervezés előtt feltárták a nyomozók. A beszervezéseket minden esetben nulladik lépésként a környezettanulmányozás előzte meg. Így tehát megkeresték Tar volt iskolatársait, gyári munkatársait, és szomszédjait.
Tar elmondása alapján ekkor történt, hogy egy üzemi titkárnő kártyából jósolt neki, mi szerint hamarosan egyenruhásokkal fog találkozni, és ez hatalmas balszerencsét jelent számára. A jóslat nem hókuszpókusz volt, hanem burkolt figyelmeztetés, ami a titkárnő elképzelése szerint még nem sértette meg az általa aláírt titoktartási szerződést.[11] Tar viszont nem vette a lapot.
Nem rendkívüli az sem, hogy már célzottan azzal keresték meg ismerőseit, hogy tegyenek olyan vallomásokat, amelyek bármilyen szempontból terhelőek lehetnek rá. Tar szerint erre a célzott eljárásra azért volt szükség, mert korábban már két alkalommal is megpróbálták beszervezni, sikertelenül:
„– Vendégmunkásként kint dolgoztam az NDK-ban, mikor hazajöttem, megkerestek egy olyan ajánlattal, hogy nem lenne-e kedvem Nyugatra beépülni valahová. Kimondatlanul is a Szabad Európa rádióról lett volna szó, mert adtak egy könyvet, amit Szabó László írt, mikor oda beépült. Persze ez nyíltan nem hangzott el.
 – Akkor nemet mondott?
– Igen, azzal, hogy nem tudok eléggé németül. Azután volt egy másik kísérletük is. Azt mondták, megtesznek egy nagy gyár külkereskedelmi osztályvezető-helyettesévé; azt mondták, az ilyen jellegű külkereskedelemmel kapcsolatos osztályvezető-helyetteseket legtöbbször ők szokták kinevezni. Semmi más dolgom nem lenne, csak ezekről a külföldön zajló tárgyalásokról kellene összefoglalót készíteni, és a többit majd megbeszéljük. Ezt is ugyanezzel sikerült elhárítanom, hogy nem tudok eléggé németül. Már régóta a látószögükben lehettem.”[12]
 
A többszöri sikertelen beszervezés szintén olyan alapvető kizáró indok, ami után a hivatalos irányelvek alapján le kellett volna mondaniuk a Tarral való kooperációról.
De a legkifejezettebb ütőkártya amivel az író rendelkezett, – elviekben – az párttagsága volt, párttagokat ugyanis tilos volt beszervezni. A Tarral történtek is hozzájárulnak a mítosz lerombolásához. Ugyanis máig élő tévhit, hogy ezt a szabályt be is tartották.
 
3. A hazai beszervezések sajátosságairól
 
A terhelő adatokkal való beszervezés viszont általános, megszokott eljárás volt. Az ügynök élete című dokumentumfilm egy korabeli, belső használatra szánt oktatófilmből egy részletet mutat be, melynek lényege az lenne, hogy hogyan szervezzük be a jelöltet a bevált, klasszikus módon, azaz zsarolással. A jelölttel, joviálisnak tűnő férfivel, a kihallgatáson közlik: tudnak vidéki vonatutazásáról, amire üzemi pénzen ment, és valójában nem a bevallott tanulmányutat, hanem a rokonoknál szervezett disznóvágást takarja. A jelöltnek gyöngyözni kezd a homloka, majd félénk, megsemmisült hangon kiböki: „kérem, tegyék lehetővé, hogy jóvátehessem a hibámat.”
Jellemző kép ez, akkor is, ha a realitás helyett inkább a beszervező vágyálmáról árulkodik.
A beszervezések gyakorlata éppen annyira követte az irányelveket, mint a létező szocializmus a kommunizmus elvi eszméjét, vagyis alig-alig. A terhelő adatokkal és az erőszakkal való beszervezés hazánkban az indokoltnál sokkal gyakrabban fordult elő, ahogy azt az Ungváry-féle tanulmányban is láthatjuk: „Bár az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelveit rögzítő 1972-es belügyminiszteri parancs leszögezte, hogy szigorúan tilos a hazafias alap mellett bármilyen nyílt vagy burkolt pressziót alkalmazni, a gyakorlat ennek ellentmondott. A Rendőrtiszti Főiskola 1982-es jegyzetéből kiderül, hogy a „hazafias alap” mögött is gyakran zsarolás állt: „törekednünk kell arra, hogy a jelölt lehetőleg minél rövidebb időn belül a terhelő adatok alapján kilátásba helyezett felelősségre vonás helyett a hazafias meggyőződés alapján szerveink segítségét válassza.”[13] Ugyanez áll az 1970-es BM utasításban is: „A terhelő vagy kompromittáló adatok bizonyos mértékben kényszerítő erővel bírnak. A jelöltenek azonban ebben az esetben is értésére kell adni, hogy választhat a titkos együttműködés és a felelősségrevonás, illetve a várható következmények között.”[14]
Konkrét példák, mint Tar Sándor író ismertté vált beszervezése is azt bizonyítják, hogy az állambiztonsági szervek minősítései nem adnak megfelelő tájékoztatást az ügynökök motivációjáról. Ebből következik, hogy a „hazafias” alapú beszervezések önmagukban semmit sem jelentenek.
Tar így számolt be beszervezésének napjáról: „1976-ban a hazai szamizdat előzményének számító Profilban Kenedi Jancsi révén megjelent a díjnyertes szociográfiám, miután a Mozgó Világból az Alföldi Nyomdában ki lett cenzúrázva. Nem sokkal utána a gyári rendőrségi összekötő felkeresett otthon – lázasan feküdtem, tele gyógyszerekkel –, hogy fáradjon már velem, Tar elvtárs, be a rendőrségre, van egy kis probléma, valami gyári lopás, nem nagy ügy. Az épületben kinyitott egy ajtót, előre engedett, csak mikor becsukta, akkor vettem észre, hogy ő kint maradt. Aztán – a rendőri szakzsargonnal szólva – kézrátétel történt; a bal fülemre azóta is nagyot hallok. Mire magamhoz tértem, már fésültek, majd átvittek egy másik helyiségbe, lelöktek egy székre, velem szemben a parancsnok III/III-as helyettese, B. L. őrnagy ült, és mosolygott. Mögötte a falon Felix Dzserzsinszkij[15] arcképe díszelgett, az életben nem felejtem el. Innen csak két ajtón lehet kimenni, Tar elvtárs, közölte, miután ismertette az előbb említett vádpontokat. A baloldali ajtón, mutatott rá, amelyik a börtönbe vezet, vagy azon, amelyiken bejött ide hozzánk, ehhez viszont alá kell azt írnia, amit most diktálni fogok.”[16]
 
4. Anomáliák a Tar-ügyben
 
Azt, hogy az írót pontosan mivel zsarolták, sokáig nem kívánta elmondani, csak magát a beszervezés tényét. A nyilvános vita nagyjából e tény, az ügynökmúlt ténye körül forgott, majd elhallgatott. Egy-két év alatt lezajlott az átmenet: a vitakérdésből eset lett, hivatkozási pont.
A fizikai presszió kérdése viszont újabb érdekes példa az ellentmondásokra. Tar ugyanis csak egy bizonyos idő elteltével, évekkel a lelepleződés után állt elő azzal, hogy meg is verték. Eladdig kategorikusan az ellenkezőjéről számolt be.
Az Élet és Irodalomban való első nyilvános megszólaláskor[17] a beszervezés idején viselt betegségét (lásd fent) a laborleletekig kiterjedően hangsúlyozza a meglepően rövid levélben, de ezt nem. („Egy óra múlva már a padlón voltam, és nem a szó fizikai értelmében.”) A kezdeti vita tehát úgy robbant ki, hogy a jelentések bizonyos részleteit (nagyon keveset) lehetett tudni, és a tényt, hogy Tar is elismerte a vádat, ennél sokkal többet nem. Nehéz olyan indokot találni, ami megmagyarázhatja: ha megverték, miért hallgatta el az elhíresült levélben, miért hagyta, hogy e nélkül ítélkezzenek a már sorban állva várakozó hozzászólók: ha ez nem számottevő körülmény, akkor mégis mi az?
Nézzük meg a 2000-ben készült interjút:[18]
Ketten voltak a szobában?
– Nem, még vagy négy ember állt mögöttem.
– Fenyegetően álltak?
– Mögöttem voltak végig…, nem tudom. Civilben mind, nem beszéltek, és nem is mozogtak. Csendben, rezzenéstelenül álltak. (…)
– Félt?
– A félelem semmitmondó kifejezés ahhoz, hogy leírjam azt a légkört.
– Próbálja meg…
– Azt a nyomasztó és képtelen helyzetet nem lehet visszaadni. Semminek nem éreztem magam. Érti? Semminek, nemhogy embernek.
– Egy patkánynak?
– Nem, a patkány az egy élőlény. Semminek, egy tárgynak. Egyszerűen megsemmisültem. Ha Kafkát, Orwellt és Beckettet összegyúrnánk, az se adná vissza azt a légkört, az is kevés lenne. Nem hiszem, hogy abból a szobából abban a helyzetben ki tudtam volna jönni úgy, hogy nemet mondok.
– Verték?
– Nem. Hozzám sem értek, de a pszichikai eszközeik a fizikainál sokkal durvábbak voltak. Még ma is úgy gondolom, hogy élve nem jöttem volna ki onnan. Persze ezt utólag nehéz bebizonyítani, mivel igent mondtam.”
A félelem leírásának kísérletét persze érdemes volt az idézetben hagyni, hogy egy pillanatig se felejtsük el: ezek az „elbeszélgetések” ritkán voltak teadélutánokat idézők, még akkor is, ha esetleg a fizikai erőszak utólagosan komponált mítosz.
A tény, hogy Tarnak kétféle, egymást kizáró állítása volt ezzel kapcsolatban, elegendő, hogy belássuk: nem kezelhetjük beszámolóit (ami a legfontosabb: az irodalmiakat sem!) objektív tényfeltárásként, sokkal inkább a közvéleményt befolyásoló stratégiaként.
Az ügynöki kötelezettségből egy másik kézenfekvő – vagy annak tűnő – menekülés lehetett volna, ha Tar „véletlenül” felfedi magát a besúgottjai, vagyis Kenediék előtt, így használhatatlanná téve magát. Az elmondás szerint félelmeit, helyzetét megírta Száraz Györgynek, legfőbb hívének (Kenedi mellett, persze), írói karrierje legfőbb támogatójának, egy levélben, virágnyelven (hiszen a postát figyelte a rendőrség). Száraz válaszleveléből úgy tűnt ki, értette az utalásokat, és javasolta, hogy lehetőleg ne, vagy keveset találkozzon Kenediékkel. Azt azonban ő javasolta volna utolsóként, hogy az írásnak is fordítson hátat. Tar viszont ebben látott egy részleges kiutat, Száraz halála után méginkább: „Az egyedüli menekvési irányom az lett volna, ha nem leszek író. Akkor nem kellett volna találkoznom Kenediékkel, és nem is tudtam volna jelenteni. Az első kötetem 1981-ben jelent meg nagy nehezen, a második csak ’89-ben. Ez azért van.”[19] Itt háttérismeretek nélkül is világos: majd egy évtizedet végighallgatni, egy első kötet megjelenése után, az után, hogy az Élet és Irodalom karolta fel, az tulajdonképpen lemondás a jövendő irodalmi karrierről, ennek komoly oka kellett, hogy legyen.
 
5. A Keresztury-interjú
 
Tar 1999 után, részben érthető okokból, eleinte csak olyan személyeknek adott interjút, akiket minden kompromittáló szándéktól mentesnek tartott: először a debreceni Hetek fiatal szerkesztőinek 2000-ben, majd Keresztury Tibornak 2002-ben. Igazán kényes kérdések így nem kerültek terítékre. A beszélgetések mindenek előtt azt célozzák meg, hogy egy elképzelhetetlen pokoljárásról, az író nyolcvanas évekbeli (majd pedig az akkori) szenvedéséről számoljanak be. Ez viszont igen meggyőzően sikerült is.
Az egész ügyhöz kapcsolódóan egyértelműen az első helyen hivatkozott beszámoló a Keresztury Tibor-féle, a Magyar Narancsban megjelent interjú. Azóta ismerünk viszont egy Tar által írt levelet, amelyben az interjú hitelességét bírálja.
Az eset röviden: mintegy két évvel Tar lelepleződése után derül ki Polner Zoltánról, a szegedi költőről is ügynökmúltja (ő önként tesz vallomást). Polnernek az az ötlete támad, hogy levélben megkérdezi Tart: mit javasol, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Polner Tar halála után, 2006-ban a Tekintetben közreadja a kapott négy válaszlevelet, amelyek közül az elsőben Tar így emlékezik meg a Keresztury-interjúról: „Őszintén szólva én már megbántam azt a kitárulkozást, életem egyik legféltettebb, egyben leggyalázatosabb, ugyanakkor talán legtragikusabb szakasza vált vásári sajtótermékké abban a tálalásban, ahogyan a Narancs elkövette.
Az interjúer nem használt magnót, jegyzetelt, majd a maga narancsos stílusában kissé újrafogalmazta, (…) áthelyeződtek a csomópontok, súlypontok, amit én pl. csak zárójelben mondtam (műf…, stb.), azt külön kiemelték, mint lényeget, ugyanakkor lényeges dolgok „terjedelmi okokból” kimaradtak.
Azt se én mondtam, hogy a regény a könyvhétre megjelenik, hiszen előbb meg kellene írni.
(…) Azt javasolnám tehát, hogy kétszer is gondold meg, mielőtt a jelenkori sajtó útszéli, már-már kegyeletsértő gőzhengerére bízod a sorsodat, mert ezeknek minden mindegy, csak szenzáció legyen.”[20]
Hogy a Keresztury-interjú máig a leghivatkozottabb, annak részben az az oka, hogy bűnügyi nyomozás helyett egy ember szenvedését próbálja közvetíteni – méghozzá naturalista részletességgel. (Eleve adott, és külön hangsúlyt is kap, hogy az interjú egy pszichiátriai osztályon készült, ahova Tar második öngyilkossági kísérlete után került be megfigyelésre.) A másik ok, hogy a beszervezéssel kapcsolatban ez a legrészletesebb vallomás, arról is itt beszél először az író, hogy mivel zsarolták meg. „1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki (…) később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek.”
A mintegy tíz éves együttműködés után végül Tar csak 1988-ban jutott el oda, hogy megtagadta a további jelentéseket. Kenedi János számára viszont hamarosan történészi kutatómunkája egyik fókuszává váltak a Kádár-kori állambiztonsági szolgálatok tevékenységei. Így szinte biztosra vehető volt, hogy a lebukás nem sokáig késik már. 1996-tól pedig a jelenleg is hatályos törvényben kutathatóvá tették az ügynökdossziékat azok számára, akik szerepelnek benne. Kenedi egyelőre úgy gondolta, hogy objektív szakmai látásmódját megőrizendő, nem fog betekinteni a személyére vonatkozó jelentésekbe.
 
6. „A pályám csúcsán végem”
 
1992-es, a Medicor gyárból történő elbocsátásáról Tar szeretett sokat panaszkodni, de nem feledkezhetünk el a mindegyik novelláskötetében megjelenő, a kapitalizmus számára felesleges ember különböző nevekkel ellátott szereplőiről sem. Tárgyilagos hangon szokta volt munkanélküliként meghatározni magát, ugyanakkor viszont a Holmi szerkesztőbizottsági tagja lett, és a Mozgókép Alapítvány kuratóriumi elnökeként dokumentumfilmes pályázatokat bírált, nem mellesleg a nagy ikercsillagot, Csalogh Zsoltot követve a poszton, annak halála után. („Minden embernek az életét frankón dokumentumra kéne venni.” – mondta egyszer). De ami a legfontosabb: az írás végül első számú feladatává lépett elő. A kilencvenes években indult be lényegében írói karrierje, és 1996-ra a Magvető kiadta regényét, a Szürke Galambot.
Röviddel ez után pedig a Népszabadság egy új sorozatra kérte fel, amiből összeállt végül A mi utcánk, ami máig Tar legnépszerűbb kötete.
Tar egyértelműen írói pályája csúcsán volt, 1999-ben a Frankfurti könyvvásárra, A mi utcánk, és a Szürke galamb német fordításának bemutatójára készült, amikor a múltját leleplező cikk[21] a Budapesti Jelenlét nyári számában megjelent. „Azt hittem, hogy a barátom” – fogalmazza meg csalódottságát a leleplező szerző, Berkovits György, a Mozgó Világ egykori főszerkesztője, majd megvallja, hogy másfél évig töprengett a nyilvánosság elé állás előtt. A cikk címe: „Hajdú” besúg, Tar nevének említése nélkül jelent meg, de megfelelően körülírva a kezdő írót, aki Debrecenből járt fel Budapestre, és mindkét helyen jelentett.
Tar írói és társadalmi ellehetetlenítésétől kezdett félni: „Frankfurtban kezdtem el sejteni valamit, fagyos volt a légkör körülöttem valahogy. Busszal kellett mennem, nem fértem fel a repülőre, nem volt szobám, a katalógusba rossz időpontra írták be a programjaimat. Hazajöttünk, nem sokkal utána robbant a bomba, jöttek az újságcikkek, Eörsié és a többieké. Tudomásul vettem: a pályám csúcsán végem, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Jöttek a gyalázkodó levelek és küldemények (…)”[22]
 
(Folytatása következik.)


[1] A Pravda a békés egymás mellett élésről, 1973. augusztus 22. Idézi Bobkov, F. D. – Szidorenko, A. G., i. m.; 25. Idézi: RÉVÉSZ, Béla, Állambiztonság és pszichológia, In.: Beszélő, 2005 május
[2] Lásd: Manipulációs technikák a hidegháború korai időszakában. (Magyarország és a Szabad Európa Rádió 1950–1956.) Szeged, SZTE, 1996. <http://www.mek.oszk.hu/01900/01988/index.phtml#> Idézi: RÉVÉSZ
[3] Lásd például: az MSZMP Politikai Bizottságának különböző ülésein hozott határozatai.
[4] Az imperialisták fellazító politikája és a fellazítás elleni harc néhány problémája. 1966. június 28. BM KI Belügyminiszteri iratok / 1966. 3308. 1-a-1299/1966. Idézi: RÉVÉSZ
[5] Idézi: Az állambiztonsági szervek megelőző intézkedéseinek formái és módszerei. Andrej Georgievics Szidorenko ezredes, a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Állambiztonsági Bizottság Vörös Zászló Renddel kitüntetett F. E. Dzerzsinszkij Főiskola tanszékvezetőjének a Rendőrtiszti Főiskolán 1977. május 24-én megtartott előadása. 160-514/1979. I. sz.: 15-359/1979. RTF, Bp., 1979.TH/ÁBTL Könyvtár 33/1400. Idézi: RÉVÉSZ
[6] RÉVÉSZ
[7] TAR, Sándor, Másfelől, In.: Magyar Hírlap, 2004 dec. 02.
[8] Turlo, Sz. Sz. – Zaldat, I. P.: Hírszerzés, Moszkva, 1924. 21. Idézi: Ivanin, G. I.: Az operatív pszichológia néhány kérdése. Készült az állambiztonsági szervek gyakorlati munkásai, valamint a csekista tanintézetek speciális tudományokkal foglalkozó tanárai számára. Moszkva, 1973. Magyar fordítás. BM 45-17/36/80. TH/ÁBTL Könyvtár 33/2826. ÁBTL ÁB-anyag 280. Idézi: RÉVÉSZ.
[9] UNGVÁRY, Krisztián, Áruló, vagy áldozat: Ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben, In.: <http://www.tte.hu>
[10] Az ügynök élete (film), 2004, rendezte Papp Gábor Zsigmond
[11] Legrészletesebben a GULYÁS-interjúban, az esetet Tar Az árulóban is elbeszéli. A GULYÁS-interjú 1995-ben készült, majd újra megjelent a Debreceni Disputa In: Debreceni disputa, 2005 márciusi számában.
[12] HAZAFI, Zsolt, TIHANYI, Péter, Lassú teher [interjú], In.: Hetek, IV. évfolyam, 17. szám, 2000. április 22.
[13] Az ifjúságvédelem állambiztonsági feladatai. Ideiglenes jegyzet. 1982 rendőrtiszti Főiskola, Állambiztonsági Tanszék. Írta Tímár Zoltán r. alezr. és Porteleki László r. alezr., idézi: RÉVÉSZ.
[14] MOL XIX-B-1-ai, 1-a-1574/71, 10-70/5/1970. sz. „Az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelvei.
[15] A lengyel Feliks Dzierżyński (1877-1926) a KGB elődjének, a CSEKA-nak alapítója. Az interjúk tanúsága szerint Tar Sándor erőszakos beszervezésekor bekeretezett fényképe ott lógott az iroda falán, és örökre beleégett az emlékezetébe. Az interjúkon és a Szürke Galambon kívül nem egy elbeszélésben is megjelenik, például: Indul a nap, amely tartótisztjének hasonlíthatatlan érzékkel, stílussal megrajzolt portréja.
[16] KERESZTURY, Tibor, „Ebből nem lehet kijönni”, [interjú] In.: Magyar Narancs, 2002 január 24.
[17] TAR, Sándor, KENEDI, János Levélváltás ügynök és besúgó között, In.: Élet és Irodalom, 1999 november 12.
[18] TIHANYI, HAZAFI, i.m.
[19] SINKÓ, Zoltán, ÉLŐ, Marcell, RUZSIN, Annamária, BENCSIK, Gyula, „A pokol pedig a földön van és életnek hívják.” [interjú] In.: <http://www.klubhalo.hu>
[20] Tar Sándor levelei, In.: Tekintet, 2006/4., közreadja POLNER, Zoltán. Az idézetben a kipontozás tőlem származik – S. Á.
[21] BERKOVITS, György, „Hajdú besúg”, In.: Budapesti jelenlét, 1999 június.

 

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (3. részlet)