Tar Sándor harmincnyolc éves volt, amikor – 1979-ben – a debreceni Állambiztonsági Hivatal III/III-as tisztjei két zsarolási tétellel keresték meg, „sikerrel” beszervezték, és ügynökként a Kenedi János[1]-féle ismerősi kör megfigyelését bízták rá. Az együttműködés hosszú és meglehetősen romboló hatású volt: Tar egészsége és induló írói karrierje roppant össze, majdnem teljesen – az egypártrendszer meggyengülésének bekövetkezte akadályozta meg mindezt. Így bontakozhatott ki a kilencvenes években egy teljesen egyedi írói teljesítmény. Tar „előző életének” problematikáját tagadhatatlanul feldolgozta, már a lelepleződés előtt is, művészként. Azt követően viszont egy másféle elvárással találta szemben magát: újra tegye meg mindezt, de ezúttal vallomástevő történetíróként, önéletrajzíróként – egyúttal továbbra is művészként. Ez az írói pályán zsákutcához vezetett. Végül Tar a számára feldolgozhatatlan konfliktusba belebetegedve halt meg 2005-ben.

Ha a Roland Barthes és az angolszász újkritika által kijelölt műelemzési úton indulunk el, akkor egy csapásra megtisztíthatnánk szerzőinket élettörténeteiknek sötét oldalától, már ha egyáltalán ez lenne a kívánatos. Egy Weöres Sándor, vagy Nemes Nagy Ágnes esetében nagyszerűen működhet az elv: kizárni mindent, amit a mű szövege nem implikál. Egy olyan olvasónak viszont, akit komolyan érdekel Tar világa, nincs értelme megfeledkezni „a Bezzeg alezredes, a budapesti barátok és az italbolt közti háromszögről, melynek mértani közepén megszülettek a művek.”[2]

A nagy előkép, Móricz Zsigmond befogadása is együtt jár az írót körülvevő miliő iránti érdeklődéssel. A miliő pedig visszakanyarodik a szerzőhöz. Ugyanez a helyzet Tar Sándorral is.

Tegyük hozzá mindjárt – mert fontos –, hogy a valóságreflexiót mindkettejüknél csak mint szociografikus (nem pedig a riportszerű) hitelességet várjuk el, és egyik esetben sem csalódhatunk. Akárcsak Móricz, Tar is túlmutat a szépirodalmon olyan értelemben, hogy olvasóik úgy érzik, a művek által nemcsak esztétikai, hanem társadalmi tapasztalatokat is szereznek, földrajzi, időbeli gátakon lépnek át. Ehhez csupán az kell, hogy ne tekintsük illúziórombolásnak a szokásos írói eljárást, hogy konkrét megfigyelések, társadalmi tapasztalatok végül fikciós térben állnak újra össze. Ne azt tekintsük fontosnak, hogy A mi utcánk bármelyik eseménye Hajdúsámson Radnóti utcájában, valós személyekkel valóban megesett-e, hanem azt, hogy az ott élők kollektív tapasztalata nem zárja ki, hogy megeshetett. (Az említett regényről tudjuk, hogykarakterei közül némelyiket két vagy több személyből „gyúrta össze” a szerző, másokat a debreceni lakótelepről költöztette be az utcába.)

 A mi korunkban is gyakori, hogy az ilyen szerzők[3] miliőjét és írástörténetét az átlagosnál is nagyobb érdeklődés övezi, ha pedig a szerző egy országos hírű botrány főszereplője lesz, akkor ez egyenesen elkerülhetetlen. Kinek-kinek el kell döntenie, hogy elfogadja-e azt, hogy – a szociografikus hitelességű szerzők esetében – a minél szélesebb spektrumú információszerzés nem mellékútra vezeti a műelemzést, hanem termékenyen hozzájárul. Ami Tar Sándor egyedi esetét illeti: ügyét olyan részletességgel tárgyalta a sajtó, hogy ilyen értelemben már nincs visszaút. Viszont léteznek olyan lényegi információk, amelyek a mai napig nem jutottak el az olvasóközönség nagy részéhez, és nem kerültek be a köztudatba. Akik a témában publikálnak, azok vagy nem tudnak ezekről, vagy – részben nagyon is érthető módon – a kegyelet okán nem hivatkoznak rájuk, vagy pedig, ahogy Kálai Sándor most megjelent életmű-áttekintését vezeti be: „Amíg Magyarország nem teszi rendbe ezt a problémát, addig felesleges és felemás dolog Tar ügyét előhozni (s így ezen írásnak sem kell tovább foglalkoznia vele)”.

A titkosítással kapcsolatos probléma rendbetétele valóban várat még magára Magyarországon. Csakhogy a Tar-ügyre már késő rányomni a hét pecsétet. A jelenlegi helyzetben maga a Tar-ügy felemás, ebből következik, hogy a rá irányuló kép- és – sokak részéről – ítéletalkotások is felemásak. „Céline nagy író volt, és egy eset lett belőle” – panaszolja Esterházy Péter.[4] De nem ugyanilyen szomorú-e, ha végül nem támad igény a teljesebb megismerésre, ha senkit nem érdekel, hogy a „nagy író” elleni vádak honnan eredtek? Innen pedig újabb kérdések vethetők fel, amelyek sem a recepció, sem a kritika számára nem érdektelenek.

Elöljáróban le kell szögezni, hogy Tar megszólalásai ügynök-történetét illetően gyakran hiteltelenek voltak, és egy összetett, elsősorban önvédelmi stratégiát szolgáltak (volna). Egy ilyen ügynél kézenfekvő, hogy a vallomástevő nem az objektív tények feltárására törekszik, hanem egy sajátos stratégiával megpróbálja befolyásolni, hogy a külvilág milyen képet alkosson róla. Erről viszont a Tar-ügyhöz kapcsolódó diskurzus soha nem vett tudomást: az első kézből származó közléseket eddig minduntalan kritika nélkül egyszerűen átvették a maguk szólamaiba a vitázók.

A témában, majdnem azt mondhatjuk, hogy Tar egyedüli tanúként szólalt meg, és ő is kényszeredetten. Sok-sok történetet el akart mesélni. Csak ezt az egyet nem. Habár több ízben az ellenkezőjét állította, a legtöbb jel arra mutat, hogy önszántából soha nem hozta volna mindezt nyilvánosságra. A kényszerhelyzet pedig természetesen rányomja a bélyegét az interjúk, a tárcák, és a szépprózai művek elbeszélésmódjaira.

 

 

Tar egész életére kihatóan csak három szociális közeget tartott meghatározónak: kollégium, katonaság és gyár. Eleinte úgy tűnhetett, hogy Tar Sándor alapvetően a pártállami rendszer kedvezményezettjei közé tartozik. Mélyszegény, tanyasi indulás után szakmát tanulhatott, elmélyíthette műveltségét, miközben egyre nagyobb és nagyobb érdeklődéssel fordult a világirodalom felé, ami egyedüli (de legkevésbé sem lebecsülendő) írói iskoláját jelentette. Amikor viszont még nagyobb kiugrásra nyílt lehetősége Tájékoztató című betiltott szociográfiája után, hiába várta a budapesti értelmiség egy része, az Élet és Irodalom holdudvara tárt karokkal, Tar hamar rájött, amit később is mindvégig hangoztatott: ez számára egy oly mértékben más dimenzió, hogy soha nem fogja sajátjának érezni. Tény viszont, hogy úgy tartja magát a kilencvenes évektől máig az elismertebb szerzők között, hogy az irodalmi életben, a kifejezés szociológiai értelmében láthatatlan maradt, műveivel viszont annál inkább jelen volt. „Én Tart nem ösmerem” – mondja Esterházy Péter – „csak úgy elgondolok magamban egy férfit, aki debreceni szobájában ül, és hírt ad”.[5] Az igazán furcsa az, hogy éppen az értelmiség köreiben a legkedveltebb a mai napig is, ahol mind személyével, mind témáival, mind pedig beszédmódjaival (látszólag) kívülálló maradt. Bizonyítja mindezt, hogy éppen Esterházy véleménye volt, hogy Bodor Ádám után magyarul Tar Sándor tud a legjobban novellát írni.[6]

A Tar-recepció most még elismerőbb, mint a kilencvenes években: A mi utcánkat nem csak antikvárként lehet vásárolni, holott másfél évtized telt el az első kiadás óta. Márpedig a mai könyvpiacon már a legszigorúbban csak arra van kínálat (új kiadás), amire biztos kereslet is van.

1999 végén pedig, Tar ügynökmúltjának lelepleződése után a felháborodott véleményalkotók között is alig akad, aki ne szögezné le: Tar irodalomtörténeti jelentőssége megingathatatlan.

„’Antiszocialista’ prózájával korszakos irodalmi fegyvertényt vitt végbe a szellemi síkon némiképp tanácstalan magyar ezredvégen”[7] – így fogalmaz a maga szemszögéből egy politikai napilapban Csontos János… a lelepleződés előtt néhány héttel. Azután viszont azon tűnődik, hogy talán nem mindegy „kivel reprezentáljuk rendszerváltás utáni irodalmunkat.”[8] Végül szerény javaslatot fogalmaz meg: „A csehek írógéniusza végül galambetetés közben lépett ki az ablakon. Ez is az ügynök egy lehetséges halála.”[9]

Ha tehát az író emberi magatartásával baj van, akkor vesszen az író és az írás is… Kevés ilyen típusú nyilvános megszólalásra akad példa az ügy kirobbanása után, de azért Csontosén kívül is akad még:

„Tar Sándor meg tűnjön el. Az ilyenek tűnjenek el a p…ba. Moldova György volt az, vigyorgott és nevetett hozzá (…). Tűnjön el, ne írjon többé, vannak még jó szakmák, és akkor emlegetett valami gumiforgácsolót meg hajlakkszárítót, hasonló vicces szakmákat, és nevetett.” – idézi fel Ficsku Pál a nem kissé ellentmondásos felszólítást, talán az egyetlen irodalmi közszereplőtől, aki nyíltan ma is a Kádár-rendszer hívének vallja magát.[10]

„Az értelmiség egy része fordult el tőlem” – ahogy a „vádlott” vélte – „az, amelyik igazán soha nem is fogadott be, mivelhogy proli, melós, outsider vagyok.” Az Élet és Irodalomban első körben megszólalók a múlttal való szembenézés mikéntjét, vélt hiányát kritizálták, míg a kalapot soha nem hagyták fejükön az író előtt.

Tar „júdási tette” (Korniss), hogy éppen legfőbb segítőjének lett elárulójává, sokakat meglepett. Mindenesetre nem ismeretlen az irodalomtörténet számára sem egynéhány olyan történet, ahol valamilyen mértékben és módon a patronált az egyébként társadalmi helyzetelőnyben levő patrónusa ellen fordult, ahogy láthatjuk a Csokonai-Kazinczy, a Petőfi-Vörösmarty, vagy a József Attila-Babits párosoknál.

 

 

Az említett, a Mozgó Világ szociográfia-pályázatára szánt tanulmány megírásába Tar úgy kezdett bele, – és ez már irodalmi anekdotakincsünk része (lesz?), miután annyiszor elmesélte – hogy először is kikereste a „szociográfia” szót az Értelmező kéziszótárból. „Abból a nyelvből, amit ez a ’szakma’ anyanyelvi szinten használ, én egy szót sem értek. Én a vas, a tűz, a föld, a flaszter, a verejték dologi világából jöttem, ahol az élet a születés és a halál között átmeneti állapot, és a naptár minden napja hétfő” – ahogy a Gulyás-interjúban (1995) elmondta.[11]

Tar előszeretettel túlhangsúlyozta ezeket a hiányosságait erősítendő a „proli, melós, outsider” imázst. Például azt is többször hangoztatta, hogy a lektoroknak rengeteg munkát ad, mivel nem tud helyesen írni. Az írásaiból most napvilágot látott egy-két faximile-oldal viszont ezt egyáltalán nem támasztja alá. Fenntartásokkal kell fogadni azt a kitartó állítását is, hogy tulajdonképpen ő „véletlenül”, mellékesen lett író. De minden jel szerint nem hitt abban, hogy sokak számára irodalmi munkássága viszonyítási pontok nélkül, önmagában nagyszerű.

A díjnyertes tanulmány az NDK-beli magyar vendégmunkások – nem épp mindenben irigylésre méltó – mindennapjairól számol be. Már a díjátadó után a Mozgó Világ szerkesztői előrebocsátották, hogy legnagyobb sajnálatukra, és semmiképp nem miattuk, de ebben a formában a tanulmányt nem közölhetik majd, kisebb átalakításokra lehet szükség, például ahol a vonatról leszálló fiúkat megérkezésükkor úgy „terelik, mint a zsidókat Auswitz-ban”. Az itt (a díjátadón) megismert Kenedi János, és a második helyezett pályázó, Csalog Zsolt viszont arra bíztatták, hogy ne engedjen egy sort se elveszni, és meggyőzték, hogy a Tájékoztatót engedje át a hamarosan megjelenésre kerülő Profil című szamizdatba.

Ettől kezdve az újonnan felfedezett debreceni írójelölt szívesen látott vendég volt a Kenedi-„szalonban”, azaz Kenediék lakásán, ahol számos ellenzéki gondolkodóval ismerkedett meg. A földrajzi távolság lévén Tar nem éppen minden nap fordult meg itt, de elég gyakran ahhoz, hogy az állambiztonság látóterébe kerüljön, mint ügynökjelölt, akit a Kenedi-féle társaságra állíthatnának rá.

Tar később is mindig hangsúlyozta: azt, hogy itt valamiféle rendszerellenes hangulat uralkodik, eleinte nem is vette észre – ami irreális naivitást feltételezne, hiszen másról se volt szó az összejöveteleken. („A fene tudta, hogy ő [Kenedi] ilyen ellenzéki, meg mit tudom én, micsoda. Akkor ez különösképpen nem is érdekelt.”)

A mai napig úgy gondoljuk, mindent leegyszerűsítve, hogy az állambiztonság alapvetően meg akarta szerezni magának Tart mint ügynököt. Holott rég adott volt már a Kenedi-féle ellenzéki fészek: hogy ezt ellenőrizni kell, az nem volt kérdés az állambiztonság számára, és a feladatra végül Tart találták meg. Mindkét alapvetés igaz. Hogy melyik esett nagyobb súllyal latba, annak eldöntése már természetesen már nem ilyen egyszerű.

 

(Folytatása következik.)

---