Én és a másik. Test, politika, identitás Tar Sándor prózájában I.

  1. Tar és a társadalmi tapasztalat


“Olyan éhes vagyok, hogy nincs hol aludnom.”
T. S.: Szürke galamb

Az elbeszélés és a nyelv öntükröző természetét vizsgáló elemzők nyilván nem Tar prózájában találták meg a a 90-es években a leginkább elemzésre méltó korpuszt. A korszak kritikai attitűdje alapján nem ok nélkül gondolhatták, hogy Tar Sándort jelentős, de a posztmodern szövegközpontúság eszményéhez mérten anakronisztikus írónak[1]. „Hiszen az életmű a kilencvenes években – ahogy ezt később többen tudatosították – hangsúlyosan mint kivétel kanonizálódott: Tarról beszélve ma már azzal a kritikatörténeti jelentőségű ténnyel is muszáj szembenézni, hogy a pozícióját meghatározó írások igen jelentős hányada gyökerezett abban az előfeltevés-rendszerben, mely a magyar irodalmat alapvetően egyvágányúnak és időben egyenesen előrehaladónak gondolta; a különböző prózanyelvekben tehát nem adott szemszögből többé vagy kevésbé problematikusnak látszó világszemléleti-ideológiai alternatívákat látott, hanem egy fejlődési sor temporális indexszel ellátható tagjait, ami ráadásul a nem e vágányra illeszkedő hagyományvonalak leértékelését (elfelejtését) is magával hozta” – írja Tar Sándor nyolcvanas-kilencvenes évekbeli befogadásáról Lengyel Imre Zsolt[2]. Természetesen Tar prózája oly rétegzett, hogy elbeszéléseit nem lehetetlen a létezés iszonyatát bemutató egzisztencialista művekként, Biblia-parafrázisként, kelet-közép-európai groteszkként vagy akár epika és líra között lebegő alkotásokként, prózakölteményekként is olvasni[3].
De akik olvassák, vajon ezért olvassák-e?
A legtöbb olvasó – és Tarnak már a kilencvenes években hatalmas olvasótábora volt – nem a realizmus megújítóját látta/látja Tarban, hanem a kilencvenes évek „közös szenvedésének” a krónikását. Noha Tart többnyire szociografikus írónak nevezték, ő maga soha nem írt hagyományos, adatokkal alátámasztott szociográfiát. Ráadásul a referencialitás (vagy ennek igénye) egészen másképp értelmeződik az irodalomkritikusok és a véleményüknek a moly.hu-n hangot adó olvasók körében. A kritikusok leginkább a késő-Kádár-korral leszámoló Tar, A 6714-es személy, a Mért jó a póknak? szerzője hitelességét értékelték-értékelik, addig a nagyközönség leginkább – legalábbis a moly.hu és más olvasói visszajelzések alapján – a későbbi művekért rajong[4]. Ebben talán nem is az esztétikai alapelvek, hanem az egészen másféle társadalmi tapasztalatok játszanak szerepet. A kilencvenes években íródott Tar-művek referenciális értékét már-már a nagybetűs igazság rangjára emeli a tény, hogy a korszak nyilvánossága a lecsúszó panelprolik iránt szinte semmilyen figyelmet nem tanúsított. Ez a tény pedig – a szerző pártállásától, ars poeticájától, morális tartásától is függetlenül – könnyen átpolitizálhatja az életmű egészét.

A mi utcánk szerzője a mi írónk. Pedig Tar realizmusa egyáltalán nem is olyan egyszerűvagy magától értetődő: ő a legjobb írásaiban semmiképp sem tekinthető az elnyomottak „szószólójának”: „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimizálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.[5]” Tar realizmusa bonyolult és artifiális, a prózáit nehéz is lenne a lukácsi tükrözés-elmélet alapján értelmezni.
Sok olvasó szerint Tar arról beszél, amiről „hivatalosan” nem lehet. (Noha természetesen semmiféle ilyen „tilalom” a kilencvenes években nem létezett.) Olyan embereket mutat be, akik „hivatalosan” nem is léteznek. Ez az esztétikai különállás, a referencialitáshoz való ragaszkodás a kilencvenes évek társadalmi közömbösségének tükrében sok olvasó szemében politikai tettként (is) értékelődött.
És ez utólag átszínezi a Tar életét – és ezáltal az életművét is – megroppantó  besúgó-ügy megítélését is. Ma már rengeteg adatot ismerünk Tar 1979-es beszervezésével kapcsolatban, de még mindig sok a homályos pont[6]. Egyáltalán hogy kerülhetett sor 1979-ben egy alkoholfüggő párttag beszervezésére? A hetvenes évek végén már nem kevesen voltak, akik sikerrel kibújtak a beszervezés alól., de nem tudunk arról, hogy maga Tar törekedett erre, ahogy az sem egyértelmű, volt-e bármiféle haszna is a besúgásból. Lelepleződése után ő maga beszélt (nem ritkán önmagának is ellentmondva) a legkülönfélébb pressziókról: testi erőszakról, a bátyja és egy kollégiumi társa halálával kapcsolatos pszichés megfélemlítésről. De mi lehet az igazság?[7]
Azt sem tudjuk, miképp kapott rá a besúgás ízére, miért teljesítette túl a szervek elvárásait. Ámde Tar – Ménes Attila szerint halálában is közvetlen szerepet játszó[8] – lelepleződése körül is sok a homályos pont. Miért éppen 1999-ben, nemzetközi karrierje küszöbén (épp két regényét mutatták be a Frankfurti könyvvásáron, tehát lassan elindulhatott volna a világhír felé) „buktatták le”? Én Simon Ádámmal értek egyet: Tar többször próbálta megírni a beszervezése történetét, de tulajdonképpen nem érzett valódi bűntudatot, önmagát leginkább áldozatnak tekintette. (A kései, ún. szabadulásnovellák kapcsán még visszatérünk erre.)
Igen valószínű – hogy ha rajta múlik – Tar a beszervezését soha nem „vallotta volna be”. És nem kért volna elnézést senkitől. Meglehet, helyesen mérte fel, hogy ő, a pályán kívüli semennyi szenvedés árán nem tudta volna a besúgott értelmiségiek bocsánatát elnyerni[9].

Tar „júdási tette” (Korniss Mihály kifejezése) nyilván elválaszthatatlan sok-sok személyes körülménytől, a résztvevők (a demokratikus ellenzék és Tar) szubjektív ítéleteitől és rossz helyzetfelismerésétől. Amúgy egyáltalán nem ritka, hogy a pártfogoltak elfogadják, de magukra nézve mégiscsak sértőnek tartják a „pártfogást”. Az is eléggé rejtélyes, hogy miért is nyíltak meg Tar előtt a demokratikus ellenzék tagjai. Az ő bizalmuk sem volt feltétlenül a nagyrabecsülés vagy a mély emberismeret jele. Egy irodalmi pályázatot megnyert, érettségizett technikust a Kádár-kori közvélemény nem feltétlenül tekintett „kisemmizettnek” vagy akár potenciális ellenállónak, akinek minden körülmények között és bármilyen áron érdekében áll a rendszer megdöntése. Tarnak volt vesztenivalója – ahogy (mint később kiderült) a Kádár-kori munkásosztálynak, a lakótelepek népének is. A munkás és értelmiségi nézőpont különbözőségére utal Tar rendszerváltás utáni önmeghatározása is. Simon Ádám hívta fel a figyelmet, hogy Tar a Holmi szerkesztőbizottságának tagjaként is rendszeresen munkanélküliként hivatkozott magára. (A debreceni Medicorból 1992-ben bocsátották el[10].)
Maga a besúgás személyes bűnökkel (Tar sunyisága és rosszindulata) és kölcsönös csalódásokkal és félreértésekkel teli történet, bár nekünk eszünk ágában sincs valamiféle „nemeslelkű urak” és aljas szegények” példázatát látni Tar történetében.
Ám ezek a konkrét csalódások és félreértések még csak előjelei voltak a kilencvenes évek sokkal nagyobb és megrázóbb csalódásainak és félreértéseinek. Mindez – a korban példátlan kiközösítéssel együtt – sokak szemében a „júdási tett” megítélését is képes volt megváltoztatni. Talán ez magyarázza azt a furcsaságot, hogy míg a lelepleződés Tar Sándor személyes életét tönkretette, művei olvasottságának vagy akár a Tar személyét körülvevő mitológiának egy cseppet sem ártott – Tar lelepleződése után is Magyarország egyik legolvasottabb írója maradt. Személyes tapasztalatom: mikor a magyar detektívregényekkel, köztük a Szürke galambbal kezdtem foglalkozni, ismeretlenek üzentek nekem, mi szerint tudják, kik vagy mik tüntették el a zseniális Tar utolsó regényét[11]… Az olvasók hűségét, egyes elbeszélések kultikus rangját nemcsak a biztos ízlés alapozhatja meg, hanem – akár – az elitekkel kapcsolatos gyanakvás is. (Többek szemében az „eltüntetés” teóriáját az is megalapozhatta, hogy Tar utolsó regényének, az Árulónak legutolsó fejezete egyszerűen elveszett a Litera.hu szerkesztőségében. Ezt egy krimiíró sem találhatta volna ki szebben… )
Sok Tar-rajongó épp ezért apró bakinak tartja Tar besúgását az ezt követő retorziókhoz és a magyar munkásosztály elárulásához, a kilencvenes évek értelmetlen szenvedéseihez képest.
Nem biztos hát, hogy Tar elbeszélő művészete olyan mértékben politikus, miképp azt mi látjuk, olvassuk – még 2021-ben is. Ahogy az sem valószínű, hogy a társadalmi és politikai nézőponton kívül más releváns szempontok nem könnyíthetnék meg az értelmezést. De Tar életrajzának társadalmi-politikai kontextusba ágyazódása, a műveinek a kilencvenes években szokatlan (nemcsak „elavultnak”, hanem bátornak is tekinthető, többek szemében egyenesen ellenirodalmat is megalapozó) referencialitása jelenleg is minden művészi produktumot politikaivá változtat.
Tar, aki „más”.
Interjúiban Tar mulatságos módon túlhangsúlyozta az értelmiségtől való távolságtartását és személyes műveletlenségét. Ezek természetesen puszta bohóckodások[12] voltak – hiszen Tar már felfedezése előtt művészként, íróként gondolt önmagára (verseket írt), és jóval olvasottabb volt annál, mint amennyire interjúiban sejtetni engedi vagy sejtetni akarja.
Ám Tar világpolitikai vagy irodalmi tájékozottsága semmiképpen sem predesztinálták arra, hogy megírja a „rendszerváltás regényét”.
De véleményünk szerint ez Tarnak mégis sikerült.

A könyv alakban 1996-ban megjelent Szürke galambban Tar nem a magyar magasirodalom hagyományaihoz, hanem a popkultúrához (hard boiledekhez, horrorfilmekhez, a Mág Bertan-féle szocialista krimihez[13]) fordul ihletésért. És talán ez a szokatlan műfajú (kiadója által először bűnregénynek titulált) regény szemlélteti leginkább azt a „fantasztikumba-szürreálisba emelt realitást”, melyet Kovács Dezső már a nyolcvanas évekbeli Tar-próza egyik fontos jellemzőjének vélt[14].
Egy hajdani titkosszolga, egy házmesterként rejtőző, klasszikus sorozatgyilkos, egy roma bűnszövetkezet és a mögöttük felsejlő “olajos bűnözők”, ukrán maffiózók csapnak össze egy meg nem nevezett város fölötti uralomért. De vajon léteznek-e egyáltalán ezek a különös fenevadak[15]? Vagy a rendőrök próbálják meg a véletlenszerű eseményeket logikusan (ám hibásan) egymáshoz kapcsolni, és egy – az amerikai krimikből is ismerős – kódnak megfeleltetni? A háttérben az Apostolok és a Szabad Döntnökök csatája zajlik, és más könnyen dekódolható aktuálpolitikai utalások is felsejlenek. De mintha még mindig tabu lenne ezeket felfejteni[16], és az elbeszélést a kilencvenes évek politikai-társadalmi valóságával tükröztetni.
Ám ezek a valósáos vagy csak a rendőrök képzeletében létező résztvevők (fantaszták, bűnözők, titkosszolgák) tényleg a „hatalomért” csapnak össze?
A Szürke galambban mindegyik csoport vagy személy úgy érzi, eljött az ő ideje: most aztán lecsaphat, bosszút állhat, kiteljesedhet, meggazdagodhat, valamit “megkaparinthat”… de közülük csak a házmester az, aki ténylegesen meg akarja változtatni az embereket.
A „galambos ember”[17] nem értelmiségi szereplő. Ám a sokak által csodált fenséges magányában, a toronyház tetején lévő szolgálati lakásban laboratóriumot rendez be, kísérleteket végez, a benyomásait rögzíti, rendszeresen naplót vezet. Ő az éjszaka ura: a toronyház legfelső szintjéről figyeli várost, és rendelkezik a kivilágított ablakok mögött élő szereplők, felnőttek és gyerekek, fiatalok és öregek élete és halála felett. Tar a tudományos világgal szembenálló, azaz a maga módján tudományos „galambos emberének” – a detektívvel, Molnárral vagy akár a másik sorozatgyilkossal, Csiszárral szemben – nincs popkulturális előképe. (Vagy ha igen, akkor a gótikus regények tudós-szörnyetegeiben.)
Az éjszakai megfigyelés, az éjszakával való azonosulás  a magyar irodalomban a fenséges tartományában mozog, Füst Milánig, sőt Vörösmarty Mihályig nyúló előzményei léteznek (ld. pl. az Éj monológja). Az éj József Attilánál az önszemlélés keretévé, az éjszakai meditáció pedig intellektuális-reflexív cselekedetté válik („mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa”)
Viszont ugyanez a megfigyelés jelentősen átpolitizálódik Petri György verseiben. ahogy A kukkoló éji dalában is:

Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.

Igazad van, sehol se basznak.

Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.

Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.[18]

Hogy Petri költői énjének megfigyelései (bugyirózsaszín bugyik és más hasonlók) mennyire életszerűek, az kérdéses. Ugyanezt az országot, a lakótelepek népét figyeli éjszakánként Tar sorozatgyilkosa, a „galambos ember” is, és ő viszont már pontosan érzékeli, hogy kiket és miért szeretnek vagy gyűlölnek a „kiporszívozott kelepcékben” élő családtagok. A „galambos ember” által kukkolt lakótelep vadabbul burjánzó, változatosabb és tulajdonképp ijesztőbb világot tár elénk, mint „a munkaerő sorozatvetőiről”, a „tízemeletes kilövősilóiról” való szertenézés. Petri steril, kiherélt munkásosztályához (kaktuszok, „seholsem basznak”[19]) képest Tar lakótelepe igazi bűnbarlang: a szexualitás elválaszthatatlan az erőszaktól, a női nemi szerv a kasztráló, gyilkos medúzától (Goda Albert pl. ilyennek látja kielégíthetetlen feleségét).
A regénybeli házmester persze sokkal „magasabról” tekint reánk, mint Petri (ön)irónikus, egyszerű kis sportkukkert szorongató kukkolója. A Szürke galamb egyik legrészletezőbb leírása a „megfigyelés” helyszínére, a toronyházra vonatkozik – a tekintetünket lassan, nagyon lassan emeljük fel, míg megérkezünk a „galambos ember” szintjére. Ő az egyetlen szereplő – nemcsak a regényben, hanem tudomásom szerint az egész Tar-életműben – aki kényszeresen kísérletezik, reflektál, sőt vaskos feljegyzéseket hagy hátra. Ám hogy pontosan mivel is szándékozott kísérletezni a „galambos ember”, és hogy egész pontosan mi áll a „vaskos feljegyzésekben”, azt nem ismerjük meg részletesen. Egy rendőr, Malvin őrmester lapozza át a feljegyzéseket sietősen, egy autó hátsó ülésén, márpedig ő csak a gyilkosságokra és a „börtönromantikára” való utalásokat keres – más összefüggések fölött valószínűleg átsiklik. Soha nem tudjuk meg, milyen világot tartana ideálisnak a házmester.
A „galambos ember” az emberi megváltással játszik, az emberek legtitkosabb vágyait, be nem vallott kívánságait teljesíti, mérgekkel kísérletezik, közben kapcsolatba kerül bűnözökkel, titkosszolgálatokkal is – ám mintha az emberi/történeli idő fölött állna, és elvből nem reflektálna a történelmi változásokra.
Érzékeli-e vajon, hogy a világ megváltozott a szocializmus után?
A regénybeli eseményeket, a város életét megkeserítő zűrzavart egy értelmiségi rezonőr, a negyven évig(!) iskolai kórust vezető Szűcs énektanár helyezi történelmi-politikai kontextusba. Vele akkor találkozunk, mikor egy dalt próbál meg újra és újra eljátszani a pianínóján: „Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy. Valami mást kell énekelni helyette.[20]
De mit? Ezt persze a szerencsétlen énektanár sem tudja.
Tar értelmiségi hősei általában lúzerek, mint a református pap a Mi utcánkban. (A szerző – nyilván sajátos nagyrabecsülése jeléül – nem is nevezte filozófusnak a „galambos embert”, hanem meghagyta egyszerű, tisztességes házmesternek.) Számos értelmiségi hőshöz hasonlóan a regénybeli Szűcs énektanár is komoly pszichés gondokkal küzd. Ámde ő, az énektanár az, aki amatőrként eljut egyfajta megfejtéshez, és képes valamiképpen értelmezni a meg nem nevezett városban (az országban?) zajló eseményeket.  „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami…”[21]
Ez az „átlényegülés” a cselekmény szintjén nemcsak a mérgekhez és a járványhoz, vagy a politikai változásokhoz, hanem az álmok világához is kapcsolódik. Tar narrációs technikájának, az általa mesterien alkalmazott szabad függő beszédnek köszönhetően gyakran összefolynak regényben a valóságos és a megálmodott gyilkosságok. „Emiatt sokszor nem lehetünk biztosak abban, hogy mi a valóság és mi a képzelet…[22]

Mindenki ölni szeretne. Mindenki gyilkosságról álmodik:
Ezek lennének hát a „roppant összefüggések”?
Ez történt volna velünk a hőn áhított rendszerváltáskor?
Elszabadult a „gonosz” az emberekben? És megindult az embereket akaratuk ellenére is boldogítani akaró fantaszták, kiugrott titkosszolgák, bűnözőcsoportok harca? Meglehetősen együgyűnek tetsző magyarázat ez. És mintha ezek a bizonyos „roppant összefüggések” (melyeket Szűcs énektanárral kapcsolatban emleget a narrátor), mintha sehogyse vagy csak igen nehezen kapcsolódnának össze. Nem tudjuk meg például – számomra sokadszori olvasásra sem világos – hogyan szövődik bele a cselekménybe a titkosszolgálati szál, mit is akarnak ebben a meg nem nevezett városban a rendőrségi elitcsoportok. Ha pusztán horrorként vagy krimiként olvassuk Tar Szürke galambját, akkor könnyen támadhat hiányérzetünk.
Pedig Tar Sándort – mindezzel együtt – a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – a skandináv vagy észak-amerikai krimiszerzők rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről, szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Hogy a romlottság(unk)nak létezhetnének fokozatai.
Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbe vonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal többnyire a szürke galambok, a lakótelepen élő családtagok végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a „galambos ember”, az álmessiás csak beteljesíti a családtagok kívánságát.  És nem az áldozat és a detektív, (az angolszász krimikben a halott és a bűntényt felderítő szűzies igazságosztó, Poirot, Holmes vagy Miss Marple[23]), hanem a detektív és a gyilkos között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság. Vagy a Tar-krimiben nincsenek is a detektívregényekben megszokott, világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban részt vevő egyik detektív, a gyilkosságokat megfejtő Molnár pedig a múltja, a házassága révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.
Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak politikai, hanem metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn nem individuális, hanem társadalmi és teremtményi természetű.
Ez természetesen ellenkezik az angolszász bűnügyi regény a viktoriánis korban kialakult, a protestáns etikán alapuló „megoldóképletével”, ahol a bűnösök és ártatlanok között éles határvonal húzható, és ahol a bűn minden esetben individuális természetű – melyet nem lehet sehogysem jóvétenni, és amelyért a bűnös egész életen át tartó felelősséget kénytelen viselni. Egy ilyen elbeszélésben mindenre van magyarázat – ellentétben a Szürke galambbal, melynek a zárlata sem tölthet el bennünket intellektuális megnyugvással.
Hiszen nem tudjuk meg, miért szűnik meg egyáltalán a galambjárvány. Hogy ki felelős az éjszakai telefonhívásokért. Hogy kit tartóztat le a rendőrség. Hogy elkapják-e valamikor Bátyót és társait, hogy valaki felelősségre vonja-e a részeges boncmestert. És hogy miként vélekedjünk a városban zajló általános felfordulásról,

Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír[24]

Mennyi-mennyi hír! Igen! Csak épp a legtöbb bűntényt nem sikerül felderíteni.
Szürke galamb felszámol minden célelvűséget, a nyomozás – a detektívregények szabályaival ellentétben – nem állít helyre semmilyen rendet.
A regénybeli felderítés minden részsiker ellenére kudarcba fullad: a rendőrök nem képesek a „galambos ember” és Csiszár, a hajdani titkosszolga indítékaira fényt deríteni. A legnagyobb bűnösöknek (ukránok?, olajosok?) a rendőrség még az identitását sem képes leleplezni.

De mit lehet kideríteni vagy kinyomozni egy olyan társadalomban, ahol álnevek (álarcok) sokasága mögé rejtőznek az emberek? Ahol még a detektívről sem tudjuk, hogy főhadnagy vagy hadnagy – még maga a narrátor is bizonytalan ebben? Ahol a kételemű nevet viselő „rendes emberekből” lesznek a vesztesek?  Mert a szilárd tulajdonnévvel jellemezhető stabilitás és kiszámíthatóság határvonalat von győztesek és vesztesek közé. (Az 1995-ben megjelent A mi utcánkban kizárólag vesztesek laknak: nekik már nincs titkolnivalójuk, nem kell senkitől-semmitől elhatárolódniuk, úgyhogy ez a novellafüzér az egyetlen, ahol a szereplők minden esetben anyakönyvezett nevükön szólítják egymást.)
Tar legtöbb elbeszélésében, főleg a gyárakban játszódó történeteiben kiemelt szerepet játszanak a másodlagos nevek (Kopott homlok,Vizipók, Potrien, Csóka, Csőkefe, Vakegér stb).[25] Ám a Szürke galambban a másodlagos nevek nem a csoportidentitás (brigád, család) megerősítésére szolgálnak. A Szürke galamb meg nem nevezett városban senki sem tudja / tudhatja a másikról, hogy kicsoda: a másodlagos nevek (tulajdonképpen álnevek) rejtőzködésre valók, nem a másik személy beazonosítására.
Egy ilyen világban természetesen a bűnügyi történet sem alkalmas a legalapvetőbb funkciójára, a bűnös „néven nevezésére” sem. Pedig Borbán ezredes halála pillanatában egy szójátékkal utal a gyilkosra – csak sokáig nincs senki, aki értse[26].
A nevekkel kapcsolatos játszadozás és elbizonytalanítás a Szürke galambban a legkülönfélébb státuszú szereplőkre is kiterjed: a regénybeli Feri nem Feri, hanem „Fe”, Néger, a roma kisfiú nem néger, a galambos ember „valami Vámos vagy Vámosi bácsi, pontosan a nevét se tudták[27]”. Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, a rendőr Tapsi Hapsi nem Tapsi Hapsi, hanem Talpas Józsi, Álmos Elek nem Álmos Elek, hanem Elek Álmos, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai nevekre is hallgat.
Van-e a neveknek a rejtőzködésen túlmutató értelme?
Olykor az elsődleges név elviselhetetlen, tragikus ellentétben a név viselőjének helyzetével és személyiségével. A regényben kötőtűvel meggyilkolt, szánalomra méltóan beteges kisfiút Hektornak nevezik. Ezt a nevetségesen nagyzoló nevet az anyja, Ecsediné (aki nem is Ecsediné, hiszen bár így szólíttatja magát, soha nem házasodott össze Ecsedivel) azért adta a kisfiúnak, mert a tanyájukon a kutyát is így szólították. Nyilván se Hektor, se anyukája nem tud semmit a trójai háborúról. Homérosz Hektorával szintén szúrás végez, ahogy a regénybeli kis Hektorral is – a név itt megelőlegzi a halálnemet, miközben láthatóvá teszi a lakótelepi kisfiú és a mitológiai hős helyzete közötti elviselhetetlen különbséget.
A Róka nevű bérgyilkost üldöző Sólyom zászlós vagy Tapsi Hapsi nevéhez nem kell túl sok magyarázat. De jelent-e „többet” a Rácsa név a Rácsainál? És számít-e bármit, hogy a rendőrségi titkárnőt nem Líbiának, hanem Lídiának hívják? Ha ezek teljességgel motiválatlan nevek, akkor az elbeszélő miért hangsúlyozza, hogy bizonyos szereplőknek egyszerre több nevük is van, vagy a néven nevezésük bizonytalan (pl. „Lídia, aki nem Líbia”)? Az egyedi azonosítóként működő tulajdonnév csak egy ketrec, mely ebben az „új világban” óhatatlanul kiszolgáltatja az egyént? Aki egész életét a két vagy sok név közötti bizonytalanságban tölti, azt talán nehezebb becserkészni?
Az új név nemcsak a rejtőzködést, hanem a szabadságot is jelentheti. Elsődleges nevünket a szüleinktől kaptunk, ezt az állam szentesíti, de a másodlagosat választhatjuk is – felszabadítva magunkat a társadalom, a „rend” béklyói alól. Így vélekedik erről például Mikos, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén főszereplője is. „Tudomása szerint senkije, semmije nem volt, még a neve is a másé, benti szokás szerint cserélt egy jó baráttal, mielőtt kilépett a szabadságba, csak azt felejtette el tisztázni, hogy Mikos vagy Mikus, így aztán a Mikos mellett döntött, de ez nem is volt érdekes, az igazi neve az igazolványában úgyis benne van, ha valakit érdekel.” [28]

A  rendszerváltás,  az  „elszabadulás”  –  hogy a nagy megfejtőt, Szűcs énektanárt idézzük – talán olyan világot eredményezett, ahol csak azoknak van esélye, akiknek nincs egyetlen név mögé elrejthető személyisége? A tulajdonnevek ilyen „elmozdulása” (a nevek keltette bizonytalanság) számos társadalmi-metafizikai összeomlást kifejező regényben megjelenik. (Csak néhányra utalnék itt: Raymond Queneau Az élet vasárnapjára vagy Hamvas Béla Karneváljára.) De Tarnál a szereplők „megnevezhetetlenségének” a cselekményt alapvetően befolyásoló, a krimi-szabályokat is felrúgó jelentősége van.
A tettes persze minden detektívregényben „rejtőzködik”, gyakran álnevet visel, mint ez szokás az alvilágban és a titkosszolgálatoknál, de a rengeteg álnév mögött mi, olvasók tudjuk az igazit. A detektívregény-olvasás arra a hallgatólagos konvencióra épül, hogy a számos álca, a tettes megannyi álneve mögött van egy saját – az a név, amivel a tettes azonosul, és amit el akar a többiek elől rejteni, de amit mi, olvasók megtudunk a rejtély feltárulásakor[29]. A Szürke galambban nem tudjuk meg a tettesek valódi nevét, ahogy nem ismerjük meg az összes indítékukat sem. Tulajdonképp fogalmunk sincs, mire volt jó ez az egész „őrület”.
Nem sok „roppant összefüggést” tár fel Tar a rendszerváltással kapcsolatban. De egy valamit biztosan: a munkásosztály (a Kádár-kori kispolgárság) bukása az ésszerűség, az ok-okozatiság felszámolódásával is együtt járt. A bűnösök immár megnevezhetetlenek lettek. A családi és társadalmi szolidaritás hiánya a célelvűség, az egész széthullásához vezetett. A világunknak nincs többé értelme.
A történelem, mint logikus eseménysor elmesélhetetlenné lett. De talán még a logikus történetvezetéshez szokott krimiolvasó sem csalódik nagyon: hiszen a megszokott bűn-nyomozás-leleplezés helyett a rendszerváltás regényét tartja a kezében.

A közelmúlt történéseit Tar később is hajlamos egy popkulturális narratíva segítségével megvilágítani vagy elbeszélni: ezt teszi a besúgás-témát feldolgozó, majdnem kisregény hosszúságú, kései novellájában, a Vadászatban (Az alku, Gonosz történetek, Noran, Bp., 2004.) Itt egy aljas módon beszervezett és tönkretett parasztember, Balla kap mesei elégtételt egy önfeláldozó lánygyermek és az állatok vigasztaló, mindent megbocsátó közelsége révén. Az elbeszélés néhány motívuma (önként vállalt némaság, az őz, mint helyettes halott) a középkori legendákra vagy exemplumokra emlékeztet – ezzel a mai műveltségtől elég távoli kultúrkinccsel Tar nyilván a magyar népmesék (pl. a Cerceruska) közvetítésével találkozhatott.
De a Vadászat mégsem sikerült elbeszélés. Tar nem siklatja ki a mese hagyományát a novella zárlatában, ahogy a krimi mindenre logikus választ kínáló műfaji konvencióival teszi a Szürke galambban. Mintha Tarnak csak a bűnre lenne története, de a személyes bűntudatot és a megváltást (a két téma azért mélységesen összefügg) képtelen lenne kifejezni. „Jelleme gyengesége” vagy prózapoétikája korlátai miatt? Erre a kérdésre a dolgozat harmadik fejezetében még visszatérünk.

Ám a Vadászatban, ebben a kései, hosszú novellában tényleg valamiféle magyarázatot kapunk a besúgásra. Mindenki potenciális áruló, aki képes beszélni. Csak az állatok vagy a gyerekek lehetnek ártatlanok. A kényszer, hogy feltárjuk magunkat (és ezzel eláruljunk másokat) majdnem olyan ellenállhatatlan és leküzdhetetlen, mint a szexualitás. A szó úgy buggyan ki belőlünk, mint ahogy a megszúrt testből a vér előspriccel. A nász (a novellában a lakodalom) és a vallomás (az árulás) valahol összefügg. Azért leszünk besúgók, mert szeretünk beszélni, mert óhatatlanul is a másikra vágyakozunk. Mert rettenetesen kíváncsiak vagyunk.
Feltárni valakit, azt is jelenti, hogy szeretjük az illetőt. Hogy eláruljuk. Hogy a hatalmunkban tartjuk. Hogy a saját szavainkkal meggyilkoljuk.
Tar Sándor titkosszolgálati jelentései nem sok irodalmi csemegét rejtenek. De ő maga nemcsak szenvedélyes, hanem ügyes besúgó is volt: nyilván szerette megtanulni (kifigyelni) az embereket. Az írás (önkifejezés) és a besúgás (árulás) aktusa között tényleg létezhet valamiféle hasonlóság. Igencsak elgondolkodtató, hogy mikor Tar felhagy a Kenedi-csoport megfigyelésével, azután hosszú ideig szünetelteti a szépirodalmi tevékenységét is.
Ám mi lehet a kapcsolat a beszéd (az önkifejezés) és a bűn között? De talán azon is eltöprenghetünk, milyen lehet az árulás és az irodalmi kifejezés viszonya? Hiszen az író is jelent a szereplőiről, elárulja őket, amikor megszólaltatja, mikor a titkaikat, az életüket papírra veti.
Nagyon nagy kár, hogy Tar a kettő összefüggését sem az Áruló című regényben, sem a Vadászatban nem tárja fel alaposabban.
A következő fejezetben megpróbáljuk értelmezni, mit jelenthet a szótlanság a Tar-univerzumban.

 

II. Állatságok (nők, madarak, gyerekek)

“Szájjal is, ormálisan – így mondta” –, ha tetszik akarni
(T. S.: Ház a térkép szélén)

 

„Alszol már? Nem. Aludjál. Mindig mást mondasz, ezt is most láttad valakinél. Kinél? Ahol ma voltál kurválkodni. Na-na! Mennyi pénzünk van? Nem sok. Egy fehérfarmert akarok, nem kell bútor, hányszor mondjam? De kell. Ne ellenkezz, Rozi, mondja a fiú, tudod, hogy eljár a kezem, ha rossz vagy. És három rosszaság, egy fenekes. Három fenekes, egy pofon. Három pofon pedig egy korbács a hátadra. Jó lesz? Jó, mondja félálomban az anyja, és ezen nevetnek, nincs is korbács. Rozika aludna már, de a fiú még játszani akar. De mondhatom úgy is, három rosszaság, egy csók. Három csók, egy tapi. Három tapi, egy ujjas. Három ujjas után, na micsoda? Már nincs válasz, a fiú teste még éber, a keze mozog, simogat, egy dugás, nyöszörgi, a feje már alszik.[30]

Elalvás előtt cseveg így anya és fia, az 1995-ben megjelent novellafüzér, A mi utcánk Dezsője és Rozikája.
Ahogy a Szürke galambban a bűnösök és a bűnüldözők, úgy A mi utcánkban szülők és gyerekek világát sem választják el éles határok. Vida bácsi mosdás közben kielégíti nagybeteg fiát, Kocsis szomszéd a fia özvegyével él együtt (viszonyuk már a fia életében elkezdődött), és a Görbe utca lakói azt rebesgetik, hogy régebben már „elintézte” a saját unokáját is. A gyerek, az örökös iránti vágy mégis nagyon erős bennük. Kocsis bácsinak az egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem született másik fia, a Vida-gyerek halála pedig a novellafüzér biblikus, a Jelenések könyvét és a népballadákat idéző csúcspontja.
De miért is? Hiszen a novellaciklusban bemutatott utcának nincs múltja és nincs jövője. A település történetét kutató lelkész csak szemetet talál a régészeti feltárása során, a felnőttek pedig felélik a gyerekek életét, fiaikat-lányaikat túl korán, túl gyorsan bevonják a saját életükbe – ami azt illeti, néhány csavargó nagykamaszt leszámítva nem is nagyon laknak az utcában gyerekek. Ha a tiszteletes úr – akiket az utcalakók gúnyból csak püspök úrnak szólítanak – a feltárás során még mélyebbre ásna, talán egy ugyanilyen Görbe utcát találna a mostani Görbe utca alatt. (Eddig egyetlen elemzőnek nem tűnt fel: hogy ha a Görbe utca valahol Debrecen mellett található, akkor arrafelé egyáltalán nem lehetnek „római leletek”. A pap amatőr régészkedése sok egyéb mellett ezért is nevetséges.)
Ebben a híres novellafüzérben – melyet talán tényleg nem túlzás Tar legtökéletesebb művének tartani – az időnek nincs semmiféle sejthető kibontakozása; körben forog állandóan: a fiatalok elmennek, „próbálnak valamit”, aztán hazakullognak alkoholistán, betegen, vesztesen[31]. Az időt csak az emberi test jóvátehetetlen romlása, konkrétan Vida bácsi fiának agóniája tagolja. A Görbe utca zsákutca – de egyben sorsok, szokások történetek által összefogott véges végtelen, öntörvényű közösség, ahonnan senki sem szabadulhat. Bár az elvágyódás ennek ellenére folyamatosan jelen van, és ezt még a novellacímek is érzékeltetik: Néha úgy elmennék; El valahová.
Először Vida bácsi fejti ki, hogy a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér. Új és új rezsimek jönnek, de ezek egyformán rettenetesek, úgy hogy saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve. A mi utcánkban csak egyetlen történetben említődik meg Kádár János (Sárikáék egyszer levelet írnak neki) és az MDF (a helyi irodától kapnak majd egy kerekesszéket.)
Az utca lakóinak napirendje is könnyen megtanulható: felkelnek, sorba állnak Piroska néninél, betérnek a Misi presszóba, aztán a kisboltba, körbe-körbejárják a kocsmákat, végül nyugovóra térnek. Béres szomszéd szerint mindenkinek egyetlen öltözet ruhája van, és majd ebben temetik el őket. Ehhez az örökös körben járáshoz nagyon jól illik az állóképszerű keret, az utca. Az elbeszélő körbejárja a lakókat, mindegyikükről „jelentést tesz” (elég különös módon, hisz a narrátori hang mindvégig én és mi között mozog) és közben megvillantja mindegyikük, életének sorsfordító (vagy inkább sors-visszafordító) eseményeit.
Az arcképcsarnok-szerű elrendezés vizuális-térbeli élményt, egyfajta bejárást sugall, noha az arcok és a történetek mindvégig csak egymással dialogizálva léteznek. Az utca zártságát még egy körülmény biztosítja: nem jelennek meg az elnyomók, a Görbe utca lakói nem a „kapitalisták”, nem az „önkormányzat”, nem a „kommunisták” ellenében alkotnak közösséget. Ez a maga groteszk módján szinte idillivé, öntörvényűvé alakítja A mi utcánk világát. Hiszen különös világ ez: nincs ráutalva semmilyen külső hatalomra, nem valamivel szemben létezik. De akkor mi teszi őket közösséggé? A hagyományos választ tudjuk: a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság, a peremhelyzet, az összezártság, esetleg a rendszerváltás kudarca. Ám ezek egyike sem magyarázza a közösség önszerveződésének sajátosságait[32].
De kicsit távolódjunk el a Tar esetében szinte kötelezően emlegetett kitaszítottak világától! Saint-Simon herceg arcképcsarnoka számára nem az utca, hanem az udvar biztosít megfelelő keretet. (Az udvar igen alaposan kidolgozott motívuma a francia irodalomnak, Saint-Simonnak soha nem kell elmagyarázni, hogy az udvaron mikor értünk közösséget, fizikailag létező helyet, sajátos csoportszerveződési formát.) Jövő vagy cél ebben a világban sincs, az udvari rituálék között élő szereplőkkel itt is mindig ugyanaz történik, ráadásul a francia szerzőnek sincs nagy története, csak apró historiette-jei. Az időt csakis a természet, azaz az emberi test romlása, legtöbbször a király hanyatló egészsége vagy halála befolyásolja.
Egy időtlenségbe merevedett (nem feltélenül lecsúszott!) világot úgy a legkönnyebb bemutatni, ha zárt térben egymás mellé helyezzük a szereplőket. Ez az arcképcsarnok-szerű elrendezés, mely körkörös panorámaként mutatja be az elbeszélés terében élő szereplőket, nemcsak a legadekvátabb, de a legegyszerűbb írói megoldás is: Szilágyi Mártont ez nem az udvari emlékiratszerzők műveire, hanem Mikszáth Jó palócokjára és Bodor Sinistra körzetére is emlékeztette[33]. De Tarnál nemcsak a pillanatnyi közösséget, hanem a közösség kialakulását is megismerjük, ő – a zárt faluról beszámoló Mikszáth Kálmánnal ellentétben – a bezártságon belül folyamatokat is képes érzékeltetni. Ráadásul a Tar által oly mesterien alkalmazott szabad függő beszéd is képes lazítani az arcképcsarnok-szerű, statikus elrendezésen: a narrator közbevetései szinte belelebegnek a szereplők monológjaiba. Mintha egy különleges dialógus részesei lennénk, és ez egyetemes irányban kitágítja a címben szereplő mi jelentését.
Vajon azért van-e szükség a portré-szerű bemutatásra, mert A mi utcánk szereplői „nem tudnak beszélni”? És kell egy szócső, egy tolmács, egy hírmondó hogy a szörcsögésüket, a makogásukat, a dünnyögésüket, a nyikorgásukat, a dadogásukat, a nyöszörgésüket emberi nyelvre fordítsa?[34] A szereplők meglepően árnyaltan (vagy éppen erősen) fogalmaznak, és nekünk szokatlan módon még tabutémákkal kapcsolatban is állást mernének foglalni. Egyáltalán nem szorulnak tolmácsra. Akkor mi teszi őket olyan kiszolgáltatottá és igézően különössé?

Egy arisztokrata udvar vagy egy faluszéli utca természetesen igen távol áll egy középosztálybeli olvasó mindennapos tapasztalataitól. De vajon megjeleníthető-e az alattunk vagy felettünk élők nyelve és identitása, vagy ez a nyelv, ez az élettapasztalat csak valamiféle egzotikumként vagy csak más osztályokkal összefüggésben ábrázolható? Saint-Simon prózája tulajdonképp azt bizonyítja, hogy a magas irodalom szabad függő beszéd nélkül is képes egy idegen világban a saját másságunkkal szembesíteni.
Saint-Simon arisztokrata tableau-ján a hölgyek is önálló szereplők, teljesen függetlenül attól, hogy házasságban élnek-e. A mi utcánk sajátságosan patriarchális világ: ritkán fordul elő, hogy itt egy férfit látunk a felesége szemével, az asszonyok nagy többsége megnyomorodva, szótlanul, ellenállás nélkül (csak úgy kopog a nő feje az ágy végénél[35], dicsekszik Kocsis bácsi) tengődik a férj oldalán. Önálló fejezetet Sárikán és szegény Doroginé Mancikán kívül Tar csak a független asszonyoknak, mint Rozikának és Hesz Jancsi anyósának szán – bár igen jellemző, hogy a narrátor ezt az özvegyasszonyt is legtöbbször egy férfi (a veje) kapcsán emlegeti. Ezért is érzem felszínesnek, mikor az elemzők ennek a világnak a „törvényen kívüliségét” emlegetik. Hiszen láthatóan vannak törvényeik.
A nők szexuális fantáziái is az alávetettség elfogadását tükrözik. Az öreg Papp Terka Kocsis bácsi után sóvárog, de az öreg egyszer ostorral összeveri. „Micsoda ember, mondta otthon Terka elégedetten, mikor ecetes ronggyal sziszegve borogatta csontos vállán, mellén a fájdalmas hurkákat, istenem, jóatyám.”[36]
És persze A mi utcánkban is léteznek gyönyörű, kívánatos nők, nemcsak Rozika, az utca prostituáltja, aki amulettként hordja a nyakán az első szeretője – megint egy férfi! ajándékozta pénzérmét). Kívánatos nő Béres felesége, Magdika is, akibe ketten, Ocsenás, a hajdani beteghordó és Béres is szerelmesek.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…”[37]

Ocsenás vágyképe megidézi az arisztokratikus nőeszményt (ő még énekelt is a kórházban betegeinek). Csontsoványra fogyott, lassan pihegő, rákos asszonyokról álmodozik, és a Görbe utcában az agyvérzéses, beszélni nem tudó Magdikában, Béres feleségében leli meg az eszményképét.
A mi utcánk, ez a meghitt és öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a XIX. századi gondolkodást mindent élesen szétválasztó, az átjárhatóságot tagadó fogalmainak[38]. Talán ez teszi olyan igézetessé és felejthetetlenné a Görbe utcát. Hiszen a munka és a munkanélküliség nemcsak az időhöz való viszonyunkat befolyásolja vagy befolyásolhatja [39], hanem a testiséghez és a másikhoz való kapcsolatunkat is. Itt kell megjegyeznünk, hogy már a fiatal Tar is egészen radikális volt a szexualitáshoz való viszony ábrázolásában.
Beteg feleségét kutyaként „egrecérozó”, de közben hozzá őszintén ragaszkodó férj, „különleges módon” évődő anya és fia, após által elcsábított meny, apja által kielégített, halálos beteg fiú, a nemi szerv mérete alapján kiválasztott férj… A szexualitás (a lelkész és Rozika, Ocsenás és Magdika) semmilyen esetben nem mutat a haldokláson kívüli világba. Élve temeti el a férfiakat. Ámde mégsem tarthatjuk ezeket a sajátos viszonyokat – a lelkész kifejezésével – fertőnek, bűnbarlangnak.
Az elbeszélő nem ítélkezik. Csak rámutat, hogy a bezártság radikálisan átalakítja a gyöngédséget és a testhatárokat. És közben még a „romlást” is képes megszerettetni velünk.

A gnosztikus vagy inkább manicheus test- és nőábrázolás a Mi utcánk statikus világánál jóval mozgalmasabb Szürke galambban teljesedik ki. A nők vérző állatok (az elbeszélésben számtalan utalást találunk a menstruációra), az első áldozat egy serdülő lány (vattával szalad az anyja utána), a nők méhszája a bűn „melegágya” (lásd a szeuálisan tehetetlen, épp ezért a Bátyóékkal meggyilkoltatott Ilust, Goda Albert műszaki tisztviselő nejét), az anyák pedig szörnyű gyilkosok (mint a korábban emlegetett Ecsediné), akik a járvány idején kötőtűvel végeznek beteg gyermekükkel. És ha ez nem lenne elég, jó tudni, hogy a regény első számú sorozatgyilkosa, a „galambos ember” egyetlen könyvet tart magánál: Maria Treben Egészség Isten patikájából című füveskönyvét.
Hogy miért pont ezt? Talán épp a Maria név miatt – hiszen minden, ami a nőiességhez, termékenységhez, élethez kötődik, meghosszabbítja a rabságunkat a létezés börtönében[40].
De ezzel az ádáz, mindenféle nőiséget és a termékenységet megsemmisíteni akaró gyűlölettel itt sem ellentétes a gyerekek utáni sóvárgás. A két rendőr, Molnár és Malvin két kisgyereket (egy Néger nevű csavargó kisfiút és a Kisherceget) próbál megmenteni a Nyúlszájú „karmaitól”. Ahhoz képest, hogy Kisherceg, Molnár vér szerinti gyermeke szinte meg sem szólal, meglehetősen központi szerepet kap a cselekményben. Az ártatlanságnak – más Tar-művekben is – legfőbb ismérve a hallgatás (aki nem beszél, az senkit sem tud elárulni), és itt a gyermek tartózkodása, angyali nyugalma emlékeztet regénybeli ellenpontjára, az Antikrisztus módjára megjelenő, mindig mindenkit megfigyelő, legendásan hallgatag „galambos emberre”. A galamb Jézus Krisztus egyik legfőbb attribútuma, hiszen a Szentlélek galamb alakban tett róla tanúságot. De a „galambos ember” nem szelíd galambokkal veszi körül magát, hanem ragadozók módjára viselkedő galambokkal.
A csendes és nyugodt Kisherceg kiszabadításával azonban meg is szűnik a járvány a városban.
Az állatiasság nem minden körülmények közt jelent bestialitást (erre a fajta állatiasságra legtöbbször a „dög” szóval utalnak a Tar-művekben). Az állatok – ha csak át nem „programozzák” őket, miként a „galambos ember” teszi – nem tudnak mások lenni, mint a természetük: a ló mindig ló, a liba liba, az őz az őz, a kutya kutya. Képtelenek szerepet játszani, ellentétben a számtalan álnéven élő, egymást a legváltozatosabb módokon eláruló emberekkel. Tarnál a gyermekség és a nőiesség is természet – a nem és a kor többnyire mindig kijelöli a szereplő áldozati szerepét.

No de a madarak nem mindig „némák”, és gyakran üzennek is. A szavak és a madarak már a középkorban és a folklórban sem csak a „jó hír” vagyis a szerelmi üzenet hozói. A lélekmadár-képzet a nevezetes galambjárványtól függetlenül többször is felbukkan a Szürke galambban: Molnár egy pillanatban úgy véli, hogy ellensége, Csiszár a feje fölött madár alakban repül[41].
A mi utcánkban egy hatalmas madár jelenti meg a Vida-fiú halálát.
Arany Vörös rébékjében a pletykák, sugalmazások, mantraszerűen ismételgetett átkok elválaszthatatlanok a varjaktól vagy legalábbis egyetlen varjútól. A balladabeli Rebi néni a mű egy pontján ugyanolyan rejtelmesen azonosul a varjúval, mint a Szürke galambban a gyilkos házmester a gyilkos galambbal („Máma elrepültem a világba[42]).
Egy bizonyos ponton túl Tarnál is képtelenség az emberi és az „állati” identitást megkülönböztetni. Ezt látjuk az egyik legkitűnőbb Tar-novellában, az 1993-as A te országod-kötetben megjelent Csókában is. A főszereplőt megbélyegző Csóka névtől talán könnyen meg lehetne szabadulni, de a „csókaságtól”, a szegénységtől, a kiszolgáltatottságtól, a roma közösséghez való tartozástól, a férfiközösség számára tolerálhatatlan vágyaktól (a főhős beleszeret egy korábban megerőszakolt lányba) aligha. A helyét a saját világában nem találó madárfiú azonosul a neki nevet adó, általa megszelídített madárral, ezzel átlép egy határt, és képtelen lesz az emberek közé beilleszkedni. Ez az egyik legtitokzatosabb Tar-novella: csak sejtjük, de nem tudjuk, mi lesz a végén Csókával.

Szürke galambban a nőiség a vérrel, a vörösséggel, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén című novellában viszont a fehérséggel és a puhasággal kapcsolódik össze. A hortobágyi libatelepen „temérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.[43]
A „libalepel” már-már fojtogatja a félig romba dőlt, hortobágyi tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal csak az ő gágogásukat (ahogy Tar írja, “hebegésüket”) hallgatják. És persze mindenkit a libák táplálnak.  A kutyákat, a nőket, a férfiakat. A libák lenyúzott, megsütött húsával van tele a tanya konyhája. A libák húsa rohad az udvaron, a sátrak közt, a karámban… nem is lehet mást enni a rabszolgatelepen, csak libahúst
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.[44] Az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget. Nem az életet, az ártatlanságot, hanem a rohadást jelenti.

A Ház a térkép szélén minden ízében átszexualizált világ. Nemcsak a libatelep, hanem a börtön is, ahonnan Mikos érkezik, és persze a furcsa falu is, ahol elmulatja a főhős az összes pénzét. Ormális, kiabálják Mikosnak a kisgyerekek, aki összekeverik az orálist a normálissal.
De mi lehet a normális ezen a vidéken? Itt a szex fizetőeszköz. Büntetés. Unaloműzés. Öröm. Pótcselekvés. Kötelesség. Párbeszéd. A létezők hiearchiáját kijelölő legalapvetőbb eszköz. Ki erőszakol meg kicsodát? A fogyatékos rabszolga, Jézuska számára a nemi erőszak (és az eves) helyettesít mindenféle kommunikációt[45]. A főhős, Mikos számára a hálát és nagyrebecsülést kifejező legadekvátabb eszköz.  “Mikos meg akarta csókolni a kezét, de a rőt hajú, csupa szemölcs ember nem engedte, akkor a pofádat, mondta neki a fiatalember, öreg, ennél kisebb dologért is szoptak már le embert...[46]
Alig van Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[47]. De ez a brutális elnyomáson (és természetesen az erőszak interiorizálásán, azaz önbecsapáson) alapuló rend bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Ennek a világnak – a Hortobágynak – nincsenek határai. Folyamatos erőszak és erődemonstráció nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”[48].
A nők azért jönnek, hogy… Mert szeretik, ha uralkodnak rajtuk? Ez a mindenkori elnyomók önbecsapása? Vagy az elnyomottaké? Általában Stockholm-szindrómával magyarázzák a novellabeli Anna, a tanya hajdani tulajdonosa lányának reakcióját, aki zokogva borul a rabszolgatartója holttestére:

“…letérdelt a férfi feje mellé, ráhajtotta a fejét a mellére, istenem, mondta, nem hagyhatsz itt! Szerelmem, mondta gyenge hangon a férfi, én most elmegyek, ugye szerettél? Legalább egy kicsit! Igen, igen, a válasz inkább sikoly volt, aztán Anna ajkával a férfi szájára hajolt, és csókolta, csókolta, közben azt duruzsolta a fülébe, Feri! Ferikém! Mikos pedig csak állt, és nem értett semmit…”[49]

A mai olvasó alig meri az áldozat igazságát megkérdőjelezni, noha Tarról tudjuk, hogy ő többnyire nem viktimalizálja a szereplőit. Az ő hősei legtöbbször kénytelenek (hajlandók?) beilleszkedni, alkalmazkodni, adott esetekben “önként” működtetni az elnyomást.
Önként vagy “önként”? Anna nemcsak gyűlölte Petákot, a meggyilkolt rabszolgatartót, hanem szerelmes is volt bele? Meglehet, őt nem is erőszakkal hurcolták a libatelepre? Hogy nem valami belénevelt paraszti kitartásból dolgozott Peták tanyáján ekkora szorgalommal?
Tekintsük Anna utolsó jajveszékelését komolytalannak?
Az elbeszélés nyitva hagyja a kérdést, létezhet-e bármiféle erőszak vagy elnyomás az áldozat együttműködése vagy radikális önfelszámolása nélkül. Anna talán ellibásodott a telepen, talán belebolondult a folyamatos erőszakba… vagy meglehet, nem is túszként került ide…? Hiszen ez a jajveszékelése, az őszinte gyász az elnyomó holtteste felett hitelteleníti a korábbi vallomásait. Vagy mégsem?
Ha a libák tudnának repülni, elmenekülhetnének.
De nem tudnak.

Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon (és / vagy a radikális önfelszámoláson) alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy itt az idő „körben forogna”, és hogy ez a szörnyű libatelep egyszer majd visszaváltozhatna virágzó majorsággá, Anna édesapjának vadászházává. Itt már bármi megtörténhet: a tér nem egy börtönszerűen zárt, az örökös körbenjárást biztosító utca vagy lakótelep, a Hortobágyon bármi megtörténhet, hisz az égbolt is együtt vándorol a szereplőkkel. Talán ez a legszebb Tar-elbeszélés, ahol van valamiféle exkatalogikus iránya az időnek. Bármilyen “alattomos”, kiismerhetetlen is ez a táj, itt a szereplők mindig valamilyen irányba haladnak.

A pusztában olyan az ég, ha tiszta, mint egy alacsony, kék boltozatos mennyezet, egyáltalán nem látszik távolinak a messzi, mintha itt lenne a horizont mindjárt, csak még megyünk egy kicsit, és akár kézzel is elérhető. Aztán megy az ember egy órát, kettőt, fél napot, és ugyanazt érzi, látja, itt lesz az mindjárt, hamar, és csak sokára észleli, hogy az égbolt is vele megy, fölötte, mellette, a vége pedig hogy hol található, talán csak a szél tudja.[50]

Nem látszik távolinak a messzi… A határtalan térben a katasztrófa is “elszabadul”, ezt jelzi a történetet lezáró tűz. A máshol “körben járó” idő a pusztán elszabadul. Bár valaminek történni kell – ezt mindvégig érezzük –, de nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik szereplő lesz az, aki végez Petákkal.
Hiszen Tar itt szakít a korábbi, a Szürke galambban, A mi falunkban is megfigyelhető narratív stratégiával: itt egyetlen szereplő gondolatait “látjuk” belülről, fogalmunk sem lehet arról, mit gondol Epilaci, Kanzoli vagy Anna —  ezért érhet bennünket a csattanó vagy inkább a csattanó mikéntje váratlanul.
Tar “szabadon ereszti” a saját szereplőit.
Az időkezelés és narráció különösségében, meglehet, az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar feltehetőleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy, épp a rendszerváltás idején megesett, csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[51].  Hajagos Tóth Imre visszaemlékezésekből, bulvárhírekből megismerhető személyisége nagyon hasonlít a novellabeli Petákra.

A korai kritika által Tarhoz társított fogalmak (elavultság, balladás mélység, elnyomottakhoz való hűség, referencialitás etc.) képesek elfeledtetni, hogy az idők során Tar ábrázolástechnikája is mennyit fejlődött. A Ház a térkép  szélénben már nyomát sem leljük a portrészerű ábrázolásnak, A mi utcánkban még olyan jól tanulmányozható arcképcsarnok-technikának. Tar erőssége mindig is az volt, hogy egy gesztusból, egy mondatból ki tudott bontani egy teljes emberi sorsot. De A ház a térkép szélénben mintha lemondani erről is: hiába tudunk meg sok mindent Jézuskáról, Annáról vagy épp Petákról, ők mindvégig nyugtalanítóan kiismerhetetlenek maradnak.
De miért?
Talán mert a Szürke galambban megszületett a felismerés: a bűn nem személyes természetű. A sötétség nem oszlik el attól, ha a mélyére nézünk.

„A liba rosszul repül”. Az állatok nem tagadják meg önmagukat. Akkor is rosszul repülnek, ha tűz van. A felgyújtott tanyán lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  – ez a legutolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem lezárulásával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet teremt, ahol már minden újrakezdés elképzelhetetlen.

(….)


A dolgozat második részében (“Máma elrepültem a világba”) banalitásról és transzcendenciáról, a Tar-féle határátlépésekről (ember-állat, állat-ember), a szabad függő beszéd implikálta “átlényegülésekről”, a bűn személyes vagy személytelen természetéről, a kegyelem és a bűnbánat esélyeiről lesz szó.


[1] Noha amellett természetesen igencsak nehéz lenne amellett logikusan érvelni, miért lenne a társadalomközpontúbb próza népi vagy éppenséggel jobboldali “jellegű”, az önreflexívebb törekvések pedig mind haladóak vagy baloldaliak. De ezek a 90-es években majdhogynem magától értetődőek voltak.

[2] Lengyel Imre Zsolt: “Nincs vége”, Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor,  57. évf, 2014/7-8. 877-887, 877.

[3] Erre az életmű legkülönbözőbb korszakokban keletkezett írásművei is alkalmasak. A nagyon korai, a Beszélő II. évfolyamában megjelent  A gyár, ahol élünk novella(?),vagy akár a nagyon kései, a halála előtt három évvel publikált Ház a térkép szélén c. alkotás is.

[4] Nem lehet véletlen, hogy a Magvető A mi utcánkat és a Szürke galambot jelentette meg zsebkönyv formátumban, nem a korai novellákat.

[5] Erre a következtetésre jut A mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. A szem, 2015. tél, http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz Letöltés: 2021. jan.11. )  Tar realizmusáról még: Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szocográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11-19., Uő: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 88-121.

[6] A témával legalaposabban kitűnő tanítványom, Simon Ádám foglalkozott: Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren I., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren II, Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren III., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren IV., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4, (Letöltés: 2021. január 11.)

[7] Manapság baloldali fiatalok (köztük néhány tanítványom) is felveti, hogy Tar a Kádár-kor társadalmi vívmányait és magát a szocializmust védte a demokratikus ellenzéktől. Én kételkedem ebben. Tar nem volt műveletlen ember, de filozófiailag és ideológiailag képzetlen. Az ő baloldali meggyőződése nem “elvi alapú” lehetett. Persze ki tagadná, hogy ragyogó emberismerő volt? Talán rettegéssel töltötték el a demokratikus ellenzék jövőre vonatkozó tervei. De ha mindezt feltételezzük is, nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy Tar nem vitatkozott, hanem jelentett. És ez azért valamennyit levon Tar – feltételezett – eszmei alapállásának értékéből.
Tart többen a Kádár-kori homofóbia áldozatának látják, aki szexuális mássága miatt megzsarolva lett besúgóvá. De nem tudjuk, hogy tényleg ezzel zsarolták-e – vagy hogy megzsarolták-e egyáltalán?  Egy racionálisan gondolkodó titkosszolga talán számot vetett volna azzal, hogy az efféle leleplezés Tart csak a jóval homofóbabb munkásságtól távolítja el, nem az értelmiségtől. Ennek ellenére (ámbár nem hiszem, hogy Tar tényleg hitt volna abban, hogy a homoszexualitás büntetendő cselekmény), talán sikerülhetett a “leleplezéssel” ráijeszteni.
Én amúgy azt tartom valószínűnek, hogy semmiféle presszió nem volt, Tar csak “belebeszélte magát” a bűnbe. Furcsa, új ismerőseiről szívesen beszélgetett volna valakikkel – és a rendőrök és a titkosszolgák voltak azok, akik örömmel meghallgatták. Ráadásul ez a világ ismerősebb lehetett Tarnak, mint a pesti értelmiségé. Kezdetben talán élvezte a “jelentéseket”, aztán megijedt és elszégyellte magát. De ez is csak feltételezés.

[8] Ebben az interjúban is beszél erről Gócza Anitának. Ménes Attila: Ha megzsarolnak anyámmal, aláírtam volna, in  Hvg.hu,2016. tél. :https://hvg.hu/kultura/20160218_katona_jozsef_szinhaz_tar_sandor_menes_attila_ugynok_ugynokmult (Letöltés: 2021. január 11.)

[9] Még ezt tudomásul véve is rettenetes az a „páriázás” és fortyogó gyűlölet, ami – már-már kárörvendve a halálán és a szenvedésein – Tar fejére zúdult. Bán Zoltán András 2014-ben, kilenc évvel a halála után(!) így ír róla: „Tarban mindig volt és maradt valami amatôr vonás; ô volt az írogató munkásember vagy a munkáskodó íróember, és egyik sem állt jól neki. Persze kérdés, mi állt jól Tarnak. Mindig pária maradt, asszimilálatlan proli, úgyszólván zsidópária. Ô volt a nem zsidó zsidó, akit felkaroltak a zsidók, no meg az amolyan szociológiai zsidók, mint amilyen én vagyok. Ezt a felkarolást és az azt követô elengedést lebukása után erôsen nehezményezte, és ennek bánatára elsütött pár vaskos antiszemita szólamot a Magyar Hírlap hasábjain…” stb., stb. És mindezt Tar halála után tíz évvel, a Holmiban, melynek címlapján éveken át az író neve is szerepelt.. https://www.holmi.org/2014/10/ban-zoltan-andras-a-videki-szegeny-rokon-par-mondat-tar-sandorrol (Letöltés: 2021. január 11.)  A besúgásra természetesen nincs mentség. De az ilyen utólagos, a Tar halála után sem csillapodó, elképesztő mélységből felcsapó indulatok megerősítik, amit Tar mindig is gondolt: őt és írásait a nyolcvanas években sem fogadták el “őszintén”.

[10] Kálai Sándor jegyzi meg: Zárójelben tegyük hozzá: a sors – sötét – iróniája, hogy Tart később azért bocsátják el, mert író: “Harmadik éve vagyok munkanélküli, ami úgy történhetett meg, hogy a munkahelyemen, nevezetesen az akkori Medicor debreceni gyárának Szervezési osztályán, ahol kódolóként tüsténkedtem, az irodalmi tevékenységemet egyetlen alkalommal méltányolták, mégpedig munkaviszonyom megszüntetésekor. Azt mondták, három embert kell az osztályról elküldeni és az egyik én leszek, mert már olyan nagy és híres író vagyok, hogy abból is megélek, családom sincs, mit akarok.” (Kálai Sándor: Csodás kivétel (Tar Sándorról), in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73.)

[11] Simon Ádám szerint ez a regény talán mégiscsak létezhetett, maga Tar beszél róla Keresztury Tibornak: „Az említett négyszáz lapos filmforgatókönyvre támaszkodva közelesen tényleg befejezem a személyes múltamat feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényemet. A szerződés szerint a címét sem árulhatom el: arra az állapotra utal, amikor az ember totálisan összeomlik, nem lát semminemű kiutat. Főhőse egy íróvá, majd besúgóvá lett parasztfiú; sorsán át azt próbálom körüljárni, hogyan válik akarata ellenére sebezhetővé valaki. Éppen ez volt a rendszer lényege ugyanis, hogy bárkit függő helyzetbe lehetett kényszeríteni. (…) A regényről magáról nem mondanék többet: egy hosszabb részlete nemsokára az Alföldben lesz olvasható (egy másik meg a jövő heti Narancsban), a könyvhétre pedig a Magvetőnél talán megjelenik.” (Keresztury Tibor: Ebből nem lehet kijönni, Magyar Narancs, 2002, I. 24.  „https://magyarnarancs.hu/belpol/ebbol_nem_lehet_kijonni_tar_sandor_iro-63731) Kívánom Simon Ádámnak, járjon eredménnyel a kutatása. De nem lévén filológus, engem inkább a „legenda” (és a legendaképződés hatása) érdekel, nem annyira a meg-nem írt vagy elveszett regény.

[12] az ilyen bohóckodásokat nevezhetjük akár “antiintellektuális diszpozíciónak” is (ld. Kálai Sándor: Csodás kivétel (Tar Sándorról), in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73.)

[13] A Mág Bertalan-féle “szocialista krimi” és Tar kapcsolatáról ld. Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”, Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban, in Benyovszky Krisztián; H., Nagy Péter (szerk.): Lepipálva. Tanulmányok a magyar krimiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 83-106.

[14] Kovács Dezső: A szociográfiától az epikáig. Arcképvázlat Tar Sándorról, Kritika, XX. évf., 1983/11. 26-27.

[15] Bényei Tamás „szociográfiába oltott Jelenések Könyveként” értelmezi a regényt. Bényei Tamás: Kisvárosi apokalipszis, Élet és irodalom, 1996. 22. (május 11.) 16.

[16] Böhm Gábor: Kis magyar apokalipszis, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Árkádia, 2012, nyár, http://arkadia.pte.hu/magyar/cikkek/bohm_szurke_galamb, (utolsó letöltés: 2021. január 17.), Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrofOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[17] A „galambos ember” esetében következetesen ragaszkodom az idézőjeles írásmódhoz. A nevek – mint majd rátérünk – nagyon furcsák a Szürke galambban. De a „galambos ember” esetében végképp nem tudjuk eldönteni, hogy létezik-e a jelölő mögött valóságos személy. A házmester egyszer sem nevezi meg magát „galambos embernek”, és őt sem szólítja meg így senki.

[18] Petri György: A kukkoló éji dala, in Petri György: Örökhétfő, Chicago, Samizdat, 1984, 34.

[19] A szárazság, sterilitás, terméketlenség Petri más verseiben is „osztályfüggő”, gondoljunk csak a nevezetes margarinra. (Hogy elérjek a napsütötte sávig)

[20] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 37.

[21] Tar Sándor: Szürke galamb, 2. Budapest, Magvető, 1996, 169.

[22] Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrofOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[23] Detektívekről és áldozatokról ld. Bánki Éva: Test és identitás, in Bánki Éva: A meghalni nem tudó bűn, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 59-66.

[24] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 229.

[25] Deczki Sarolta: A robogó csontváz, vízipók, Nándi néni és a többiek: a nevek poétikája Tar Sándor prózájában, Literatura, 44. évf. 1. sz. (2018.), 66-76., A nevek konfúzójáról Horváth Csaba és Szilágyi Zsófia nyilvános beszélgetésén is sok szó esik. /Gonosz történetek, Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán (moderátor: Simon Ádám), in Újnautilus, 2011 tél, http://ujnautilus.info/gonosz-tortenetek (Letöltés ideje: 2020. január 14.)/

[26] Ezt a jelenetet Benyovszky Krisztián elemzi fenomenálisan. (Benyovszky Krisztián: Egyenruhás madárjósok, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2003. 258-272.)

[27] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 156.

[28] (Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[29] Bánki Éva: A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben, in Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 49-58.

[30] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 236-237.

[31] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta: A kizökkent utca, Tar Sándor: A mi utcánk – In: Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 279-285.)

[32] A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból 1. rész, in  A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/ (Letöltés: 2021. jan.11.).

[33] Szilágyi Márton: Túl a reményen, in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357 (Letöltés: 2021. jan.11.)

[34]  Lengyel Imre Zsolt szavai megvilágítják azt az értelmezői csapdát, melybe óhatatlanul belekerülnek az Esterházy Tarról írt kritikáját idézők: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”A mód, ahogyan e mondatot használni szokták, jól összefoglalja ezen értelmezési irány alapvető jellemzőit: az írások tárgya nem mi vagyunk, hanem ők, miközben mi fenntartjuk a jogot annak megítéléséhez, mi számít beszédnek, s mi nem, hiányát az ő közös tulajdonságuknak tekintjük, a szövegek olvasása során pedig mindenekelőt a helyettük beszélés és a tőlük hozzánk való közvetítés gesztusát kell értékelnünk. (Lengyel Imre Zsolt: “Nincs vége”, Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor, 57. évf, 2014/7-8. 877-887, 878.)

[35] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 187.

[36] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 191.

[37] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 224-225.

[38] Jacques Derrida: Marx kísérteiéi, ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995.

[39] Edward P. Thompson: Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus, fordította Andor Mihály, in Gellériné Lázár Márta (szerk.): Időben élni. Történetiszociológiai tanulmányok.Budapest, Akadémiai, 1990, 60–116.

[40] A regény feminista szempontú elemzéséhez ld. Sebesi Viktória kitűnő tanulmányát. (Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”, Újnautilus, 2014, tél http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol (Letöltés: 2021. jan.11.)

[41] Molnár “valami üzenetfélére várt, egy jelre, gesztusra, ami lezárja benne ezt az egészet. Vagy mégsem. E. M. F., mondta ki hangosan, egye meg a fene, és elszántan taposta tovább a havat, amelyen különös módon sehol nem találta az őrnagy nyomait. Ő repülne ott fent? Jó lett volna egy sört meginni, gondolta…” (Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 284.)

[42] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 247.

[43] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 494.

[44] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 497.

[45] A Szürke galamb kispolgári világában a verbális fenyegetés helyettesíti a Ház a térkép szélénben vagy akár a Mért jó a póknak? kötetben oly magától értetődőnek tartott nemi erőszakot. Itt a vérzéses fertőzésekkel egy időben rejtélyes telefonhívások kezdődnek. „Egy tiszta férfihang mondott valamit, amit a kezelő először nem értett, aztán fokozatosan úrrá lett rajta a megdöbbenés, ijedtség, iszonyat. A hang ridegen közölte vele, hogy ő, Kovács egy koprofág hüllő, és hogy tudja, hogy ők tették. Kovács majdnem megkérdezte, hogy micsodát, de nem kellett, az illető mondta is, hogy mi történt a Rudas Panzióban egy baráttal – így mondta –, akiből hóhér módon Ciba ragasztóval szorították ki az életet, és mikor azt a rongyot letépték róla, arca sem maradt. Lassan döglesz meg, folytatta az illető, majd részletesen, szinte élvezettel sorolta, miként fogják a szemét kiégetni, csontjait lehámozni, és mi minden fog történni órákon belül a családjával, a feleséged már ki van tömve, magyarázta zavartalanul, a fiadat még csak kóstolgatjuk, mert útban voltak a heréi, nincs is fiam, üvöltötte Kovács, halló! Egy pillanatig csend lett, majd letették a telefont. A benzinkutas sokáig némán meredt maga elé, kezében a kagylóval, aztán eszébe jutott az a rendőr, aki az előbb valami meggyilkolt benzinkutasról beszélt, akit kiheréltek, és a szájába rakták, ő pedig nem hitte el. Most a csontja is kihűlt ennyi gonoszság hallatára. (…) Mi lehet az a koprofág, tűnődött közben…” (Tar Sándor: Szürke galamb, 2. kiad., Budapest, Magvető, 1996, 87-88.) A Szürke galambban sok erőszak megmarad a verbális fenyegetés szintjén, de ettől ez még nem kevésbé rettenetes.

[46] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[47] Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dícsérete, Pozsony, Kalligram, 2013. 20-29., Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről, a szem, 2016. tavasz,  http://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/ (Letöltés: 2021. jan.11.)

[48] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[49] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 503.

[50] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[51] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha mégis elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalását ld. itt: Herczeg Sándor: Aki talán a rendszerváltásnak köszönheti az életét, in Polipraktika, 2017 nyár, https://polipraktika.blog.hu/2017/07/21/aki_talan_a_rendszervaltasnak_koszonheti_az_eletet (Letöltés: 2021. jan.11.)

Vélemény, hozzászólás?