(…) Ott ül Hiú Dicsfény, nézd csak!
Gyönyörű, bár gyakran csélcsap.
Ő a reménye azoknak,
kik mindig szebbet, nagyobbat
szeretnének, ám hiába.
Ő vigasztalja meg árva,
hírnévre vágyó lelküket.
Egykor az öt balga szüzet
nem más, mint ő csalta lépre,
s kihunyt így mécsesük fénye.
Hiú Dicsfény ügyes fruska,
édes mosolygással nyújtja
a tűnékeny mámor kelyhét,
mely részegíti az elmét,
s temeti az üdvösséget.
Ő a pillanatnyi kéjnek
mákonyával úgy kecsegtet,
hogy minden mást elfeledtet.
Nem kíséri más, csak lárma,
hencegők fennhéjázása,
s porrá omlik, hamuvá ég
minden, amihez hozzáér.
Fakó, szívből mondom neked,
ti épp egymáshoz illetek!
Meglásd, ő majd megért téged,
nem lelhetsz jobb feleséget.
Menj, áldásom frigyetekre,
üljetek föl kerekemre!”
Amint Fakó ezt meghallja,
nyomban felderül az arca,
s hiszi teljes bizonysággal,
békét kötött Fortunával.
Így hát Hiú Dicsfény előtt
letérdel, és megkéri őt.
Ám ezt is csavaros ésszel:
gyűrű s pap nélkül, bal kézzel,
kihirdetés nélkül teszi,
s feleségül őt így veszi.
Majd távozik új nejével,
s Fakó kezdi is nagy hévvel
szép Hiú Dicsfényt szolgálni:
nem győzi meginvitálni
komáit az esküvőre,
mert pompában és dőzsölve
akarja a nászt megülni.
Jönnek is, kezdenek gyűlni,
dugig telik a nagyterem,
s ahány szempár, önkéntelen
mind Hiú Dicsfényre tapad.
Ő élvezi, megmutogat
minden pompás, drága holmit,
s minden vendéget elbódít
ragyogó öltözetével.
Így mulattak egész éjjel,
s Hiú Dicsfény rokonsága
hamarosan barátságra
lépett Fakó háznépével,
s azóta sem váltak széjjel.
És Fakó imádta nejét,
szolgálta őt, s ha csak szerét
ejthette, vígan meghágta,
és így se szeri se száma
nem lett a sok kis Fakónak.
Vaskó Péter fordítása
FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.