Vaskó Péter összes bejegyzése

ALLITERATIVE MORTE ARTHURE III.

 

A király elé érkezik az első fogás mindjárt,
vadkanfej fürdetve fényes ezüstporban,
fess szolgák szervírozzák jól szabott tunikában,
vigyázva viszik, vannak vagy hatvanan.
180 Majd pirosra sült, porhanyós pecsenyék jönnek,
változatos vadak és varázslatos madarak.
Törtarany tálakon tündökletes pávák,
százszámra szalonkák, szopós malacok,
tüneményes tollruhájukban tálalt gémek,
hatalmas hattyúk hűvös ezüsttálon,
mór mártásban megforgatott mennyei piték,
tésztába tekert tarja és pástétom,
vékonyra szelt vadkanhús vörösbarna pácban,
boros bundában sült bíbicek és ludak,
190 hagymás héjahús, nincs hozzá hasonló,
és zsírt gyöngyöző gyönyörű szalonnacsíkok.
Majd színes szószokat hoztak a szolgák,
melyek látványos kék lánggal lobogtak a csészékben,
sziszegve megszentelve a szeletelt húst,
hogy leesett állal, ámulattal nézte mindenki.
Ezután daru jött darával megtöltve,
majd sáfránnyal simogató selymes nyúlhús,
finom fácánsült flamand ezüsttálcán,
és méztől csöpögő, csinos sütemények.
200     Azután kancsókban krétai bort hoztak,
és színezüstből készült kelyheket az asztalra.
Mazsolabort messze földről, és sok másfélét sorba:
Rajna-völgyi, Rochelle-melléki ritka nedűket,
meg világos velenceit, s mind e varázslatos ital
arany csapokból csorgott a csillogó kupákba.

Artúr pompás, ezüstpántos pohárszékében
szemkápráztatóan szikráztak a színarany serlegek:
hatvandarabos különleges királyi készlet,
kezelőjük Sir Kay, a kiváló főpohárnok,
210 ki ügyelt rá, ne legyen üres pohár sehol.
És hogy ne csempészhessen csalafintán senki
mogorva mérget e míves serlegekbe,
delejes drágakövekkel díszítették őket,
melyek minden mételyt magukba szívtak,
megóvva így gazdájuk a gonosz ármánytól.
Maga Artúr is aranyszín palástban,
lovagjai között, koronásan, büszkén,
trónjára fellépve tündökölve jelent meg,
mint a világ valaha volt legvitézebb uralkodója.

220 Akkor a felséges fejedelem fennkölt méltósággal
így szólt a szenátorokhoz szívélyes szavakkal:
„Nézzétek el nekünk, nemes urak,
hogy ily vékonyka vacsorával vendégelünk titeket,
nem kínál ennél különbet e kietlen vidék.
De egyetek, hátha elveri éhetek egy kis időre,
s ne köszönjétek, tudjuk, koldus–porció csupán.”
„Uram, szól a szenátor, szavamra mondom,
nem rendezett Róma még ily remek lakomát!
Nincs püspök vagy pápa, patrícius egy sem,
230 ki ne fogadna örömmel ily fejedelmi vendéglátást!”

A vacsora végeztével vízben mosták kezük,
majd Artúr és vitézei visszavonultak szobáikba.
A gáláns Sir Gawain Guinverát kísérte,
Artúr másik oldalán Sir Owghtreth lépkedett.
búcsúpohárként bordó bort kortyoltak,
fűszeres finomságot, felséges nektárt,
mit sietve skarlátszín serlegekben hoztak,
s várbeliek, vendégek egyként vehettek belőle.
Hogy kényeztesse a követeket, a király kísérőket ad,
240 remek lovagokat a rómaiak mellé,
hogy muzsikaszó mellett mutassák a utat,
s a szenátorokat szépen szálláshelyükre vezessék.

Majd a teljhatalmú király tanácskozni indult,
belső bizalmasai, bárói körébe.
Az Óriások Tornyának termébe vonultak mind:
bölcsek, bírók, bátor lovagok.
Ott Sir Cador Cornwallból a királyhoz így szól,
s kihallatszik hangjából a huncut pajkosság:
„Hála a Fennvalónak e fortélyos fenyegetéséért,
250 mert csapdába csalták e cselszövők maguk!
Lucius levelétől lelkem újraéledt,
mit léha lustaság lankasztott sokáig.
Túl rég rohaszt már a restség rozsdája minket,
Nem őrizzük őseinktől örökölt dicsőségünk,
szégyenszemre szétporladt szép hírnevünk,
hideg hamuvá hűlt harcosaink tüze.
De Krisztusnak hála kitört a háború!
Véren nyerjük vissza valaha volt fényünk!”

Szól a király: „Sir Cador, kedvünkre szóltál!
260 Szenvedélyes szavaid szívünk melegíti.
Sosem kertelsz, kimondod, ami lelked nyomja,
s vakmerően vállalod a veszélyt mindenkor!

(Vaskó Péter fordítása)

ALLITERATIVE MORTE ARTHURE II.

Megszerzett akkor magának minden földet Artúr,
kastélyokat, királyságokat, sok különféle tartományt,
hamar hatalma alá hajtott mindent,
amit csak Uter uralt egykoron.
30 Argyle-t és Orkney-t, s mind az összes szigeteket,
az óceánból ivó igéző Írföldet.
Felosztotta féltő gonddal a skót felföldet szintén,
és véres viadalban Wales is az övé lett.
A francia földek és Flandria nemkülönben,
Hainault és Hollandia is meghódolt előtte,
meg Burgundia, Brabant és Bretaigne tartománya,
s gazdag Gascogne és Gothia is meghajolt.
Bayonne-t és Bordeaux-t bástyákkal erősítette,
Touraine-ben és Toulouse-ban tornyokat rakatott,
40 Poitiers és Provence parancsaira várt,
Bécs becses birtokát is magáénak tudta,
Auvergne és Anjou alázattal nyílt meg
kemény küzdelmet követően végül,
mint Navarra, Normandia és Norvégia hasonképp.
Germán grófságok görnyedtek igájába,
Dániát nagy diadallal döntötte szolgaságba,
és súlyosan hullt Svédországra seregének árnya.

E sok híres haditett után harcosait lovaggá ütötte,
és e tartományok uraivá tette mindet,
50 felkent királyokká közeli rokonait
azon vidéken, hová vágyuk vonzotta őket.
S mikor nem morogtak már a meghódított népek,
egybekürtölte a király a kerekasztalt újra.
Britannia bércei közt boldogan időzött,
élvezte az évszak ékes virágait,
majd vidám vadászatra Wales vadonjába,
seregestül a sűrű Swatle-rengetegbe tért,
hol szürke agarakkal szarvasokat űztek,
és gondtalanul gajdoltak Glamorgan mezején.
60 Hallgatva hű lordjaira, hamar felhúzta,
hol a fenséges folyó fövenye engedte,
kőfalakkal kerített Caerleon városát,
hogy híres hadának helyőrsége legyen.

A király a Karácsonyt Carlisle-ban ülte meg,
mint fennkölt felség, földek uralkodója,
háznépével, hercegek, hűbéresek között,
bátor bajnokok, bárók, püspökök,
márkik és mindenféle méltóság éljenezte,
kik nem haboztak őt a hadba hűséggel követni.
70 E karácsonykor királyuk kikötötte nekik,
Carlisle királyi kastélyból senki sem
távozhat tíz napig e tisztes urak közül,
míg a Mennyei Úr ünnepét méltón meg nem ülik.
A kerekasztal kompániáját erre kérte uruk,
és úgy vigadtak a vendégek, ahogy a világon addig
nem tombolt ily toron, tivornyán még udvar úgy,
mint a Nyugati Tartományokban a tél derekán.

Ám az év első napján az ebéd idején,
mikor a kemény katonák épp kenyeret törtek,
80 nagy robajjal rájuk tört Róma szenátora,
tizenhat tisztje taposta nyomát.
Köszönt a királynak, és körben a teremben,
megadva a módját, mind a többi méltóságnak,
és szívélyes szavakkal szép Guinevrának is.
Majd belekezd bátran, s így beszél Artúrhoz:

„Lucius Iberius, Róma császára
üdvözli alattvalóját, Artúrt, ím, általam,
bizonyság rá a bíbor birodalmi pecsét,
és parancsa kemény, hát könnyedén ne vedd!

 

90    Újév idején adom át ezt az idézést neked,
hogy szorosan számolj el szerzett birtokaiddal.
Aratásig adunk erre, Artúr, haladékot.
Késedelem nélkül kerekedj majd fel kerekasztaloddal,
és érkezzetek meg Rómába a rendelt időre,
még hajnal előtt, másként halál fiai lesztek!
Ott vár a híres Capitolium kőlépcsőjén téged,
számos szenátora közt szigorú arccal
fényes feljebbvalód, hogy kifagasson végre,
miért dúltad fel és döntötted romba
100 atyái földjét, kik neki fizettek adót.
Mért hajtottad rabigába rokonait sorba,
s fizettetsz fivérei után fájó váltságdíjat.
E rebellis rendbontásról rendel titeket vallani!
És halld meg, hogyha hetykén húzodoznál ettől,
tizenhat királyt küld kerékbe törni téged,
kik lángba borítják Britanniát, bajnokaid levágják,
és a városon majd úgy vezetnek végig, meglásd,
mint botladozó, bőgő barmot szokás.
Nem rejtőzhetsz el rémülten Róma haragja elől,
110 ha francia vagy fríz földig is futnál,
lefülelnek légióink, s lámpásod kioltják.
Ott találod a tiszttartók tekercsei között:
alázatos adófizetője volt apád is Rómának,
Félre a tréfával, meg kell fizesd az adót,
mit e vdékre Julius Caesar vetett ki egykor!”

Artúr szeme szikrát szórt e szavakat hallva,
parázsként perzselte a pusztító harag,
arca lángolt, ajkát harapta,
s úgy villant tekintete, mint a vérszomjas oroszláné.
120 Rongyként roskadtak össze a rómaiak erre,
e látványtól letaglózva lapultak, remegtek,
s mintha végzetüket várnák, vinnyogva szűköltek,
kölyökkutyaként kushadtak el a király színe előtt.
Ekkor egy kísérő könyörögve így szólt:
„Ó, kegyelmes király, könyörüj meg rajtunk,
haragod ne hulljon a hírhozók fejére,
hatalmas hadúr, hagyd meg hivány életünket!
A leghatalmasabb urat, Luciust szolgáljuk,
kinél nincsen nemesebb és nagyszerűbb férfi,
130 mint hűséges hűbéresei hoztuk el parancsát,
becsületszavunk bilincsel, bocsáss meg hát nekünk!”
Szól most Artúr, és szava szinte vág:
„Ah! Hason csúszó, hitvány kígyó!
Ha itt bármely bajnok csak bajszát billentené,
minden léha lombardiai levélként reszketne!”
„Nagy király – szól a követ, Krisztusra mondom,
perzselő pillantásod porba sújtott minket.
Nem láttam még nálad nemesebb fejedelmet,
tündöklő tekinteted, tartásod egy oroszláné.”
140 „Meghallgattam méltósággal merész locsogásotok,
és tűrtem türelemmel, tekintettel uratokra,
mert felkent királyként a kötelesség ezt rója rám,
habár bárgyú bestiaként beszéltetek hozzám.
Majd tanácsot tartok tudós doktorokkal,
meghallgatom a hercegek és hűbéresek szavát,
a papok, a püspökök és a parlament beszédét,
és kikérem a kerekasztal kiváló lovagjainak,
megbecsült bajnokaimnak bölcs tanácsát,
hogy vitézeim virtusa világítsa be lelkemet.
150 De elég a szócséplésből, szégyellem szinte,
s a bosszú is csupán becsületem csorbítaná.
Vigadjatok velünk, vendégeim vagytok,
lássatok a lakomához, lovatok is megpihenhet,
szerény házam e héten a ti házatok egyben.”

Majd ragyogó Rómának leróva tiszteletét,
így kiált Keu-nek: „Keresd kedvét ez uraknak,
és rangjuk szerint szolgáld őket.
Kísérd e követeket kényelmes szobáikba,
majd ültesd őket az ünnepi asztalhoz.
160 Adj meg nekik mindent, és ménjeiknek szintén:
arany aszút, abrakot, s mit csak adhat a föld.
ne fukarkodj a fűszerrel sem, falhatják kedvükre,
légy velük gavallér, gáláns házigazda.
s ha dicsőségemet drágakővé dörzsöli szorgalmad,
hálám, meglásd, méltó lesz nevemhez.
Így szívélyes szavakat, szép szállást kaptak,
s a bajvívó bajnokoktól barátságos köszöntést.
Szobáikban rögvest ruhát is cseréltek,
s egy kancellár kísérte őket a karácsonyi lakomához.
170 A szenátornak széket rang szerint mutattak
Artúr jobbján az alabástrom kerekasztalnál.
S mint a királyt magát, a követet is két lovag
szolgálta szorgosan brit szokás szerint,
mert a rómaiak tekintélyét tisztelet övezte akkor,
hisz világhódító vezérek vére folyt ereikben.

 

(Vaskó Péter fordítása)

ALLITERATIVE MORTE ARTHURE I.

A király a Karácsonyt Carlisle-ban ülte meg,
mint fennkölt felség, földek uralkodója,
háznépével, hercegek, hűbéresek között,
bátor bajnokok, bárók, püspökök,
márkik és mindenféle méltóság éljenezte,
kik nem haboztak őt a hadba hűséggel követni.
70 E karácsonykor királyuk kikötötte nekik,
Carlisle királyi kastélyból senki sem
távozhat tíz napig e tisztes urak közül,
míg a Mennyei Úr ünnepét méltón meg nem ülik.
A kerekasztal kompániáját erre kérte uruk,
és úgy vigadtak a vendégek, ahogy a világon addig
nem tombolt ily toron, tivornyán még udvar úgy,
mint a Nyugati Tartományokban a tél derekán.

Ám az év első napján az ebéd idején,
mikor a kemény katonák épp kenyeret törtek,
80 nagy robajjal rájuk tört Róma szenátora,
tizenhat tisztje taposta nyomát.
Köszönt a királynak, és körben a teremben,
megadva a módját, mind a többi méltóságnak,
és szívélyes szavakkal szép Guinevrának is.
Majd belekezd bátran, s így beszél Artúrhoz:
„Lucius Iberius, Róma császára
üdvözli alattvalóját, Artúrt, ím, általam,
bizonyság rá a bíbor birodalmi pecsét,
és parancsa kemény, hát könnyedén ne vedd!

90    Újév idején adom át ezt az idézést neked,
hogy szorosan számolj el szerzett birtokaiddal.
Aratásig adunk erre, Artúr, haladékot.
Késedelem nélkül kerekedj majd fel kerekasztaloddal,
és érkezzetek meg Rómába a rendelt időre,
még hajnal előtt, másként halál fiai lesztek!
Ott vár a híres Capitolium kőlépcsőjén téged,
számos szenátora közt szigorú arccal
fényes feljebbvalód, hogy kifagasson végre,
miért dúltad fel és döntötted romba
100 atyái földjét, kik neki fizettek adót.
Mért hajtottad rabigába rokonait sorba,
s fizettetsz fivérei után fájó váltságdíjat.
E rebellis rendbontásról rendel titeket vallani!
És halld meg, hogyha hetykén húzodoznál ettől,
tizenhat királyt küld kerékbe törni téged,
kik lángba borítják Britanniát, bajnokaid levágják,
és a városon majd úgy vezetnek végig, meglásd,
mint botladozó, bőgő barmot szokás.
Nem rejtőzhetsz el rémülten Róma haragja elől,
110 ha francia vagy fríz földig is futnál,
lefülelnek légióink, s lámpásod kioltják.
Ott találod a tiszttartók tekercsei között:
alázatos adófizetője volt apád is Rómának,
Félre a tréfával, meg kell fizesd az adót,
mit e vdékre Julius Caesar vetett ki egykor!”

Artúr szeme szikrát szórt e szavakat hallva,
parázsként perzselte a pusztító harag,
arca lángolt, ajkát harapta,
s úgy villant tekintete, mint a vérszomjas oroszláné.
120 Rongyként roskadtak össze a rómaiak erre,
e látványtól letaglózva lapultak, remegtek,
s mintha végzetüket várnák, vinnyogva szűköltek,
kölyökkutyaként kushadtak el a király színe előtt.
Ekkor egy kísérő könyörögve így szólt:
„Ó, kegyelmes király, könyörüj meg rajtunk,
haragod ne hulljon a hírhozók fejére,
hatalmas hadúr, hagyd meg hivány életünket!
A leghatalmasabb urat, Luciust szolgáljuk,
kinél nincsen nemesebb és nagyszerűbb férfi,
130 mint hűséges hűbéresei hoztuk el parancsát,
becsületszavunk bilincsel, bocsáss meg hát nekünk!”

Szól most Artúr, és szava szinte vág:
„Ah! Hason csúszó, hitvány kígyó!
Ha itt bármely bajnok csak bajszát billentené,
minden léha lombardiai levélként reszketne!”
„Nagy király – szól a követ, Krisztusra mondom,
perzselő pillantásod porba sújtott minket.
Nem láttam még nálad nemesebb fejedelmet,
tündöklő tekinteted, tartásod egy oroszláné.”
140 „Meghallgattam méltósággal merész locsogásotok,
és tűrtem türelemmel, tekintettel uratokra,
mert felkent királyként a kötelesség ezt rója rám,
habár bárgyú bestiaként beszéltetek hozzám.
Majd tanácsot tartok tudós doktorokkal,
meghallgatom a hercegek és hűbéresek szavát,
a papok, a püspökök és a parlament beszédét,
és kikérem a kerekasztal kiváló lovagjainak,
megbecsült bajnokaimnak bölcs tanácsát,
hogy vitézeim virtusa világítsa be lelkemet.
150 De elég a szócséplésből, szégyellem szinte,
s a bosszú is csupán becsületem csorbítaná.
Vigadjatok velünk, vendégeim vagytok,
lássatok a lakomához, lovatok is megpihenhet,
szerény házam e héten a ti házatok egyben.”
(…)

Vaskó Péter fordítása

 

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (3.)

(…) Ott ül Hiú Dicsfény, nézd csak!
Gyönyörű, bár gyakran csélcsap.
Ő a reménye azoknak,
kik mindig szebbet, nagyobbat
szeretnének, ám hiába.
Ő vigasztalja meg árva,
hírnévre vágyó lelküket.
Egykor az öt balga szüzet
nem más, mint ő csalta lépre,
s kihunyt így mécsesük fénye.
Hiú Dicsfény ügyes fruska,
édes mosolygással nyújtja
a tűnékeny mámor kelyhét,
mely részegíti az elmét,
s temeti az üdvösséget.
Ő a pillanatnyi kéjnek
mákonyával úgy kecsegtet,
hogy minden mást elfeledtet.
Nem kíséri más, csak lárma,
hencegők fennhéjázása,
s porrá omlik, hamuvá ég
minden, amihez hozzáér.
Fakó, szívből mondom neked,
ti épp egymáshoz illetek!
Meglásd, ő majd megért téged,
nem lelhetsz jobb feleséget.
Menj, áldásom frigyetekre,
üljetek föl kerekemre!”
Amint Fakó ezt meghallja,
nyomban felderül az arca,
s hiszi teljes bizonysággal,
békét kötött Fortunával.
Így hát Hiú Dicsfény előtt
letérdel, és megkéri őt.
Ám ezt is csavaros ésszel:
gyűrű s pap nélkül, bal kézzel,
kihirdetés nélkül teszi,
s feleségül őt így veszi.
Majd távozik új nejével,
s Fakó kezdi is nagy hévvel
szép Hiú Dicsfényt szolgálni:
nem győzi meginvitálni
komáit az esküvőre,
mert pompában és dőzsölve
akarja a nászt megülni.
Jönnek is, kezdenek gyűlni,
dugig telik a nagyterem,
s ahány szempár, önkéntelen
mind Hiú Dicsfényre tapad.
Ő élvezi, megmutogat
minden pompás, drága holmit,
s minden vendéget elbódít
ragyogó öltözetével.
Így mulattak egész éjjel,
s Hiú Dicsfény rokonsága
hamarosan barátságra
lépett Fakó háznépével,
s azóta sem váltak széjjel.
És Fakó imádta nejét,
szolgálta őt, s ha csak szerét
ejthette, vígan meghágta,
és így se szeri se száma
nem lett a sok kis Fakónak.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (2.)

 

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (2.)

(…) Az Úr, királyok királya,
s minden tudásnak forrása,
így szólt az idők kezdetén:
legyen világ és benne fény!
Aztán helyet rendelt minden
dolognak, lénynek és innen
már saját természetükre
bízta: döntsenek kedvükre.
Bölcs terv, hibátlan műremek,
más szó erre nem is lehet.
A világ így duruzsolna,
míg pihen bölcs alkotója,
ám e szép rend úgy felborult,
hogy felül van, mi volt alul,
s nincs kétség, közel az óra:
letörli s újrarajzolja
a világot teremtője.
Mert erre utal a pőre,
józan ész is. Hiszen Isten,
csak hogy ez egyet említsem,
mindent az embernek adott,
saját képére faragott
hű másának. És ekként lett
minden állatok fölé tett
legnemesebb lény a földön.
Ám most, amikor ezt költöm,
nem rendet látsz: kuplerájt,
s hogy tótágast áll a világ.
Mert a népek barmok lettek,
leszegett fejjel legelnek,
kincsért mind a mocskot túrja,
és nem néznek fel az Úrra.
Másrészről meg összetapad
az elvvel a tapasztalat:
az ember mára elvadult,
sáros, sötét, mély kútba hullt,
és túlzás nélkül mondhatom,
hogy Fakóé a hatalom,
mert csak hozzá imádkoznak,
egyedül neki áldoznak,
ő lett Istene a Földnek.
Az Észre ma már csak köpnek,
és helyébe az otromba
Ostobaság ült a trónra,
mely az Igazságot böszme
patával tapossa össze.
Ekként lett a rendből hamar
káosz, kakofón zűrzavar,
s most így botorkálunk éppen,
lámpa nélkül a sötétben,
mint vérszomjas, veszett vadak.
Jaj, Fakó romlás és salak!
Mindenki elcsábult neki,
s csalással kegyét keresi.
Jaj! És jaj harmadjára is,
mert e sápadt sárga, hamis
dög oly mélybe rántotta le
a szent egyházat, hogy sose
fog tán sírjából kikelni.
Látom minden nap süllyedni,
és ésszel fel nem foghatom,
hogy Szent Péter egy szép napon
miért nem jön, hogy e bárkát,
hitünk málló maradványát
megmentse, hisz kik vezetik,
vak bolondok egytől-egyig!
Mert tudjátok meg, nem hányták
ily vadul Noé bárkáját
sem a viharok egykoron
a haragos hullámokon,
mint ahogy egyházunk inog,
dülöngél, billeg, imbolyog.
Horgonyát vesztve szédeleg,
cibálja szilaj fergeteg,
ünnep, öröm nem élteti,
ámde helyette zengheti,
mint kibe éles kín hasít,
Jeremiás siralmait.
Sorsa szenvedés és bánat,
mintha csak e prófétának
róla szólna bús panasza.
Mi egykor fénylő csillaga,
fejedelme volt a Földnek,
az ma léhának, züllöttnek,
porban csúszónak tűnik fel.
S mindezt Fakó tette, hidd el.
Vegyítve bűnt, irigységet,
ő kotyvasztotta e mérget,
az Úr művét a szerencse
kényére-kedvére vetve.
És most leírom, mily fonák
fordulatot vett a világ.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Első rész:

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

 

 

 

 

Elfog a melankólia,
látva, hogy fényesíti a
fenevad szőrét a csürhe,
hogy csak úgy ragyog a szőre.
Láthatjátok Fakót gyakran,
megpingálták száz alakban,
s mert sokan nem tudják, ki ő,
lator vagy bölcs, rongy vagy dicső,
elmondom hát rendre sorra,
hogyan is gondolj e lóra.
Fakó már nem istállóba
piszkít, jobban megy a dolga,
cifra kastélyt használ laknak,
s lakoma várja, nem abrak.
Trónteremben bölcselkedik,
aztán királyi csülkeit
végighordja minden szobán,
hol taposva egymás nyomán
szolgálja őt udvarnépe:
rohan mind, hogy kikefélje
szőréből, míg szemléje tart,
a belészáradt szürke szart.
A Józan ész haragosa,
Fortuna ennek az oka,
mert nem más, mint a Szerencse
volt, mely farát felemelte
egész a királyi székig.
Fakó körül egymást érik
a nyaloncok, nagy a sürgés,
minden rendű-rangú küzd és
törekszik, hogy szolgálhassa.
Szédítő látvány, szavamra,
e lelkes, díszes forgatag,
mely őt csutakolni szalad.
Királyok és hercegfélék
jönnek, hogy hátát keféljék.
Fut minden tartomány grófja,
márkija, hogy őt súrolja.
És mi van a lovagokkal?
Ó, ha látnád, milyen gonddal,
gyöngédséggel tisztogatják!
Mind nagy tisztességnek tartják
e hajlongó szolgálatot:
helytartók, bírók, várnagyok
pucolják hő szorgalommal,
ám a polgárok sem sokkal
maradnak le, és a falvak
népe is buzgón vakargat.
De ez semmi ahhoz képest,
mit egy zsinaton elérhet.
A pápa, hogy látja Fakót,
úgy örül, se élő, se holt.
Ünneplik a bíborosok,
és szedik a lócitromot
mind a prelátusok, jegyzők,
s a püspökök is mind fennkölt
pofával gyűjtik a trágyát,
s nézik imádatuk tárgyát.
Sokan jönnek, mert úgy hiszik,
ők is dörgölhetnek kicsit:
szerzetesek és apátok
szedegetnek langy kalácsot.
Dominikánus, ferences,
itt most bizony nem lehetsz rest!
Tanuld buzgó szorgalommal,
hogy kell bánni az alommal,
mert az Úr fent figyel téged,
hogyan kaparsz ürüléket!
Barátok, atyák, apácák,
érsekek és más pojácák,
kiosztva már nekik a kéj:
övék lehet a sok ganéj.
(…)

Vaskó Péter fordítása

 

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg.  Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.