Robert Koch 1900 január 4-én szállt partra Stephansortban. Nem várta népes üdvözlősereg, nem volt sem piros szőnyeg, sem fúvószenekar. Ugyan a német kolónia azon tagjai megjelentek a kikötőben, akiket éppen nem taszított ágyba valamely trópusi láz, de ők is inkább a hazai posta, mintsem a híres tudós kedvéért.

Bennongsen kormányzónál tett látogatását is igyekezett minél rövidebbre fogni, a malária jobban érdekelte, mint a protokoll. Régóta gyanította már, hogy a kórt a szúnyogok terjesztik, és azt remélte, hogy ott, az Isten háta mögötti Kaiser Wilhelmslandon mindezt be is tudja majd bizonyítani.

Bennongsent földhözragadtabb gondolatok foglalkoztatták. Miközben teáztak /mert ezt az angol szokást minden gyarmattartó náció egyformán átvette/, a kolónia mindennapi működésének megszervezéséről beszélt Kochnak. A nehézségekről, a helyi viszonyokról, a gyarmat fenntartásának financiális oldaláról, meg az őslakókról, akik minden komolyabb munkára alkalmatlanok, tehát a munkaerőt Kínából és Malájföldről kell beszerezni.

A kormányzó nem volt boldog. Bizonyára szívesebben ténykedett volna a fekete-sárga érdekekért valahol másutt, civilizáltabb földön, nem itt, a világ végén.

 –  Pápuák! – legyintett – Ein volk mit ohne kultur! Meztelenül grasszálnak, mindenféle porral, meg sárral kenik a testüket, titokban továbbra is embert esznek, lusták és tolvajok. Még a fehér ember ételét sem hajlandóak megkóstolni. Ezekkel felvirágoztatni egy gyarmatot? Képtelenség!

Koch elmélázva kortyolgatta teáját. Egészen mást kapott itt, mint amire számított. Neki úgy tűnt, hogy nem a német mentalitás formálja saját képére Kaiser Wilhelmslandot, hanem fordítva, az a kevés német is a helyiek szintjére süllyed. Mintha a délután leereszkedő pára nem csak a szemhatárt korlátozná hanem a nagy formátumú gondolatokat is. A hosszú hajóúton ezerszer is elképzelte, milyen lesz majd ez a föld, de egyáltalán nem ilyennek képzelte. Kőházakat várt frissen gereblyézett sóderos sétányokkal, a házak mellett a szivárvány színeiben pompázó trópusi virágokkal, nyírt pázsittal, és valami békés koloniális csenddel, függőágyban nyújtózkodó khakiruhás, parafasisakos szép németekkel. A tenger felől hűs szellő fújdogál, bókolnak a szélben a pálmafák, és az ültetvények irányából bennszülött ének szól…

Mindebből Robert Koch nem kapott semmit. A kormányzói rezidencia egy cölöpkunyhó volt, bár kétségtelenül abból a legnagyobb az egész környéken. Keresztüllátott a karvastag ágakból összetákolt „falon”, a házon túl ott sárgállottak az ültetvények, azokon túl ott zöldellt a smaragdszín vadon, de sehonnan nem hallotta bennszülöttek énekét. Ellenben arra következtetett a félreismerhetetlen zajokból, hogy alattuk, a cölöpház legalsó szintjén valamiféle kormányzói sertések hemperegnek szuszogva a sárban.

A pálmafák sem bókoltak a szélben, mert a levegő meg sem mozdult.

–  Mindig is az volt a véleményem, hogy Németország elkésett! – tárta szét karjait Bennongsen, hogy hónaljában megmutatta magát a terjedő, nagy izzadtságfolt – Nekünk már csak a maradék gyarmatok jutottak, amik nem kellettek másnak. Gondoljon csak bele. Kamerun? Egy lázfészek. Namíbia? Homok és tövis, semmi más. Tanganyika? Csak paródiája a kenyai felföldnek. Ott már nem terem meg a kávé, csak a majomkenyérfa. És az a mi Kaiser Wilhelmslandunk! Ez aztán a semmi teteje! Ha holnap az angolok, vagy a hollandok megtámadnának minket, és kiakolbólítanának minket innen, hát szerintem a császár Berlinben pezsgőt bontana.

–  Herr Bennongsen! – kulcsolta össze ujjait Koch. Mégiscsak tudós volt, nem hivatalnok. A dolgokat racionálisan szemlélte, és mindenütt rendszert keresett, egy elvet, amire fel lehetett fűzni minden gyöngyöt, még a hamisakat is – Legyen őszinte! Hát valóban nincs itt semmi? Nincsen valamilyen érclelőhely? Egy sikeresen meghonosított kultúrnövény?

–  Itt? Barátom, itt semmi sincs! Azazhogy van malária. Piócák, de rengeteg. És eső. Minden nap. Este elered, és esik reggelig. Soha nem szárad meg semmi. A hivatalos iratokat, amiket Berlinbe kell küldeni, lepi a penész. Nem tudunk velük mit csinálni. A vadak megkeresztelkednek, de csak színleg, aztán ugyan úgy áldoznak pogány isteneiknek, mint azelőtt.

–  Hát nincs keresztény bennszülött Kaiser Wilhelmslandban? Már úgy értem, hogy igazi?

–  De van. Egy darab – csillant fel a kormányzó szeme – Semmi több, de egy azért akad. Sovány egy eredmény, mi? – az asztalon heverő csengőért nyúlt, megrázta.

–  Kéretem Siloit! – mondta a szolgának – Most azonnal!

Koch kérdőn nézett a kormányzóra.

–  Hát kedves professzor úr, Siloi a Német Birodalom egyetlen sikere ezen a gyarmaton.

Sokáig vártak arra az egyetlen keresztényre, ki tudja, merre csatangolhatott. Mikor végül belépett az ajtón, Koch ismét kénytelen volt tudomásul venni, hogy a trópusokon minden másképpen van, mint ahogy azt az ember várta.

Nem így képzelt el egy megtért bennszülöttet.

Siloin nem látszott semmiféle keresztényi alázat. Az ágyékkötőjét leszámítva teljesen meztelen volt, viszont az orrából hosszú pálcika meredt kétoldalt. Ormótlan, lapos lábfeje arról árulkodott, hogy azokon a lábakon még soha nem volt cipő, és minden bizonnyal nem is lesz. Inkább tűnt kannibálnak, mint kereszténynek.

– Dícsértessék az Úrjézus! – köszönt Kaiser Wilhelmsland első kereszténye illedelmesen, különös, de érthető németséggel.

Bennongsen figyelmeztetve emelte fel jobb kezének mutatóujját.

–  Ön nem is sejtheti, hogy ezeknek a szavaknak micsoda súlyuk van! A helyi vadak képtelenek megjegyezni és kiejteni a német szavakat. Ha nem a saját anyanyelvükön karattyolnak, akkor a vendégmunkásoktól eltanult fertelmes pidgin-angolt beszélik. Egy ilyen összetett kultúrnyelv, mint a német, áthághatatlan akadályt jelent nekik.

–  De hát akkor ő hogyhogy, mégis?…

–  Ki tudja? Talán egyszer majd nem csak egy híres orvos, hanem egy híres nyelvész is partraszáll nálunk, és megfejti ezt a rejtélyt…Na most figyeljen! – és Siloihoz fordult:

–  Mondd el a Miatyánkot!

És Siloi mondta. Hibátlanul. Miután befejezte, illedelmesen várakozott, hogy újra kérdezzék.

Ám a két fehér ember már teljesen megfeledkezett róla, egészen másról kezdtek el csevegni. Mivel senki sem adott engedélyt az első kereszténynek, hogy távozhasson, ő csak állt ott némán, hallgatta a német beszédet. Csaknem mindent megértett.

Siloi itt született a szigeten, a közeli Erimában. Már gyermekkorában a fehérek szolgálatába állt, bár ez nem volt olyan nagyon régen. Maga sem tudta megmagyarázni, miképpen tanulta meg oly gyorsan és alaposan azt a különös nyelvet, ami más pápuáknak nem nagyon sikerült. Sosem vetemedett kannibalizmusra, de miután észrevette, hogy a németek kételkednek őszinteségében, inkább azt hazudta nekik, hogy igen, egyszer, még gyermekkorában evett embert. Látta, hogy ezzel örömöt okozott gazdáinak. Pedig irtózott még a gondolattól is, hogy emberhúst kóstoljon.

Apja küldte Bogadjimba, amit a fehérek Stephansortnak hívtak, hogy tanuljon. És Siloi tanult. Közben alaposan megismerte a fehér embert, vagy ahogy ők mondták a tamolokat. Végül úgy döntött, hogy köztük is marad. Na nem azért, mert olyan sokat lehetett tőlük tanulni. Ellenkezőleg. Mert olyan mulatságosak voltak! Bolondok is, faragatlanok is. Mint valami oktalan állatkölykök. Állig felöltözve aszalódtak a forróságban ahelyett, hogy ruha nélkül mászkáltak volna. mint minden értelmes pápua. Viselkedésük egyszerre volt mulatságos és felháborító. Mindenféle előzetes értesítés nélkül léptek be más házába, minden teketória nélkül megmondták a saját nevüket, és nem átallották a másiktól megkérdezni az övét. Ezeket az idegeneket tehát már gyerekkorukban alaposan elrontották abban a távoli országban, ahonnan idehajóztak.

Hoffmannak hívták a bogadjimi misszionáriust, aki megkeresztelte, és aki élete legnagyobb diadalának tartotta, hogy őáltala tért meg egy emberevő.

Siloi sokat tanult Hoffmanntól, majd Bennongsentől is, akinek szolgája lett felnőttkorba lépve. Pedig nem tett mást, csak figyelt és hallgatott. Hallgatta a fehér emberek beszélgetéseit, azok pedig elmondtak előtte mindent, pedig tudták, hogy érti szavukat. Bizonyára azt gondolták, hogy érteni érti ugyan, de felfogni nem képes.

És eljött a nap, mikor Siloi rádöbbent, hogy a fehér ember voltaképpen – állat.

Ez akkor történt, mikor megtudta, hogy az egyik stephansorti német kereskedő, aki valami különös kíváncsiság folytán kilométerekre eltávolodott a tengerparttól, lelőtt egy pápuát, feleségének és kisgyerekeinek pedig puskatussal verte szét a fejét, csak azért, mert elszaladtak előle.

A vizibivaly is akkor támad csak rád, ha futni kezdesz előle. A menekülő ember látványa valahogy kihozza belőle a bestiát…

A helyi fehérek közé néhány évvel ezelőtt egy különös szerzet érkezett. Kicsit másként beszélte nyelvüket, ezt Siloi gyorsan észrevette, mint ahogy azt is, hogy Hoffmannék nem igazán tekintik közéjük valónak. Őt csak akkor illették a herr megszólítással, ha szemtől szembe beszéltek vele, háta mögött azonban inkább a pápuákat megillető lenéző hangsúllyal emlegették, és birolajusnak nevezték. Azt híresztelték róla, hogy bolond, aki a hajában, szakállában tetveket tenyészt, majd azokat nagyítóval vizsgálgatja, kikészíti és távoli országába küldi.

Egyik fehér ember, aki együtt érkezett ezzel a birolajussal, elmondta a többieknek, miként háborodott fel az a különös szerzet, mikor a szigetekhez közeledve a kapitány vadászatra invitálta az utasokat, puskákat osztott szét közöttük, aztán meg kiderült, hogy a partok mellett óvatosan hajózva nem vaddisznóra, meg vízibivalyra szólt a vadászat, hanem magát óvatlanul a parton felejtő pápuákra.

Bennongsen nevetve mesélte egyszer, hogy a birolajus azért nem teszi tiszteletét náluk vacsorára, mert nem ér rá. Tojásokon ül.

–  Tojásokon üüül? – hüledezett a többi fehér ember.

–  Ja, ja! Tojásokon. Azt üzeni, hogy kapott valahonnan egy kazuártojást, és azt ki akarja kelteni!

A stephansorti fehér urak harsányan nevettek, Siloi pedig akkor is hallgatott.

Szinte megérkezése óta közelről ismerte azt a birolajust, vagy ahogyan a pápuák nevezték, Biro Tamolt. Bennongsen őt adta kölcsön az újonnan jött idegennek, mint amolyan lótifuti szolgáló mindenest.

Siloi mindjárt látta, hogy a Biro Tamol más, mint a többi tamolok. A közelében lenni is valahogy más volt. Másképpen szólt hozzájuk, másképpen viselkedett. Siloi barátja, Tomasilongi szerint Biro Tamol nem is volt igazi vadember. Bár az eszét azért papírba takargatva hordta, onnan nézett ki mindenféle pápua szókat, mielőtt mondta volna őket, mert csak úgy tudta magát megértetni a helyiekkel. Igaz, a többi tamolok nem is törték magukat, hogy megtanulják a pápuák nyelvét.

Ez persze még az első időkben történt, mikor a Biro Tamol megérkezett. Azóta már nem kell neki a papír, folyékonyan beszéli a bogadjimiak nyelvét.

De Siloi emlékezett még az első időkre, nagyon is erősen emlékezett. Volt  egyszer, hogy vadászni ment Biro Tamollal, aki rábízta az egyik puskáját. Siloiban addig a napig egyetlen tamol sem bízott meg ennyire.

Micsoda játékszer volt az a puska! A tamol gyilkoló szerszáma! Siloi forgatta, felkapta, a vállához szorította, ahogy a többi tamoltól látta. Célozta a földet, az eget, a fákat, Tomasilongit, megint a földet, megint a fákat, mígnem akkora mennydörgés lett, mintha leszakadt volna az imént megcélzott ég. A puska csövéből kesernyés fekete füst kúszott kifelé, Siloi pedig eldobva a fegyvert ijedten futott a közeli faluig, s csak övéi között nyugodott meg, de ott se könnyen. Hogy miért hazudta azt, hogy a puskalövés, amit az imént hallottak, Biro Tamoltól jött, azt nem tudta volna megmondani. Azt se, hogy miért híresztelte, hogy őrá lőtt a Biro Tamol. Megijedt, az az igazság, na!

De mégjobban elkapta a rémület, mikor azt látta, hogy a hírre felbolydul az egész falu, verni kezdik a dobokat, a férfiak izgatottan kiabálnak, és futnak haza a lándzsájukért. Ha Biro Tamol meg akarta ölni Siloit, akkor bosszút kell állni!

Mondta volna ő már akkor, hogy mégse egészen úgy volt az, de már ezt se merte. Csak nyakát behúzva kullogott leghátul a felajzott harcosok után, akik Biro Tamol fejéért indultak.

A fej gazdáját hamarosan meg is lelték, de az bizony feléjük pörkölt a másik puskával, hogy a harcosok menten megtorpantak, csak fegyvereiket rázva ordítoztak.

–  Jössz, lőlek! – kiáltotta Biro Tamol, és Siloi sejtette, hogy ezeket a szókat is a papírból szedi ki egy fa mögött kuporogtában. És ha valamelyik bátor pápua megindult feléje, valóban durrant a puska, amire a lándzsások ismét visszavonultak.

Siloi nagyon szégyellte magát, hogy ilyen galibát okozott, és nagyon imádkozott, hogy ne folyjék vér se az egyik, se a másik oldalon, és nagyon megörült, mikor a tengerpart felől a nagy dobolásra meg lövöldözésre feltűnt Hansen Tamol az embereivel, hogy békét parancsoljon.

Siloi azt hitte, hogy ezek után majd Biro Tamol sosem viszi magával, ha az erdőbe indul, ám tévedett. Még a puskát is újra rábízta, ám Siloinak többé eszébe sem jutott, hogy játszadozni kezdjen vele.

Az az igazság, hogy kezdte megszeretni ezt a furcsa fehérembert. És igen, ő is látta a kazuártojást. Biro Tamol ujját szája elé téve csendre intette, és magához hívta őt. Mutatta a tojást, és hogy hallgassa meg. És Siloi hallotta a csibe csőrének kopogását odabent. Összenézett akkor a két ember, a fekete és a fehér. És nevettek mindketten, mintha egész életükben ismerték volna egymást, egy országban, egy házban laktak volna, ugyan olyan színű lett volna a bőrük, és ugyan abba a templomba jártak volna vasárnaponként, mióta idő az idő.

Attól fogva Siloi már nem is tekintette vadembernek a Biro Tamolt.

Utána hetekig nem találkoztak, mert Siloi valamelyik német hivatalnok megbízásából Bilibilibe hajózott át. Mikor aztán visszatért, s útja Biro Tamol cölöpháza felé vezetett, olyat látott, mint még soha.

Háza előtt sétált a Biro Tamol, és mögötte ott futkározott, mindenhova kiskutyaként követve őt egy csipogó kazuárcsibe.

És ekkor megnyílt az ég, de nem eső kezdett záporozni odafentről, hanem valami mézízű melegség, mely átjárta Siloi lelkét. És könny szökött a pápua szemébe, aki még gyermekkorában sem nagyon szokott sírni, és ő nem szégyellte a könnyeit, csak nézte azt a mennyei képet, igaz, egyre homályosabban. Sétál a nagyszakállú majdnem vadember, és úgy követi egy kicsinél is kisebb kazuár, mintha az édes gyermeke volna.

Ez volt az a pillanat, mikor Siloi mindent megértett. Hogy az ő addigi istene ott lakik azoknak a magas hegyeknek a tetején, arrafelé, amerre sosem jár a nap, de az az isten nem ér fel azzal a másikkal ott fent a még magasabb égben, a fehér emberek istenével, mely lám, most leszállott a földre. Mert az Istent látta Siloi a kazuárcsibe képében, könnyektől fátyolos szeme előtt, és világosan tudta, érezte, hogy ez az igazi Isten, az ő új és örök Istene, akihez meg fog térni, bármit is mondjanak rá a faluban.

Így lett kereszténnyé az első pápua Stephansortban, és bár mind Hoffmann misszionárius, mint Bennongsen kormányzó a saját dicsőségeként könyvelte el megtérését, de azt csupán egy oktalan kazuárcsibének köszönhették, bár ezt soha nem tudták meg.

Mert Siloi bölcsen hallgatott, olyan bölcsen, ahogyan csak egy bálványimádó néhai kannibál hallgathat, aki önként hajtotta keresztvíz alá a fejét. Ugyan hogy mondhatta volna el mindezt a tamoloknak, akik ugyebár voltaképpen állatok? Úgysem értenék.

Ezért állt olyan csendesen, befelé mosolyogva Bennongsen és Koch előtt. Hallotta és értette szavukat,s bár tudta, hogy a kormányzó bolondokat beszél, de ráhagyta.

Egyébként Bennongsen tévedett. Nem Siloi volt az első keresztény Stephansortban. Az egyetlen igazi keresztény távolabb lakott a tengerparti kolóniától, a hegyoldalban, ahonnan cölöpháza verandájáról egyformán láthatta az Astrolabe-öblöt is, meg a távoli, gyakran felhők rejtette Hansemann-hegyeket is. Szakállában és hajában rovarok tanyáztak, melyeket ő nagyító, majd később mikroszkóp segítségével vizsgálgatott. A többi fehér ember nem szerette, csaknem ki is közösítették, míg a helybeliek befogadták. Eleinte szótárból leste ki a pápua szavakat, mikor velük érintkezett, de nem telt el egy év, és már folyékonyan tudott velük társalogni. Soha nem ütött meg egyetlen pápuát sem, soha nem emelt rájuk fegyvert, és saját maga költött ki egy kazuártojást. Ismerte a pápua etikettet, soha nem követte el azt az otrombaságot, hogy előzetes bejelentés nélkül lépjen be egy pápua házába, soha nem mondta meg senkinek a saját nevét, és soha nem is kérdezte meg senkitől, hanem egy harmadik fél közreműködésével ismerkedett, ahogy kell. Míg a többi fehér a bennszülöttek táncában csak civilizálatlan majmok ugrándozását látta, mert mindig csak egyetlen táncosra figyeltek, ő nem az egyes ember mozdulatait nézte, hanem az összesét, így meglátta a pápua táncokban a szépséget, az értelmet és a történetet. És mikor hat év után hajóra szállva hazaindult, a Stephansortban maradó fehérek nem értették, miért özönlik el a partot a máskor oly tartózkodó pápuák, miért rikoltoznak búcsúszavakat a hajó felé, miért járják el a búcsútáncot, és mért lábad könnybe egyik-másiknak a szeme.

És azt sem tudták meg, hogy a kikötőtől és a tömegtől kicsit távolabb a fák között ott áll, és szemérmes-szomorúan bámul a hajó után egy kazuár.

 

(Illusztráció: Gulisio Tímea – Rothadt almák)