Mindig kicsit vadaknak, durváknak láttam a fiúkat. Inkább lányokkal barátkoztam, őket valahogy finomabbnak, türelmesebbnek éreztem. Kerülték a durva beszólásokat, és ha szomorú voltam, megvigasztaltak.
Nem barátkoztam a fiúkkal, de ők barátkoztak velem. Voltak köztük, akik kifejezetten keresték a társaságomat. Együtt csellengtünk a lakótelep házai között, együtt fedeztük fel a külvárosi nappalokat és estéket. Baráti társaságokba verődtem, és ha nem is megbecsült, mindenesetre állandó és megkerülhetetlen tagja lettem ezeknek. Megismertem a kültelki focipályák, trafikok, kis bódék és italozók világát, a durva és titokzatos nagy felnőttekét, akik fűvel-fával, szögekkel, autóalkatrészekkel, pecabotokkal kereskedtek, vagy járták a kocsmákat, és munka után a sárga földig leitták magukat.
Krisztián, a szomszéd fiú vezetett be ezekbe a társaságokba. Az apja szobafestő volt: egyik éjszaka, egy családi veszekedés végén kivetette magát a panelház ötödik emeletéről, és szörnyethalt. Nem ő volt az egyetlen akkoriban. Emlékszem, egyszer napokig téma volt a lakótelepen, hogy egy fiatal lány a szomszéd ház tizedik emeletéről vetette a mélybe magát. Sötét gondolataim támadtak. Hiszen kiugrani csak egyetlen erős mozdulat. Elég egyetlen másodpercnyi megőrülés. Lehet, hogy ezért is lettem azóta betegesen tériszonyos? Nemcsak a magasságtól, de ezektől a gyerekkori emlékektől is rettegek?
A fő programunk persze a focizás volt. Krisz mindig átjött délutánonként, kezében a focilabdával. Mindig megörültem, ha nála volt a labda. Szerettem a csellengéseket is, de focizni még jobban szerettem.
Amikor az utcán átadta nekem a labdát, és én önfeledten pattogtatni kezdtem, rám szólt:
„Ne pattogtasd!”
Ekkor tudtam meg, hogy az egész lakótelep hallja, ha a döngő aszfalton pattogtatom.
Kedvenc focipályánk az iskolánk udvarán volt. Az udvart kerítés zárta el ugyan, de volt egy kiskapu, ahol ki-be lehetett járni. Mindenki tudta ezt, a pálya mindenkié volt. Pontosabban két pálya. Az alsó, a nagyobbik, igazi pálya volt, persze aszfaltozott, de fölfestették rá a vonalakat, egy kézilabdapálya vonalait, a hatos félkörét, a középvonalat, a büntetőpontot. A pálya mellett volt egy kis lelátó is, három sor, falócákkal. Az évek során persze a fölfestések elkoptak, egyre halványabban látszódtak, az aszfalt egyre több anyaghibát mutatott, itt-ott feltöredezett, a lelátó lócái pedig el-eltörtek, így idővel végül le is szedték őket.
A felső pálya csaknem ugyanolyan méretű volt, de kevésbé jól kimunkált, hiányoztak a vonalak, sőt még kapu se volt, azt csak el kellett képzelnünk, pólónkat, táskánkat a földre rakva, és egy-egy lövésnél persze el is lehetett vitatkozni, benn volt-e a labda, nem volt-e túl magas, nem hagyta volna-e el az elképzelt felsőlécet. Ha persze tényleg nagyon magas volt egy labda, akkor elhagyta a pályát, és szerencsés esetben az aszfaltos részt leválasztó kerítés mögötti bokrok között megtaláltuk, ám olyan is volt, hogy egészen messzire elpattogott, ki az iskola területéről, a lakótelep utcái közé, és olyankor érte kellett menni, mászóügyességünket is latba vetve, kisebb karcolásokat és sérüléseket is kockáztatva.
Mindig az volt az ünnep, ha az alsó pályán játszhattunk Krisszel és barátaival. Mert azt sokszor más társaságbeli fiúk foglalták el, és bár sokszor megtörtént, de nem mindig, hogy bevettek minket, kicsiket is maguk közé.
Milyen fiúk voltak ezek? Egyszerű munkások fiai, környékbeli szegény, sokszor rongyos srácok. Cigányok is voltak köztük, ők néha különösen ördöngösen cseleztek. A nagyok, a húsz-huszonkét évesek ellen esélyünk se volt labdába rúgni. Egyszer-egyszer, de ez nagyon ritkán történt meg, még felnőtt férfiak is csatlakoztak a játékhoz. Ők már mindent tudtak a labdával, és fizikumuk miatt is bármikor könnyedén fölénybe kerültek ellenünk.
Játék közben folyamatosan ment a beszólogatás, a froclizás. Olyan szövegeket hallottam, melyek egy jó részét nem is értettem akkor még. Túl ártatlan voltam. Amikor kilőtte valaki a labdát az elhasználódott drótkerítés valamelyik lyukán, egyből megszólaltak a srácok:
„Jó a lyukérzéked!”
Én is mondtam aztán velük, bár a mondásnak nem minden mellékjelentése volt egészen világos előttem.
Az egyik ilyen beszólás különösen megtetszett.
Egy elpuskázott helyzet után az egyik srác magában kezdett dühöngeni, szidva az eget és a földet, egy másik pedig tréfásan odaszúrt neki:
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Hirtelen nem is értettem az összefüggést a hangya és az idegesség között, de éppen ez fogott meg igazán a mondatban. Szinte költészetként hatott rám. Elkezdtem magamban ismételgetni.
Aztán nem is csak magamban.
Elkezdtem mondogatni játszótársaimnak is, akkor is, amikor nem is voltak idegesek.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Először csak nevettek rajta. De a harmadik-negyedik ismétlődésnél már rám szóltak:
„Jól van, állj le!”
Ám ekkor belém bújt az ördög, mint életemben oly sokszor is később. Nem álltam le, a megjegyzés, hogy álljak le, csak még inkább arra ösztönzött, hogy ne álljak le.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
„Vigyétek innen ezt a gyereket, mert kurva idegesítő!”
Krisz is rám szólt.
„Hagyd abba!”
Nem hagytam abba.
Az egész közösség ellenem fordult.
„Meg kell verni, abból majd szót ért.”
Rám támadott a társaság, felfüggesztve a focimeccset. Egy nagydarab fiú keményen gyomorszájon vágott. Nem kaptam levegőt. Aztán jöttek a többiek. Volt, aki lábbal rúgott. Aztán olyan is volt, aki eltalálta a legérzékenyebb pontot: az arcomat ütötte. Nevettek közben, mert megszabadultak az idegességtől, melyet provokáló beszólásaim keltettek bennük. Tíz-tizenöt fiú kezdett verni, ahol értek, ott bántottak. A legfélelmetesebb a karfeszítés volt. Azt hittem, kitépik a karomat, rettentően fájt. Krisz nem vett részt a spontán lincselésben, ő csak szemlélőként nézte a váratlan irányba futó történéseket.
Vagy negyedórán át tarthatott az ütlegelés, rugdalás, öklözés.
Aztán elérte csúcspontját az indulat, és kielégült. Ahogyan pedig a többiek elfáradtak, úgy lett Krisz élénkebb és erősebb. Noha ő volt az egyik legfiatalabb, úgy tűnt egy pillanatra, hogy főnökké nőtt.
„Elég volt már. Ne bántsátok tovább!”
És nem is bántottak már.
Mindenki kimerült a végén, és pihegett. Ott ültünk mind a focipálya lelátóján, én kissé sajgó testrészekkel, ők meg levegőért kapkodva, mint egy kimerítő birkózás után.
De olyan volt, mintha nem egymás ellen, hanem egymással játszottunk volna. Úgy éreztem magam, mint akit befogadtak.