Marga egyenes derékkal ült. Nem először csinálta, a második férjét végezték ki. Az első alkalommal nem viselte ilyen jól a tortúrát. Mentségére, nagyon fiatal volt. Tapasztalatlan. Akkor végig zokogott. A Herceg kéjes boldogsággal figyelte vergődését. Marga tudta előre, hogy a Herceg így fog viselkedni: ha ő sírni kezd, a férfi elégedetten fog élvezkedni a látványban. De ennek ellenére képtelen volt gátat vetni kiáradó könnyeinek, teste rázkódásának, lelke vergődésének, szíve ugrálásának.

Marga jól ismerte a Herceget: együtt nőttek fel. Reggeltől estig csatangoltak a kertekben hármasban: a Herceg, a bátyja, Manu és ő. Késő este kerültek elő, sokszor menesztettek valakit értük, hogy azonnal menjenek haza: vacsoraidő van. Néha ugyan a Herceg megráncigálta Marga copfját. Volt, hogy a játék hevében meg is pofozta, erre válaszképpen Manu fenékbe rúgta őfelségét, de más komolyabb incidens sosem történt.

A dolgok akkor változtak meg, amikor nagyobbak lettek: Marga egyszer majdnem kútba esett. Tulajdonképpen a Herceg akarta belökni.

A kertekben futkároztak, amikor a fiú felvetette: üljenek fel a kút peremére, és nézzenek a mélységbe, ahol rengeteg érdekes dolog kavarog.

– Halott nők lelke mesél a kút fenekén – mondta a tizennégy éves fiú, Marga meg kíváncsian nézte, ahogy a fény játszik a felszínen. Zavaros, sötét volt a víz, néha tényleg olyan, mintha női szempárok néznének vissza rá. Akkor lökte meg őt a fiú. Marga ösztönösen ragadta meg a kút szélét, de a teste már átbillent, húzta lefelé, érezte: nem tudja tartani magát. Kétségbeesetten sikoltozott. A fiú nevetve nézte. Marga karjai egyre erőtlenebbül kapaszkodtak. A bátyja, Manu, jött rohanva, nyomában loholt az unokatestvérük Árminka, aki csak véletlenül járkált épp arrafelé – a legjobb pillanatban.

Ő kapta el Margát és rántotta vissza a hívogató mélységből. Majdnem tíz évvel volt idősebb náluk, így nemcsak erősebb, de eszesebb is a többieknél. A Herceg akkor már nem nevetett, hanem mérgesen nézett. Manu majdnem sírt. Árminka a fűbe fektette Margát, aki a rémülettől megdermedt. A lány akkor már meglátta a kút fenekében élő nők lelkét, akik szörnyű történetekről meséltek.

Árminka idegesen dörzsölgette Marga kezét, paskolgatta az arcát, majd hirtelen felpattant, és lekavart egy hatalmasat a Hercegnek.

-Megőrültél?! − üvöltötte.

A Herceg meglepődött. Őt soha senki sem merte megpofozni, még az anyja sem nyúlt hozzá.

-Elrontottátok a napomat – mondta a Herceg a feldúlt Árminkának –, ostobák.

Árminka elképedve látta, ahogy a Herceg a mozdulatlanul fekvő Margához megy, és megvetéssel nézi, ahogy a lány arcáról eltűnik a jeges rémület, amelynek a helyét átveszi az ijedelem utáni csendes apátia.

-Így már nincs benne semmi élvezet – mondta a Herceg –, ha legalább sírna, de nincs az arcán semmi nyoma a szenvedésnek, ijedtségnek. Pedig nincs szebb a lassú női agóniánál. A férfiak nem tudnak olyan szépen meghalni.

Árminka szólni sem bírt, fogalma sem volt miről beszél az őrült kölyök, csak azt tudta, ott nyomban agyon kellene verni.

Marga többet nem mehetett a kertekbe, főleg nem egyedül, a Herceget messzire kellett kerülni.

Az első kivégzéskor nemcsak a férjét siratta, hanem tudta: hamarosan a fiát is elveszik tőle és ő hadi özvegy lesz. Rostokolhat az özvegyek otthonában, bolyonghat a kertekben, amíg újra férjhez nem megy. A Herceg mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-Ez nem fog bekövetkezni – mondta mérgesen –, ha rajtam múlik. Márpedig ebben az unalmas kócerájban még mindig én vagyok az úr.

Marga a kínos jeleneteket akarta elkerülni második férje kivégzésekor, így készült és elfátyolozta az arcát, hogy ne lássák, mit gondol; ne tudják, mit érez.

A Herceg, mint valami varangyos béka csatakosan és elégedetten terpeszkedett. Élvezettel bámulta Marga vergődését. A nő ettől még jobban szenvedett, még jobban zokogott, a Herceg meg egyre boldogabb lett. Csak azért nem nevetett harsányan, mert az nem illett volna a ceremónia emelkedettségéhez.

-Nincs senki itt e földön – udvarolt a Herceg Margának –, akinek az arcára nálad szebben ülne ki a gyötrelem.

A Herceg nem volt boldog. Egy kicsit sem. Ha már állami rendezvényeken kell feszengni, akkor legalább legyen öröme benne. Utálattal figyelte Marga fátylát, és azon morfondírozott, mi van akkor, ha egyszerűen letépi az alkalmatlan rongydarabot, elvégre ő bármit megtehet, mégis csak ő a Herceg.

De még mielőtt a tettek mezejére lépett volna, hirtelen fehér papírlapok kezdtek vitorlázni az égből. Marga térdére hullott az egyik. A zenekar játszott tovább. Sokan elolvasták a röpiratot, mert az volt. Nyilvánvalóan.

Itt jön a belterjesség átka:

túl sok a vérbefagyott dáma.

A Herceg csak bolyong,

Az állam meg szorong.

Közeledik a végső balhorog.

E.G.

Marga megrázkódott. E. G. azaz Emmanuel Guiscard. A bátyja, Manu. Már pont ez hiányzott – gondolta. A kancellár vérvörös arccal olvasta, de nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg ne vegye észre. Őfelsége egykedvűen nyúlt a méltóságteljesen ejtőernyőző lap után, és unott arckifejezéssel olvasta el a gúnyverset. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatódta volna a limerick alá írt monogram.

-Rosszak a rímek – mondta a Herceg –, és nem elég szellemes. Manutól azért többet vártam volna.

A kancellár intett az ott álló kadétoknak, akik azonnal eltakarították az ünnepélyes pillanatot elrontó röpiratokat.

Évszázadokkal korábban hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami sz­ükséges az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ez a hasznosság elve. És csakis a tökéletes lehet hasznos és válhat javára a társadalomnak. Erre kell törekednie mindenkinek. Akinek nem megy magától, annak segít az állam. Ezért van a biotechnológia.

Persze az ideális az lenne, ha nem lenne szükség a tudomány vívmányainak a bevetésére, mert ugyan lehet frissíteni az elrontott DNS-szekvenciákat, de azért az eredeti mindig jobb. Sebészeti beavatkozással a kampós orrból piszét lehet varázsolni, de legyen bármilyen ügyes az orvos, az eredetivel semmi sem veheti fel a versenyt. Ez olyan, mint a mesterművek, festhet csodálatos fákat Hollán Sándor, attól még a kertekben lévők szépsége és üdesége magával ragadó. Hiszen a művész fái csak értelmezések, ugyanígy a kijavított DNS-szekvencia is csak koppintás.

Így aztán, aki korrekcióra szorul, annak levonnak a pontjaiból. Amikor megszületik a csecsemő, automatikus pontokat kap: annak függvényében, hogy a szülei milyen szinten állnak. Ha a szülők a társadalom magas régióiban foglalnak helyet, azaz makkegészségesek és szépek – az sem árt, ha egy kicsit okosak, de nem feltétlenül kívánalom −, természetesen magas pontszám dukál. Azonban, ha a gyermekről kiderül: rövidlátó, lúdtalpú, színtévesztő, balkezes, az jelentős pontveszteséggel von maga után. Ha a gyermeknek indokolatlan dühkitörései vannak, márpedig a városállam szerint minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulás indokolatlan, ez is pontlevonást jelent.

Mivel az ember alkalmazkodó állat, gyorsan megtanulta a társadalom, hogyan tudja a kisebb hibáit leplezni. Ezt oly sikeresen tette, hogy genetikailag fejlesztette ki magában az alakoskodás képességét. Az újszülött már a szülőcsatornában nyomakodva azon törte a buksiját, hogyan rejtse el az orvos elől dongólábát. A csecsemő nagyon vigyázott, hogy miképpen pislog a mózeskosárban, hogy leplezni, tudja a rossz látását. A kétéves kisgyerek is tudta, hogyan kell lúdtalppal színlelni, fájon bármennyire is. Mert bár ezek az apró hibák korrigálhatók, pontokat senki sem szeretne veszíteni ilyen potomságokon.

Ez a fajta össztársadalmi alakoskodás odavezetett, hogy notóriusan öröklődtek át generációról generációra a hibák, és az állam semmit sem tudott tenni, hiszen minden család eltökélten titkolta a genetikai elhajlásokat.

Így aztán a Hercegnek bár kisgyermekkorától kezdve rémesen fájt a gerince, mindent megtett, hogy ezt senki se vegye észre. Bár majd megőrült a szúró, hasogató belső feszítéstől, mégis mosolyogva vonult a Palota csarnokaiban, vidáman köszöntgetve udvaroncait. Ilyenkor nemcsak a sétálás, de az ülés is felért egy emberkínzással, de természetesen akkor sem árulhatta el: micsoda kínokat él át.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga második férje kivégzésekor. Sok évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot.

Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ­ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig, ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre, ami nincs. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

 

(Illusztráció: Alfabetikus szolfézs)