Még mindig nagy feladatnak tűnik annak a kritikának a feloldása, amit Adorno hagyott hátra a pop-/rockzenének, valamint az erre „specializálódott kritikának”. Valószínűleg minden szigorúan immanens elemzés a kortárs komolyzene felé billentené a riszpektet a könnyűzenével szemben. A könnyűzenéhez köthető valamennyi újdonság pedig a komolyzenébe átemelve teljesedhet ki, mondja egy másik elmélet, megtéve a könnyűzenét ilyen kapálatlan föld-toposszá. Hogy ez mennyire van így, azt nem tudom, én többnyire csak olyanokat látok, vagy hallok, hogy bizonyos gitárzenekarok jó száz évvel korábbi klasszikus tételeket játszanak, ha csak nem épp Beethoventől azt a kis kaputelefon-dallamot. Számomra úgy tűnik, hogy bár van egyfajta értéknövekedésként elkönyvelt mozgás egyes könnyűzenei irányzatok történetében, de arra, hogy lényegi összjáték alakuljon ki a könnyű- és komoly-/kísérleti zene között, egyelőre nem sok jel utal. Ami történik, az annyivel leírható, hogy adott generációk a felnőtt társadalomba való betagozódásukkor magukkal viszik fiatalkoruk zenéjének egy letisztultabb változatát, hátrahagyva a tüzet a következő generációknak. Szerintem ez az a mag, ez a tűz, ahonnan a könnyűzene a rockzene megjelenésétől kezdve megfogható. Ez a szociológiailag simán érthető igény, hogy legyen saját identitása a mindenkori következő generációnak. Mivel az idő kérlelhetetlenül múlik, ezért a lehető leggyorsabb médiumra van szükség: gitár, dob vagy újabban laptop stb. Ez lenne a könnyűzene erős oldala. A tűz örzése. A fiatal zenekarok pedig a zászlójukra nyugodtan írják csak fel Adornónak azt a mondatát, hogy – szabadon idézem – a könnyűzene annál rosszabb, minél inkább hasonlítani akar a komolyzenére.
A fenti zsáner felől induló Girls In The Eighties egy jószerivel teljesen ismeretlen zenekar. Ha például az ember rákeres a dalszövegeikre, akkor a google szívesen dobja ki a Radiohead Fake Plastic Trees című dalát. Mondjuk induljon innen történet: Az előző évtized elején egy Chase Reynolds nevű nashville-i figura zenekart alapított, amit egy Radiohead-félsor után Girls In The Eightiesre (a továbbiakban csak GITE) keresztelt. Az évek folyamán több lemezt is készítettek az íróasztalfióknak – olvasható a last.fm-en a kicsit fura történet, – majd 2009-ben feltöltik myspace-oldalukra azt a Teenage Royalty című lemezt, ami aztán idén fizikai formátumban is beszerezhető lett – szerény öt dollárért. Ezután rögtön igéretet is tettek arra, hogy az esztendő minden hónapjában lesz GITE-lemez.
A Teenage Royalty olyan, mintha az amúgy meglehetősen rossz viszonban lévő Black Lips és Wavves zenekarok összebékülő sessionje lenne. Mentalitásra egy az egyben a fiatalságügyben minimum esszenciális Wavvesre hajaznak sokéves működgetésük ellenére: (még mindig?) együgyü kis popdalokat játszanak jó zajosan otthoni semmittevésekről, b-kategóriás horrortémákról meg hasonló említésre se méltó dolgokról. A Black Lipsszel való párhuzamot pedig a sakálszerűre effektezett vokálok adják elsősorban, de a gitárok is szólnak néha úgy rosszul, ahogy a korai Black Lips-lemezeken. Ami a legfurcsább az egészben, hogy az első két Black Lips-lemeznél nagyságrendekkel jobb a Teenage Royalty, teljesen belepasszol a tavaly tetőző, de még mindig kitartó lo-fi-trendbe, mégis egy jó nagy véletlen kellett hozzá, hogy beleakadjak a zenekarba. Ritka pillanat ebben a hálózati világban, hogy egy olyan zenekar, ami egyszerre jó, és mégis magáénak érezheti ember, mint a kazettakorszakban, amikor hajlamos volt azt hinni egyes kazettákról, hogy talán csak két-három másik ember hallgatja az rajta kívül az egész országban. A Teenage Royalty, vagy talán a következő lemez jobb pillanatokban letölthető a zenekar myspace-oldaláról:
http://www.myspace.com/girlsintheeighties
Pár napja tudható, az ország talán kedvenc zenekara, a Kispál és a Borz egy szigetes búcsúkoncert után feloszlik. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik a dolog, mégis fura érzés. Már egy jó ideje nem jártam el Kispál-koncertekre, utólag azonban úgy tűnik, hogy azért jó volt a tudat, hogy bármikor elmehetek, ha kedvem van. Ahogy a Libresse-reklámban is filozofált a leányzó: „mert megtehetem”. Olvasgattam különböző fórumokat; és nagyjából minden második hozzászóló a fiatalsága lezárásáról beszélt, többen pedig egyenesen az ország rendszerváltás utáni időszakával állították párhuzamba a zenekart.
A kommentelők egy másik, kekecebb csoportja szerint a Kispál és a Borznak már rég fel kellett volna oszlania. Abban persze jócskán megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor is. A legradikálisabbak azt mondják, hogy az első kettő, legfeljebb három lemez után abba kellett volna hagyni. Szerintem, ez hülyeség. Azzal egyet tudok érteni, hogy az első két lemez (Naphoz Holddal, ill. Föld, kaland, ilyesmi) a zenekar csúcsműve. Ezek mellett azonban még legalább két lemez (az Ágy, asztal, tévé; és zenekar kései remeke a Turisták bárhol) valamint jópár dal kötődik a Kispálhoz, amelyek nélkül nem lehettek volna azzá, amik, és a magyar popkultúra is jóval szegényebb lenne nélkülük. Ha feloszlottak volna az elején, mondjuk az első doboscsere helyett, akkor – tényleg – valami olyasmi zenekar lehettek volna, mint a Pixies. A Pixies két tökéletes és két csupán jó lemez, és öt aktív év után rögtön fel is oszlott belső ellentétekre hivatkozva, majd szép lassan legendává vált. Ezzel szemben a Kispál és a Borz teljesen kifutotta magát, ahogy mondani szokták „intézménnyé vált”, majd amikor már csak a hülye nem látta, hogy nem megy a dolog, még akkor is megtették maguknak és főleg a közönségüknek azt a szívességet, hogy nekifutottak még párszor, hátha. Azt hiszem, ezt csak megköszönni lehet. Mert ide vagy oda az egész angolszász popkultúrával, se Amerikának, se Nagy-Brittaniának – hiába a Pixies, a Pavement, hiába a U2, a Blur, hiába a Radiohead ésatöbbi ésatöbbi, ismerjük mindet – nem adatik meg soha, hogy úgy sajátjuknak érezzenek egy olyan nagyszerű zenekart, ahogy Mi a Kispált, vagy ahogy mostanában én a korántsem oly nagyszerű, de azért egész jó GITE-t.
A Kispál és a Borzzal egy olyan zenekart veszít el az ország, amelyik a Tankcsapda és az Ákos mellett a harmadik hosszú időn keresztül tömegeket megmozgató zenekar volt az utóbbi két évtizedben, de az egyetlen a három közül, amely bírt egyfajta érzékenységgel, magával és és úgy az egész országgal szemben is. Így már tényleg csak a sors fogja eldönteni, hogy Ákos vagy Lukács Laci lesz az utolsó magyar nagy pop/rocksztár. Ők sose fogják abbahagyni magunktól. Ákos túl profi hozzá, Lukács pedig ilyen időtlen Lemmy-figura. Számukra nincs olyan, hogy kiégés. Ezért lesz nagyon szemét dolog a Kispál-búcsúkoncert azoknak is, akik ugyan nem lesznek ott, de jelentett valamit ez a zenekar: Az okos magyar popkultúra Trianonja lesz az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján, augusztus 9-én.