zenekritika címkével jelölt bejegyzések

Az óriási nagy különbség – Crystal Castles Bécsben

 

November 13-án Bécs egyik leghangulatosabb klubjában, a Flexben lépett fel a kanadai Crystal Castles, ami nekem soha se volt a kedvenc zenekarom, inkább csak úgy sejtettem, hogy van benne valami plusz, koncerten viszont rájöttem arra, hogy mi a zenekar megfejtése. Elmesélem!

 

A 2008-as címnélküli bemutatkozó lemezével elég valószínűtlennek tűnő, nagy népszerűségre tett szert a CC, annak ellenére, hogy a szaksajtó nem volt különösebben elragadtatva a lemeztől. Oké, nem adtak rá rossz osztályzatokat, de inkább csak egy színfoltnak tekintették, ami jó, hogy van, de ha nem lenne, se dőlne össze a világ. Emellett, lefogadom, a zenekar rajongói is többet beszéltek a zenekarról, mint amennyit hallgatták az idegesítően pityegő, hangpixelekre tördelt, zajos-agresszív elektro-punk dalaikat. Tehát, a néhány melodikusabb dal, vagy részlet ellenére is, inkább egyfajta performansz jellege volt a dolognak, amit jól jellemez az is, hogy a lemez legnagyobb slágere, az Alice Practice úgy született, hogy a lemezfelvételkor az egyik technikus véletlen, vagy direkt – nem tudom, de mindegy is – felvette az énekesnőnek, Alice Glass-nak a hangpróbáját.

 

Az idén megjelent, szintén cím nélküli[1] második lemez a duónak egy sokkal letisztultabb arcát mutatta. A Crystal Castles ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kultuszstátuszba kerüljenek, és majd valaki rájuk hivatkozva learassa a babérjaikat, csinált egy olyan már-már konvencionális tánclemezt, amire mintha (többek között) saját első lemezük is hatott volna. Az első lemez dalaihoz közelebb álló darabok vagy momentumok, mint mondjuk a másfél perces Doe Deer itt már csak átkötőkként, vagy dalrészekként szerepelnek, ellenpontozva az olyan tökéletes klubslágereket, mint az elvágyódó, csudaszép Celestica, vagy feldobva az olyan elektro-közhelyeket, mint pölö a Baptism. Ugyanakkor az a megközelítés is helytálló lehet, hogy technikai oldalon jelöljük ki a fordulópontot, mivel könnyen lehet, hogy ha az első lemezt hasonló hangszerelési filozófiával vették volna fel, mint a másodikat, akkor közel nem lenne akkora különbség a két korong között.

 

Az már rögtön jó ómen volt koncert előtt, hogy a nyilvánvalóan túl kicsi Flexbe szervezték meg. Az, hogy kisebb helyeken jobb koncertek, vagy bulik vannak, mint nagyobbakon, az a Crystal Castles esetében még esetleg azzal a közhellyel alátámasztható lenne, hogy „ezek az új, nem profi körülmények közt, hanem hálószobában felkészülő zenekarok számára ideálisabbak a kicsi, intim helyek.” Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a Flexhez hasonló 200-300 férőhelyes klubok az ideálisak bármilyen koncertre. Nem sok olyan nagy koncertre emlékszem, azok közül, amiken voltam, ami egy kis klubban ne tudott volna jobb lenni. Leszámítva egy esős Cure-koncertet, meg néhány naplementés esetet, csak a Sigur Rós jut eszembe. Ők viszont, meg kell hagyni, önerőből igényelték a teret.

 

Mivel a beígért HEALTH helyett a nem túl izgalmas Male Bonding lett az előzenekar, ezért direkt később érkeztünk, nehogy kizökkentsenek a tökéletes passzból. A körülményeknek hála, mire – épp időben – odaértünk, már mindenki a színpad előtt tömörült, így sorbaállás nélkül tudtunk italt kérni. Aztán irány előre. A színpadkép olyan volt, mintha egy kivetítő lenne az egész. A folyamatos vibrálásban balra Ethan Kath csuklyás sziluettje látszott, ahogy matatott a gépein, jobbra Alice Glass ugrált, hátul lévő dobosból pedig csak a két magasan lévő cint láttam és ennyi. Állítólag Alice be szokott ugrani a közönséghez, most azonban ilyen nem volt, és valahogy nem is hiányzott, különben nem annyira működne a kivetítő metafora, és a mögötte lévő, megsejtetett ridegség. A megszólalás egyértelműen a második album teltebb hangzását idézte, az első lemez vékonyabb, billegő dalai élőben domináns basszust kaptak, aminek az lett a következménye, hogy ha lett volna olyan, aki először hallja a CC-t, annak egy masszának tűnhetett volna az egész. A monoton partyhangulat mellett azonban elég nagy érzelmi amplitúdót bejárnak Alice kiabálásai/éneke, a szilánk karcosságától, a kristály tisztaságáig ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot. És ezzel el is érkeztünk a kristály kastély nyitjához – ami csak élőben működik igazán. A Crystal Castlesben az a legjobb, hogy a frusztrációt és unalmat valahogy egyensúlyba tudja hozni a tánczenével, amit – mivel befogadó nélkül, ugye, mű sincs – az tesz teljessé, hogy párszáz problémás fiatal egymást átizzadva végigugrál, mert ez nem is annyira nekik, – talán még egy thankyou se volt – hanem inkább róluk szól. És ez kibaszott nagy különbség.


[1] Nekem tetszik ez az önfelülíró gesztus.

Ahogy az óceán a kagylóban

 

 

 

 

 

Az Arcade Fire új lemeze, a Suburbs egy otthontól otthonig tartó végtelen road movie átfordítása a könnyűzenei formanyelvre. Számról számra haladva próbáljuk végigjárni a végigjárhatatlan utakat, bemutatva a 2010-es Év Lemezét.

 

 

 

  1. The Suburbs

 

A lemez nyitódala rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol azt a zenekar első lemezének záródala vágta el. „Alice died / In the night / I’ve been learning to drive / My whole life / My whole life / I’ve been learning” – énekelte Régine Chassagne az In the back seatben, most pedig a zenekar magjának másik fele, Win Butler kezdi így az aktuális lemezen: „In the suburbs / I learned to drive / And you told me / I’d never survive / Grab your mother’s keys / we’re leaving.” A metaforika tehát a régi, a zene viszont meglepőn egyszerű, ez már nem a Funeral szürreáliába fokozott feszültsége, se a Neon Bible monumentális világkritikája. A Suburbs lötyögős melankóliájában már a múltra visszapillantó ember nyugalma a súlypont, akörül csilingel az egyszerű, repetatív zongoratéma is.

 

  1. Ready To Start

 

Mivel az első szám amolyan proustos „back in time”-nóta volt, igazából ez a lemez kezdődala, ahogy a koncerteken is ez a nyitódal. Két dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik a Goriot apónak az a jelenete, amikor Rastignac azt mondja, hogy „mi következünk”, a másik pedig az, hogy a finoman torzított basszusgitár épp úgy lüktet, ahogy akkor éreztem, és – na jó – még érzek most is, amikor belevágunk a haverokkal az éjszakába. Ez a két gondolat össze is foglalja a dal beavatás-metaforikájának két oldalát, amelyben észrevétlenül eljut a dal a tetőpontig, a lírai hős pedig odáig, hogy végre kimenjen a nagybetűs világba. („Now I’m ready to start / I would rather be wrong / Than live in the shadows of your song / My mind is open wide… And I’m sure you opened the door / To step out into the dark.”)

 

  1. Modern Man

 

A Modern Man a lemez talán legegyszerűbb és legfurább dala egyszerre. Egyrészt tipikus két és fél perces könnyed poszt-punk dalnak tűnik, közben dupla olyan hosszú. Másrészt meg van egy fura billenés a ritmikájában, nem tudom, hogy a modern emberi lét ürességéről szóló dalnak az a sora, hogy: „Like a record that’s skipping … And the clock keeps ticking” mennyire direkten kacsint vissza a zenére úgy, hogy közben a témából se esik ki, mindenesetre nem ez az egyetlen momentuma a Suburbsnek, amikor a zene és a szöveg fúziós összejátékba keveredik.

 

  1. Rococo

 

Az Arcade Fire-t szokás a furán csengő barokk pop kategóriába sorolni, ezért nem is értettem, hogy miféle vicc lehet az, hogy az Arcade Fire csinál egy Rococo című számot? Meg egyáltalán mi az a Rococo??? Végül, a számot végighallgatva se jutottam többre, legfeljebb annyira, hogy valami nagyon idegen dolgok történnek kint: „(The modern kids) using great big worlds that they don’t understand / The say: Rococo, rococo…” majd „Oh my dear god what is that horrible song they’re singing” – majd a refrénnél egy horrorfilmes hangeffektel felállítja a dal az ember hátán a szőrt. Amúgy az album látszólagos csupaszsága ellenére, szinte valamennyi dalban van valami elektronikus disszonancia, vagy akár csak szimpla kieg. Érdekes, hogy ezek a egyszerű elektronikus hangok mennyire kompatibilisek a mitologikus témákkal. A Knife új lemezében, a Tomorrow, In Yearben is az a legérdekesebb, hogy mennyire (kultúr)ember-előttiként tud megmutatkozni az elektronika. Erről F. Kittler és jónéhány nálam avatottabb ember biztos sokat tudna mesélni, de most jöjjön a következő szám, végre Régine énekével.

 

  1. Empty Room

 

Az Arcade Fire-t elsősorban Régine és Win párosa határozza meg. Több kritikus is megemlítette, hogy az főleg új lemezen, mintha Régine el lenne nyomva párjával szemben. Való igaz, hogy Win énekel a lemez majd 90%-án, azonban Régine kapta a két legütősebb dalt, valamint koncerten is ő az, akire nem vonatkozik az aktuális uniformis. Mert érdekes módon, az Arcade Firenél minden albumhoz tartozik egy színpadi kompozíció is. Az első album idején, lévén az ősök elvesztéséről szólt a dal, a tagok még utoljára felvették az ünneplő, azaz alkalmi ruhájukat, a Neon Bible idején már neonszínű csíkokkal díszített fekete ruhákban hirdették tanaikat. Most pedig a lemezborító égboltjához hozzáöltözve, rózsaszín és kék mintás ruhákban lépnek fel, ami hol kockás ing, hol átmenetes megoldással nyomott póló, valamint szinte valamennyi tagnak fel van nyírva a haja. Ez a hegedűs lánynak rettentő jól áll, Winnek mondjuk kevésbé, – mint a Neon Bible idején viselt Adys megoldás, – de ő a vezér, így neki példát kell mutatni. Egyedül Régine az, akire nem vonatkoznak ezek a szabályok, aki flitteres, csilli-villi ruhában mosolyoghatja végig a koncert azon részeit, amíg Win énekel. Az aktuális színpadkép tulajdonképpen két elemből áll, egy autósmozi-vászonból, ami egyszerre a múlt és kivetítőként annak színrevivője is, másrészt pedig egy focistadionok világításához használt lámpa is teljesít a kivetítőhöz hasonlóan kétirányú szolgálatot: egyszerre, mint fétistárgy, és mint használati eszköz – mint lámpa – szerepel. Ja, igen, a dal! Az Empthy Room a lemez talán legpörgősebb darabja, sodró hegedűkkel, hermeneutikailag korrekt és gyermekien bájos refrénnel.

 

  1. City With No Children

 

Egy kritikában azt olvastam erről a dalról, hogy az Arcade Fire ezzel a dallal mutatta meg a Hold Steadynek, hogyan kell Springsteen-dalt írni. Habár azzal nem teljesen értek egyet, hogy az Arcade Fire erre a lemezre indie rock-zenekarból nagybetűs rock zenekarrá vált volna. Az azonban vitathatatlan, hogy az Arcade Fire annak ellenére, hogy kanadai zenekar, most egy springsteenesen amerikai lemezt készített. Arra talán a következő sorlemez adja meg a választ, hogy az Arcade Fire tényleg nagy rock zenekarrá egyszerűsödik, vagy pedig egyszerűen a lemez témája igényeli most épp ezt a megszólalást. Én az utóbbira teszek, szerintem ezt némiképp alá is támasztja az a megfigyelés, amiről a Modern Man kapcsán is írtam, miszerint a zene ezen a lemezen nem önmagáért olyan, amilyen, hanem egy nagyobb koncepciónak van alárendelve.

 

  1. Half Light I.
  2. Half Light II. (No Celebration)

 

Az Arcade Fire házi mitológiájának, az autós motívumok mellett talán legfontosabb ismérve a fény és sötétség szimbolikus ellentétpárja, vagy mint itt, az átmenete. Az első rész amolyan lírai felvezetése, szituálása a másodiknak, valamint az albumnak az egyetlen dala, amelyben Win és Régine duettet énekelnek. „Strange how the half light / Can make a place now / You can’t recognize me / And I can’t recognize you” – szól a dal legmegkapóbb része. Érdekes viszont, hogy koncerteken viszont csomó dal van, amit többé-kevésbé közösen énekelnek. Ez is alátámaszthatja azt, hogy Régine viszonylagos másodhegedűssége szintén a koncepció része, mintsem alulpreferáltság. A No Celebration alcímű második rész meglepő módon alátámasztja a zenekarnak azt a kijelentését, miszerint Neil Young mellett a Depeche Mode inspirálta őket a Subers dalainak megírása közben. Habár nem szeretem a Depeche Mode-ot, mégis örülök ennek az érintkezésnek, mert ami nekem kicsit visszásnak tűnik a DM nem egyszer prófétikus beütésű szintipopjában, az a Half Light epikus második felvonásában nagyon jól összeáll az otthonkeresés és/vagy az örök bolyongás himnuszává.

 

  1. Suburbian War

 

A lemez és az ouvre egyik központi darabja. A lemeznyitó Suburbsnek a kibontása, most az oldó zongoramotívum nélkül, sokkal zaklatottabban. Az album több dala mellett visszanyúl többek közt a Funeral lemezen lévő szomszéd-kvadrológia Tunnels című részéhez is. A zenekar metaforikus, mágikus realista tipológiája szerint, míg alszunk, az utak, amiket megtanultunk, felcserélődnek, a barátaink, akikkel a zene volt a közös pontunk (And now the music divides / Us into tribes), levágatják hajukat és soha többé nem látjuk őket. (You grew your hair so I grew mine … You cut your hair / We never saw you again).

 

  1. Month Of May

 

Májusban újra kezdjük, kántálja a zenekar eddigi legdühösebb száma, mert az élet újrakezdés. Just the punk’s not dead.

 

  1. Wasted Hours
  2. Deep Blue

 

Több helyen is olvastam, hogy a Suburbs legnagyobb hibája, hogy túl hosszú, több mint egy óra, és, hogy sokkal jobb lemez lehetett volna, ha néhány számot lehagynak róla. Sejtésem szerint a Sprawl I. és a Half Life I. felvezető dalok mellett ez a két dal közül kerülne ki az a lehagyandó néhány. Tény, hogy egyik sem az az echte kislemezdal, de mivel a Who Quadrophoniájával mérhető, minimum generációs konceptlemezről van szó, ezért nem úgy kell mérni, mint mondjuk egy Black Lips-cédét, aminek tényleg az a mércéje, hogy hány koncerten jól kiabálható szám található rajt. A Wasted Hours fontos dal itt, mivel – remek buszmetaforájával (We’re still kids in buses longing to be free) – a Month of May antitézise, és egyben út a Deep Blue bölcs szintéziséig. És rögtön itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy egy bekezdésen belül megcáfoljam magam: a Deep Blue a szöveg témájából refrénné tett könnyed lalalalázásával igen is, lehetne kislemez.

 

  1. We Used To Wait

 

Dinamikájában a 2004-es Rebellionhöz hasonló, ideges antihimnusz a rohanó világról, az örök várakozásról (sorbanállásról), tetőpontig játszva a Modern Manben elkezdett tematikát.

 

  1. Sprawl I. (Flatland)
  2. Sprawl II. (Mountains Beyond Mountains)

 

A Sprawl-dalok, a Half Light-dalok tipológiai párjai. A „sprawl” valami olyasmi átmeneti, slumos terület, ahol összeér az, amit mi külvárosnak és a kertvárosnak hívunk – az értelmező szótár szerint. A Half Lighthoz hasonlóan itt is egy lassú és egy szintipopos tempósabb dal van, de közben viszont a visszájára fordult minden. A nagyvilág a fényekben már sokkal kisebbnek tűnik, a plázák sorai már olyan természetesek, mint maga a természet, és már az elhagyott múltbéli otthon tűnik fel sötétnek, szemben azzal, amit a Ready To Startban és később a Half Lightban is láthattunk. („Living in the sprawl / Dead shopping malls rise like the mountains beyond mountains / And there’s no end in sight / I need the darkness, someone please cut the lights.”) És itt értünk körbe. Újra biciklin ülünk, és amikor a rendőr megkérdezi, hogy hova-hova ilyen későn, meg merre is lakunk, akkor nem tudunk válaszolni.

 

  1. Suburbs (Continued)

 

„Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling
Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling again”

 

“We are Motörhead, we play rock and roll”

Nem tudom pontosan mi az irónia releváns definíciója, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Mindenesetre az a fajta irónia ami a mai könnyűzenei kultúrát és úgy az egész posztmodern világot jellemzi, inkább valamiféle egyoldalú távolságtartásnak, önreflektált pózolásnak tűnik, amelynek köze nincs ahhoz az eldönthetetlen kétértelműséghez, ami pl. Kölcsey Vanitatum Vanitasának a sajátja. Arról aztán a faszom se mondja meg, hogy pesszimista, vagy a pesszimizmust fricskázza. Hogy miért nem? Mert az irónia nincs megjelölve se utalásokkal, se vastagkeretes szemüveggel, hogy „hékás, nehogy komolyan vedd, nem vagyok hülye, csak viccelek.” Éppen effelől a blogértelmiségi irónia-értelmezés felől szokták azt mondani a Motörhead nevű zenekarról, hogy rajtuk nem fog az irónia. Persze, ezt úgy gondolják, hogy a Motörheadnek köze nincs az iróniához. Ha-ha-ha! Pedig dehogynem, a Motörhead maga az irónia.

 

A ’45-ös születésű Lemmy Kilmister, a zenekar motörja tűzközelben élte át a rock and roll eddigi ötvenakárhány évét. A Fehércsíkláz című önéletrajzi izéjében viccesen jegyzi meg, hogy ő még élt 8-9 évet úgy, hogy nem volt olyan, hogy rock and roll. Tíz évesen azonban még látta élőben Buddy Hollyt, és a korszakból a másik nagy kedvencemről, Eddie Cochranről is csak annak halálos autóbalesete miatt maradt le. Állandó hétköznapi munkája sohasem volt, a Motörhead ’75-ös megalakítása előtt élte a háború utáni fiatalok aranyéletét, gitározott pár ismeretlen bandábanban és a némiképpen ismertebb Hawkwind nevű pszichedelikus zenekarban. Utóbbinak köszönhetően szerepelt az NME címlapján is, annak ellenére, hogy nem ő volt a zenekar frontembere, vagy ahogy ő írta, ez nem is az ő zenekara volt. Lemmy idén szenteste lesz 65 éves, a zenekarnak már annyi jubileuma volt, hogy felesleges is megemlíteni, hogy éppen 35. éve működik megállás nélkül, folymatosan turnén vannak és az is természetes, hogy szeptemberben jön a 21. stúdióalbum.

 

Oké, rendben – mondod, de hol van ebben az irónia? Igen, bár gondolhatnád, e azért jogos a kérdés. Mára rock and roll korai nagy zenekarai és alakjai egytől-egyig feloszlottak, meghaltak, van hosszabb-rövidebb szünet után lehiggadva nosztalgia-turnékból csodásan éldegélnek. Ha lehet hinni a Pina nevű zenekarnak, akkor még maga Johnny Rotten is az Alpokba jár síelni, Ozzyt pedig szerintem te is láttad a tévében, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Egyedül Lemmy maradt meg, mint egy élő monolit. Nála a magánélet és a nyilvánosság közt elmosódik a különbség, valahogy úgy, ahogy a metasztárként aposztrofált Lady Gaga is próbálja igazgatni a maga pályaívét. Lemmy esetében nem beszélhetünk egy hosszúra nyúlt fiatalkorról, sem pedig egy a múltjából élő öregemberről. Vele szemben megválaszolhatatlan a kérdés, hogy ezt most a komolyan gondolja, vagy sem. Vagy komolyan vesz, egy általánosan komolytalannak elfogadott életet? Passz.

 

Bár szokták a zenekart a motoros szubkultúrákhoz kapcsolni, de igazából a Motörhead, – ami amúgy a speedfreak szinonímája az angol szlengben, nem pedig valami motoros dialektusból kiemelt terminus – szóval a Motörhead inkább pusztán csak a rock and roll-életérzés esszenciája, minden sallang nélkül. Ugyanígy műfajilag is elhelyezhetetlen a zenekar. A metáltól a punkig, sok egymással is ellentétben álló műfaj képviselőinek egyaránt fontos hivatkozási pont a Motörhead. A Hegyaljás koncert előtt  - amiről mindjárt szó lesz – például látni lehetett a Pozvakowski és a néhai Böiler zenekarok tagjait, valamint ha a tankcsapdás Lukács Laci és Ganxsta Zolee nem épp az EFOTT-on szaroztak volna, akkor ők is a VIP-ben rázták volna az öklüket. Csak, hogy pár hazai példát említsek. Bár a rock and roll műfajilag az ötvenes évek rockzenéjét jelöli, amihez viszonyítva a Motörhead inkább heavy metál, a Motörhead mégis annyira origó-pozícióba keveredett az évtizedek alatt, hogy úgy öleli fel az egész rocktörténelmet, hogy annak egyetlen vonulatának se volt igazán emblematikus zenekara. Ahogy a Motörhead Lemmy, – mert az évek során lecserélődő emberek is csak őt körvonalazták, – úgy a Lemmy a rock and roll, mert eddig csak róla nem bizonyosodott be, hogy nélküle is működik ez a csodálatos dolog.

 

Döntse el mindenki magában, hogy ezt most komoly, vagy sem:

 

Killed by Death

 

A zenekar Hegyaljás fellépésén természetesen semmi nem történt, ami ne történne meg minden egyes Motörhead-show-n. Kiáll a zenekar a színpadra, Lemmy bemutatkozik: „We are Motörhead, we play rock and roll.” Majd jönnek a számok egyenletesen minden évtizedből, szinte valahány albumról előkerül egy-egy darab. Féltávon a mester megkérdezi, hogy szeretnénk-e, hogy még egy kicsit hangosabban játsszanak – eleget téve a legendának, miszerint a Motörhead a világ leghangosabb zenekara. Később lányokat invitál az öltözőbe. Közben mennek a számok, okosan úgy rakosgatva egymás után, hogy a záró Overkillre mindenki elvessze az eszét. Majd miután letettek valamit, ami valahogy nem a rocktörténelem darabja volt, hanem az egésze, amit mi még csak néztünk, mint a hülyék, ők már a lányokkal voltak hátul az öltözőben, majd gondolom, hamar szálltak is vissza a turnébuszra, és irány a végtelen.

 

Overkill (Live, 2005)

 

Néhány út, ami a Nirvanához vezet

Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.

 

 

 

Egy-egy újrakiadás, vagy válogatás ugyan megkapja a tisztelettudó figyelmet. Összességében mégis csend van a zenekar öröksége felett az utóbbi évtizedben. A grunge-éra nagy zenekarait a Pearl Jamtől a Stone Temple Pilotsig már rég eltemette a kritika, a tinik kockásinge alól is eltűntek a Nirvana-pólók, majd a kockásingek is, a Nirvanával kapcsolatban azonban valahogy elmaradt az elhatárolódás, ahogy az azóta felnövő generációk se gondolnak vissza a zenakarra rossz szájízzel – ha ritkán eszükbe jut. Ha néha feltűnik egy zenekar, amelyiket akár a Nirvanához is lehetne hasonlítani, akkor pedig rendszerint a Pixies, a Hüsker Dü, a Replacements, netán az R.E.M. kerül elő hivatkozási alapként, mikor melyiket kívánja a téma.

 

Kurtöt mintha halála után rögtön szoborba öntötték volna, és mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, felejtették el. Habár a korai Radiohead, vagy akár a kaliforniai poppunk-hullám nyomokban talán érintkezett a Nirvana-oeuvre-vel, mégis egész más inspirációk és – urambocsá – világszemléletek mozgatták a könnyűzene kinyíló világát. Aztán mit is tudott volna kezdeni Kurt, ez a frusztrált, elszigetelt csóka, vagy egy az ő nyomán továbbhaladó vonal az utóbbi tizenöt évvel? Vajon megtalálta volna a helyét a műfaji falak leomlása után, vagy a folkba menekült volna tiltakozásképpen? Erre csak az utókor tud válaszokat adni, ami megnyugtató ugyan nem lehet, érdekes viszont igen. Az alábbiakban, egy egynapos kutatás eredményeképpen, következik tíz olyan Nirvana-értelmezés, amelyek utakat mutathat a Nirvana felől és egyben vissza a Nirvanához is.

 

  1. Placebo – All Apologies (2001)

Bevezetőnek tökéletes a Placebo által a 2001-es Sziget Fesztiválra medley-ként aktualizált dal. Zongorás és rövid, de megkapó és forradalmi.

 

  1. Polyphonic Spree – Lithium

A soktagú zenekar pont úgy játsza a Lithiumot, ahogy az angyalok tolták Kurtnek közvetlenül a lövés után. Tuti imádta.

 

  1. Hooverphonic – In Bloom

Modernizált hangzás, elektromos hegedűvel, a refrénnél zongorás kiállással. Nem jobb, mint az eredeti, persze – a polarizáltság felülírja az eredeti ösztönös zsongását – de még mindig az ötletesebb újragondolások közé tartozik.

 

  1. Flipper – Scentless Apprentice

Kurt flipperes pólóban szerepelt az In Utero borítóján. Cserébe a belassult hardcore-ban nyomuló zenekar pontosan úgy játssza az album nyitódalát, ahogy Kurt szerette őket.

 

  1. Girl Crisis – Come As You Are

Nem tudom mi ez a csapat lány, de tök bájos, ahogy három-négy lány vokálon viszi a Nirvana talán második legjellegzetesebb gitárrifjét. Az eredeti feszültség, persze, sehol, de ebben az esetben nem is hiányzik.

 

  1. Animal Collective – On A Plain

Most vagy az Animal Collective van valami módon rokonságban a Nirvanával, vagy tényleg nagyon jók, úgyanis ők rugaszkodtak el a most citált tíz zenekar közül legjobban az eredetitől, mégis ők maradtak a legautentikusabbak. Szerintem Kurtnek is ez lenne a kedvence.

 

  1. Cibo Matto – About A Girl

A szinte ismeretlen popjazz zenekar egy táncolható, könnyed Nirvana-átirata miatt érdemel szót.

 

  1. Jay Reatard – Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle

Jay Reatard korai, Kurthöz hasonlóan kábítószerekre visszavezethető halála mellett zenéje és nyughatatlan zsenije okán is párhuzamba állítható a nagy előddel. Ezenkívül ez a dal is ezt erősíti meg. Ahhoz a vonalhoz mit szólnátok, hogy Hüsker Dü – Nirvana – Jay Reatard – Wavves? Csak felvetésképpen, persze :)

 

  1. Tankcsapda – Polly

Igen, igen: Egyszerű dal. Igazából csak a Polly verzéjének gitártámája maradt meg, de hát ezt kívánta a művészi szabadság. Tökéletes újragondolás.

 

  1. Patti Smiths – Smells Like Teen Spirit

Zárásként pedig következzen Patti Smith epikus Smells Like Teen Spiritje, okosan, a világ leghíresebb riffje nélkül: úgyis mindenki mellédzsú-dzsudzsuzza a szájával, meg a léggitárjával.

 

Nem isten voltál Kurt, és nem is a legjobb, csak egy fura srác, néhány olyan dallal, amik ma is kurva jók.

 

Pszeudó-nosztalgia: Pavement és Kiss

21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 

Utóbbi hetekben két koncerten is jártunk Morrisszal, május 21-én a Pavementet néztük meg Bécsben, rá egy héttel pedig a Kisst Budapesten. Nekem a Pavement volt fontos, hogy lássam végre. Két éve, amikor beleszerettem a zenekarba, még azt tervezgettem, ha egyszer az életben még összeállnak, akkor akár Amerikába is elmegyek, hogy lássam őket. Aztán a 2009-re tervezett coachellás visszatérés ugyan elmaradt, helyette azonban egy komplett nosztalgia-turnét jelentett be a zenekar 2010-re. Morris a Kisszel volt úgy, hogy egyszer meg kell nézni az ha már erre járnak, mert „kurva viccesek”. Így aztán testvériesen elkísértük egymást a két koncertre.

 

A Pavement a bő tíz évvel ezelőtti feloszlása óta mára a klasszikus jelzőt is elnyerte a kultikus mellé. A kilencvenes években a Pavement volt az a zenekar, amelyik a punk-pusztítás utáni gitárforradalom vívmányait, nevezetesen a Sonic Youth-féle sikálós, zajos gitártémáit és az első két Pixies-lemez derűs, lendületes poprockját beach boysos lazasággal és eleinte Fall-os absztraktsággal keresztezve lett szinte kötelező hivatkozási alap a mai Pitchfork-univerum gitárzenekarai számára.

Öt lemezük jelent meg. Ezek közül a legelsőt, a Slanted & Enchanted-ot simán ki lehetne jelölni minden idők legjobb lemezének, annak első számát, a Summer Babe-et pedig minden idők legjobb dalának. A Crooked Rain, Crooked Rain-re a Pavement potenciális slágerzenekarrá lett, de hiába a könnyed Cut Your Hair, hiába az üde Gold Soundz, a szélesebb áttörés elmaradt. Ugyanakkor visszatekintve kicsit talán visszalépésnek is tűnik ez a lemez az első valószínűtlenségükben tökéletes dalaihoz képest. A zenekar válasza a helyzetre, a kimerítően hosszú, de még mindig csomó tökéletes dalt tartalmazó Wowee Zowee lett. Azt hiszem, Mark Ibold basszusgitáros mondta egy interjúban, (Bob Nastanovic volt az – a szerk.) hogy ekkora érett össze igazán a zenekar, és bizonyos értelemben ez lett a zenekar legjobb lemeze. Hát, ez kívülről kicsit máshogy jön le, de ahogy nekem, úgy neki is igaza lehet, ahogy Morrisnak is, akinek a zenekar negyedik lemeze a kedvence, a Brighten The Corners. És nem a Stereo, vagy Shade Lane című minden eddiginél rádióbarátabb dalok, hanem a Passat Dream és a Type Slowly és ezekhez hasonló chill-outosabb témák miatt. („A Blue Hawaiian is ilyen még.”) Az utolsó, már az oszlást sejtető Terror Twilight-ról viszont nem hallottam senkitől még, hogy kedvence lenne. Ezen néha olyan unalmasnak tűnik a zenekar, mint néhány követőjük később, aztán a legvégén a vicces Carrot Rope-pal azért jelképesen kacsintanak egyet zárásként.

 

A zenekar a korai youtube-videók alapján iszonyú jónak tűnt élőben, azonban a 2010 turnéról készült felvételek csak egy korrekt zenekart mutattak inkább. Persze, a kézikamerás felvételeken sokszor pont a koncertek dinamikája veszik el. Ugyanakkor bizonyos esetekben éppen a telefonnal rögzített felvételek adják vissza legautentikusabban az eseményt. Féltem is kicsit odaúton emiatt, de Morris mondta, hogy ne parázzak, majd ő kér számokat, aztán rendben lesz minden. Toltunk kapunyitás előtt azért az izgalmamra testvériesen két-két Weisenburgert a Gasometer tövében, aztán irány az Aréna névre keresztelt, koncertkomplexummá alakított gyárépület. Előzenekarról nem tud senki, mint kiderül azért, mert csak egy idétlen dídzsé tolat néhány divatos dalt, aztán kisétál a színpadra Bob Nastanivic ütős-énekes, Mark Ibold basszusgitáros, Steve West dobos, Scott Kannberg gitáros és végül maga az indie-atyaúristen: Stephen Malkmus, fogai közt egy műanyagpohár valamivel hátradől, fele cucc a kockásingre borul, ráakasztják a gitárját és már kezdődik is a Silence Kit, amit én is mindig a setlistként vízionált playlistjeim elejére szoktam tenni. Aztán Stereo, majd a zenekar talán legjobb „bé oldala”, a Frontwards. Tökéletes minden, talán a kopaszodását sapkával álcázó Kannberg mozog csak öregesen, valamint az ő dalaiből hiányzik valamelyest a lendület, így a Date w/Ikea pl. elég lapos lesz sajnos. A többiek azonban mint a korai videókon, Malkmus pedig még azon is túltesz. Mintha az amúgy is irononikus hangnemben kommunikáló zenekar tíz évvel a feloszlás után már csak még egy ironikus csavartól indulna be igazán. Malkmusról már nem lehet tudni, hogy még mindig a komolykodó rockerek pózain röhög, vagy azon, hogy ezen röhögött anno, mindenesetre már-már egy retardált zseni benyomását kelti hülye pózaival, a háta mögött pengetésekkel, meg ahogy dobálja, pörgeti maga körül a gitárjait. Ennek ellenére az egész produkcióban valahol megvolt az az őszinte szenvedély, amit – őszintén – én nem is reméltem ettől az egésztől. Most itt a villanykörteláncok fénye alatt bizonyítja a zenekar, hogy a pátosz és az irónia bizony nagyon nagy pajtások tudnak lenni. Egyszer aztán, amikor azt mondogatom magamnak, hogy „itt vagyok, geci, el se hiszem…”, akkor hirtelen Morrist hallom: „Hey Stephen, play the Type Slowly!” Erre Stephen: „No way” – aztán Morris ki is ment cigizni, „vele nem szórakoznak”. A Type Slowly helyett jönnek sorban a slágerek, majd valamikor a főblokk vége felé a Summer Babe is, amiről nincs is mit mondani és nem is lehet, csak katt IDE. Utána a gyönyörű Here, majd a ráadásban Nastanovic a merchandise-os lánnyal keringőzik egyet a We Dance-re, aztán Elevate Me Later ésatöbbi ésatöbbi, mint a mesében – közben annak örülök, hogy Morris elhúzott, mert nem szeretem magam ennyire jól érezni ismerős mellett.

 

Egy héttel később a Papp László Aréna előtt ütközünk Morrisszal, ilyen prosztó rockernek adta ki magát, rojtos bőrkabát, cowboy-csizma, el lehet képzelni, még egy rőzseparóka is volt rajta. Kiss-maszkot nem akart festeni, mert az a koncert napján úgyis nagy divat, úgyhogy inkább ebben a szerkóban szekálta a csöveseket, akik 5000-ér kinálgatták a jóég tudja honnan szerzett jegyeiket. Így se igen kapkodták a belépőket. Mindegy, legközelebb, ha valami olyan zenekar lesz, ami féláron beleférne és sejthetően nem lesz teltházas, arra majd kinézek próba-szerencse alapon. (pl. Placebo, szeptember 15. – a szerk.) Bár kevés az ember, de azért néhányan Kiss-maszkban tolják, pont annyian, hogy már és még ciki legyen. Két-két Kőbányai után rászánjuk magunkat, hogy bebattyogjunk. És éppen az első szám elejére érünk be, az új lemez címadó dalára, a Modern Day Delilahra. A Kissben anno még meg volt a szándék, hogy valamerre kilépjenek a maguk kalickájából, próbálkoztak diszkóval, kipróbálták arcfesték nélkül, de mindenki maszkban akarta őket, hogy játszák a partizós rock and rolljukat. Ők pedig beadták a derekukat: „You want the best, you got the best”. Most itt vannak hatvan felett, csináltak egy huszonvalahanyadik, a korábbiaknál semmivel sem gyengébb lemezt, hogy annak apropóján újra megkerüljék a Földet. Mivel nagyjából századszorra játszák ugyanazt, ezért igazán nincs is tétje a koncertnek, megy is minden olajozottan. A főblokkba talán tehettek volna több nagy slágert, mert ekkor néha csak a show vitt mindent. Fura világ lehetett, amikor ezt többé-kevésbé igazán kajálták az emberek, de mára egész biztos, hogy nem veszi senki se komolyan a zenekart. Hogy is lehetne komolyan venni, amikor a basszusgitáros miután vért hányt, felrepül a refrektorok közé és elénekli az Az a szép… kezdetű dalt? Az egyik ilyen üresjáratban megfogalmazódik bennem egy elmélet. Lehet, hogy a Kissnek, a hasonlóan egyarcú Ramoneshoz, be kellett volna érnie a tornacipő-bördzseki minimál R&R-imiddzsel, mert az olyan dalok, mint a Love Gun, a Detroit Rock City, a Rock And Roll All Night és hadd ne soroljam tovább, szóval ezek a dalok teljesen megállnák a helyüket enélkül a fantáziafigurás hülyeség nélkül is. Valószínűleg anno kisebb sikerük lett volna, viszont mára, mint az AC/DC-t, többen vállalhatónak tartanák őket, és nekik se kéne estéről estére felkenni magukra azt a szar festéket, meg felvenni ezeket a katasztrófális ruhákat. Akik így is jelen voltak, azok viszont nagyon ették az egészet – ez tény. Végül a ráadásra már csak sláger maradt, így le is szálltam erről az imént meglibbentet gondolatról és csak simán jól éreztem magam. Ahogy kiértünk a sportcsarnokból Morris csak ennyit mondott: „Ez kurva jó volt.” A hangsúlyt nehéz érzékeltetni, de azzal együtt igaza volt.

 

Győrből eső, Glasgowból fény

Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek…

 

Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek. A Rosa Parks elvileg experimentális és/vagy posztrock zenét játszik, míg a Sunny Day in Glasgow, szintén elvileg, úgymond cipőbámuló dreampopot némi ambient-hatással tovább oldva. Azt hiszem, éppen Adorno mutatott rá, talán a balladával kapcsolatban, hogy a popzene mennyire hanyagul értelmezi a fogalmakat, de gondolhatunk a romantikus jelző használatára is. Nos lemezen, vagy bizonyos értelemben valószínűleg tényleg igazak a fenti jelzők a két zenekarra, koncerten azonban, főleg a Sunny Day in Glasgow, egész más arcát mutatta.

A Rosa Parks pár perccel kilenc előtt kezdte el húsz perces, három vagy négy számból álló műsorát nagyjából húsz ember előtt. Korábban egy szintén három-négy számos kislemezt hallottam tőlük, akkor, bár elismertem, hogy hangulatos anyaguk van, kicsit unalmasnak találtam zenéjüket. Egy tipikus posztrock kiadvány volt, epikusan építkező struktúrákkal, vihar előtti, borongósan araszoló gitártextúrákkal, majd, ahogy illik, zajviharba torkolló tetőpontokkal. Koncerten aztán meglepő módon kelt életre a zenekar. A főzenekar felől nézve is stílusos esős intró után kezdtek bele a műsorba, ami az első pár percben vegytiszta posztrocknak tűnt, minden extra nélkül, kicsit olyannak, mintha próbálnának találni egy olyan esszenciális dalt, mint amilyen a Pozvakowski Testerje például, vagy biztos lehetne mondani emblematikusabb posztrock-slágert is. Aztán – valahogy a némiképpen a posztrock-szabályokkal keresztbe kezdett el működni a produkció. A posztrock zenekarokkal szemben általában az az elvárás, hogy adagolják csak szépen a hangokat, a vizuális részt meg majd elviszi a vetítés, aztán minden jó. A Rosa Parks négy zenésze azonban kiált az üres, megvilágiított szinpadra, és saját energiájukból helyettesítették a vetítést. A két szélen álló gitárosok amolyan Sonic Youth-os gitárharcosként tették oda magukat – habár a zene közel se volt olyan kisérleti mint a SY-nál bizonyos esetekben – hol komoran nézve a bontásokat, hol a húrokat tépve, a tengelyben pedig a hatalmas basszusgitáros, mint egy néma frontember bólogatta az elmondhatatlant. Lehet, csak én magyarázom bele a basszusgitáros punk/hc-s gyökerei miatt, de a vihar utáni kiállásoknál néha olyan alapot tolt a puffogó lábdob alá, hogy az inkább volt valami tüntető masírozás, mint elszállás. Náluk – a koncert tanúsága szerint – a műfajból adódó „távlat a világtól pozíció” inkább néma sztrájk, vagy kívülről meglátott elmondhatatlan vízió, mintsem álmodozás. Tudtommal a zenekar, szemben a posztrockot egy absztraktabb megközelítésből játszó, szintén győri Pozvakowskival, egy szerves fejlődésen keresztül – nem előzetes megfontoltságból – vált majdnem teljesen instrumentális zenekarrá. De csak majdnem instrumentálissá, hiszen egyik szám közepén elhangzott egy nagyon hatásosan elhelyezett mikrofon nélkül, kórusban kiáltott „hejj”.

Szerintem, nagyjából fél úton van a Rosa Parks egy érett, egyedi produkció felé, a kérdés csak az, hogy stúdiófelvételekre mennyire tudják visszaforgatni a koncertek energiáját, valamint az, hogy el tudnak-e indulni egy némiképp ragadósabb zene irányába, vagy ezzel ellentétes úton, a klasszikus posztrock-formulát dekonstruálva, annak romjain ki tudják-e találni a maguk műfaját.

A Sunny Day in Glasgow név – holmi firkászok szerencséjére – jó kiindulópont lehet a zenekar megragadásához. „Vajon milyen a sok szomorúság közti rövid öröm?” A zenekar – ahelyett, hogy olyan felhőtlen dalokban mondaná ezt el, mint ahogy a jj-től kezdve, az Air France-ig megannyi svéd zenekar tette – egy disszonánsabb és megkapobb megoldást választott. A trillázó, popos vokálok köré kásás gitárfüggönyt és pötyögő effekteket húznak ellenpontozásként. A fenti képlet jó sok dreampopos shoegaze-zenekarra igaz lehet, a Sunny Day in Glasgownak azonban sikerült egy olyan egyedi értelmezést kivitelezni, amivel bekerülhettek az úgynevezett Pitchfork-univerzum fősodrába. Az ASDiG trükkje abban áll a főleg lineáris kiterjedéső zenéjükbe, csomó loopszerűen ismétlődő, maga körül forgó kis motívumot pakoltak bele. Ez a körkörösség elsősorban a két énekesnő, és az egyik gitáros vokáltémáiban figyelhető meg, de koncerten volt egy vagy két dal, amiben a basszustéma is ilyen volt. Ezektől a kis körkörösen működő izéktől válik rítusszerűvé az ASDiG zenéje, utalva – talán – a glasgow-i napok, ha ritkán is, de vissza-visszatérő jellegére, és összességében ezeknek a motívumoknak a zajos gitárokhoz disszonáns való viszonya adja meg a zenekar esszenciáját is.

A zenekarról érdemes tudni, hogy az első lemez után a társaság jó része szétszóródott, és Budapestre már a második albumon is közreműködő két új énekesnővel jöttek el. A tíz előtt kicsivel színpadra álló zenekar nagyjából úgy nézett ki, mint egy rajzfilm szereplőgárdái. Leghátul egy lenőtt hajú siheder püfölte az egyszerű dobfelszerelést, tőle jobbra egy csillogószemű Jonny Greenwood-karikatúra gitározott és nyomkodott különféle effekteket. A dobtól balra egy jószándékú colos élte ki magát basszusgitárján, előtte az apró indiánforma dalszerző-gitáros pengetett és egy kicsi ázsiai lány énekelt mosolyogva. A lánytól balra, egy bölcsészdíva énekelt, és ha a már említett srác gitározott, akkor néha az effektekkel is babrált, vagy csörgőzött.

A koncerten a zenekar valamiért visszavett a gitárok torzításából, így egy sokkal tradicionálisabb zenekar benyomását keltve, és kidomborítva a dalok klasszikus értelemben vett muzikalitását. Így olyan volt az egész, mintha sosemvolt tradicionális dalokat játszana egy randomra, de véletlenül tökjól összecastingolt csapat. A rövid műsorba, talán amolyan egyensúlykibillentőnek, vagy talán egyetlen közös popkultúrális pontként bevették a legendás Misfits nevű amerikai horrorpunk-zenekar Hybrid Moments című korai klasszikusát is. Ezen kívül fél órában és egy röpke ráadásban eltolták a fontosabb dalaikat, majd mire a kábé ötvenfős közönség felocsúdott már ott sem voltak a színpadon, csak némi napfény maradt utánuk a fülledt tavaszi éjszakában.

(Köszönet Andrásnak és Encinek, hogy adtak kölcsön a belépőre.)