Nem tudom pontosan mi az irónia releváns definíciója, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Mindenesetre az a fajta irónia ami a mai könnyűzenei kultúrát és úgy az egész posztmodern világot jellemzi, inkább valamiféle egyoldalú távolságtartásnak, önreflektált pózolásnak tűnik, amelynek köze nincs ahhoz az eldönthetetlen kétértelműséghez, ami pl. Kölcsey Vanitatum Vanitasának a sajátja. Arról aztán a faszom se mondja meg, hogy pesszimista, vagy a pesszimizmust fricskázza. Hogy miért nem? Mert az irónia nincs megjelölve se utalásokkal, se vastagkeretes szemüveggel, hogy „hékás, nehogy komolyan vedd, nem vagyok hülye, csak viccelek.” Éppen effelől a blogértelmiségi irónia-értelmezés felől szokták azt mondani a Motörhead nevű zenekarról, hogy rajtuk nem fog az irónia. Persze, ezt úgy gondolják, hogy a Motörheadnek köze nincs az iróniához. Ha-ha-ha! Pedig dehogynem, a Motörhead maga az irónia.
A ’45-ös születésű Lemmy Kilmister, a zenekar motörja tűzközelben élte át a rock and roll eddigi ötvenakárhány évét. A Fehércsíkláz című önéletrajzi izéjében viccesen jegyzi meg, hogy ő még élt 8-9 évet úgy, hogy nem volt olyan, hogy rock and roll. Tíz évesen azonban még látta élőben Buddy Hollyt, és a korszakból a másik nagy kedvencemről, Eddie Cochranről is csak annak halálos autóbalesete miatt maradt le. Állandó hétköznapi munkája sohasem volt, a Motörhead ’75-ös megalakítása előtt élte a háború utáni fiatalok aranyéletét, gitározott pár ismeretlen bandábanban és a némiképpen ismertebb Hawkwind nevű pszichedelikus zenekarban. Utóbbinak köszönhetően szerepelt az NME címlapján is, annak ellenére, hogy nem ő volt a zenekar frontembere, vagy ahogy ő írta, ez nem is az ő zenekara volt. Lemmy idén szenteste lesz 65 éves, a zenekarnak már annyi jubileuma volt, hogy felesleges is megemlíteni, hogy éppen 35. éve működik megállás nélkül, folymatosan turnén vannak és az is természetes, hogy szeptemberben jön a 21. stúdióalbum.
Oké, rendben – mondod, de hol van ebben az irónia? Igen, bár gondolhatnád, e azért jogos a kérdés. Mára rock and roll korai nagy zenekarai és alakjai egytől-egyig feloszlottak, meghaltak, van hosszabb-rövidebb szünet után lehiggadva nosztalgia-turnékból csodásan éldegélnek. Ha lehet hinni a Pina nevű zenekarnak, akkor még maga Johnny Rotten is az Alpokba jár síelni, Ozzyt pedig szerintem te is láttad a tévében, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Egyedül Lemmy maradt meg, mint egy élő monolit. Nála a magánélet és a nyilvánosság közt elmosódik a különbség, valahogy úgy, ahogy a metasztárként aposztrofált Lady Gaga is próbálja igazgatni a maga pályaívét. Lemmy esetében nem beszélhetünk egy hosszúra nyúlt fiatalkorról, sem pedig egy a múltjából élő öregemberről. Vele szemben megválaszolhatatlan a kérdés, hogy ezt most a komolyan gondolja, vagy sem. Vagy komolyan vesz, egy általánosan komolytalannak elfogadott életet? Passz.
Bár szokták a zenekart a motoros szubkultúrákhoz kapcsolni, de igazából a Motörhead, – ami amúgy a speedfreak szinonímája az angol szlengben, nem pedig valami motoros dialektusból kiemelt terminus – szóval a Motörhead inkább pusztán csak a rock and roll-életérzés esszenciája, minden sallang nélkül. Ugyanígy műfajilag is elhelyezhetetlen a zenekar. A metáltól a punkig, sok egymással is ellentétben álló műfaj képviselőinek egyaránt fontos hivatkozási pont a Motörhead. A Hegyaljás koncert előtt – amiről mindjárt szó lesz – például látni lehetett a Pozvakowski és a néhai Böiler zenekarok tagjait, valamint ha a tankcsapdás Lukács Laci és Ganxsta Zolee nem épp az EFOTT-on szaroztak volna, akkor ők is a VIP-ben rázták volna az öklüket. Csak, hogy pár hazai példát említsek. Bár a rock and roll műfajilag az ötvenes évek rockzenéjét jelöli, amihez viszonyítva a Motörhead inkább heavy metál, a Motörhead mégis annyira origó-pozícióba keveredett az évtizedek alatt, hogy úgy öleli fel az egész rocktörténelmet, hogy annak egyetlen vonulatának se volt igazán emblematikus zenekara. Ahogy a Motörhead Lemmy, – mert az évek során lecserélődő emberek is csak őt körvonalazták, – úgy a Lemmy a rock and roll, mert eddig csak róla nem bizonyosodott be, hogy nélküle is működik ez a csodálatos dolog.
Döntse el mindenki magában, hogy ezt most komoly, vagy sem:
A zenekar Hegyaljás fellépésén természetesen semmi nem történt, ami ne történne meg minden egyes Motörhead-show-n. Kiáll a zenekar a színpadra, Lemmy bemutatkozik: „We are Motörhead, we play rock and roll.” Majd jönnek a számok egyenletesen minden évtizedből, szinte valahány albumról előkerül egy-egy darab. Féltávon a mester megkérdezi, hogy szeretnénk-e, hogy még egy kicsit hangosabban játsszanak – eleget téve a legendának, miszerint a Motörhead a világ leghangosabb zenekara. Később lányokat invitál az öltözőbe. Közben mennek a számok, okosan úgy rakosgatva egymás után, hogy a záró Overkillre mindenki elvessze az eszét. Majd miután letettek valamit, ami valahogy nem a rocktörténelem darabja volt, hanem az egésze, amit mi még csak néztünk, mint a hülyék, ők már a lányokkal voltak hátul az öltözőben, majd gondolom, hamar szálltak is vissza a turnébuszra, és irány a végtelen.