Az Arcade Fire új lemeze, a Suburbs egy otthontól otthonig tartó végtelen road movie átfordítása a könnyűzenei formanyelvre. Számról számra haladva próbáljuk végigjárni a végigjárhatatlan utakat, bemutatva a 2010-es Év Lemezét.
A lemez nyitódala rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol azt a zenekar első lemezének záródala vágta el. „Alice died / In the night / I’ve been learning to drive / My whole life / My whole life / I’ve been learning” – énekelte Régine Chassagne az In the back seatben, most pedig a zenekar magjának másik fele, Win Butler kezdi így az aktuális lemezen: „In the suburbs / I learned to drive / And you told me / I’d never survive / Grab your mother’s keys / we’re leaving.” A metaforika tehát a régi, a zene viszont meglepőn egyszerű, ez már nem a Funeral szürreáliába fokozott feszültsége, se a Neon Bible monumentális világkritikája. A Suburbs lötyögős melankóliájában már a múltra visszapillantó ember nyugalma a súlypont, akörül csilingel az egyszerű, repetatív zongoratéma is.
Mivel az első szám amolyan proustos „back in time”-nóta volt, igazából ez a lemez kezdődala, ahogy a koncerteken is ez a nyitódal. Két dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik a Goriot apónak az a jelenete, amikor Rastignac azt mondja, hogy „mi következünk”, a másik pedig az, hogy a finoman torzított basszusgitár épp úgy lüktet, ahogy akkor éreztem, és – na jó – még érzek most is, amikor belevágunk a haverokkal az éjszakába. Ez a két gondolat össze is foglalja a dal beavatás-metaforikájának két oldalát, amelyben észrevétlenül eljut a dal a tetőpontig, a lírai hős pedig odáig, hogy végre kimenjen a nagybetűs világba. („Now I’m ready to start / I would rather be wrong / Than live in the shadows of your song / My mind is open wide… And I’m sure you opened the door / To step out into the dark.”)
A Modern Man a lemez talán legegyszerűbb és legfurább dala egyszerre. Egyrészt tipikus két és fél perces könnyed poszt-punk dalnak tűnik, közben dupla olyan hosszú. Másrészt meg van egy fura billenés a ritmikájában, nem tudom, hogy a modern emberi lét ürességéről szóló dalnak az a sora, hogy: „Like a record that’s skipping … And the clock keeps ticking” mennyire direkten kacsint vissza a zenére úgy, hogy közben a témából se esik ki, mindenesetre nem ez az egyetlen momentuma a Suburbsnek, amikor a zene és a szöveg fúziós összejátékba keveredik.
Az Arcade Fire-t szokás a furán csengő barokk pop kategóriába sorolni, ezért nem is értettem, hogy miféle vicc lehet az, hogy az Arcade Fire csinál egy Rococo című számot? Meg egyáltalán mi az a Rococo??? Végül, a számot végighallgatva se jutottam többre, legfeljebb annyira, hogy valami nagyon idegen dolgok történnek kint: „(The modern kids) using great big worlds that they don’t understand / The say: Rococo, rococo…” majd „Oh my dear god what is that horrible song they’re singing” – majd a refrénnél egy horrorfilmes hangeffektel felállítja a dal az ember hátán a szőrt. Amúgy az album látszólagos csupaszsága ellenére, szinte valamennyi dalban van valami elektronikus disszonancia, vagy akár csak szimpla kieg. Érdekes, hogy ezek a egyszerű elektronikus hangok mennyire kompatibilisek a mitologikus témákkal. A Knife új lemezében, a Tomorrow, In Yearben is az a legérdekesebb, hogy mennyire (kultúr)ember-előttiként tud megmutatkozni az elektronika. Erről F. Kittler és jónéhány nálam avatottabb ember biztos sokat tudna mesélni, de most jöjjön a következő szám, végre Régine énekével.
Az Arcade Fire-t elsősorban Régine és Win párosa határozza meg. Több kritikus is megemlítette, hogy az főleg új lemezen, mintha Régine el lenne nyomva párjával szemben. Való igaz, hogy Win énekel a lemez majd 90%-án, azonban Régine kapta a két legütősebb dalt, valamint koncerten is ő az, akire nem vonatkozik az aktuális uniformis. Mert érdekes módon, az Arcade Firenél minden albumhoz tartozik egy színpadi kompozíció is. Az első album idején, lévén az ősök elvesztéséről szólt a dal, a tagok még utoljára felvették az ünneplő, azaz alkalmi ruhájukat, a Neon Bible idején már neonszínű csíkokkal díszített fekete ruhákban hirdették tanaikat. Most pedig a lemezborító égboltjához hozzáöltözve, rózsaszín és kék mintás ruhákban lépnek fel, ami hol kockás ing, hol átmenetes megoldással nyomott póló, valamint szinte valamennyi tagnak fel van nyírva a haja. Ez a hegedűs lánynak rettentő jól áll, Winnek mondjuk kevésbé, – mint a Neon Bible idején viselt Adys megoldás, – de ő a vezér, így neki példát kell mutatni. Egyedül Régine az, akire nem vonatkoznak ezek a szabályok, aki flitteres, csilli-villi ruhában mosolyoghatja végig a koncert azon részeit, amíg Win énekel. Az aktuális színpadkép tulajdonképpen két elemből áll, egy autósmozi-vászonból, ami egyszerre a múlt és kivetítőként annak színrevivője is, másrészt pedig egy focistadionok világításához használt lámpa is teljesít a kivetítőhöz hasonlóan kétirányú szolgálatot: egyszerre, mint fétistárgy, és mint használati eszköz – mint lámpa – szerepel. Ja, igen, a dal! Az Empthy Room a lemez talán legpörgősebb darabja, sodró hegedűkkel, hermeneutikailag korrekt és gyermekien bájos refrénnel.
Egy kritikában azt olvastam erről a dalról, hogy az Arcade Fire ezzel a dallal mutatta meg a Hold Steadynek, hogyan kell Springsteen-dalt írni. Habár azzal nem teljesen értek egyet, hogy az Arcade Fire erre a lemezre indie rock-zenekarból nagybetűs rock zenekarrá vált volna. Az azonban vitathatatlan, hogy az Arcade Fire annak ellenére, hogy kanadai zenekar, most egy springsteenesen amerikai lemezt készített. Arra talán a következő sorlemez adja meg a választ, hogy az Arcade Fire tényleg nagy rock zenekarrá egyszerűsödik, vagy pedig egyszerűen a lemez témája igényeli most épp ezt a megszólalást. Én az utóbbira teszek, szerintem ezt némiképp alá is támasztja az a megfigyelés, amiről a Modern Man kapcsán is írtam, miszerint a zene ezen a lemezen nem önmagáért olyan, amilyen, hanem egy nagyobb koncepciónak van alárendelve.
Az Arcade Fire házi mitológiájának, az autós motívumok mellett talán legfontosabb ismérve a fény és sötétség szimbolikus ellentétpárja, vagy mint itt, az átmenete. Az első rész amolyan lírai felvezetése, szituálása a másodiknak, valamint az albumnak az egyetlen dala, amelyben Win és Régine duettet énekelnek. „Strange how the half light / Can make a place now / You can’t recognize me / And I can’t recognize you” – szól a dal legmegkapóbb része. Érdekes viszont, hogy koncerteken viszont csomó dal van, amit többé-kevésbé közösen énekelnek. Ez is alátámaszthatja azt, hogy Régine viszonylagos másodhegedűssége szintén a koncepció része, mintsem alulpreferáltság. A No Celebration alcímű második rész meglepő módon alátámasztja a zenekarnak azt a kijelentését, miszerint Neil Young mellett a Depeche Mode inspirálta őket a Subers dalainak megírása közben. Habár nem szeretem a Depeche Mode-ot, mégis örülök ennek az érintkezésnek, mert ami nekem kicsit visszásnak tűnik a DM nem egyszer prófétikus beütésű szintipopjában, az a Half Light epikus második felvonásában nagyon jól összeáll az otthonkeresés és/vagy az örök bolyongás himnuszává.
A lemez és az ouvre egyik központi darabja. A lemeznyitó Suburbsnek a kibontása, most az oldó zongoramotívum nélkül, sokkal zaklatottabban. Az album több dala mellett visszanyúl többek közt a Funeral lemezen lévő szomszéd-kvadrológia Tunnels című részéhez is. A zenekar metaforikus, mágikus realista tipológiája szerint, míg alszunk, az utak, amiket megtanultunk, felcserélődnek, a barátaink, akikkel a zene volt a közös pontunk (And now the music divides / Us into tribes), levágatják hajukat és soha többé nem látjuk őket. (You grew your hair so I grew mine … You cut your hair / We never saw you again).
Májusban újra kezdjük, kántálja a zenekar eddigi legdühösebb száma, mert az élet újrakezdés. Just the punk’s not dead.
Több helyen is olvastam, hogy a Suburbs legnagyobb hibája, hogy túl hosszú, több mint egy óra, és, hogy sokkal jobb lemez lehetett volna, ha néhány számot lehagynak róla. Sejtésem szerint a Sprawl I. és a Half Life I. felvezető dalok mellett ez a két dal közül kerülne ki az a lehagyandó néhány. Tény, hogy egyik sem az az echte kislemezdal, de mivel a Who Quadrophoniájával mérhető, minimum generációs konceptlemezről van szó, ezért nem úgy kell mérni, mint mondjuk egy Black Lips-cédét, aminek tényleg az a mércéje, hogy hány koncerten jól kiabálható szám található rajt. A Wasted Hours fontos dal itt, mivel – remek buszmetaforájával (We’re still kids in buses longing to be free) – a Month of May antitézise, és egyben út a Deep Blue bölcs szintéziséig. És rögtön itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy egy bekezdésen belül megcáfoljam magam: a Deep Blue a szöveg témájából refrénné tett könnyed lalalalázásával igen is, lehetne kislemez.
Dinamikájában a 2004-es Rebellionhöz hasonló, ideges antihimnusz a rohanó világról, az örök várakozásról (sorbanállásról), tetőpontig játszva a Modern Manben elkezdett tematikát.
A Sprawl-dalok, a Half Light-dalok tipológiai párjai. A „sprawl” valami olyasmi átmeneti, slumos terület, ahol összeér az, amit mi külvárosnak és a kertvárosnak hívunk – az értelmező szótár szerint. A Half Lighthoz hasonlóan itt is egy lassú és egy szintipopos tempósabb dal van, de közben viszont a visszájára fordult minden. A nagyvilág a fényekben már sokkal kisebbnek tűnik, a plázák sorai már olyan természetesek, mint maga a természet, és már az elhagyott múltbéli otthon tűnik fel sötétnek, szemben azzal, amit a Ready To Startban és később a Half Lightban is láthattunk. („Living in the sprawl / Dead shopping malls rise like the mountains beyond mountains / And there’s no end in sight / I need the darkness, someone please cut the lights.”) És itt értünk körbe. Újra biciklin ülünk, és amikor a rendőr megkérdezi, hogy hova-hova ilyen későn, meg merre is lakunk, akkor nem tudunk válaszolni.
„Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling
Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling again”