Módosítószók, hogy halljál

Hawaii bennszülöttek jönnek, együtt rázzuk a zenére.

Hol van már az a jó érzés, hova is tehettem…túrom a táskám, hirtelen milyen mély lett, el sem éri a kezem. Meg kell lennie, biztos csak elcsúszott…aztán valamibe sikerül belekapaszkodnia az ujjaimnak. Húzom, nem eresztem, tűrhetetlen, akkor beledugom a fejem akkor!

Leskelődöm a táskámban, pont akkora méretű, mint a fejem, éppen, hogy csak tudom mozgatni. Jobbra eléggé nehézkes, mindig fennakad a hajszálam a cipzárra. Lécci nyissátok már föl a villanyt! Kösz. Megvan a hiba, a gondom még egy pár ujj volt. Próbálnék megszólalni, hogy héj, akkor már tisztázzuk a helyzetet. De csak pofoz, csapdos ez az eszeveszett kéz a táskámban. Kihúzom a fejem, hát ebből elég lesz. Becsúsztatom akkor az ujjaim, szépen óvatosan, közben kilóg a nyelvem is a koncentrálástól. Az étteremben meg mindenki engem figyel: zsuzsi épp a retiküljével vív sorsdöntő harcot. De minden rendben lesz, pánikra semmi ok!

Szóval ott tartok, hogy kéz be, figyelj, készülj…aztán meg elkaptam! Erősen markolom, szorítom azt a bizonyos kezet, ez több minden szkandernél. Húz, húzd, húznám, már érzem, jöhet, készen állok a fogadásra. A lábammal a falon támasztom magam, közben ordítok, ember, épp a boldogságomért küzdök! Az ásványvizet vénásan pótolják, de ez nem elég a nyüszítésemhez, már lassan ugatnom kell, úgy érzem.

Mesés harcom lassan a végéhez ér, már kikandikálnak a barna táskából a pirosra festett férfi körmök, torkom szakadtából nyögöm, hogy gyere! Ez az, vessző, kint van! A talált boldogság megszerzése után rothadó tejjel koccintunk. Hm, fincsi! De csak lebeg, világtalanul, holott én is vak vagyok egy pillanatig. Dobok rá egy pokrócot, aztán összecsomagolom és finom díszes ünnepi dobozban rejtem el. De előtte még:

A kezet épp rázom, a fotósok hada ellep ebben az ember feletti pillanatban. Apu megnyugszik, hát kislányom ez azért szép szülés volt, csak az a baj, hogy nem vettük fel videóra!

– De hát apu! Nincs is kameránk!

 

Előbb a tánc és aztán a zene

 

Vettem egy fúrót. De nem ám rózsaszint, ez fekete volt zöld sávokkal a fogó részénél.

Csak belépdeltem az üzletbe, ráböktem egy ilyen masszív kis szerkezetre és már dobták is a kosaramba. Sorakozás közben jutott eszembe, hogy szögek híján maradtam továbbra is, ezért mindenkit félrelökve visszabaktattam és 2 évre elegendő mennyiséggel felpakoltam magam. Újrasorakozásom közepette döbbentem rá, hogy nincs is otthon falam…

Mindegy is, felhúztam egyet (mert visszamentem az üzletbe még téglákért és cementért). 1 hónapos késéssel tudtam csak felfúrni a képeket a kék színre mázolt építményemre. Precízen, kimérten, pontosan helyeztem el a fotókat magamról, amikor eszek, nevetek, családdal, barátokkal, meg ilyenek. Fáradtan ugyan, de magammal 1OO%-san megelégedve mentem ezek után aludni.

-Úristen, bombáznak!

A párnámat a fejemre húztam, s úgy remegtem végig tovább az éjszakát. A lövöldözések aztán elcsitultak. Lévén, hogy egyedül voltam itthon, még a telefonért is nekem kellett kimásznom, ezért nagyon óvatosan és lassan kibújtam a rejtekhelyemről. Már világos volt, olyan öt és félhat között, mikor még megfordulok egy utolsó álom erejéig a vekker bántalmazása előtt. Körülszaglásztam. A szagok a legfontosabbak. Halottaknak nyomuk sem, a bombázástól pedig nem siketültem meg. Üvegdarabok a padlón, én meg végigsétáltam rajtuk mezítelen lábbal az ágyból kikelve pizsamában. Nem is fájt, csak…

A lakás rendben volt, semminek nem esett bántódása (csak újból ellopták a képzeletbeli panda macimat) kivéve az újonnan felszerelt képeknek. Fotók hevertek szanaszét a parketton, az arcomat a földhöz verték. Hoztam a partvist, felhúztam egy mesés zoknit és restauráltam a falam környékét. Mindent visszaszereltem, gond egy szál sem volt.

Azután újabb éjszakába indultam bele. A szokásos húsz forgás után gondolkodás közepette kapcsoltam ki magamat. De megint felriadtam, hasítottak, csörömpöltek, minden röpködött a lakásban. Felpattintottam a villanyt, láttam, megint csak a rólam készült képek potyogtak le. Másnap tettem egy próbát: összegyűjtöttem a régről készült fotókat, s csak olyanok kerültek fel, amelyeken nem is vagyok rajta. Rákacsintottam arra a szerzeményre, amelyen anyu csücsül, mikor még a 9O-es években együtt nyaraltunk. Tökéletesen megelégedve indultam el az ágyba este. Rövidzárlat, gyenge érzékelés, vésztartalékok.

Jaj, de aztán megindult minden, mozgott a föld, rázkódtak a bútorok, zaj, a konyhában a tűzhelyen felforrt a víz önmagától, s én meg úgy szédültem, amikor alacsony vérnyomásom miatt hallucinálok. Kapaszkodtam abba, ami még nem dőlt el, s a csuszamlásoktól és az ijedségtől úgy remegett a kezem, hogy én is csak elmosódva láttam. De mindegy is, véget ért. Reggel, mikor felhúztam a redőnyt és beszivárgott a Nap, körbeforogtam a törmelékek között és láttam, hogy a falam sértetlenül áll tovább az ép képekkel együtt. Még a fúró is megsemmisült.

 

Vélemény, hozzászólás?