Pszeudó-nosztalgia: Pavement és Kiss

21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 

Utóbbi hetekben két koncerten is jártunk Morrisszal, május 21-én a Pavementet néztük meg Bécsben, rá egy héttel pedig a Kisst Budapesten. Nekem a Pavement volt fontos, hogy lássam végre. Két éve, amikor beleszerettem a zenekarba, még azt tervezgettem, ha egyszer az életben még összeállnak, akkor akár Amerikába is elmegyek, hogy lássam őket. Aztán a 2009-re tervezett coachellás visszatérés ugyan elmaradt, helyette azonban egy komplett nosztalgia-turnét jelentett be a zenekar 2010-re. Morris a Kisszel volt úgy, hogy egyszer meg kell nézni az ha már erre járnak, mert „kurva viccesek”. Így aztán testvériesen elkísértük egymást a két koncertre.

 

A Pavement a bő tíz évvel ezelőtti feloszlása óta mára a klasszikus jelzőt is elnyerte a kultikus mellé. A kilencvenes években a Pavement volt az a zenekar, amelyik a punk-pusztítás utáni gitárforradalom vívmányait, nevezetesen a Sonic Youth-féle sikálós, zajos gitártémáit és az első két Pixies-lemez derűs, lendületes poprockját beach boysos lazasággal és eleinte Fall-os absztraktsággal keresztezve lett szinte kötelező hivatkozási alap a mai Pitchfork-univerum gitárzenekarai számára.

Öt lemezük jelent meg. Ezek közül a legelsőt, a Slanted & Enchanted-ot simán ki lehetne jelölni minden idők legjobb lemezének, annak első számát, a Summer Babe-et pedig minden idők legjobb dalának. A Crooked Rain, Crooked Rain-re a Pavement potenciális slágerzenekarrá lett, de hiába a könnyed Cut Your Hair, hiába az üde Gold Soundz, a szélesebb áttörés elmaradt. Ugyanakkor visszatekintve kicsit talán visszalépésnek is tűnik ez a lemez az első valószínűtlenségükben tökéletes dalaihoz képest. A zenekar válasza a helyzetre, a kimerítően hosszú, de még mindig csomó tökéletes dalt tartalmazó Wowee Zowee lett. Azt hiszem, Mark Ibold basszusgitáros mondta egy interjúban, (Bob Nastanovic volt az – a szerk.) hogy ekkora érett össze igazán a zenekar, és bizonyos értelemben ez lett a zenekar legjobb lemeze. Hát, ez kívülről kicsit máshogy jön le, de ahogy nekem, úgy neki is igaza lehet, ahogy Morrisnak is, akinek a zenekar negyedik lemeze a kedvence, a Brighten The Corners. És nem a Stereo, vagy Shade Lane című minden eddiginél rádióbarátabb dalok, hanem a Passat Dream és a Type Slowly és ezekhez hasonló chill-outosabb témák miatt. („A Blue Hawaiian is ilyen még.”) Az utolsó, már az oszlást sejtető Terror Twilight-ról viszont nem hallottam senkitől még, hogy kedvence lenne. Ezen néha olyan unalmasnak tűnik a zenekar, mint néhány követőjük később, aztán a legvégén a vicces Carrot Rope-pal azért jelképesen kacsintanak egyet zárásként.

 

A zenekar a korai youtube-videók alapján iszonyú jónak tűnt élőben, azonban a 2010 turnéról készült felvételek csak egy korrekt zenekart mutattak inkább. Persze, a kézikamerás felvételeken sokszor pont a koncertek dinamikája veszik el. Ugyanakkor bizonyos esetekben éppen a telefonnal rögzített felvételek adják vissza legautentikusabban az eseményt. Féltem is kicsit odaúton emiatt, de Morris mondta, hogy ne parázzak, majd ő kér számokat, aztán rendben lesz minden. Toltunk kapunyitás előtt azért az izgalmamra testvériesen két-két Weisenburgert a Gasometer tövében, aztán irány az Aréna névre keresztelt, koncertkomplexummá alakított gyárépület. Előzenekarról nem tud senki, mint kiderül azért, mert csak egy idétlen dídzsé tolat néhány divatos dalt, aztán kisétál a színpadra Bob Nastanivic ütős-énekes, Mark Ibold basszusgitáros, Steve West dobos, Scott Kannberg gitáros és végül maga az indie-atyaúristen: Stephen Malkmus, fogai közt egy műanyagpohár valamivel hátradől, fele cucc a kockásingre borul, ráakasztják a gitárját és már kezdődik is a Silence Kit, amit én is mindig a setlistként vízionált playlistjeim elejére szoktam tenni. Aztán Stereo, majd a zenekar talán legjobb „bé oldala”, a Frontwards. Tökéletes minden, talán a kopaszodását sapkával álcázó Kannberg mozog csak öregesen, valamint az ő dalaiből hiányzik valamelyest a lendület, így a Date w/Ikea pl. elég lapos lesz sajnos. A többiek azonban mint a korai videókon, Malkmus pedig még azon is túltesz. Mintha az amúgy is irononikus hangnemben kommunikáló zenekar tíz évvel a feloszlás után már csak még egy ironikus csavartól indulna be igazán. Malkmusról már nem lehet tudni, hogy még mindig a komolykodó rockerek pózain röhög, vagy azon, hogy ezen röhögött anno, mindenesetre már-már egy retardált zseni benyomását kelti hülye pózaival, a háta mögött pengetésekkel, meg ahogy dobálja, pörgeti maga körül a gitárjait. Ennek ellenére az egész produkcióban valahol megvolt az az őszinte szenvedély, amit – őszintén – én nem is reméltem ettől az egésztől. Most itt a villanykörteláncok fénye alatt bizonyítja a zenekar, hogy a pátosz és az irónia bizony nagyon nagy pajtások tudnak lenni. Egyszer aztán, amikor azt mondogatom magamnak, hogy „itt vagyok, geci, el se hiszem…”, akkor hirtelen Morrist hallom: „Hey Stephen, play the Type Slowly!” Erre Stephen: „No way” – aztán Morris ki is ment cigizni, „vele nem szórakoznak”. A Type Slowly helyett jönnek sorban a slágerek, majd valamikor a főblokk vége felé a Summer Babe is, amiről nincs is mit mondani és nem is lehet, csak katt IDE. Utána a gyönyörű Here, majd a ráadásban Nastanovic a merchandise-os lánnyal keringőzik egyet a We Dance-re, aztán Elevate Me Later ésatöbbi ésatöbbi, mint a mesében – közben annak örülök, hogy Morris elhúzott, mert nem szeretem magam ennyire jól érezni ismerős mellett.

 

Egy héttel később a Papp László Aréna előtt ütközünk Morrisszal, ilyen prosztó rockernek adta ki magát, rojtos bőrkabát, cowboy-csizma, el lehet képzelni, még egy rőzseparóka is volt rajta. Kiss-maszkot nem akart festeni, mert az a koncert napján úgyis nagy divat, úgyhogy inkább ebben a szerkóban szekálta a csöveseket, akik 5000-ér kinálgatták a jóég tudja honnan szerzett jegyeiket. Így se igen kapkodták a belépőket. Mindegy, legközelebb, ha valami olyan zenekar lesz, ami féláron beleférne és sejthetően nem lesz teltházas, arra majd kinézek próba-szerencse alapon. (pl. Placebo, szeptember 15. – a szerk.) Bár kevés az ember, de azért néhányan Kiss-maszkban tolják, pont annyian, hogy már és még ciki legyen. Két-két Kőbányai után rászánjuk magunkat, hogy bebattyogjunk. És éppen az első szám elejére érünk be, az új lemez címadó dalára, a Modern Day Delilahra. A Kissben anno még meg volt a szándék, hogy valamerre kilépjenek a maguk kalickájából, próbálkoztak diszkóval, kipróbálták arcfesték nélkül, de mindenki maszkban akarta őket, hogy játszák a partizós rock and rolljukat. Ők pedig beadták a derekukat: „You want the best, you got the best”. Most itt vannak hatvan felett, csináltak egy huszonvalahanyadik, a korábbiaknál semmivel sem gyengébb lemezt, hogy annak apropóján újra megkerüljék a Földet. Mivel nagyjából századszorra játszák ugyanazt, ezért igazán nincs is tétje a koncertnek, megy is minden olajozottan. A főblokkba talán tehettek volna több nagy slágert, mert ekkor néha csak a show vitt mindent. Fura világ lehetett, amikor ezt többé-kevésbé igazán kajálták az emberek, de mára egész biztos, hogy nem veszi senki se komolyan a zenekart. Hogy is lehetne komolyan venni, amikor a basszusgitáros miután vért hányt, felrepül a refrektorok közé és elénekli az Az a szép… kezdetű dalt? Az egyik ilyen üresjáratban megfogalmazódik bennem egy elmélet. Lehet, hogy a Kissnek, a hasonlóan egyarcú Ramoneshoz, be kellett volna érnie a tornacipő-bördzseki minimál R&R-imiddzsel, mert az olyan dalok, mint a Love Gun, a Detroit Rock City, a Rock And Roll All Night és hadd ne soroljam tovább, szóval ezek a dalok teljesen megállnák a helyüket enélkül a fantáziafigurás hülyeség nélkül is. Valószínűleg anno kisebb sikerük lett volna, viszont mára, mint az AC/DC-t, többen vállalhatónak tartanák őket, és nekik se kéne estéről estére felkenni magukra azt a szar festéket, meg felvenni ezeket a katasztrófális ruhákat. Akik így is jelen voltak, azok viszont nagyon ették az egészet – ez tény. Végül a ráadásra már csak sláger maradt, így le is szálltam erről az imént meglibbentet gondolatról és csak simán jól éreztem magam. Ahogy kiértünk a sportcsarnokból Morris csak ennyit mondott: „Ez kurva jó volt.” A hangsúlyt nehéz érzékeltetni, de azzal együtt igaza volt.