Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek…
Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek. A Rosa Parks elvileg experimentális és/vagy posztrock zenét játszik, míg a Sunny Day in Glasgow, szintén elvileg, úgymond cipőbámuló dreampopot némi ambient-hatással tovább oldva. Azt hiszem, éppen Adorno mutatott rá, talán a balladával kapcsolatban, hogy a popzene mennyire hanyagul értelmezi a fogalmakat, de gondolhatunk a romantikus jelző használatára is. Nos lemezen, vagy bizonyos értelemben valószínűleg tényleg igazak a fenti jelzők a két zenekarra, koncerten azonban, főleg a Sunny Day in Glasgow, egész más arcát mutatta.
A Rosa Parks pár perccel kilenc előtt kezdte el húsz perces, három vagy négy számból álló műsorát nagyjából húsz ember előtt. Korábban egy szintén három-négy számos kislemezt hallottam tőlük, akkor, bár elismertem, hogy hangulatos anyaguk van, kicsit unalmasnak találtam zenéjüket. Egy tipikus posztrock kiadvány volt, epikusan építkező struktúrákkal, vihar előtti, borongósan araszoló gitártextúrákkal, majd, ahogy illik, zajviharba torkolló tetőpontokkal. Koncerten aztán meglepő módon kelt életre a zenekar. A főzenekar felől nézve is stílusos esős intró után kezdtek bele a műsorba, ami az első pár percben vegytiszta posztrocknak tűnt, minden extra nélkül, kicsit olyannak, mintha próbálnának találni egy olyan esszenciális dalt, mint amilyen a Pozvakowski Testerje például, vagy biztos lehetne mondani emblematikusabb posztrock-slágert is. Aztán – valahogy a némiképpen a posztrock-szabályokkal keresztbe kezdett el működni a produkció. A posztrock zenekarokkal szemben általában az az elvárás, hogy adagolják csak szépen a hangokat, a vizuális részt meg majd elviszi a vetítés, aztán minden jó. A Rosa Parks négy zenésze azonban kiált az üres, megvilágiított szinpadra, és saját energiájukból helyettesítették a vetítést. A két szélen álló gitárosok amolyan Sonic Youth-os gitárharcosként tették oda magukat – habár a zene közel se volt olyan kisérleti mint a SY-nál bizonyos esetekben – hol komoran nézve a bontásokat, hol a húrokat tépve, a tengelyben pedig a hatalmas basszusgitáros, mint egy néma frontember bólogatta az elmondhatatlant. Lehet, csak én magyarázom bele a basszusgitáros punk/hc-s gyökerei miatt, de a vihar utáni kiállásoknál néha olyan alapot tolt a puffogó lábdob alá, hogy az inkább volt valami tüntető masírozás, mint elszállás. Náluk – a koncert tanúsága szerint – a műfajból adódó „távlat a világtól pozíció” inkább néma sztrájk, vagy kívülről meglátott elmondhatatlan vízió, mintsem álmodozás. Tudtommal a zenekar, szemben a posztrockot egy absztraktabb megközelítésből játszó, szintén győri Pozvakowskival, egy szerves fejlődésen keresztül – nem előzetes megfontoltságból – vált majdnem teljesen instrumentális zenekarrá. De csak majdnem instrumentálissá, hiszen egyik szám közepén elhangzott egy nagyon hatásosan elhelyezett mikrofon nélkül, kórusban kiáltott „hejj”.
Szerintem, nagyjából fél úton van a Rosa Parks egy érett, egyedi produkció felé, a kérdés csak az, hogy stúdiófelvételekre mennyire tudják visszaforgatni a koncertek energiáját, valamint az, hogy el tudnak-e indulni egy némiképp ragadósabb zene irányába, vagy ezzel ellentétes úton, a klasszikus posztrock-formulát dekonstruálva, annak romjain ki tudják-e találni a maguk műfaját.
A Sunny Day in Glasgow név – holmi firkászok szerencséjére – jó kiindulópont lehet a zenekar megragadásához. „Vajon milyen a sok szomorúság közti rövid öröm?” A zenekar – ahelyett, hogy olyan felhőtlen dalokban mondaná ezt el, mint ahogy a jj-től kezdve, az Air France-ig megannyi svéd zenekar tette – egy disszonánsabb és megkapobb megoldást választott. A trillázó, popos vokálok köré kásás gitárfüggönyt és pötyögő effekteket húznak ellenpontozásként. A fenti képlet jó sok dreampopos shoegaze-zenekarra igaz lehet, a Sunny Day in Glasgownak azonban sikerült egy olyan egyedi értelmezést kivitelezni, amivel bekerülhettek az úgynevezett Pitchfork-univerzum fősodrába. Az ASDiG trükkje abban áll a főleg lineáris kiterjedéső zenéjükbe, csomó loopszerűen ismétlődő, maga körül forgó kis motívumot pakoltak bele. Ez a körkörösség elsősorban a két énekesnő, és az egyik gitáros vokáltémáiban figyelhető meg, de koncerten volt egy vagy két dal, amiben a basszustéma is ilyen volt. Ezektől a kis körkörösen működő izéktől válik rítusszerűvé az ASDiG zenéje, utalva – talán – a glasgow-i napok, ha ritkán is, de vissza-visszatérő jellegére, és összességében ezeknek a motívumoknak a zajos gitárokhoz disszonáns való viszonya adja meg a zenekar esszenciáját is.
A zenekarról érdemes tudni, hogy az első lemez után a társaság jó része szétszóródott, és Budapestre már a második albumon is közreműködő két új énekesnővel jöttek el. A tíz előtt kicsivel színpadra álló zenekar nagyjából úgy nézett ki, mint egy rajzfilm szereplőgárdái. Leghátul egy lenőtt hajú siheder püfölte az egyszerű dobfelszerelést, tőle jobbra egy csillogószemű Jonny Greenwood-karikatúra gitározott és nyomkodott különféle effekteket. A dobtól balra egy jószándékú colos élte ki magát basszusgitárján, előtte az apró indiánforma dalszerző-gitáros pengetett és egy kicsi ázsiai lány énekelt mosolyogva. A lánytól balra, egy bölcsészdíva énekelt, és ha a már említett srác gitározott, akkor néha az effektekkel is babrált, vagy csörgőzött.
A koncerten a zenekar valamiért visszavett a gitárok torzításából, így egy sokkal tradicionálisabb zenekar benyomását keltve, és kidomborítva a dalok klasszikus értelemben vett muzikalitását. Így olyan volt az egész, mintha sosemvolt tradicionális dalokat játszana egy randomra, de véletlenül tökjól összecastingolt csapat. A rövid műsorba, talán amolyan egyensúlykibillentőnek, vagy talán egyetlen közös popkultúrális pontként bevették a legendás Misfits nevű amerikai horrorpunk-zenekar Hybrid Moments című korai klasszikusát is. Ezen kívül fél órában és egy röpke ráadásban eltolták a fontosabb dalaikat, majd mire a kábé ötvenfős közönség felocsúdott már ott sem voltak a színpadon, csak némi napfény maradt utánuk a fülledt tavaszi éjszakában.
(Köszönet Andrásnak és Encinek, hogy adtak kölcsön a belépőre.)