.jpg)
Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.
Egy-egy újrakiadás, vagy válogatás ugyan megkapja a tisztelettudó figyelmet. Összességében mégis csend van a zenekar öröksége felett az utóbbi évtizedben. A grunge-éra nagy zenekarait a Pearl Jamtől a Stone Temple Pilotsig már rég eltemette a kritika, a tinik kockásinge alól is eltűntek a Nirvana-pólók, majd a kockásingek is, a Nirvanával kapcsolatban azonban valahogy elmaradt az elhatárolódás, ahogy az azóta felnövő generációk se gondolnak vissza a zenakarra rossz szájízzel – ha ritkán eszükbe jut. Ha néha feltűnik egy zenekar, amelyiket akár a Nirvanához is lehetne hasonlítani, akkor pedig rendszerint a Pixies, a Hüsker Dü, a Replacements, netán az R.E.M. kerül elő hivatkozási alapként, mikor melyiket kívánja a téma.
Kurtöt mintha halála után rögtön szoborba öntötték volna, és mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, felejtették el. Habár a korai Radiohead, vagy akár a kaliforniai poppunk-hullám nyomokban talán érintkezett a Nirvana-oeuvre-vel, mégis egész más inspirációk és – urambocsá – világszemléletek mozgatták a könnyűzene kinyíló világát. Aztán mit is tudott volna kezdeni Kurt, ez a frusztrált, elszigetelt csóka, vagy egy az ő nyomán továbbhaladó vonal az utóbbi tizenöt évvel? Vajon megtalálta volna a helyét a műfaji falak leomlása után, vagy a folkba menekült volna tiltakozásképpen? Erre csak az utókor tud válaszokat adni, ami megnyugtató ugyan nem lehet, érdekes viszont igen. Az alábbiakban, egy egynapos kutatás eredményeképpen, következik tíz olyan Nirvana-értelmezés, amelyek utakat mutathat a Nirvana felől és egyben vissza a Nirvanához is.
Bevezetőnek tökéletes a Placebo által a 2001-es Sziget Fesztiválra medley-ként aktualizált dal. Zongorás és rövid, de megkapó és forradalmi.
A soktagú zenekar pont úgy játsza a Lithiumot, ahogy az angyalok tolták Kurtnek közvetlenül a lövés után. Tuti imádta.
Modernizált hangzás, elektromos hegedűvel, a refrénnél zongorás kiállással. Nem jobb, mint az eredeti, persze – a polarizáltság felülírja az eredeti ösztönös zsongását – de még mindig az ötletesebb újragondolások közé tartozik.
Kurt flipperes pólóban szerepelt az In Utero borítóján. Cserébe a belassult hardcore-ban nyomuló zenekar pontosan úgy játssza az album nyitódalát, ahogy Kurt szerette őket.
Nem tudom mi ez a csapat lány, de tök bájos, ahogy három-négy lány vokálon viszi a Nirvana talán második legjellegzetesebb gitárrifjét. Az eredeti feszültség, persze, sehol, de ebben az esetben nem is hiányzik.
Most vagy az Animal Collective van valami módon rokonságban a Nirvanával, vagy tényleg nagyon jók, úgyanis ők rugaszkodtak el a most citált tíz zenekar közül legjobban az eredetitől, mégis ők maradtak a legautentikusabbak. Szerintem Kurtnek is ez lenne a kedvence.
A szinte ismeretlen popjazz zenekar egy táncolható, könnyed Nirvana-átirata miatt érdemel szót.
Jay Reatard korai, Kurthöz hasonlóan kábítószerekre visszavezethető halála mellett zenéje és nyughatatlan zsenije okán is párhuzamba állítható a nagy előddel. Ezenkívül ez a dal is ezt erősíti meg. Ahhoz a vonalhoz mit szólnátok, hogy Hüsker Dü – Nirvana – Jay Reatard – Wavves? Csak felvetésképpen, persze 🙂
Igen, igen: Egyszerű dal. Igazából csak a Polly verzéjének gitártámája maradt meg, de hát ezt kívánta a művészi szabadság. Tökéletes újragondolás.
Zárásként pedig következzen Patti Smith epikus Smells Like Teen Spiritje, okosan, a világ leghíresebb riffje nélkül: úgyis mindenki mellédzsú-dzsudzsuzza a szájával, meg a léggitárjával.
Nem isten voltál Kurt, és nem is a legjobb, csak egy fura srác, néhány olyan dallal, amik ma is kurva jók.