A homály szürke gomolyag; Vérvörös hegeimen

 

A homály szürke gomolyag

A homály szürke gomolyag
szemünkből lógnak fonalai
kemény, törődő szellő oldozgat
az istenek dörgő facsontjai
trapézokról lógnak

A homokra tépett levegőben
húsokra éhes keszkenő
sarló élesen lobogva
csípőt riszál a lágy szellő
forog a kés, csak forog
duzzadt patak a levegő

 

Vérvörös hegeimen

Vérvörös hegeimen
virágos szerpentin
barna szeszború
csorog fényszirmain

Felszakadt bőrszövet
rumláva patakok
Szentleplekre fröcskölt
szennyleves bánatok

Azúros vízesés hálóját olvasom
sorai zárt ajkak
vákuumos szóhalom

 

(Illusztráció: A view from the air of the Suwannee River delta)

(game off); (power off)

 

(game off)

5000 BTS hallgatja panaszos hangod:
a fájdalom rádiófrekvenciái
az utcák útkereszteződésekbe visznek
amelyek véletlen találkozásokat okoznak
szerelmek esnek
meg majd elválunk akár
egy utcasarkon
kitöröljük féltegetett SMS-einket egy
letünt korszak atavizmusait
hibára futott üzeneteid csengnek
pedig handsfree-vel járok
és megváltoztattam az életem kedves hah
ezzel az életmóddal így is mindig
magasforgalmi korlátba szaladsz

 

(power off)

mára ennyi
maradt még pár százalékom
aztán lemerülök a tudattalanba
aztán álomképek és -hangok jelennek
meg – személyiségem rossz fel-
bontású kijelzései:
a feszültségtől lüktető
basszusaim
– felhívom a figyelmed
ez nem az lesz amire vártál!
másfajta feltöltődések
szlogenek scriptek nélkül csupa-
rövidítéses üzenetek
üres válaszüzenetei

 

(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)

Kalligráfia – A szépírás haldokló művészete

Az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni egy eltűnőben lévő gyakorlat művelőjével, Salinger Dáviddal. Kalligráfusunkat „Manoeye” néven találhatjuk meg instagramon és facebookon, ahová feltölti elbűvölő munkáit .
Mielőtt rátérnék a beszélgetésünk tartalmára, szeretnék pár szót ejteni magáról a kalligráfiáról. A „kalligráfia” szó „szépírást” jelent, azonban mégsem csupán óvatosan leírt, arányos betűkről beszélünk, noha mind az óvatosság és arány fontos részét képezi a gyakorlatnak. Nem, a kalligráfia ettől jóval összetettebb dolog, amely különleges eszközöket és különleges képességeket igényel. Többezeréves hagyománya mára szinte teljesen feledésbe merült, ám mindenki ismeri és csodálja a múlt írásainak gyönyörét, a gótbetűk kielégítő kanyarait és az öreg oklevelek folyékonyan leírt, kurzív sorait. Hogyan lehet, tehát, hogy e gyönyörű, manapság is elismert gyakorlatot az enyészet fenyegeti? Beszélgetésünkben erre a kérdésre, miként sok másikra, megpróbáltunk választ találni.

„A Pilot toll a legjobb játék a Lego óta”

Salinger úr hat éve kezdett el foglalkozni a szépírás haldokló művészetével, és egyből beleszeretett a tevékenységbe. Életének épp egy nehezebb szakaszában járt, amikor kézbe vette első Pilot tollát, és egy egészen új, ismeretlen módon vitt vele tintát a papírra. Ez a kis hobbi hamar egyfajta meditációvá vált számára, és általa képes volt túljutni a nehéz napokon. Salinger úr ekkor már túl volt egy grafikus designer képzésen, így az íróasztali szórakozás nem volt idegen a személyétől, ám az a tapasztalat, amit Pilot tolla által szerzett, teljesen újszerűnek bizonyult számára. Azóta a szórakozás és meditációs szerep mellett a kalligráfia szinte az identitása részévé vált. Sehová sem megy el tolltartói nélkül, és minden egyes nap ír valami újat.

„Ma sem ettünk, de legalább firkáltunk”

Nem sokkal azután, hogy Salinger úr rátalált új szenvedélyére, a baráti köre is csatlakozott. Minden hétvégén írtak valami újat, ami éppen annyira volt remek gyakorlás, mint baráti kikapcsolódás. Eleinte mindenki csak saját kútfőből alkotott, ám idővel elkezdtek tematikusan írogatni.

Nagymama gyöngybetűi

Beszélgetésünk során feltettem a kérdést Salinger úrnak, hogy hogyan változott (ha változott) az általános íráshoz való hozzáállása. Válaszában elárulta, hogy amióta elkezdett kalligráfiával foglalkozni, jobban odafigyelt mások és a saját kézírására. Egy alkalommal, mikor nagymamája kamrájában járt, először vette észre, hogy milyen gyöngybetűkkel vannak megcímkézve a befőttesüvegek. Többé nem csak a szavak jelentését látta, hanem azok esztétikáját is. Idővel a kézírás kiszorította a gépelést az életében, és gyakran megesik, hogy barátaival nem gépelt szövegekkel, hanem lefényképezett kézírással vagy kalligráfiával kommunikálnak. Ezen kívül szívesen veszi igénybe a posta szolgáltatását is, és küld kézzel írt leveleket ismerőseinek. Kissé szomorú dolognak érzi, hogy a hagyományos levélírást felváltotta az e-mail, mivel egy igényesen megírt távirat sokkal intimebb és személyesebb, mint egy sztenderd betűtípussal legépelt üzenet a virtuális postafiókjában.

 

 

Varázskörök: kalligramok

Salinger úr idővel szerette volna a következő szintre emelni kalligráfiái megjelenését, és a különböző betűtípusok tökéletesítése után egy új technikára specializálódott: kalligramokra. A kalligram formába öntött szöveg, a kalligráfiában előszeretettel használt gyakorlat főleg az Iszlám világban, ám nyugaton sem ritka. A gyakorlat életre kelti a szöveget, szinte mozgásra bírja azt; ahogyan a mondatok nem sorokba rendeződnek, hanem különböző folyamokba, kósza vonalakba, geometriai alakzatokba. A szöveg már óvatosabb vizsgálat előtt is gyönyörködteti az ember szemét. Éppen ez a kalligramok hátulütője – hajlamosak vagyunk megakadni a formánál a szöveg elolvasása nélkül. Ne felejtsük el, hogy egy kalligram még mindig írás, és a leírt mondatok éppen annyira relevánsak, mint az alakzat, amelyben elhelyezkednek. Salinger úr legkedveltebb technikája, a köralakú kalligram, ikonikussá vált a munkásságában. Legyenek koncentrikus vagy kapcsolódó körök, a kiírt alakzat garantáltan elképesztő látványt biztosít. Kalligramjainak tökéletesítésében nagy segítséget és apadhatatlan inspirációt jelentett egy orosz kalligráfus, Pokras Lampas munkássága. Salinger úr nagy álma, hogy egy óriási kalligrammal egy egész tűzfalat beteríthessen valahol Budapesten.

Művészet-e a kalligráfia?

Mindazok után, amiket itt olvashattak, láthattak, meglepő kérdésnek tűnhet, hogy művészet-e mégis a kalligráfia. Valóban, a legtöbben úgy kezelik, azonban nem igényel a szépírás kitanulása különleges tehetséget, mivel a munka nagyrésze az eszközben rejlik. Feltettem tehát a kérdést Salinger úrnak, mire ő azt felelte: lehet művészet is. Vannak tagadhatatlan művészek a kalligráfia gyakorlói között, és vannak olyanok is, akik tagadhatatlanul művésznek gondolják magukat. Salinger úr nem tekinti magát művésznek, sem írásait művészetnek. Számára ez egy egyszerű hobbi, szerves része a mindennapjainak.

Megéri-e elkezdeni?

Mindenkinek ajánlott legalább kipróbálni a kalligráfiát! Egy Pilot tollhoz viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, és az interneten milliónyi képet, videót lehet találni, melyekből megtanulható az írás menete. Salinger úr is teljesen önképző módon tanult meg kalligrafálni az internetet böngészve, más alkotók munkáit vizsgálva.

Szeretnénk tehát minden érdeklődőnek ajánlani pár remek kalligráfust, akiket könnyen megtalálhatnak instagramon és/vagy facebookon:

Buzogány Dezső (@buzoganyd), magyar kalligráfus csoport, The Mínk (@them.ink) valamint ismét Salinger Dávid (@manoeye)

Ligia Keșișian: Breakfast in another bed

minden nap a reggelinél

szétszerelek egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat

és elrejtem egy csak általam ismert helyre

a szorongás akkora mint egy tömött lúd mája

 

 

 

 
  

minden

 

szétzúzódhat egy tigris gyomrában

és egy másik valóságban újra felbukkanhat

(nem is tudtam hogy kereslek)

és hogy mennyit változtam ez alatt a 7 év alatt

senki nem tudná megmondani

fald fel rejtsd el a szilánkokat légy férfi

(amikor a kezét a lábam közé tette

olyan volt mintha meg akarná tudni hogy mi vagyok

kislány vagy kisfiú)

 

ebben a házban

 

 

 

 

 

 

 

 

  aludtam

2.660 éjszakát megöltem 37 pókot

és egyedül cseréltem ki minden égőt

a fejem formája ott marad rögzítve

a párna memóriájában

 

mi a memory stickeken maradunk  
 (a szemed láttára öregedtem) 
meg DVD-ken amiket már egy laptop sem tud leolvasni

hogy is működnek az emberek vál(aszt)ásai

  
 (még láthatsz a vékonyodó bőrön át) 
mindent megtalálunk amire csak szükségünk van

 

  
a babaházban műanyag gyümölcsök

viasszal odaragasztva a színes asztalkákhoz

felelőtlen figyelmetlen kislány vagy

 

  
 durva zene

 

minden fenséges és használhatatlan

így megy ez, most már tudod

hajnali 3 óra van

 

 
  és már senki sem akarja hogy lássák

 

András Orsolya fordítása

jason vorhees a tó partján

 

a tó partján ülök, és arra gondolok, hogy mi mehetne még csodaszámba, ami velem megtörténhet. talán, ha gyógyulttá forrna minden seb az arcomon, ha eldobhatnám a maszkom és a bozótvágóm, majd olasz márkájú angyalluxus szárnyaim nőnének, és felemelkednék a dunántúlra, a gazdaság és menedzsment hepehupás, vagy az elte jog lankás vidékeire, hogy én is indexet lapozgathassak mosolygós nosztalgiával, hosszú évek távlatából. azt hiszem, ezt csak valaki más akarja bennem. az én csodám ott van más maszkja mögött, hosszú göndör hajszálak korpáiban, simogató, rózsaszín nyelű bozótvágóban, tóba fullasztó, mégis pusztán egy sóhajtásnyi ölelésben. benne a szemtől szemben én, aki vagyok, a tiszta tükör kromoszómás kacsintása: a betlehemi jászol maga volna.

 

(Illusztráció: Neil Simone: Daydream)

Haladék (Káró és Emi és –)

A kiragadott szurdokot borító szamártövis és babérkelepce pusztulásra képtelen, vagy megelevenedni. Fölnyúló hézagokat, barlangot alátámasztó árnyék, sziklák zúgolódnak, mész szitál. Hegyaljába hosszan, sápadtan derengő házak közé, hibátlan cikkcakknak ellenállva visz az út. Sötétből kimért lépteikért imbolygó alakok sűrűsödnek.
Ledobja hátizsákját, térképét, kiengedi a vizet, kulacsát hidegbe nyomja, iszik, feje tetejére, tarkójára is önt.
Vártalak, mondja neki a kút mellett gubbasztó. Kalapos, ölében sétabot, könyékig hajtott ingből motoz; hogy nem vette észre. Ennyi ránc a világon nincs: kanyargók, szelik, kerülik egymást, összerándulnak és szétfutnak, amint Káró felé fordul, újak tünedeznek elő, szeme fehér foltjainak biztosítva menedéket. Feltápászkodik, a fiú nem mozdul. Semmi szín alatt nem érne hozzá; ki tudja, meddig tart egy labirintus.

El kellene mondanom neked valamit, fiam.

Ez év szeptember másodikán lesz, hogy harmadik napja úton vagyunk. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás. Persze, jobban belegondolva semmi köze ehhez a szerencsének, de vállalkozásnak is csak megszorításokkal tartható, amennyiben tervszerűen rejtegeti indokát: szökésemet.

Már az indulásra nem várt, metsző hideg érkezett, elszántságomat rögtön próbára téve. Sosem látott kabátban vacogtam, elfelejtődött, rég beforrt helyek sebesedtek tapintatlanul újjá. Fájt mozdulni. Segítségemre siető fiúcska vezetett föl a rámpán. Nem véletlen, könyökléshez szokott, dér borzolta korlátot markolok, míg az öböl karjaiból kivergődünk. Se csérek, se dankák rikoltozása, csak szűnni nem akaró moraj. Óriás felhőbábokat cibálnak, kiabál fülembe a fiú; különösebb erőlködés nélkül kezdek okádni. A legénység mindent megtesz, ami az adott körülmények között bármelyik nem akármilyen legénységtől elvárható, azaz egy emberként lóg, rohan, mászik, csomókat old és köt, vitorlát ereszt, húz, kapitányi parancsnak megfelelően, dél-délkeleti irányt tart, nem tudom biztosan, ahogy hangjukat, lábuk dobogását is elkapkodja a szél. Az sem világos, meddig állok mozdulatlanul, percekig, órákig.
Akárha évszakokon kelnénk át, forró párafüggönybe gabalyodunk. A motor hörögve leáll. Se a lötty, amelyet segítőm hord rendületlenül, se a víz nem marad bennem. Kiterülök a fedélzeten, fejem alá gyűröm kabátom; milyen gyenge is vagyok. Mellettem dohányoznak, kortyolnak, falatoznak, beszélgetnek. Nincs köztük olyan, aki ne hallott volna régi, elátkozott utazásokon elhagyott, mindenfelé keringő történetekből. Lengedező foszlányok. A suttogás, ha nem elég hangos a hajó, megkörnyékez, van, akit őrületbe kerget. Elalszom, semmit se hallhatok.

Reggelre eltűnik a fiú. Tűvé teszik utána a bárkát, hiába. Az egymást követő őrszemek égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak senkit. Továbbra se mozdulunk, árnyékokba húzódva fekszünk, kimerülő beszámolóktól tehetetlenül. Túlontúl rezzenéstelen tengerrel van dolgunk, mondják. Mindössze a második nap, hiányzó célozgatások; ilyen feltételek mellett vádaskodásokat követő dulakodáshoz és vérontáshoz hetekre volna szükség. Hogy itt mégsem egy fiúról vagy tengerről lehet szó, éjjelre kiderül. Mozgolódás támad. Az árbocrúd! ordítják. Nyikorgás, érzem, hátam mögül csavarodik, pont, mint faragóból a ceruza. Aztán, egyszerre nincs sehol. Széthullást ölelő csönd, képtelenségről árulkodó. Biztosra veszem, a fiú szólít: elhallgattad, amire utasítva lettél. Amennyire csak tőlem telik, a hang után kapok: semmit. Pallók csúsznak szét lábaim alól, mondhatni, szabályosan, felesleges kalimpálásokat mellőzve süllyedek. Történjék bármi is néhányunkkal közben, szokatlan így sikítozni. Pedig megnyugtatóan hideg a víz, hirtelen nincs más, lehetőség szerint ebbe kapaszkodom, mielőtt végérvényesen elnyel.

Mit hord itt össze, öreg? hüledezik Káró. Hiszen augusztus van.

Éppen ez az.

Mit akar ezzel mondani?

Mindezen dolgok miattad vannak. Meglepő gyorsasággal és erővel vág Káró vállára, aki megtántorodik a fájdalomtól. Újabb csapás, fejre mért. A fiú ügyetlenül hárít. Elszálló bot, kopog egy sort, kanálisba szédül.

Hát ezért nem szerepel, szuszogja a támadó, ahogy földre huppan.

Káró fölkapja cókmókját, ásító sikátorba fut.

Azt üzenik, kiabál az öreg utána, de már nem hallja, mit.

(Illusztráció: Sea Storm Thundering – Community Artists Group )

Irodalmi és Társadalmi Portál