Az asztalom mindig nyikorog

Az asztalom mindig nyikorog, ha írok rajta. A tea kilötyög, a papír foltokban ázik. Annak a hülye indiánarcú fülbevalós pizzafutárnak újra és újra órát kell adni arról, hogy a csengő már nem jó, és telefonáljon, ha megjött. Egyre rosszindulatúbbnak és gonoszabbnak érzem a nyikorgó asztalt. Sokszor elgondolom, hogy elmegyek a telkünkre apám baltájáért. Ilyenkor elképzelem az öregem hosszú és alapos gondolkodást csupán sekélyesen sejtető arcát, elhangzik a kezdettől a nyelv tűzén forgó igen, úgy, ahogy a korom fekete szalonna hullik le puhán és erőtlenül a nyársról.

 A balta élét csendbe feszülten törölgetem pulóverem ujjával.  A szerelvény és szívem versenyt dobognak. Úszom a penge ezüst lagúnájában.  Fürgén kipárlik egy Vénusz alak. Az üléshez szorulok, csak verejtékemben létezem. A dzsinn kövér és rövid kezéből a balta vegytiszta fényének tigriskarma sebez össze.  Rémületem új szelet adott örömömnek, viszont talán még épp időben, eszméletem hosszú merülése után lüktetve nyelte a vasútállomás valóságának biztonságát. Most létezésemben tagjaim osztoztak, és a pillanatokon egyesével cipeltem át lábam, lábujjaim, szívem, szívem billentyűit, szemeim, és szemeim fényét, hogy aztán a tudat szikráját, mint egy izgága legyet egy befőttes üveggel fogjam el. A vonaton mindössze húsz percet utazom, de azt is csak onnan tudom, hogy órámat megnéztem utam elején és végén, viszont belső időmben hideg, rézkezű, röhögő bohócok kapaszkodtak meglazult ideghúrjaimon. 

Az utcánkban már egy boruló leveses tányérrá változott a világ, ahol minden és mindenki nagyanyám sárgarózsás csempéje felé tartott. Akkor tértem magamhoz, amikor a szobám ajtajából rángattam ki a zárat. A baltát szerelmes jámborsággal vettem ki táskámból, s mielőtt az éjjeli szekrénynek támasztottam volna biztosítottam arról őt, hogy mindjárt visszaérkezem, legyen türelemmel. Elidőztem még egy darabig a penge állóvízén, de mámorom beteg, zöld füstjét elvágták íróasztalom élei, melyek egy konstruktivista festmény merev dinamikájával hálózták be látókörömet. A rá irányuló gyűlöletem felszabadította testét, és a térben akármerre forogtam, a hársfa törékeny, világos színe ragyogott rám mindenhonnan, mintegy hamis tükröt adva, hogy tébolyom nemes, és magasztos célt szolgál, mint egy aranypecsét a szabadkőművesek egy titkos záradékában.

Kimért gyűlölettel söprök le mindent asztalomról, hogy szánalmas pucérsága még több gyűlöletre és undorra hergeljen.

Illusztráció:  Tancredi Parmeggiani – Untitled

Vészesen képzett birodalom (Esszé a facebookban rejlő művészi innovációk egy lehetőségéről)

Amikor mindannyian a Facebook-on lógunk, felmerül néha-néha a kérdés, hogy megtehetjük-e, hogy ezzel töltsük az időnket, lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassuk, hogy nem haszontalankodtam. Mert, mit jelent a fészbúkolás? A ráérősök lanyha tevékenysége, a magamutogatásra hajlamosak egyik legjobb platformja, a politikai hőzöngőket és gondolkodókat tömörítő virtuális hely, stb., ami egy-egy meghirdetett esemény kapcsán valóságos is lehet. Sokan használják konzekvensen saját munkáik – képzőművészeti, irodalmi, technikai, sport, gasztro – bemutatására, ezeket alkotói oldalnak nevezhetjük.
Most egy olyan facebook-oldalt szeretnék bemutatni, melyet önmagában is műalkotásnak gondolok.
Ezen az oldalon nem a megosztott tartalmak a művek, hanem az egész. Itt, többnyire saját fotók segítségével egy szabadasszociációs mezőben igyekszem feltárni egy-egy  vizuális problémát. Hisz a művészetről nem nehéz gondolkodni, pontosabban nem is nehéz művészi látásmódot kialakítani, mely aztán a mindennapi létezésünket is szabadabbá teheti. Ez a szabadelvű – mindenképp pozitív hozzáállású, de nem pozitivista, tehát nem racionális megközelítésű – irány képes olyan összefüggéseket megteremteni, ami tulajdonképpen egy új művet hozhat létre. A módszer eredménye: egy-egy új szó születése. A szót körbeírja, alátámasztja a történet. Tizenöt éve működik a facebook, de eddig egy-két olyan oldalt találtam csak, melyet önálló műnek lehetne nevezni (dokumentarista fikció, konceptuális fb.-oldal), de olyanra nem akadtam, melyről egyértelműen kinyilvánította volna valaki, hogy ez műalkotás. A facebook-műalkotás az előadásmódban vállalt szerep, a (egy) szerepjáték által nyer új formát. Érdekes kísérlet lenne klasszikus viszonyok közé helyezni, múzeumban bemutatni. Itt van esély arra, hogy a szakmai diskurzusba bekerüljön. De, van-e erre szükség? Új, köztes alkotói és felhasználói mezők születnek. Azt hiszem, hogy egy olyan paradigmaváltás zajlik a művészeti életben (is), ahol az új technológiák ezer új utat nyitnak meg az arra nyitott felhasználók előtt. Felmerül az a kérdés is, hogy „csak” egy passzív, felhasználó akarok-e lenni, vagy inkább „igába hajtva az anyagtalanságot” én alakítsam a tartalmat. Az új út az új út. Smile.

Amikor megjelenik egy új médium, mindig új lehetőséget kínál a művészetek megjelenítésére, illetve művészi eszközként való használatára. Jelen téma esetében, már bemutatásra került a mű, a debreceni MODEM-ben, a Megy, Marad, Megáll – Go, Stay, Stop nemzetközi, csoportos kiállítás keretein belül. Itt egy laptopon lehetett tanulmányozni az említett oldalt, melyet egy dekorációs háttér emelt ki.

 

 

Vanhalenológia – Van Thomas [1]

Az alkotó egy szerepjátékba burkolózva vanhalenológus professzorként definiálja magát: „A vanhalenológiai képzés a vanhalenisztikai facebook tanszéken (itt) található, ami nemrajongás – szaknyelven „defanatitív” képzésen alapul. Ez a vizuális kurzus elsősorban képek segítségével igyekszik feltárni a vanhaleni kódot. Utánajárunk, hogy Eddie Van Halen gitárja felületén és a gitárszólóiban 1978-tól megjelenő dekonstruktív minta honnan eredeztethető, és merre mutat előre. Hangsúlyozandó, hogy ez nem egy rajongói oldal, nem a zenekart vagy Edward személyét, és nem is a gitárjait tárgyaljuk, azonban előfordulhatnak az ezekkel való kapcsolódási pontok.
A képzés ingyenes, azon bárki részt vehet. A tananyagot like-okkal, mégpedig „delike”-okkal értékelik – ez nem egyenlő a dislike-kal! – ami azt jelenti, hogy a hallgatók értékelik a professzort, nem pedig fordítva. Már most láthatjuk, hogy sok „de” előképzőre számíthatunk. Előfordulhatnak olyanok mint: determinál, deprimál, dekolonizál, destabilizál, desilabizál, denevér, vagy a deigen. Esetleg: Derrida. Azaz, ez egy „de” alapú nem képzés.” – olvashatjuk a névjegyben.
Valójában teljesen nyilvánvaló, hogy az alkotó gyerekkorában (1982) léggitározásos ugrándozás a nagy sárga nyitott kanapén nyomait próbálja kibeszélni önpszichoanalízis kezelés útján. Nem mint traumát, hanem életre szóló élményt. (A Diver Down című, akkor frissen kijött albumot a barátom bátyja szerezte be egy olasz kamionostól, mert akkor még itthon nem volt elérhető. Az ágy mögött dugdosta, hogy mi, kicsik ne férjünk hozzá. Ám hiába…)

De ki is ez az Eddie Van Halen? A nyolcvanas évek egyik meghatározó amerikai rock bandájának gitáros vezéralakja. A glam második vonulatába tartozó együttes nevét, Alex Van Halen dobos, és Eddie Van Halen gitáros-zeneszerző családnevéről kapta. Heavy Metal-t játszottak, de nem a fekete, szögekkel kivert bőrdzsekis prekoncepcionált suta ideológiák mentén alakult zenei vonulatba tartoztak, hanem vidámabb és zeneibb, fiatalemberek lévén lányokról daloló ágazatba. Zenéjüket erősen meghatározta a kaliforniai azon belül Los Angeles-pasadénai zenébe ágyazott újítások, kísérletezések (Pretty Woman feldolgozás, The Full Bug, Dancing In The Streets feldolgozás, Happy Trails feldolgozás stb.) Rendkívül eredeti hangzásokkal kivitelezett absztrakt betétekkel ötvözték a dallamos zeneszámaikat. Eddie fejlesztette ki a stílus teremtő „tapping” gitározási technikát. Ma már nincs olyan gitáros, aki ne használná azt. (Előtte csak egy olasz gitáros, Vittorio Camardese alkalmazta akusztikus gitáron, amiről egy 1965-ös felvétel látható a You Tube-on. Hogy Eddie ismerte-e őt, valószínűtlen, de mindegy is.) Ami meglepő, hogy játék-technikai és hangzás-élmény a zenekar vizualitásával egységben jelenik meg.
Eddie Van Halen fekete színű gitárját szétszerelte, és egy speciális festőállványra erősítette, majd vastagabb- vékonyabb ragasztószalagokkal tekerte be, és lefestette fehérre. A ragasztószalagok helyén alakultak ki a fekete csíkok, és ezzel a megjelenéssel játszotta végig a ’78-as amerikai turnét. Ám a mű még nem volt kész. Irány a festőállvány: most a fekete-fehér felületet egyszerre takarta ki ragasztószalagokkal, majd a gitárt lefestette pirosra, minek következtében a piros gitáron fekete-fehér csíkok jelentek meg. Ezzel olyan erős vizualitás jött létre, melyet azóta is használnak világszerte. Nem pusztán egy gitáros festegette a számára legkedvesebb tárgyat, hanem vizuális forma-robbanást vitt végbe.  Jaques Derrida Grammatológiája 1967-ben jelent meg, valószínűnek tartom, hogy Eddie nem olvasta, viszont mint érzékeny művész a dekonstruktivista korszellemet más utakon is magába tudja szívni, hogy ujjain keresztül hangban és festményben ábrázolhassa. Igen, festményben. Korábban Hendrix festett virágokat egy gitárjára (1967), és Eric Clapton kapott két, holland művészek által festett gitárt (Marijke Koger, Simon Posthuma 1967), Keith Richards (1967) és Jimmy Page (1967) is festegette gitárját.[2] (Itt meg kell jegyezni, hogy ’67-ben gitárfestő UFO invázió lehetett.)  Ám, következetes és szenvedélyes gitárfestés csak most kezdődött el Eddie munkásságával, melyet aztán gitáros nemzedékek követtek. A gitár itt inkább a hagyományos festővásznat helyettesíti. Míg más, hivatalos festők a vászon alakjával és festékfelület vastagságával kísérleteznek, addig Eddie a használati tárgyra fest, aminek önálló alakja is plusz egy vizuális tényező. Galériák és múzeumok helyett koncerttermekben, stadionokban sok millió embernek tudja bemutatni. A minta megjelenik a ruházaton, a lemezborítón, és a zenekari fotókon, mint a Women and Children First c. albumon, egész egyszerűen: dekonstruktívan állnak. Nem egyetlen gitárról beszélünk: már az első változatból is kettő volt, majd újabb keresztcsíkosak követték többféle színben és formában, majd sorozatokat festett a piros-fekete-fehér több későbbi változatából. Végül úgy alakult, hogy saját gitárgyárat hozott létre, aminek kínálatában ott szerepelnek a csík nélküli új gitárok mellett az ikonikus 3-4 mintázattal, színnel és formával ellátott replikák. [3] Tehát, a gyár most is működik, a zenekar pedig koncertezik és lemezeket ad ki.
Nem volt célja képzőművészetként bemutatni e tárgyakat, de összművészeti produktumot hozott létre, zene-festmény-öltözet- színpadi show. Nem volt célja képzőművészetként bemutatni, de jelenleg a Metropolitan Art Museum (New York), Play It Loud c. kiállításán sok más – szerintem ehhez képest jelentéktelen – gitárral együtt szerepel. Ugye, Duchamp Forrás című műve óta tudjuk, hogy egy használati tárgyról tudunk képzőművészeti kontextusban is gondolkodni.

Mégis, nem Eddie Van Halen munkásságát mutatja be a Vanhalenológia mű https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/, hanem gitárja csíkjai kapcsán elmerülünk a múlt és jelen láthatatlan társadalmi mintázataiban, vagy mint design elemen gondolkodunk, vagy az utcán elénk táruló vizuális lehetőségeket értékeljük a téma hálóján átszűrve. A mű képzőművészeti látásmódba ágyazott irodalom, vagy irodalomi alapú képzőművészet, vagy alapba ágyazott irodalmászat, vagy vészesen képzett birodalom.

További érdekesség, hogy egy vers következik:

Csíkok

De konok izgága igazsága csak írok
izmusok mennek csíkok mentén
de láthatatlan mozgást ábrázol

a struktív önmagában nem áll meg
hát alátámaszt a mente
mit páratlan látvánnyal bírok.

Ikonok akarata csak sírok
állvánnyal lebeg a mű
de látható, hogy mást mázol

viszont, tovább már nem hasad
hát nem vet ölébe a halom
fák alatt fekszenek a sírok.

 

[1] https://www.facebook.com/Vanhalenol%C3%B3gia-Van-Thomas-540603743067236/

[2] https://www.metmuseum.org/exhibitions/listings/2019/play-it-loud

[3] http://www.evhgear.com/

 

egyformán; menthetetlen

egyformán

Thomas Bernhard nyomán

az emberek őszességükben
akarom mondani összességükben
egyformán aljasok
és alantasak és hazugok

boldogtalanságukat mindig
annak az évszaknak
a nyakába varrják
amelyikben éppen élniük kellene

egy ilyen szép ország
és egy ilyen mélységesen mély
morális mocsár

mondta

egy ilyen szép mocsár
és egy ilyen gyönyörű
mocsári élővilág
mondta

és mindennek a tavasz az oka
és a nyár tehet mindenről
és az ősz a bűnös
és a tél minden gyalázat oka

mert aljas alantas és hazug

 

menthetetlen

Thomas Bernhard nyomán

a fej létezik
s azáltal hogy létezik
a fej menthetetlen
a létezés menthetetlen

a tor létezik
s azáltal hogy létezik
a tor menthetetlen
a létezés menthetetlen

a potroh létezik
s azáltal hogy létezik
a potroh menthetetlen
a létezés menthetetlen

 

(Illusztráció: Michael Csontos: Pot of Gold)

Mágnesek; A letépett virág

Mágnesek

Amikor Malvinra került a sor a fotózáson nagy örömmel ült be a pad mögé. Az ábécés háttér előtt kihúzta magát szép egyenesen, kezeit egymásra helyezte,mosolyogva készült, hogy villanjon a vaku. Különösen izgult ezen a napon, mert régóta várt egy ilyen fotóra, amit odaadhat az anyukájának, és ő pedig ezt kiteheti a hűtőre egy mágnessel. Ez néha csúszkálni fog, ahogy nyitogatják az ajtaját, de mindig látni fogja az anyukája, és azt szerette volna Malvin, hogy édesanyja félmosolyt húzva a szájára igazítsa meg őt a hűtőn. Erre gondolt miközben elkattant a fényképezőgép és a vaku az arcába világított. Közben az osztályfőnök és az egész osztály szemből figyelte Malvint,  valamiért ők is mosolyogni kezdtek. Tulajdonképpen jól kijött az osztálytársaival Malvin. Bár nem szólt hozzájuk, kivéve a Csuklás fiúhoz, vele naponta többször is beszélt akár három mondatot is. A fiú egyébként mindig valami különleges fintort váltott ki Malvin arcán, amit ő is észrevett magán a fürdőszobában, amikor rá gondolt. Nem tetszett neki, ezért a fotózáskor se nézett rá. Malvin ezt mosolynak gondolta, de valamiért nem tűnt annak, félt, hogy esetleg mások is félreértik így próbálta kerülni akkor és ott a szemkontaktust. Már épp kelt volna fel a székről, hogy átadja a helyét az ábécében utána következőnek, amikor rászólt mérgesen a fotós, hogy üljön vissza, mert valamiért nem sikerült a kép; tiszta fény lett az egész és nem látszódik semmi belőle. Aztán hozzátette: ha kérhetem, ne mosolyogjon. Malvin nagyon szomorú lett, ha akart volna se tudott volna mosolyogni. Ismét elkattant a fényképezőgép, a vaku felvillant. A fotós arcát próbálta figyelni nagyon erősen, de egy kicsit messze volt neki onnan a padból. Azonban annyit látott, hogy valami továbbra sem tetszett neki, de érdekes módon nem kellett megismételni a képet. Felkelt és hátra ment, beült a helyére. Arra gondolt, hogyha nem is mosolygós kép lett, de legalább az édesanyja talán mosolyogni fog, ha ránéz. Ha másért nem, akkor azért, hogy pótolja a képről ezt a hiányt. Tovább haladtak a fotózással és az osztályfőnöki óra végére be is fejezték azt. Az osztályfőnök, akit Hugónak hívtak, megköszönte a fotósnak, hogy ilyen jó képeket készített a diákjairól és minden jót kívánt. Közben mindenki leült a helyére és várt a tanár úrra. Bezárta az ajtót és elkezdte mondani, hogy mindenki gyorsan még vegye elő a füzetét, hogy beírja a szülői értekezlet időpontját. Folyamatosan pásztázta a sorokat és úgy közölte a mondanivalóját az osztállyal, amikor egyszer csak megakadt Malvinon a szeme és valami döbbenet látszódott az arcán. Ezt Malvinnal együtt mindenki észrevette – kivéve a Csuklás fiút, mert ő mindig csak a szálkákat szedte a pad aljáról és soha nem nézett fel – és rászegeződött 23 tekintet. Malvinnak ehhez akkor abszolút nem volt kedve, hangulata és türelme sem, hogy elviselje, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és elkezdett félhangosan 24-ig számolni. Közben mindenegyes szám mellé egy arcot társított az osztálytársai közül és a 24. arc pedig Hugó tanár úré volt. Azt remélte, hogy mire eljut hozzá, mindenki visszafordul a helyére és nem figyeli őt senki, esetleg csak az osztályfőnök. Ez így is történt. Ekkor Malvin elkönyvelte magában, hogy bármikor hasonló helyzetbe fog kerülni, mindig ezt fogja tenni, mert szórakoztató is és bevált most is. Esetleg majd cserélgeti a számokhoz rendelt arcokat, hogy valamennyire változatos legyen a számolás, de abban megegyezett önmagával, hogy a 24. arc az mindig a tanár úré lesz. Az osztályfőnök gyorsan befejezte mondanivalóját és szünetre küldte a gyerekeket. Malvin nem kelt fel, meg akarta várni még mindenki más kimegy a teremből, aztán mehet az ablakhoz nézni a padok tetejét. De még mielőtt felállt volna már ott volt a padja mellett Hugó, és leguggolt Malvin mellé. Így egy fejmagasságban voltak. Közel hajolt Malvin arcához és egyre kerekebbre nyitotta a szemeit. Eközben Malvinnak hihetetlen gyorsasággal kezdett el dolgozni a szíve. Az osztályfőnök visszahúzta a fejét a nyakával egy vonalba és megkérdezte Malvintól, hogy allergiás-e valamire. Malvin abszolút nem értette a kérdést, de válaszolt, hogy ő nem tud róla, de még arról sem, hogy mit jelenthet ez a szó. A tanár úr elmagyarázta neki az allergia jelentését, és megkérte a Csuklás fiút, hogy vigye el az iskolaorvoshoz Malvint, aztán amíg őt ott megvizsgálják, szóljon be a titkárságra, hogy telefonáljanak a Cipőfűzőgyárba Marvin édesanyjának. Csuklás fiú felkelt és elindultak Malvinnal az orvoshoz. Útközben nem beszélgettek csak mindketten figyeltek arra, hogy két csempét kihagyva lépkedjenek az orvosi szoba felé. Malvin benyitott a doktornőhöz, aki felültette egy fehér ágyra. Közel hajolt ő is az arcához, de Malvinnak a szíve a helyén volt, továbbra is csak tátákat ütött. A doktornő mögött meglátta Malvin az arcát, amint a tükörbe pillantott. Mindenfelé apró pöttyök tűntek fel rajta. Aztán az iskolaorvos felhúzta a pólóját, és csattogtatta a száját; Malvin gondolta, hogy valami nem tetszik neki. Aztán visszavette a pólót és a nadrágot húzta fel a lábszárán. Akkor is csak csattogtatta a száját. Közben Malvin az anyukájára gondolt és a fényképre, aztán arra, hogy nem elég, hogy nem mosolyog a képen, de még foltos is a feje rajta.
Hazafelé Malvin a kabátja alá tette a fényképeket, amik egy műanyag celofánzacskóban voltak. Féltette őket, még akkor is, ha azok nem jól sikerültek. Malvinról még soha nem készült fénykép, és semmi sem mutatta azt a lakásban, hogy egy kislány is lakik ott. Pedig nagyon szerette volna, hogyha ő iskolában van az anyukája pedig otthon, akkor is tudni lehessen, hogy az a közös otthonuk. Felért az ajtóhoz és, amikor a kilincshez nyúlt az az ő nyomása nélkül kinyílt; az édesanyja már várta Malvint, akit ez hatalmas nagy boldogsággal töltött el. Úgy dobogott a szíve, mint még soha. Még akkor sem dobogott így, amikor a tanár úr arca elmozdult a nyakával egy vonalból. Hirtelen arra gondolt, hogy a csúcsidőt tanácsoló alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt, most biztos vele együtt mosolyog és nem olyan mérges, mint a tévében. Malvin elővette a kabátja alól a fényképeket és édesanyja kezébe nyomta azokat, majd bezárta maga után az ajtót. Egy új illatot vett észre a lakásban. Eddig csak kint érezte ezt, és akkor is tavasz volt. Bement a konyhába és meglátta az asztalon a vázát, ami eddig mindig csak üresen állt. Közel hajolt hozzá és a virágokhoz is, amik bele voltak állítva. Pontosan tudta, hogy mi ez, és azt is, hogy hol találkozott ezekkel legutóbb. Akkor még nyár volt és nem járt iskolába, nem ismerete a Csuklás fiút, se Hugót, az osztályfőnököt és nem volt tele az egész teste pöttyökkel. Ezek a virágok a padok mellett vannak, amiknek soha nem látta még, hogy kik ülnek a tetején. Nagyon szerette ezeket a virágokat, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt lesz bent a konyhájukban. Malvin azt gondolta, hogy – mint, ahogy mindennek meg van a maga ideje (és amikor erre gondolt nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az iskola miatt nem tudja tartani a napirendjét, a csúcsidőt, és a mosások is nélküle zajlanak már) –mindennek megvan a maga helye! A virágnak is ott volt a pad mellett a helye, mindig ott jött elő újra, még akkor is, ha hónapokig nem látta őt, amikor hideg volt. Teljesen elszomorodott Malvin. Egy pár perce még soha nem érzett boldogság töltötte el az egész testét, most pedig ennek nyoma se volt. Közben édesanyja bejött a konyhába és kihúzta az asztal alatti fiókot, és kivett belőle egy mágnest. Malvin a hűtőre került, majd este kicsúszott a mágnes alól.

A letépett virág

Miután végig nézte a testemet és bekente valami kén szagú krémmel, mondta, hogy feküdjek be az ágyba aztán ő is mindjárt odajön. Nem igazán értettem, de mindig is erre vártam. Én tudtam, hogy nem hiába szerettem eddig is anyát. Tulajdonképpen a mai este nélkül továbbra is így lángoltam volna érte, de amit ma délután tett ez szinte hihetetlen számomra. Annyira boldog voltam. Aztán gyorsan beszaladtam a szobába és bebújtam az ágyba. Éreztem azt is, hogy az ágynemű ki lett cserélve. Ma mosás volt. Szerda van.

Mélyen belefúrta magát a frissen mosott paplanhuzat közé és úgy várta édesanyját. Szeretett volna kérdezni tőle. Érdekelte, hogy hogyhogy bekente őt, hogy miért húzta át az ágyneműjét pont ma, hogy miért várta őt az ajtónál… és akkor eszébe jutottak a virágok. Szerette volna azt is megkérdezni, hogy miért tépte le azokat, amikor nekik ott van a helyük a padok mellett. Azonban Malvinnak annyira jó kedve volt, hogy se a pöttyök sem pedig a virágok helyváltoztatása nem tudta ezt elrontani és izgatottan várta édesanyját. Arra gondolt, hogy talán majd mesél neki, vagy még az is eszében jutott, hogy valóban fel fogja tenni neki ezeket a kérdéseket és akkor életében először beszélgetni fog az anyukájával. Azt érezte, hogy a mai napnál eddig még soha nem volt jobb. Malvin ugyan már hét éves, de még mindig a feje fölött pörögtek a cipőfűzők. Nem szeretett volna megválni tőlük semmiképp. Amikor egy új ágyat kapott édesanyja leszedte, mert azt gondolta, hogy már nem lesz erre szükség, hiszen Malvin felnőtt. Aztán borzasztó rémálom gyötörte őt azon az éjjelen, ezért másnap reggel már vissza is került a helyére a cipőfűzőjáték. Malvin aznap éjjel álmában viharról álmodott, villámcsapásokról. Hatalmas házak között találta magát, amiknek a teteje nem is látszódott, az égbe nyúltak, magasabbra, mint a padok. A villámok pedig a házak között csapdostak és Malvin nem tudott hova menekülni, csak szaladt egyik faltól a másikig. Összesen hétszer csapott a sarka után pár centivel, de így is megérezte a vihar füstös szagát. Tulajdonképpen tetszett neki a látvány, de jobb szerette volna ez biztonságos helyről figyelni. Próbált benyitni minden ajtón, de mindegyik záras volt, kóddal ellátva és az ő kapuzáruk kódja egyiket se nyitotta. Aztán meglátta az iskolát, ahova jár és berohant az eresz alá. Végre megnyugodott és szíve lassabban kezdett el verni. Nézte a villámokat, ahogyan cikáznak háztól házig és azon gondolkozott, hogy vajon ki irányítja őket? Még jobban érdekelte, hogy honnan jön mindez? Ahogy ezen bámészkodott édesanyját látta meg, amint szalad és próbál bejutni valamelyik házba, de ő se tudja a kódot így továbbra is csak szalad egyik háztól a másikig. Malvin nem tudta, hogy mit tegyen. Rettenetesen megijedt és már majdnem kinyitotta a száját és kiabálni kezdett, amikor édesanyára irányította valaki az egyik hangos fénycsóvát. A vihar azonnal elállt és Malvin lassan kezdett el lépkedni az anyja felé. Pontosan még nem látta őt, mert szürke füstszerű por szállt fel onnan, ahol legutóbb volt. Egyre gyorsabban kezdte el Malvin szedni a lábait és mikor odaért látta, hogy édesanyja a földön fekszik. Pont egy pad mellett, egy vándorló üres pad mellett. Amikor odaért leült, nem mert hozzáérni az anyjához, mert valamiért belőle is olyan füst szag áradt. Ekkor a pad emelkedni kezdett fölfelé és Malvin felkerült a pad tetejére, ahonnan csak annyit látott, hogy még ő egyre följebb emelkedik a házak között, addig az édesanyja lába egyre mélyebben kezd a földbe gyökerezni, aztán arra sétál egy idősebb férfi és letépi őt.

Édesanyja nem jött még mindig Malvin szobájába, és kezdett ez már gyanús lenni. De arra gondolt, hogy nem fog kimenni hozzá és szólni neki, hiszen biztos dolga van még, azt mondta, hogy jön. Persze az is eszébe jutott, hogy lehet még sem fog este odaülni hozzá, mert fáradt vagy elmegy dolgozni, de akkor majd reggel, amikor megérkezik a Cipőfűzőgyárból, akkor ott lesz az ágya szélén. Malvin sokáig gondolkozott a lehetséges válaszokon, hogy az anyukája miért nem jött még be a szobájába, és tovább álmodta a válaszokat.

Aztán reggel arra ébredt, hogy az édesanyja ott fekszik az ágya végében.

 

Illusztráció: Katherine Streeter for NPR

Mirka Ábelová: Vetélés

 

I.

lefekhetsz a fazonnal
akiről azt hiszed, hogy veled marad
csinálhatod gumival, forgatókönyv szerint
mindent úgy, ahogy kell

II.

a hölgy ajkai tejfehérek
„hetedik hét“
cigisdoboz
rohansz
szegeket nyelsz
apró vágások a térded alatt
végtelenített szabadesés a mélybe
lángoló éjjelek
mit tudnál felajánlani
a mélybe zuhanáson kívül?
mélybe zuhanást

III.

hanyatt fekszel
mindened mutatva
akár egy kurva
– hova jár iskolába?
válaszolsz
olcsónak érzed magad
– hova jár iskolába?
válaszolsz
a szer hatni kezd

IV.

lefekhetsz a fazonnal, csinálhatod gumival
mindent úgy, ahogy kell
foghatod a tüntetők pártját
szidhatod az ostoba óriásplakátokat
dühönghetsz, hogy minden nő joga!
elítélheted a hívőket
érvelhetsz, hogy még csak magzat
de a játszótér mellett elhaladva
minden próbálkozásod értelmetlenné válik

Csepregi Erika fordítása

 

Illusztráció: Frida Kahlo

 

Irodalmi és Társadalmi Portál