Absztrakt kontraszt

 

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)

Ha Feri bácsi részeg

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Beszélgetés a levágott lábbal

 

A levágott láb leül szépen
velem szemben, és tüzet kér.
Renyhén húzott vörös rúzsfolt
csordogál még a tetején.
Egy szó, mint száz, ócska kurvás.
Olcsó ringyó, kit nem kúrt még más,
csak az az egy, kitől az mindent megkapott.

–Remélem, hogy átalhatott
minden percet, míg kihűltél.
–Steril fűrész jóbarátom,
egyszerűbb az egyszerűbbnél
minden ilyesfajta válás.
Ne dacolj, és fényes lámpás
leszek, ha a műtét véget ér.

Fény csillan meg hajlatán,
a sok szőrszál most titkot rezeg.
Már biztosan úgyis viszketeg–
elhallgat tán e sarlatán.
–A halállal csonkolózunk,
részeinknek kéjlakán.
Kölykeidet takargatod,
de a textil alatt mind már molyette.
Hintáztatod szerelmedet,
de véres csonkot karmolsz helyette.
És amikor számon kérik,
össze miből hajigáltak,
homok arcú katonáid
barakkjából csak üresség árad.
Csak épp nem volt még, mi ily direkt
mutatná, hogy lásd, mégis mi lett
ugyanannak hitt életedből.

Ezzel feláll a levágott láb,
kisétál, mint egy kecses díva.
Lenézek a számlapapírra,
ő fizette kettőnk italát.

(És barátom, te már tudod
az élet tőled mit vett el.
Járni tanulni, kettőnk közül,
mégis már csak nekem kell.)

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Pure Nature)

Micsoda állat! (Animalitás és transzcendencia Tar Sándornál)

Tar realizmusa nem azonosítható a szociografikus igényű társadalomleírással, ezért tévedés is őt ilyen alapon a népi írók folytatójának tekinteni. Ám a „tévelygők” mentségéül szolgáljon:  szociografikus ihletésű irodalom híján többnyire csak Tar-elbeszélésekből következtethetünk a rendszerváltást átélt munkásság és parasztság élethelyzeteire, ezért tarthatják Tart sokan az „elnyomottak krónikásának”. Ennek ellenére Tar Sándor “nem hírmondó és nem közvetítő.”[1] A következtethetünk még nem jelenti, hogy egy szociografikus olvasat kimerítheti az ő kelet-közép-európai élettapasztalatokat is tükröző prózavilágának értelmezési lehetőségeit.
A Tar-próza legszembetűnőbb motívumai nehezen is illeszthetők bele a hagyományos realizmus skatulyájába. Mit kezdjünk például a szokványos áldozat- vagy elnyomás-tematikát kitágító, a Tar egész életművét meghatározó transzcendens motívumokkal? Misztikus  vagy épp okkult sejtetések, bibliai jelképek, utalások, varázslatok, áltudományos magyarázatok, ezoterikus jövendölések. Az effélék nemcsak a realista elbeszélésektől, hanem a bűnügyi regényektől (különösen a klasszikus, angolszász típusú detektívregényektől) is meglehetősen idegenek, ennek ellenére átszövik Tar leghíresebb regényét, a Szürke galambot is.  Ezt a meglehetősen apokaliptikus hangulatú „bűnregényt” tekinthetjük az emberek legtitkosabb vágyait teljesítő álmessiás, Antikrisztus, a galambos ember utáni nyomozás történetének, noha ebben az elbeszélésben sincs olyan fogódzó, amely segítene a már-már karneváli összevisszaságban felbukkanó bibliai vagy okkult utalásokat (Apostolok, varázslás, ezotéria, áltudományosság, számtalan Krisztus-, Mária-, Szentlélek-utalás etc.) értelmezni.
Még különösebb, hogy Tarnál ezek a a hagyományos realizmusba nehezen beilleszthető spirituális utalások legtöbbször a természetes létezés, az „állatiság” tapasztalatához kapcsolódnak. A természet a Tar-életmű egyik központi problémája[2], ezért sem furcsa, hogy az állatok (Tarnál leggyakrabban madarak és kutyák) legtöbbször a természetfölötti (emberfeletti) világ jelölői. Közülük talán a „szürke galambok” a legismertebbek, akik az emberek legtitkosabb vágyait teljesítve megszabadítják a lakótelepen élőket a feleslegessé vált hozzátartozóktól – a galambok terjesztette járvány egyfajta kiút is a „létezés börtönéből”, a „nemzés körforgásából”[3] (Szürke galamb). Ám nem mindig kiforgatva jelennek meg a bibliai jelképek. Az eltűnt ló és a Görbe utca házai fölött köröző madár mitikus keretet ad a Vida-fiú halálának (A mi utcánk), egyetemes-emberi, meglehetősen hagyományos perspektívát teremtve a fiú (Vida bácsi fiának nem tudjuk a keresztnevét) agóniájához. A Vadászatban a beszervezett és tönkretett parasztembernek az állatok nyújtanak menedéket – ráadásul az őz, mint amolyan helyettes halott, át is vállalja a halált a főszereplő lánya helyett. Az „állattá válás” tehát sokszor nem jelent elszemélytelenedést, sőt elembertelenedést sem: a szereplők csak kilépnek (kimenekülnek) a társadalmi életük kereteiből, és „jellé” lesznek. A folyamat fordítva is végbe mehet, állat vagy növény is “szerezhet” társadalmi rangot. A mi utcánk egyik akácfáját Bélának hívják, a Misi kocsma látogatói szemében ő is amolyan „sorstárs”.
Az animalitáshoz hasonló a funkciója a betegségeknek, különösen A mi utcánkban többször felbukkanó, mindig valamiféle borzongással emlegetett ráknak is. A betegség a Vida-fiút megfosztja önállóságától, kibillenti a társadalmi szerepéből, miközben a közösségét (legalább egyetlen napra) jobbá tevő aszkétává változtatja – „én drága fiam”, búcsúzik tőle halála napján az édesapja. A rák, mint valami pillangó, arra is képes, hogy az asszonyokat áttetszővé, bágyadttá, erotikusan vonzóvá, könnyűvé, finommá, angyalivá varázsolja (A mi utcánkban erre csak a rák képes, nem az ifjúság, jellemző, a ráktól a klimaxos asszonyok, mint Hesz Jancsi anyósa, újra vérezni kezdenek) – szinte már öröm őket ágytálazni, mosdatni, dédelgetni, cipelgetni, babusgatni, állítja Ocsenás, a hajdani betegszállító a nagybeteg feleségét gondozó Béres szomszédnak. A magatehetetlen Béresné Magdika olykor kutya módra pitizik, hogy őt ápoló férjének a kedvében járjon, ám ez a “megkutyásodás” sem csökkenti Ocsenás és Béres szemében a vonzerejét. Mintha a rák egy sajátos bestialitás lenne, mely egy rövid időre varázslatossá, nem-mindennapiva teheti az embereket. Kínálkozik a párhuzam a betegséget terjesztő gyilkos galambokkal.
Ám az animalitást nyíltan transzcendens síkra emelő Szürke galamb hemzseg az anyák és gyerekek ellen elkövetett gyilkosságoktól. A galambos ember, a regény sorozatgyilkosa is a saját, mindvégig névtelenül maradó lányán kezdi az öldöklést. A várost feldúló járvány első áldozata egy másik gyereklány, Adélka – az ő véres agóniája mintha a menstruáció vagy a gyerekszülés tragikus paródiája lenne. A bátyus-szálat a galambos emberrel összekapcsoló, a regényben eléggé központi szerepet játszó bérgyilkosságnak pedig egy telhetetlen vaginaként bemutatott, nimfomániás feleség, Ilus az áldozata[4]. Érdemes felfigyelni rá, hogy ez a két áldozat mennyire feminin, a magyar irodalomban szinte megszentelt nevet visel (Adél-Léda, Ilona-Iluska-Tündérszép Ilona).
A Szürke galambban a nők a vérrel, a vörösséggel, a Ház a térkép szélénben pedig a fehérséggel kapcsolódnak össze. „(T)emérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.” A „libalepel” már-már fojtogatja a tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal az ő gágogásukat (a “hebegésüket”) hallgatják.
És persze mindenkit a libák táplálnak.  Az ő  lenyúzott, megsütött húsukkal van tele a tanya konyhája.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.” A le-alacsonyodás, az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget.
Alig van olyan Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[5], ahol az állatnevek (különösen a nőkre és libákra egyaránt alkalmazott “dög” szó) ilyen sokféle értelemben szerepelnének. A terroron, brutális elnyomáson alapuló „rend” bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Folyamatos erőszak nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”.
Az állatiasság ilyen – Tarnál meglehetősen szokatlan – értelme talán a novella időkezelésével is összefügg. Tar kimeríthetetlen fantáziával játszik az iszonyattal, de ritkán érezzük, hogy valamilyen katasztrófa, tragédia vagy bűntény örökre megsemmisíthetné a fennálló rendet, „a mintázatot”. A mi utcánkban először Vida bácsi fejti ki, hogy az ismétlődés, a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér[6]. Mindig új és új rezsimek jönnek, de ezek olyan egyformán rettenetesek, hogy még saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve.) A Szürke galambban olyan borzalmas bűncselekmények történnek, hogy ezek súlya alatt még egy Hong Kong-méretű város is összeroppanna, ám nem érezzük úgy, hogy ezek „mifelénk” különösebben kivételes események lennének – a gyilkosságok egy részét felderítő Molnár karrierjén mindenesetre az egész nem sokat változtat. Mintha évtizedenként megjelenhetne egy galambos ember a városban, és az efféle kataklizmáknak meglenne a helye az „idők sorában”.
Nincs történelmi távlat, csak örökös ismétlődés. Jellemző, hogy a Mi utcánk amatőr régésze, a tiszteletes csak szemetet talál a föld alatt – de ha mélyebbre ásna, akkor, meglehet, egy, a föntihez kísértetiesen hasonló Görbe utcát találna. Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy az idő „körben forogna”, hogy a szörnyű libatelep megint visszaváltozhatna virágzó majorsággá. Az időnek itt határozott, a végleges pusztulás felé mutató iránya van, ezt jelzi a történetet lezáró tűz is.
Meglehet, az időkezelés különösségében itt az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar valószínűleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[7].

„A liba rosszul repül”.  A felgyújtott tanyán kétségbeesett, lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  a földre – ez az utolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem folytathatatlanságával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet is teremthet, ahol minden visszarendeződés vagy újrakezdés lehetetlen.

[1] „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.” Erre a következtetésre jut a Mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz/)  Tar realizmusáról ld. még: Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak – In: Az érzékiség dicsérete, Kalligram, Budapest, 2013., 23-4.

[2] Deczki, 24.

[3] A regény feminista értelmezési lehetőségeiről ld. Sebesi Viktória tanulmányát. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”. http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol

[4] Ld. Sebesi.

[5] Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről: Hhttp://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/

[6] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk – In: Töredékes dialektika. L’Harmattan Kiadó, Budapest, pp. 279-285.)

[7] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalói: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2019/04/26/_pusztuljon_velem_mindenki_230 és Bátyi Zoltán cikke: https://magyarnoir.blogstar.hu/2016/05/26/csengelen-egy-ejszaka-kilenc-halal/27521/

ILLUSZTRÁCIÓ: Hajdu Szabolcs a Délibáb c. film forgatásán

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Egyszusz

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

 

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)

Irodalmi és Társadalmi Portál