Kirándultunk. Pontosabban legurultunk a hegyről. Zó ezerrel, mert neki sportkocsija van. Úgy tép, mint egy állat. A kesztyűje szarrá ment, mire leért a sorompóig. Az én gépem ócska csotrogány, az első százon kiborultam, mikor megkóstoltam egy kátyút. Röhögtem. A nevelők is. Mit tehetnénk? Röhögünk. Ez egy ilyen élet! Nyugodtan röhöghetünk, rosszabb már nem lehet. Gyusz is mindent megúsz. Múltkor nekifutott egy egri lejtőnek. Zuhant vagy öt métert, hiszen szakadéknak bizonyult a lejtő, aztán röhögve visszaszaladt az úton. Nem normális! A nevtanok röhögtek. Gyusz röhögött. A többiek röhögtek. Gyusznak, annak idején, leégett mindkét keze, mikor a fán belemarkolt a magasfeszültségbe, s rövidre zárta önmagát. Azóta viccet csinál a műkezéből. Ha biciklizik, a kormányon hagyja, vagy kiteszi az ablakba, mindenki elszörnyülködhessen. Ezt is röhögve meséli. Azóta kíméli az Isten, mert minden hülyeségét túléli. Ezen a túrán is rosszul vette a kanyart. A szederbokrok aljáról kiabált, húzzuk ki. Röhögött, mikor végre kikecmergett a tropára ment bringával. Csak egy karcolás volt a szeme fölött. Biztos Isten is úgy gondolkodik, minek szívassa tovább, neki már mindegy, az élete el van cseszve. De nem erről akartam mesélni…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul ötéves lehetett akkoriban. A kertben mászkált. Vödrében homokot szállított egy nagyszabású vállalkozáshoz. Várat kellett építeni a betolakodó hangyák ellenében. A papája mindig azt mondta: a hangyák büntiben lévő emberek. Rosszak voltak, ezért parányivá, jelentéktelenné, eltaposhatóvá varázsolta őket a Jóisten. De meghagyta nekik azt az örömet, hogy gürizhessenek valami kézzel avagy ízelt lábbal foghatatlan-érinthetetlen célért. Látszólag a királynőért, a királynő petéiért. Aztán egy érzékeiken túli távlatért: a boly továbbéléséért, a hangyák tökéletesedéséért, aminek semmi, de semmi értelme. Mert minek az erdőbe tökéletesebb hangya, mikor a világ egyszer úgyis összeroskad. Persze ezt nem tudhatta a dolgozó vagy a katona, de maga a legszentebb várbéli lény, a királynő sem. Ezt már Kisubul sem tudta, csak annyit tudott, hogy a hangyák büntiben vannak. Ennek megfelelően büntette őket. Hogy büntibb legyen a bünti. Az egész vödörnyi homokot a hangyákra borította. Azt hitte, ezzel mindennek vége. Összeomlott a hangya-világegyetem, ő a Dolgok Bevégzője (ezeket persze már megint nem hitte!), s lepergetheti tenyeréről az idegesítően odaragadt szilíciummorzsalékot, mint aki jól végezte dolgát. Lapátjával elpaskolgatta a buckát, keményebb kérget vonva a rovarok fölé. Nem sejtette, a hangyák tulajdonképp boldogok és röhögnek odalenn, mert végre úgy élhetnek, ahogy szeretnek. Rejtve… Délután a nap felhőhabok közé merült. Mikor Kisubul fölegyenesedett volna, furcsa fájdalom tépte meg inait. Talán ráborult egy vödörnyi homok az égből… Mindenesetre nem lett boldog ettől. Állt a homokozóban, és keservesen sírt. Mikor lépni próbált, felvisított fájdalmában, s a homokba huppant. Térdre. Beletenyerelt az imént elegyengetett kupacba. Azonnal megmászták a méltatlankodva előbújt hangyák. A bátrabbak bele is martak finom húsába. A vérmes katonák fejüket tekergetve rágták a fiú kezét, hogy savval kezdjék ki a rózsás bőrt. Moccanni sem tudott. Zokogva nézte, miképp emésztik a dühös, elvarázsolt lovagok. Könnyeibe ragadt egy-egy potrohos vitéz. Negyedóra telhetett el, mikorra észrevették. Apja ölben vitte be a házba, ahol bátyja épp a kocsijából mászott át az ágyra. Őt már rágni kezdte a halál…

Fél éve eszmélt, tehetsége van a festéshez. Kezével ugyan tudott fogni, például a sakkbábukat némi bűvészkedéssel, szögletes mozdulatokkal odább tolta a szabályoknak megfelelően, rövidebb szövegeket is képes volt leírni, de percek alatt elfáradt az erőfeszítéstől. Mit tehetett? Szájjal kezdett pingálni. Csak pingálásnak nevezte. Gimiben furcsállta a művészetekkel foglalkozó tárgyakat. Nem nagyon érdekelte se az irodalom, se a rajz. Fölösleges nyűgnek tartotta mindkettőt. A matek meg a logika vonzotta. Mintha ezekkel kikockázhatta volna a kocsiba vezető útját, ami ellentmond az emberi logikának, ellenben sokkal több benne a misztikum, az emberfeletti döntés. Ez pedig képletekkel fel nem fogható. Mindegy. Sokszor sóhajtozott: mit nekem Hölderlin vagy Gogol, Csáth vagy Juhász Gyula, mikor nagyobb nyomorok is vannak az írók elborulásánál. Itt vagyunk mi, akik soha, semmi nyomot nem hagyunk, és nyomorultul tűnünk el a földről. Azok legalább tettek valamit, nyugodtan megkattanhattak. Logikus. Isten adott és elvett. Tőlünk csak elvesz. Miért? Mikor ez a bűvös miért, amin egész logikácskája bukfencet vetett, elhangzott, mindig messze tekintett. Pedig tulajdonképp a szemembe nézett. Tudtam is én a választ? Engem egy tantárgy sem érdekelt. A filozófiai órákon – állítólag – néha megcsillant az elmém, ahogy tanaram fogalmazott (ennek ellenére elmecsillogásaimat ketteskékkel jutalmazta), ám rendszerekben soha nem gondolkodtam. Mikor Kisubul nagy festő lett, már kiállították, azóta mélyültem magamba, nehogy lemaradjak… Egy sikeres vagy műveltebb barát hatalmas húzóerő. Akkoriban, a logikabucskáztató miértek idején, sokkal inkább lekötöttek a szexlapok. Több kötegnyi volt nálam. Azzal bizniszeltem. Tudtam az összes csaj meg skac vonzódását. Tudtam, ki izgul a másik nemre, pontosabban ki izgulna a másik nemre, ki gerjed, ki gerjedne a saját térfelére. Ennek megfelelően árultam a lapokat, őriztem, s adtam tovább a titkokat, melyek nem is voltak akkora titkok, ha megosztották velem, akiről tudván tudható: nem egy bizalmi ember a bizalmi állásban. „Némi identitás” dolgában nekem is zavaraim voltak. Hol a gay-magazinok izmos pasijaira matyiztam, hol a pucérra vetkőzött fitnesskirálynők izgattak föl a végletekig. Lényeg az izom volt. Egy nyolclábút az izom ingerli pattanásig. Ja, nem sejtik, mi a nyolclábú. Egy magamfajta rovarnak van két természetes kinövése, amit úgy vonszol, mint esküvői uszályt az ara, s két botja, három-három lábbal. Valami stabilitásérzetünk hadd maradjon az alólunk kirántott földön. Mire ezt a naplót papírra verítékezem, már elég irodalmi a stílusom, még gondolatok is meglepnek. Ezen aztán annyira meglepődünk, mármint én meg a gondolatok, hogy kölcsönösen faképnél hagyjuk egymást. A tollamról meg egy pacatócsa ázik az árkusra. Milyen szépen mondtam ezt is… De korántsem annyira, mint ahogy Kisubul festett… Bridzs volt az első, akit lerajzolt Kisubul. Bridzset furcsa szerzetnek tervezte a Főépítész, aki selejtet is álmodik. Százhúsz kiló, száznegyven centi, állami gondozott cigánylány, aki valamelyest járóképes, de valami ősbánat annyira kikezdte a lelkét, zabálásba fojtotta „legkisebbségi” létét. Egyszer két hét alatt „elmekdonalcozott” százezer forintot, amit vadiúj számítógépéért kapott. Abban az időben sokat vitáztunk Kisubullal a másságról. Napokig sértődötten kerültük a másikat. Mert zsidó vagyok, ő meg nem, s ez elég jogalapnak számított, hogy egymást csepüljük. Pedig másságunk fundamentuma közös: nyomoroncok lettünk mindketten. Mindig azzal jött, ha nem születek rokinak, biztos bankár lennék, aki zsebre vágja a világot. Erre így replikáztam: nem lettem bankár, s lehet, inkább elevenen elégnék, minthogy így éljem le az életem. Persze ezt csak akkor mondtam, ha rám tört a depresszió. Az életfogytosok is nyilatkoznak ilyet: Inkább kötél, mint négy fal között rohadni! Az interjú végén azért odasúgják a riporternek: Mindent leírhat, csak ezt az egyet nem, mert még megszavazzák, ha már mi is azt akarjuk… Szóval jómagam sokszor leelőítéleteseztem Kisubult, hű de szép szó, ő lebuzizott, mert egyszer megtalálta a gay-újságjaimat, aztán lenáciztam, ő gettószökevényezett… De azért szerettük egymást, hiszen mindketten mások voltunk. Teljesen mások, mint a mások, azok a mások, akikkel tele minden híradás. Csak mi tudtuk, hogy a másság az más. A másság nem jogalap. A másság állapot. Nem túl jó. Viszont lehet röhögni is rajta…

Nem tudom, hogy fért rá Bridzs a félfamentes rajzlapra, de a végén széle is maradt a papírnak. „Nagy művész vagy, Kisubul” – dicsértem amúgy is sértődött barátom. „Aki egy ekkora múzsát rárak egy ilyen kicsi felületre, az nagy művész…” Naiv megjegyzésemet gúnyolódásnak vette, s rásértődött a sértődöttségre. El sem mondom, miknek titulált. Igaz, osztottam én is. Az első kiállításán békültünk ki. Addigra már több képet pingált. Főleg tropára tört Meyrákról, akkumulátor-temetőkről, hová deformált csontok is kitétettek. Szürrealistává lett, ha jól értettem. Csonkolt kezű szeretők a strandon, amely egy elektromos batár ülésén terült el… Sivatagi homokfúvások takarta Velorexek, botok, nyomorultak… Vitustáncot járó, összekapaszkodott féllábúak. Lespórolt ujjakkal megáldott zenészek groteszk koncertje, és sorolhatnám a magamfajta, egyszerű figuráknak nehezen befogadható élményeket, témákat. Sikere bőven túlnőtt az intézet hospitális falain… Sikere kiburjánzott a képtárakba, a művészvilágba eresztett léggyökereket, sőt akadt középiskola, ahol művészettörténet-tétellé avanzsált az érettségin. Pedig akkor még jelen időnek számított… Tisztelői gyakorta zarándokoltak el az intézetbe. Ilyenkor a cikornyás arabszobában fogadta a látogatókat. A vitrines szekrényekre ragasztott kartonokra applikálta képeit. És szerényen mosolygott, mikor arról kérdezték: honnan… Csak mosolygott… Honnan? Biztos lelkiismeret-furdalásos az Isten, hiszen van miből törlesztenie… De ezt nem mondta. Akkoriban már unta a szövegelést. Mindent lefestett, miről órákig lehetne csevegni. Nem sértett meg senkit, s ha már elege volt a tömjénezésből, a barom kérdésekből, azt hazudta, nagyon elfáradt, inkább visszavonul, nehogy rohama legyen. Könnyes megilletődöttséggel engedték útjára rajongói…

Szomorkás délután volt. A nap bilincsbe verve támolygott a felhők között. Kisubul betöltötte a tizenkilencet. A téli fellegek hasukat dörzsölgették a fejünkhöz, amitől már délelőtt megderesedtünk. Kitettünk magunkért. Baráti tűzszünetet kötöttünk. Ő nem zsidózott, én nem náciztam. Békésen iddogáltunk a Pántlikában. Stílszerűen felpántlikáztuk ezt a napot néhány pálinkával s öblítő rundóval. Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné. Épp arról diskuráltunk, hogy hol kellene egy téli tárlaton bemutatkoznia, mikor a hangyákkal hozakodott elő. „Hangyák vagyunk magunk is, s bárhogy küzdünk, törtetünk, hangyák maradunk. Jelentéktelen dolgokért lelkesedő, semmilyen célokat hajkurászó pontok a végtelen vibrálásban. Valójában semmi értelme a tetteknek, s a legjobb, ha az ember életre tisztulásától, azaz önálló akarata első megnyilvánulásától halála pillanatáig csak sodródik. Az akarat egyedül a sodródás állapotának fenntartására fordítható, mert minden más akarati kísérlet eredménytelen, tehát reménytelen…” Még ásításom sem törte meg lendületét. Lehúzott egy újabb felest, nyelt rá egy korty sört, és… „A hangyák akaratnélküliségükkel is fenntartják a fajt, márpedig egy fajtól több el sem várható. Az akarat a széthúzás alapja, s a faj ellenében hat. Ahol felüti fejét az egyén akarata, pusztulásra ítéltetett a faj. Tekints az emberiségre! Nekünk rokkantaknak kötelességünk ezt bebizonyítanunk az önbizalomterhes emberegyedeknek…” E szavaknál véletlenül leverte a poharát, s a méltatlankodó, lusta pincérnő akaratos szavai megakadályoztak minden párbeszédet. Kirúgott minket, s megfenyegetett, beköp a nevelőknél, ha még egyszer ennyire becsókolunk. „Hülye szipirtyó, hangyavelejű némber!” Kiabálta magából kikelten Kisubul. „Belefestem egy Meyrába, s majd meglátja, bekövetkezik, amit ecsetemmel jósolok!!!” „Agyadra ment a sörrel spékelt siker…” Próbáltam csitítani. Nyomban visszatért a régi kerékvágásba: Mit ugatsz, te, kis buzi?! Jobbnak láttam, ha a születésnapján nem replikázok. Csöndben botorkáltam mellette mind a nyolc lábammal, s azon járattam az eszem, mi még akarat nélküli hangyának is rosszak lennénk…

Másnap már kora délután megérkeztek az Ubul-szülők. Mindkét fiukat hazaviszik a hosszú hétvégére. A furgon bekanyarodott a Tisza-villa parkjába, s a gesztenyefa recsegő avarján állt meg. A rozsdás levelek lejárt lemezként csikorogtak, sercegtek. Ubul és Kisubul egymás után gördült le a rámpán. Az egyik nevelő hatalmas rajzlaptartóban hozta Kisubul munkáit, amit be akarnak mutatni otthon, a községi művelődési házban. Nem beszéltünk este óta. Kisubul nem tudta, fogadalmat tettem, lemondok minden szexuális élvezetről, s titokban elégettem az összes pornólapomat a kert hátsó fertályában. Majdnem az összest… Erősen szuggeráltam Kisubult, hátha megfordul, s legalább odaint vagy odabiccent marakodótársa felé, de konokul elfordította fejét. Még szüleitől is ódzkodott mozdulataiban. Minden közeledést hárított. „Hülye mártír, pozőr faszkalap…” – gondoltam. Magam sem forszíroztam az elköszönést, jövő héten úgyis folytatódik minden elölről… Először Kisubul görrent be a mobil rámpán az autó hatalmas béltraktusába, utána bátyja, aki az utóbbi időben egyre rosszabbul volt. Aludni sem lehetett tőle, mert bár teljesen magatehetetlenné facsarta a disztrófia, mindenáron forgolódni akart az ágyban. Addig nyöszörgött, míg vagy egy mozgásképesebb szobatárs vagy az ügyeletes ápoló segített neki. De mindenkinek vészesen fogyott a türelme. Apja behúzta a furgonajtót, s elviharzottak. A gesztenyelevelek nyugtalanul billegtek az udvar homokján, mint parányi halászhajók a tajtékos tengeren, de rövidesen ez a nyugtalanság is elült. A villa szinte teljesen kiürült délutánra. Csöndes sóhaj volt a társalgó. Bementem az arabszobába a könyveimért, mert úgy gondoltam, ha itt felejtettek három napra, s úgyis változóban vagyok, legjobb, ha tanulok, hisz biológiából és matekból is gyatrán álltam így, a gimi utolsó félévében… Közben eszembe jutott, a hét teljesen szomorúan telt. Nem is röhögtünk egy jóízűt sem. Pedig a legvidámabb barakknak mondanak minket is, akik csak felületesen ismernek. Rosszullétek, szerelmi csalódások sokkolták a társaságot, persze, vizsgázni is kellett, s egy zabszem sem fért meg legtöbbünk seggében… Kisubul melankolikussá lett mióta fest. Biztos valaki súgott neki – egy festő ne legyen önfeledt… Régen mennyit ugrattuk egymást. Mióta fontossá vált, mióta karrierről kezdett beszélni, mióta feladta az általa dicsőített, öntudatlan hangyalétet, nevetni is elfelejtett… A teremben ott gömbölyödött Bridzs. Hová is mehetne? Az ő anyja a gyorsbüfé, apja a közért csemegepultja. Most is evett. Boldogan teregette ki szendvicseit az egyenzacskóra, mely alól kilátszott Kisubul rajza, amire épphogy, de ráfért Bridzs, teljes valójában. Nem zavartam. Az evés extázisában talán észre sem vett. Az extázisból nem a valóságra szokott riadni, hanem álomba zuhan. Főleg, ha jól belakott, és unalmas irodalomórákon ücsörög az első padban. Ilyenkor gőzgépként hortyog. Aztán a csittegésekre bocsánatkérőleg fölriad… És röhög az osztály… A tanár is elnézően mosolyog. Olyan „nincs senkije, csak az álmai” mosoly ez. De Bridzsnek nem bántó, mert annyira naiv, hogy a bántást ugyanúgy nem veszi észre, mint pénze apadását. Az asztalunkig zörögtem botjaimmal, ahol Kisubullal pallérozódunk, meg amőbázunk, ha már nagyon elegünk van a közoktatásból, s nagy lendülettel rázuhantam a székemre. Botjaim jobbra, balra eldőltek. A könyvkupacból előtúrtam – persze legalul pimaszkodtak – az említett két tantárgy bibliáit. Közben kezembe került a pornólap, amit felmentettem az azonnali máglyahalál alól, gondolva a hosszú és ingerszegény hétvégére. Mikor távoztam volna, s kétfelé hullt botjaim után kepeszkedtem, a tolltartóm mellett találtam egy borítékot. Miniatűr rajz díszítette. Kisubul összetéveszthetetlen kézvonásai. Mi a fene ez? Úgy gondoltam, fönn az ágyon bontom ki. Intimebb dolgok lehetnek benne, minthogy a csámcsogásból, nyelésből, szuszogásból álló örömszimfónia megfelelő kíséret volna hozzá. Fölfelé indulva összefutottam a másik állandó bentlakóval, Lámával, aki a kaszinóból érkezett jól megtollasodva. Már várta puha „pamlaga”, amit kivételesen elhagyott, hisz rátört a rulettfüggés, egyetlen boldogsága, amiért az ágyát, mi több, az intézet falait is képes órákra elhanyagolni. Váltottunk egy-két felszínes mondatot. Megígértem, este lejövök a sakkedzésre. Ez minden pénteki szórakozásunk Kisubullal. Aztán el a lift felé… Hasra az ágyban… Először a megmaradt pornólapra sandítottam, lévén, igencsak bizsergett az ágyékom, de legyőztem egyszerű-magamat, s Kisubul üzenetét téptem föl…

Nagy hó esett a felhők kéjesen pöffedő hasából. Egész délután rendületlenül szitált, akárha egy műanyag szita lyukain hullana a finom, mindent megülő, mindenhová beférkőző homok. A konok kitartás meghozta az eredményét. A furgon többször elakadt a hazafelé úton. Ám mindannyiszor kiküzdötte magát az átfújások, hóbuckák, jégbordák csapdáiból, s meleg, mozgó kuckóként tört a célnak. Csak a töltésen kellett végighaladnia. A töltés végén ott szerénykedtek a falu épületei. A sárgás fényű utcalámpák kísérteties fénybe vonták a település szélét. Hófüggöny borult a láthatárral, mint fátyol egy aggszűz könnypárás szemére… A furgon fölnyögdécselt a töltés tetejére. Nyugatról bősz szélöklelések taszajtgatták…

Szia Fric!

Azt hiszem, bekövetkezik lassan, ami egy megtévedt, öntudatra ébredt hangya életében a legnagyobb dolog, agyonnyomja a teher, amit cipel. Kérlek, gondozd, amit az ember-hangyák éléstárába küzdöttem, mindazt a lomot, ami lelkemből felszínre tört. Azt a tudást, hogy tilos másnak lenni, mert csak tilalomfa lehetsz egy megvakult, elvakult árral szemben. Rám tenyerelt a világ, ha tetszik Isten, s elveszek e nagy nyomás alatt. Mindössze annyit ért el, kisajtolta belőlem a megmaradt, jobb részt – képek formájában. Gondolatsav formájában, ami ráborul a képeket nézők felhős tudatára, s ott örök hieroglifákat váj a szürkeállományba… És kikezdi a gondolkodásukat… Rájönnek, jobb lesz, ha visszaállnak a sorba, a főmederbe, mely az emberiség nevű hangyaboly építőinek alázatútja, hogy az egész hasznos részei legyenek, szemlélődő, de nem gondolkodó sodródók…

A szélátfújás tükörsimára csiszolta a havas jeget. A furgon bizonytalanul tolt fakutyaként csusszant a szűk utacska szélei között. Alant ötméteres mélység, nád, susnya, ahogy arrafelé mondják. Kisubul aludt. Bátyja csöndesen könnyezett, miközben magatehetetlen törzse előredőlve, lábával hegyesszöget bezárva, meg-megrándult. Már nem mert szólni az apjának, hisz legalább ötször megálltak miatta, hogy kiegyenesítsék az izomtámasz nélküli, „megtört” gerincet. A furgon reflektorai reménytelenül hasogatták a hódrapériát. Hirtelen fene öklelés dobta meg a furgont. Az apa ellentartott a kormánnyal, de hasztalan, minél jobban tekert a szél ellenében, annál megállíthatatlanabbul csúszott a semmibe. Kisubul aludt. Bátyja könnyezett, s azon volt, elcsavarja a fejét az ablak felé, de mindhiába. Az apa elkeseredetten káromkodott. Aztán…

Mert az ember sem több a hangyánál. Erre épp a mi sorsunk bizonyíték. Ne akarjunk többek lenni a kozmosz jelentéktelen porszeménél… Tudod mit? Más feladatot kapsz. Ne gondozd a képeket, inkább égesd el őket, mert kizökkentik a jó úton haladókat… Égesd el mind! Semmi szükség tudatébresztésre. Az emberiség maga egy tudat, agy, ha úgy tetszik, amiben az egyén egy neuron legfeljebb. Mi csak továbbítunk, nem alakítunk. Nevetséges áltatás azt hazudni, hogy kiemelkedtünk az állatvilág öntudatlanságából… Most vagyunk benne igazán, mikor az ellenkezőjéről papolunk… Ennyi… Szia Fric! Örültem, hogy a barátod lehettem. Tudom, nem vagy buzi. Bocsáss meg! Nagyon kedveltelek…

Kisubul

Megzavarodva mentem sakkozni. A végjátékot gyakoroltuk jóindulatú tanárunkkal. Sokadik nekigyürkőzésre sem tudtunk rájönni a megoldásra. Nehéz feladványokat hozott az öreg. Láma még kapizsgált valamit, de én koncentrálni sem voltam képes. Kisubul ákombákomai szaggatták a fejem. Egy egyszerű gyaloglépés néha meghaladja a fantáziát. Ráadásul valami furcsa dolog történt. A király kétszer is feldőlt, mintha erős szélfúvás sodorná el. Kikerekedett szemmel néztünk egymásra. Aztán elütöttük valami marháskodással e túlvilági legyintést. – Biztos Botvinik kísértete… – tódította nevetve falábú mesterünk. – Nem bírja a mai töketlenkedésteket… Röhögtünk, ha kissé fásultan is…

Egy árny kapaszkodott vissza a töltésre. Odalenn oldalára dőlt, horpadt vaskaszni. Szabadon futó kereke még pörög. Benne két test. Köröttük csupafém vázak, keretek. Hideg, gyilkos szorítás. A nagyobb korpusz összecsavarodva, könnyezve nyögdécsel. A kisebbik nyaka ott szakadt a két kocsi karfája között. Szájából egyenletesen szivárog a vér…

Lehettünk vagy százan a falusi temetőben. Az intézetből négyen utaztunk le: Döni, Ungcsi, én, meg a kissé pityókos igazgató. Hárman szobatársai voltunk Kisubulnak. Persze Nagyubul is eljött, miután összefércelték, drótozták, gyógytornálták a kórházban. A sír szélénél állt a kocsija. Mi vele szemben sorakoztunk. Döni és Ungcsi a Meyrákban. Nekem hoztak egy lócát. Az igi mögöttünk dülöngélt, s árasztotta nyakunkba a cefreszagot. Néha, imbolygása közepette, stabil pontot talált satnya vállainkon. A pap szomorú beszédet mondott, a kántor Istennek csikorogta dalait. A búcsúzó hangyanép ámenei pecsétekként döndültek. Nagyubul hegyesszögben előredőlt. Bepárásodott szemüvegével úgy festett, mint egy szomorú ufó. Széltől kusza hajára egyenletesen hullott a hó. Kis fehér sipka kerekedett rajta, csipkés, akár egy ünnepi sábeszdekli. A lapátolás előtt volt egy feladatom. Játékvödörnyi hamut öntöttem a koporsóra. A fekete pernye megmintázta a tölgyfára rátelepedő havat. A mélyben – vibráló szememnek legalábbis úgy tűnt – apró hangyakatonák kezdtek rohangászni, és testükkel óvón fedték a koporsó felszínét. Csattogtak a göröngyök. Ubulmama elájult. Bele a hóba. Döni és Ungcsi elröhögte magát. Vinnyogtak az úgy-ahogy visszanyelt gurguláktól. Tulajdonképp be voltak tépve, csak eddig jól tartották magukat. A gyásznép megvetően bámult ránk. Az igi vállainkat veregette, induljunk, szégyenletes ez a viselkedés…

Két héttel a temetés után odagördült hozzám Bridzs:

– Ajánlok egy jó bizniszt! Megint szar volt a táp, a húst meg ellopta a konyhás. Maradt egy képe a Kisubulnak, tudod, ami engem ábrázol… (Itt ásított egyet.) Eladnám neked, te voltál a legjobb barátja. Kaptál már nyugdíjat?

– Utalták. Mennyit kérsz?

– Két pizza ára. Oké? Tenger gyümölcseis…

– Sima sajtos…

– Ne már, tök éhes vagyok! A sajttól még kajásabb szoktam lenni!

– Sajtos!

– Na, jó!

– Itt van ezerhárom!

– Ezerötbe kerül.

– Fene a beledet… – röhögtem, s megtoldottam a pénzt két százassal.

Bridzs úgy gördült ki az ajtón, mint egy győztes hadvezér, mint egy szagot kapott dolgozó, ami a tetem felé lódul. A hamburgerfoltos képet a rajzzal díszített boríték mellé tettem egy dossziéba. Jól megfért abban Bridzs mindent betöltő, félfamentes mása és egy koporsóforma elektromos kocsi, amelynek kereszt volt a dzsojsztikje…

Gólya volt. Gólyafoson kívül mást nem pottyantott. Kelepelt. Békát zargatott. Nyakon lőtték Afrikában. A magyar ember kedvenc madara. De nem a nyakon lövés miatt… Mi lesz ebből?

– Hát ez érdekes! – csapott az asztalra Dr. Ártéri, aki előszeretettel szemezgetett az interneten (kedvenc öntéstalaján), s mindenféle népszerű kiadványokban természettudományos érdekességeket, így akarván kitörni a bölcsész szakbarbárság béklyóiból. Olvastam már mindenféle emberi túlélésekről. Olyan májértékről, hogy már élnie sem kellett volna, olyan alkoholmérgezésről, hogy attól az elefánt is megdöglik, olyan fejsebesülésről a nagy háborúból, hogy arca sem maradt, mégis élt, olyan fejben lándzsáról, hogy csak, na, s ennek ellenére életben maradt Waterloo után. Olyan tyúkról, hogy fej nélkül kapirgált még hetekig…

– Olyan családról, ahonnan épen nem lehet kijönni, csak megtépázott lélekkel, kimarjult sorssal, nyakon megfordult fejjel, igen, ez a magam regénye – komorodott el. – Mi borzasztóbb: a lelki vagy a testi hitványság? Hm… Ez csak egy gólya. És lesöpört minden hülye fantazmagóriát. Miközben soha nem gondolkodott semmiről. Vezette a belső iránytű… Visszavezette nyaklövéssel is: okuljunk! Hazajött Afrikából, ledurrantotta egy német gróf. Csak úgy – vadászösztönből… Kitömték. Az emberi felvilágosodás pedig még egy évszázadot lépett előre… Hm, hogy a fecskék szardíniává változnak, hogy a Holdon élnek a nyári madarak, a hosszúcsőrűek is, következő tavaszig? Még mit nem! Vándorlunk! Mesélte a döglött gólya!

Dr. Ártéri már két éve járt terapeutához. Bőrdíványon ült, feküdt. Ismerte a dívány minden reccsenését. Érezte a bőr hidegét, aztán a testétől embertemperatúrára melegedő bőrérzést. A sok magába feledkezés közben, jó pénzért, néha be is aludt, ebbe a mű(bőr)-ölelésbe. Már föltérképezték minden lélekbugyrát. Legalábbis, amit föltérképezni engedett. De voltak olyan lefojtott lápvidékek, amelyekről ő maga sem tudott, még labilis sejtések szintjén sem. Ám a dörzsölt terapeuta kicsalt belőle szinte mindent, a járatlan utak térképeit is.

Megtudta, hogy Dr. Ártéri apja ivott. Hogy anyja zugivott. Hogy nővérét incesszus érte a családban, és a vérmes apakan őt is megabuzálta, miután porhanyósra verte a húsát. Hogy Dr. Ártéri tízévesen először dohányfüstbe menekült, aztán kendertüll szoknyát öltött, s betépve, titokban, nőnek öltözött. Így riszálta át kamaszkorát a szobák tükrei előtt. A nővére egyszer kileste. Elmondta apjának, mert azt várta, az információért cserében megmenekül a velehálástól. De nem menekülhetett a vasmarokból és az atyai petrencés rúdtól, viszont a nőiesedő Ártérit harisnyával fojtogatta meg a jó öreg. Majdnem halálig. Megtudta, hogy olthatatlan paciense gyűlölete apja iránt… Anyját talán sajnálja, de inkább gyűlöli, mert harmatgyönge nő volt. Ez azonban nem jó szó, mert a harmatcsepp tüzet gyújthat a napfényből gyűjtve erőt, hogy felégessen mindent, ami kiszáradt alóla, de anyja nem menekült el ebből a pokolból, nem mentette meg, nem gyújtotta rá a házat az apjára, s anyja talán nem is szerette őt magát, mert csak a saját gyöngeségében imádott fürdőzni, mert megremegésig élvezte az abból sarjadt fantazmagóriákat, álremény veteményeket… Apja szerencsétlen helyről jött. Ahogy részeg kirohanásaikor üvöltözte: – Véresre vertek engem is, csak épp meg nem dugtak! De te jobb nevelést kapsz, fiam! De hát ez nem mentség, nem mentség, hogy elfelejtett ember maradni… Amikor idáig jutott a circulus vitiosus gondolatmenetekben, méghozzá elég gyakran, félórás sírógörcs rázta.

– Rettegés szövi át mindennapjaim, azt érzem, van ennél nagyobb titok is. Gyakori álmom, hogy nyakon lőnek. Aztán kitépem magamból a nyílvesszőt, és azzal halálra szurkálom megsebzőim… Tébláboltak már vagy fél éve ebben a végleg elemésztő varázskörben. Nem volt elmozdulás se előre, se hátra a lélek kátyús zsákutcájából. Végül a terapeuta hipnózist ajánlott. Hátha végére járhatnak a visszatérő rémálomnak…

Dr. Ártéri nagyartériái meszesedni kezdtek időnek előtte. Az állandó stressz, fájdalom, rettegés elérte hatását. Szíve asszimetrikusan vert. Harmincöt éves korára teljesen aszexuális lett. Egy ilyen szív már nem üthet hevült tempót. Addig volt tíz-tizenöt félresikerült, egy-két hétnél nem hosszabb kalandja, rapid szerelme, melyek mind a város nevezetes buzibárjából indultak, így nevezte magában a helyet, mely úgy vonzotta egy darabig, mint vasforgácsot a mágnes, mint tiltott gyümölcs a harapást – a kérlelhetetlen jövőt. De minden kísérlet elenyészett a férfi frigiditás harcias bástyafokokkal álcázott gyilokjárdáin.

A két év alatt megtörtént bőrdíványos mélyfúrások azt hozták, hogy a lelki öntéstalaj megmozdult, finoman hullámozni kezdett, akár a tőzegláp, és félő volt, saját magába fullad el szökési kísérlete. De hát szökni is maga elől próbált. Lehet-e olyat? Vagy pusztán alásüllyed, és ott valódi rémeket lát, eddigi életének mélytengerbe űzött szörnyeit? És ha rémesebb, mint ők, azok elmenekülnek Időtlen mélyeiből? Eddig a múlt öntéstalajába szilárdult, avagy szúette lélekszekrényéből kidűlt csontvázakig jutottak. De mi lehet lejjebb, ott, ahol átlőtt nyakából serken a vér?

Most repülök apró falvak mindenfelé rám tör egy ragadozó belém mélyeszti magát karmát farkát csőrét mindent széttép cafatokra és bennem a farka milyen madár ez valami mitológiai szörnyeteg lehet zeusz hattyú képében lehet az apám röpülök de mit keres itt az apám a réges-régmúltban röpülök ez nem lehet az apám valami belém hasít fáj nagyon fáj sajog lehet le kell szálljak jön a tenger nincs más lehetőség csak úgy vághatok neki ha megpihenek fáj van ott valami látom a szemem sarkából itt van közel a másik oldalon is valami hosszú és nem tágít a végéről csöpög a vér az én véremet érzem talán odalenn kijön belőlem nehéz fenn maradni nehezül a tollam a hasam alján kezdek lefelé körözni ott egy nagy zöld térség ott megpihenek a fészektársam is elkapta az a dög tépi de ő megy tovább csupa seb de megy tovább nincs benne ilyen furaság leszálltam fáj még de elviselhető annyira megpihenek hogy hazaérjek a kerek tó a domb és a fenyves a két falu között a nap amikor érkezem megsüti a fenyők fejét úgy bólogatnak a hegyi szélben nem bánt tovább ez a valami de nehéz mozognom beleakadok a fűbe elugrálnak a zsákmányaim meg kell tanulnom vele élni mennem kell csak egy röpke erőfeszítés hazáig nem bánt meg lehet szokni az itt levését ahogy a saját szárnyam suhogását is megszokom mint mindent a tenger felett nem eszünk nem iszunk azt is megszokjuk bár kerüljük a nagy nyílt vizeket közeledek ez végig velem volt halkan sajog néha nyilall látom a hegyek bércmintáit ott előtte lesz a második hazám áááááááá valami iszony soha nem éreztem fájdalom lövés vadászok odalenn durrogatnak amerre látnak többen lehullunk megmegmegha lelőttek nem tudok visszajönni lelőttek gólyaként halok nem tudok már ember lenni jobb ha gólyaként halok meg akkor mintha visszajövök a mostba élni hátha más lesz az út hátha hazáig másik úton is el lehet jutni még mindig fáj pedig már nem is élek csak zuhanok holtomban még mindig fáj de nem a lövés hanem az a valami az a nyíl vagy mi a csoda az ősi titkos nagy fájdalom az hasogat nem tudok visszajönni nem változom vissza döglött gólya maradok talán most felemelnek mintha lenne még bennem lélek megérezni ezt az emelkedést végigszenvedünk mindent úgy ahogy vagyunk ahogy idevetődünk vagy visszahullunk saját múltjainkba a tojástól és jelet hagyunk hátha megértik akiknek kell almaharapás előtt és közben is aztán majd ott állunk egy tárlóban örök mementóként

A terapeuta kezeit tördelve állt a diszkréten száradó anyósnyelv mellett. A mentősök megállapították a halált, és koporsót kértek. A bőrdívány repedezett bőre szétnyílt a zuhanástól. Néhol hosszú evezőtollak hevertek a perzsaszőnyegen. Az elöregedett, s most szabad utat kapó ágyszivacs morzsaléka finoman pergett a fekvőalkalmatosság széléről. Rövidesen a rendőrök is csöngetnek. De nekik aztán felesleges bármit is mondani…

(Illusztráció: Jackson Pollock – Number 17.)

Budapest, Hermina út 45., Andrássy út 60.

Róheim-, Tisza-, Waldbott-villa, 1950 es évek hajnalán

VALLATÁS

Ne csak őrizd, gyűlöld!

– Ne vonakodjon! Szálljon be!

– Neve?

– Róheim-villa.

– Született?

– Hová megyünk?

– Én kérdezek! Ha nem válaszol éppen, akkor kussol! Értem?

– 1900-ban.

– Foglalkozása?

– Ház.

– Ház? Na, ne csinálj belőlünk hülyét! Tudjuk, hogy nem vagy ház… Józsi, itt fordulj jobbra! Még kocsikázunk kicsit…

– Voltak kapcsolataid klerikális és burzsoá elemekkel?

– Nem, kérem, nem voltak.

– Miért hazudsz? Neved?

– Már mondtam…

– Ne ugass vissza! Karcsi, nyomd már a stukkert a bordái közé!

– Tégláim vannak, szépen kifugázva… Jajj… Róheim-villa…

– Na, dalol a madárka… Szóval téglák…

– Igen, jófajta zsidó téglák…

– Aztán miféle téglák azok a jófajta zsidó téglák? Itt balra menj! Hogy nem lehet? Mindent lehet! Balra, na! Vannak rossz fajták is?

– Abból épültem… Téglákból. Hát nem látják, ház vagyok? A zsidó tégla majdnem mind jó tégla, kevés a selejt, a rosszul kiégetett…

– Pimasz! Azt mondja, ház. Akkor, hogy beszélgethetnék veled egy autóban? De ez már nem is beszélgetés. Kiselőadást tart itt…

– Nem tudom…

– Mit nem tudsz, te tudatlan? Ebben az autóban mindenki olyan tudatlan, de a hatvan alatt megokosodnak.

– Na, itt megállunk kissé. Lódulj! Mit botorkálsz?! A házak nem botorkálnak, állnak, mint a cövek…

– De földrengés…

– Ugatsz?! Halljátok? Az Internacionálén viccelődik.

– Jajj… Ne… Kérem… Beszé… Beszéhek… Jajj. Nee… Nebáh… Nebáncsa…

– Elég lesz, fiúk. Na, kicsi ház, házacska, dalolj nekem azokról a téglákról, mielőtt teljesen lebontunk… Kiket szolgáltak azok a téglák?

– A gazdáimat, a Róheimeket… Később a Waldbottokat…

– Igen, igen, észhez tértél. A Róheim-villa a Róheimeket szolgálta… Meg a Waldbottokat… De kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Na, várj házacska, ezt elmondhatod már az autóban is. Tuszkoljátok vissza! Indíts! Menjünk az Andrássy útra, ott mindenkinek megjön a kedve a kvaterkához… Szóval a Róheimeket, a Waldbottokat! És kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Válaszolj már, te átkozott, embernek álcázott téglakupac!

– Nagylelkű, jó emberek. Főleg a Géza fiú! És a Waldbott báró, de ő már régen meghalt…

– A Géza fiú. Na, igen, házacska, a Géza fiú, ő itt a bökkenő! Mi is van a Géza fiúval? Hová is lett?

– Elmenekült a nácik elől…

– A nácik elől? És hová menekült ez a Géza fiú?

– Amerikába.

– Hohó, Amerikába! Milyen furcsa szó itt a Városligetnél: A-me-ri-ka. Még az Angolpark az hagyján, de azt se szeretjük. Viszjolij lesz belőle. Te is lehetsz vidám, ha mindent elmondasz… Kimondani is hátborzongató: A-me-ri-ká-ba. A házacska kilazult téglája elment Amerikába… És mit csinál ott az a Géza-tégla fiú…

– Nem tudom…

– Nem tudod… Hm… Nem tudja…

– Nem írt leveleket…

– Nem írt, hm… De házacska, valamit csak mondott, amikor elment…

– A náci világ elől menekült. Praktizálni akart. Tudja, pszichoanalitikus… Meg kutatni is akart… Mert etno…

– Elég lesz, házacska… Megérkeztünk. A többit majd jegyzőkönyvbe mondod… Lódulj, te láncos kutya!

+++

– Na, lépjen be, Róheim-villa. Ragaszkodik ehhez a hülye névhez?

– Kérem, ez a nevem…

– Én nem ezt hallottam. Miért néz ki úgy, mint egy savanyú uborka? Egy ház nem nézhet ki úgy, mint egy savanyú uborka. Következésképpen: maga nem egy ház, hanem egyház, haha… Szóval, Savanyú Uborka úr? Már három napja élvezi a vendégszeretetünket. Igazán viszonozhatná egy szép dalocskával…

– Én csak egy ausztrál esőhívó sámánéneket tudok, amit a Géza fiú szokott gajdolni, ha feldobódott…

– A Géza fiú… Mindig ez a Géza fiú. Messze van most. Nem jön ő már ide. Ha mégis jönne, tudni fogunk róla, mert nem szivároghat be ide senki, onnan a vadnyugatról, aki nem közénk való. De a Géza fiún kívül… Ért engem… Egy-két név… Jól jöhet. És már vissza is mehet a Május 1. út és a Pálma utca sarkára, kedves Savanyú Uborka elvtárs. Vagy inkább az úrhoz szokott? Miiii?! Az úrhoz, miii… Ne tegye itt a hülyét! Vigyétek! Kicsit gyúrjátok át Uborka urat! Legközelebb mosolyogjon, ha bejön. A gúzsból szabadultak mosolyognak, úgy tapasztaltam eddig… Na, takarodj innen, majd folytatjuk…

+++

– Szóval érti… Savanyú Uborka úr! Jó, most legyen kicsit Róheim-villa elvtárs, amíg komoly dolgokról beszélünk. És igen. Mosolyra áll a szája… Tudtam, hogy a gúzs-gumibot koktél felvidítja… Nyögjél már valamit!

– I-iig-iigen…

– Komoly terveink vannak veled Róheim-villa elvtárs. Tulajdonképp bántani sem akartunk, hiszen mi a légynek sem ártunk. Az angyaloknak is csak a szárnyát tépjük ki, elvtárs… Ne röpködjenek má’ összevissza… Értesz engem, te villa?!

– Aaa… aazthiszem…

– Szóval, arról lenne szó, hogy együtt kellene működnünk. Elég szorosan. Akár beléd is költözhetnénk, ha megbízható vagy. Tulajdonképp mindent tudunk ám, de jobb lenne, ha a saját szavaiddal is elmondanád. Mert az őszinteség nagy erény… Halljuk, miféle burzsoá kapcsolataid voltak, Róheim-villa?! Igazán, most már nem nevezhetlek Savanyú Uborkának, mert határozottan az arcodra fagyott egy mosoly…

– Én, kérem, egy ház vagyok. Nincsenek kapcsolataim. Csak jönnek-mennek bennem az emberek. Kiköltöznek-beköltöznek, néha átalakítanak, festenek, szöget vernek a falaimba…

– Elééég! Hazudsz! Te vonzod a bajt, elvtársaim szerint. És én hiszek az informátor elvtársaknak. Pont ezt szeretnénk megtudni. Mert ha vonzod a bajt, mi nem költözhetünk beléd. Csendesebb villát kell keresnünk, Tisza-villa úr… Waldbott-villa úr…

– Róheim-villa, kérem. Vagy Savanyú Uborka akár…

– Vigyék! Jó, nagyon jó. Nevelhető, határozottan nevelhető, de amíg nem kádereztük le, és nem vallja be az igazságot, addig nem tudjuk használni. No, áztassátok meg kicsit, hogy kiüssön rajta a salétrom…

+++

– Örülök magának, Tisza-villa. Újra itt, és ilyen jó egészségben látom. No, nem jutott eszébe valami a teraszáig ható vízben ázva? Valójában örülhet, hogy nem vezettük be az áramot magába. De még vannak trükkjeink…

– Igen, már emlékszem, mire gondolnak…

– Milyen pontos megfogalmazás. Gratulálok. Érzem, együtt tudunk mi még működni! Hallgatom, Tisza-villa…

– Nálam lakott Tisza István gróf, volt miniszterelnök… Míg a brigantik meg nem gyilkolták…

– Gyomrozzák meg! […] Kik is? Kik is ölték meg?

– Míg az igazság felkent hívei el nem nyerették vele méltó büntetését, vele, aki milliókat nyomorított meg, aki kilátástalan háborúba taszította és konzerválta az országot…

– Ügyes… Így kell ezt mondani. De miért kell magát ezért minduntalan, hogy úgy mondjam, nevelni… No, ugye, könnyebb már a lelke. Még eljuthatunk oda is, hogy mindent bevall, teljesen megtisztul Tisza-villa elvtárs, s akkor nyugodt lélekkel költözhetünk be magába… Igen, igen, jut eszembe. Mint ügynökeink kiderítették Róheim Géza nem nézi jó szemmel, ami a demokratikus Magyarországon történik… Pedig nekünk köszönheti, hogy 19-ben katedrához jutott…

– Csak majdnem… Aztán ellehetetlenítették, mert…

– Mert? Ne akarja nálunk jobban tudni! De mi van a többi Róheimekkel, a burzsoá, elkanyarodott zsidókkal…

– Én azt hiszem, meghaltak. Talán Leontine néni él még a Chevra Kadisha menhelyén. De nagyon öreg lehet, és már meg is vakulhatott…

– Milyen pontos információk! Szinte annyit tud, mint mi. Ez már gyanús. Vannak magában még lötyögő téglák… Nem költözhetünk… A Waldbottokat még homály fedi… Fiúk, maradjunk a víznél. Némi csöpögtetés, hátha beázik, de meg ne lágyuljon az agya, hahaha…

+++

– Jelentem, a parancs szerint, egész éjjel csöpögtettük a csapot a ház zárkájában. Nehezen aludt, sokszor felriadt, magában beszélt. Ezt az összevisszaságot sikerült leskribálni. Hajnalig hallgattuk a rejtett fülkéből:

Adnék én menedéket. Az a házak dolga. Békeidőben, háborúban. Fedél. Az eső elől. A bombák ellen nem véd a tető. De a zegzugok talán védenek a kutató tekintetek ellen. Egy ház szolgálhat zegzugokkal. Megmondanám, hova bújjon. Nagyképű kifejezés, hogy megmondanám, hiszen a házak nyelvét nem ismerik az emberek, csak mi tudjuk, mit beszélnek kétlábú lakóink. Megtanulunk emberül, hisz annyit visszhangzik bennünk a szó, nem lehet kérdés, elsajátítjuk a nyelvet. Valahogy mégis jelezném, merre menjen, hova bújjon. Mert van bennem egy rejtek… Fel kell emelni az arab szoba egyik járókövét. Nem könnyű, s akkor feltárul egy járat. A falaimban. Nem, nem visz ez sehová a házból, az innen induló járat nem köt össze más házakkal, más rejtekutakkal. Egyszerűen a falban vezet egy darabon, le, s föl, egy rácsozaton át belátni a terembe, aztán egy falépcső, ami már feltűnően nyikorgó, levezet az alagsorba, onnan, az egyik kamrába nyílik a kijárat. Hogy miért tervezték belém? Erről nincs tudomásom. Erről a Róheimek sem beszéltek. Valami ősfélsz lett volna a lelkükben, s ekképp a menekülés legkülönfélébb útjait kellett kidolgozniuk az ellenségeskedő világgal szemben, vagy a tetemes vagyon elrejtésére szolgált? Mindenesetre annyira titkos volt, hogy az öreg Róheim is megfeledkezett róla. A tervrajzban persze nem szerepelt. Az építészeket sem nyilazták bele a munkagödörbe. De hogy jelezzem ezeknek a süket lényeknek, melyek húsvér valójukban és árnyalakban is kísértenek bennünk, hogy van egy ilyen rejtek. A rejtekben talán kincsek. Talán csak doh és pókháló. Nyekergessem meg a belső falépcsőt?

+++

– Vezessék be! No, igazából erre a lázas vallomásra vártunk. Ez izgalmasabb, mint a Waldbottok, hiszen azokról is tudunk mindent, Házacska! Kellő helyre kerültek. Nem házbérekből élnek, ha ért engem… Hogy hol is van benned rejtek, házacska? Hol is van a lelked? Nem, nem kell, megmondd, majd mi kiderítjük, abban biztos lehetsz. Szálljon ki egy csapat, és az utolsó szögig, repedésig vizsgáljon át mindent! Mert egy zsidó házban kell, legyen rejtek, lélek, ebben egyetérthetünk. Stimmt?! Ne aludj, te ház! Most beléd költözünk! Ébresszék már tudatára ezt a nyomorultat! Tudod, házacska, vége ennek a mutyi világnak?! Most már az államnak kell gazsulálni! Ébredezik! Olvasd fel neki, János! Olvasd már, megy az idő! 1952 van! Olvasd már!

„A Népköztársaság Elnöki Tanácsa abból a célból, hogy megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét … (1. §.) állami tulajdonba vétetnek: (a) mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják …”

– Érted, villácska-házacska?! Vége a jó világnak, mert jön a még jobb világ! Belédköltözünk, most, hogy a legféltettebb titkod is eldaloltad. Előtte azonban fertőtlenítjük a járataid, elűzzük hallomásaid, démonaid, férgeid, végképp eltöröljük belőled a múltat, az urast, a keresztényt, a zsidóst, most új világ, új embereinek kell, szolgálj! De hopp, máris 1953 van, az pedig sorsfordító év! Látod, hogy bűvészledünk az évekkel is? Ha akarjuk begyorsítjuk az idő folyását, ha akarjuk visszacsévéljük az éveket! Ne ijedj meg! Itt voltál nálunk egy-két esztendeig. Talán. Hogy úgy érezted, nem voltál itt? Ugyan, az élet érzékcsalódás! Ne feledd, mi kommunisták, mindent el tudunk veled hitetni, s annak az ellenkezőjét is, ha kell suttogva, ha kell, a pofádba üvöltve, hogy belerezegnek az ablakaid. Persze, persze, végig ott voltál, de valójában itt voltál… Igen, egy fekete autóban is ültél, miközben ott málladoztál a kertben. Mi az, hogy hogyan lehetséges ez? Már mondtuk! Mi a folyók folyásirányát is megfordítjuk, ha úgy akarjuk! A Holdra is eljutunk, ha eljön az ideje… Mi? Zsidókérdés? Ötvenhárom végén? Sztálin meghalt, ébredj magadra, házacska! Már nincs zsidókérdés! Csak imperialista kérdés van! Géza? Géza fiú is meghalt tudomásunk szerint, ott messze Ámerikában… S akkor meg is halt biztosan, mert a mi tudomásunk – a valóság! Már ő se kérdés többé. Csak egy kérdőjel… Míg itt is voltál, ott is voltál, kiderült, jó rejtekünk lehetnél… Ezt most itt aláírod… Közben a Hermina útból Május 1. út lett, házacska. Fiúk, majd kísérjétek vissza a Május 1. út 45. szám alá, ha eljön az ideje! Erősítsétek meg a kerítést, meg ne szökhessen, mert az imperialisták még a házak megszöktetését is megszervezik! De ne csak őrizzétek!

+++

[Hm, a Péter elvtárs börtönben marad… De minden megy tovább… Jó kis telephely ez, a fák övezte kertben.]

– Üdv, Házacska elvtárs! Szemlére jöttünk! Most még csak feketén csillogó automobilokkal, de ne ijedj meg, ha egy nap teherautók fékeznek előtted… Már nem viszünk sehová… Beléd költözünk, mert jó elvtárs lettél… Várj reánk, s mi megjövünk! Látom üvegszemeiden, érted már ezt a többes szám első személyt…

– Főnök, elnémult, mióta visszahelyeztük! Nézze ezt a kígyós korlátot, milyen szép mívű…

– Úri glanc! Fegyverünk a szerszám, sarló, kalapács, // Ez a mi igazi fegyverünk…

– Erre forduljunk, jobbra, ott az inkriminált arab szoba, ahol végül nem találtunk semmiféle rejteket. Nincs ennek a háznak lelke, Főnök!

– Nem vitás már többé, merre dől csatánk, // Csak együtt meneteljünk!

– Főnök, ezt már ne nagyon fütyöréssze. Sztálin atyánk meghalt… Ki tudja… Az ördög nem alszik…

– Milyen ördög, János! Maga nem is materialista? Pedig sántít. Aki sántít, jobban teszi, ha materialista marad. Így nem tépelődik ezeréves bűnein…

(Illusztráció: Krebsz Áron – Túl)