Budapest, Hermina út 45., Andrássy út 60.
Róheim-, Tisza-, Waldbott-villa, 1950 es évek hajnalán
VALLATÁS
Ne csak őrizd, gyűlöld!
– Ne vonakodjon! Szálljon be!
– Neve?
– Róheim-villa.
– Született?
– Hová megyünk?
– Én kérdezek! Ha nem válaszol éppen, akkor kussol! Értem?
– 1900-ban.
– Foglalkozása?
– Ház.
– Ház? Na, ne csinálj belőlünk hülyét! Tudjuk, hogy nem vagy ház… Józsi, itt fordulj jobbra! Még kocsikázunk kicsit…
– Voltak kapcsolataid klerikális és burzsoá elemekkel?
– Nem, kérem, nem voltak.
– Miért hazudsz? Neved?
– Már mondtam…
– Ne ugass vissza! Karcsi, nyomd már a stukkert a bordái közé!
– Tégláim vannak, szépen kifugázva… Jajj… Róheim-villa…
– Na, dalol a madárka… Szóval téglák…
– Igen, jófajta zsidó téglák…
– Aztán miféle téglák azok a jófajta zsidó téglák? Itt balra menj! Hogy nem lehet? Mindent lehet! Balra, na! Vannak rossz fajták is?
– Abból épültem… Téglákból. Hát nem látják, ház vagyok? A zsidó tégla majdnem mind jó tégla, kevés a selejt, a rosszul kiégetett…
– Pimasz! Azt mondja, ház. Akkor, hogy beszélgethetnék veled egy autóban? De ez már nem is beszélgetés. Kiselőadást tart itt…
– Nem tudom…
– Mit nem tudsz, te tudatlan? Ebben az autóban mindenki olyan tudatlan, de a hatvan alatt megokosodnak.
– Na, itt megállunk kissé. Lódulj! Mit botorkálsz?! A házak nem botorkálnak, állnak, mint a cövek…
– De földrengés…
– Ugatsz?! Halljátok? Az Internacionálén viccelődik.
– Jajj… Ne… Kérem… Beszé… Beszéhek… Jajj. Nee… Nebáh… Nebáncsa…
– Elég lesz, fiúk. Na, kicsi ház, házacska, dalolj nekem azokról a téglákról, mielőtt teljesen lebontunk… Kiket szolgáltak azok a téglák?
– A gazdáimat, a Róheimeket… Később a Waldbottokat…
– Igen, igen, észhez tértél. A Róheim-villa a Róheimeket szolgálta… Meg a Waldbottokat… De kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Na, várj házacska, ezt elmondhatod már az autóban is. Tuszkoljátok vissza! Indíts! Menjünk az Andrássy útra, ott mindenkinek megjön a kedve a kvaterkához… Szóval a Róheimeket, a Waldbottokat! És kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Válaszolj már, te átkozott, embernek álcázott téglakupac!
– Nagylelkű, jó emberek. Főleg a Géza fiú! És a Waldbott báró, de ő már régen meghalt…
– A Géza fiú. Na, igen, házacska, a Géza fiú, ő itt a bökkenő! Mi is van a Géza fiúval? Hová is lett?
– Elmenekült a nácik elől…
– A nácik elől? És hová menekült ez a Géza fiú?
– Amerikába.
– Hohó, Amerikába! Milyen furcsa szó itt a Városligetnél: A-me-ri-ka. Még az Angolpark az hagyján, de azt se szeretjük. Viszjolij lesz belőle. Te is lehetsz vidám, ha mindent elmondasz… Kimondani is hátborzongató: A-me-ri-ká-ba. A házacska kilazult téglája elment Amerikába… És mit csinál ott az a Géza-tégla fiú…
– Nem tudom…
– Nem tudod… Hm… Nem tudja…
– Nem írt leveleket…
– Nem írt, hm… De házacska, valamit csak mondott, amikor elment…
– A náci világ elől menekült. Praktizálni akart. Tudja, pszichoanalitikus… Meg kutatni is akart… Mert etno…
– Elég lesz, házacska… Megérkeztünk. A többit majd jegyzőkönyvbe mondod… Lódulj, te láncos kutya!
+++
– Na, lépjen be, Róheim-villa. Ragaszkodik ehhez a hülye névhez?
– Kérem, ez a nevem…
– Én nem ezt hallottam. Miért néz ki úgy, mint egy savanyú uborka? Egy ház nem nézhet ki úgy, mint egy savanyú uborka. Következésképpen: maga nem egy ház, hanem egyház, haha… Szóval, Savanyú Uborka úr? Már három napja élvezi a vendégszeretetünket. Igazán viszonozhatná egy szép dalocskával…
– Én csak egy ausztrál esőhívó sámánéneket tudok, amit a Géza fiú szokott gajdolni, ha feldobódott…
– A Géza fiú… Mindig ez a Géza fiú. Messze van most. Nem jön ő már ide. Ha mégis jönne, tudni fogunk róla, mert nem szivároghat be ide senki, onnan a vadnyugatról, aki nem közénk való. De a Géza fiún kívül… Ért engem… Egy-két név… Jól jöhet. És már vissza is mehet a Május 1. út és a Pálma utca sarkára, kedves Savanyú Uborka elvtárs. Vagy inkább az úrhoz szokott? Miiii?! Az úrhoz, miii… Ne tegye itt a hülyét! Vigyétek! Kicsit gyúrjátok át Uborka urat! Legközelebb mosolyogjon, ha bejön. A gúzsból szabadultak mosolyognak, úgy tapasztaltam eddig… Na, takarodj innen, majd folytatjuk…
+++
– Szóval érti… Savanyú Uborka úr! Jó, most legyen kicsit Róheim-villa elvtárs, amíg komoly dolgokról beszélünk. És igen. Mosolyra áll a szája… Tudtam, hogy a gúzs-gumibot koktél felvidítja… Nyögjél már valamit!
– I-iig-iigen…
– Komoly terveink vannak veled Róheim-villa elvtárs. Tulajdonképp bántani sem akartunk, hiszen mi a légynek sem ártunk. Az angyaloknak is csak a szárnyát tépjük ki, elvtárs… Ne röpködjenek má’ összevissza… Értesz engem, te villa?!
– Aaa… aazthiszem…
– Szóval, arról lenne szó, hogy együtt kellene működnünk. Elég szorosan. Akár beléd is költözhetnénk, ha megbízható vagy. Tulajdonképp mindent tudunk ám, de jobb lenne, ha a saját szavaiddal is elmondanád. Mert az őszinteség nagy erény… Halljuk, miféle burzsoá kapcsolataid voltak, Róheim-villa?! Igazán, most már nem nevezhetlek Savanyú Uborkának, mert határozottan az arcodra fagyott egy mosoly…
– Én, kérem, egy ház vagyok. Nincsenek kapcsolataim. Csak jönnek-mennek bennem az emberek. Kiköltöznek-beköltöznek, néha átalakítanak, festenek, szöget vernek a falaimba…
– Elééég! Hazudsz! Te vonzod a bajt, elvtársaim szerint. És én hiszek az informátor elvtársaknak. Pont ezt szeretnénk megtudni. Mert ha vonzod a bajt, mi nem költözhetünk beléd. Csendesebb villát kell keresnünk, Tisza-villa úr… Waldbott-villa úr…
– Róheim-villa, kérem. Vagy Savanyú Uborka akár…
– Vigyék! Jó, nagyon jó. Nevelhető, határozottan nevelhető, de amíg nem kádereztük le, és nem vallja be az igazságot, addig nem tudjuk használni. No, áztassátok meg kicsit, hogy kiüssön rajta a salétrom…
+++
– Örülök magának, Tisza-villa. Újra itt, és ilyen jó egészségben látom. No, nem jutott eszébe valami a teraszáig ható vízben ázva? Valójában örülhet, hogy nem vezettük be az áramot magába. De még vannak trükkjeink…
– Igen, már emlékszem, mire gondolnak…
– Milyen pontos megfogalmazás. Gratulálok. Érzem, együtt tudunk mi még működni! Hallgatom, Tisza-villa…
– Nálam lakott Tisza István gróf, volt miniszterelnök… Míg a brigantik meg nem gyilkolták…
– Gyomrozzák meg! […] Kik is? Kik is ölték meg?
– Míg az igazság felkent hívei el nem nyerették vele méltó büntetését, vele, aki milliókat nyomorított meg, aki kilátástalan háborúba taszította és konzerválta az országot…
– Ügyes… Így kell ezt mondani. De miért kell magát ezért minduntalan, hogy úgy mondjam, nevelni… No, ugye, könnyebb már a lelke. Még eljuthatunk oda is, hogy mindent bevall, teljesen megtisztul Tisza-villa elvtárs, s akkor nyugodt lélekkel költözhetünk be magába… Igen, igen, jut eszembe. Mint ügynökeink kiderítették Róheim Géza nem nézi jó szemmel, ami a demokratikus Magyarországon történik… Pedig nekünk köszönheti, hogy 19-ben katedrához jutott…
– Csak majdnem… Aztán ellehetetlenítették, mert…
– Mert? Ne akarja nálunk jobban tudni! De mi van a többi Róheimekkel, a burzsoá, elkanyarodott zsidókkal…
– Én azt hiszem, meghaltak. Talán Leontine néni él még a Chevra Kadisha menhelyén. De nagyon öreg lehet, és már meg is vakulhatott…
– Milyen pontos információk! Szinte annyit tud, mint mi. Ez már gyanús. Vannak magában még lötyögő téglák… Nem költözhetünk… A Waldbottokat még homály fedi… Fiúk, maradjunk a víznél. Némi csöpögtetés, hátha beázik, de meg ne lágyuljon az agya, hahaha…
+++
– Jelentem, a parancs szerint, egész éjjel csöpögtettük a csapot a ház zárkájában. Nehezen aludt, sokszor felriadt, magában beszélt. Ezt az összevisszaságot sikerült leskribálni. Hajnalig hallgattuk a rejtett fülkéből:
Adnék én menedéket. Az a házak dolga. Békeidőben, háborúban. Fedél. Az eső elől. A bombák ellen nem véd a tető. De a zegzugok talán védenek a kutató tekintetek ellen. Egy ház szolgálhat zegzugokkal. Megmondanám, hova bújjon. Nagyképű kifejezés, hogy megmondanám, hiszen a házak nyelvét nem ismerik az emberek, csak mi tudjuk, mit beszélnek kétlábú lakóink. Megtanulunk emberül, hisz annyit visszhangzik bennünk a szó, nem lehet kérdés, elsajátítjuk a nyelvet. Valahogy mégis jelezném, merre menjen, hova bújjon. Mert van bennem egy rejtek… Fel kell emelni az arab szoba egyik járókövét. Nem könnyű, s akkor feltárul egy járat. A falaimban. Nem, nem visz ez sehová a házból, az innen induló járat nem köt össze más házakkal, más rejtekutakkal. Egyszerűen a falban vezet egy darabon, le, s föl, egy rácsozaton át belátni a terembe, aztán egy falépcső, ami már feltűnően nyikorgó, levezet az alagsorba, onnan, az egyik kamrába nyílik a kijárat. Hogy miért tervezték belém? Erről nincs tudomásom. Erről a Róheimek sem beszéltek. Valami ősfélsz lett volna a lelkükben, s ekképp a menekülés legkülönfélébb útjait kellett kidolgozniuk az ellenségeskedő világgal szemben, vagy a tetemes vagyon elrejtésére szolgált? Mindenesetre annyira titkos volt, hogy az öreg Róheim is megfeledkezett róla. A tervrajzban persze nem szerepelt. Az építészeket sem nyilazták bele a munkagödörbe. De hogy jelezzem ezeknek a süket lényeknek, melyek húsvér valójukban és árnyalakban is kísértenek bennünk, hogy van egy ilyen rejtek. A rejtekben talán kincsek. Talán csak doh és pókháló. Nyekergessem meg a belső falépcsőt?
+++
– Vezessék be! No, igazából erre a lázas vallomásra vártunk. Ez izgalmasabb, mint a Waldbottok, hiszen azokról is tudunk mindent, Házacska! Kellő helyre kerültek. Nem házbérekből élnek, ha ért engem… Hogy hol is van benned rejtek, házacska? Hol is van a lelked? Nem, nem kell, megmondd, majd mi kiderítjük, abban biztos lehetsz. Szálljon ki egy csapat, és az utolsó szögig, repedésig vizsgáljon át mindent! Mert egy zsidó házban kell, legyen rejtek, lélek, ebben egyetérthetünk. Stimmt?! Ne aludj, te ház! Most beléd költözünk! Ébresszék már tudatára ezt a nyomorultat! Tudod, házacska, vége ennek a mutyi világnak?! Most már az államnak kell gazsulálni! Ébredezik! Olvasd fel neki, János! Olvasd már, megy az idő! 1952 van! Olvasd már!
„A Népköztársaság Elnöki Tanácsa abból a célból, hogy megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét … (1. §.) állami tulajdonba vétetnek: (a) mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják …”
– Érted, villácska-házacska?! Vége a jó világnak, mert jön a még jobb világ! Belédköltözünk, most, hogy a legféltettebb titkod is eldaloltad. Előtte azonban fertőtlenítjük a járataid, elűzzük hallomásaid, démonaid, férgeid, végképp eltöröljük belőled a múltat, az urast, a keresztényt, a zsidóst, most új világ, új embereinek kell, szolgálj! De hopp, máris 1953 van, az pedig sorsfordító év! Látod, hogy bűvészledünk az évekkel is? Ha akarjuk begyorsítjuk az idő folyását, ha akarjuk visszacsévéljük az éveket! Ne ijedj meg! Itt voltál nálunk egy-két esztendeig. Talán. Hogy úgy érezted, nem voltál itt? Ugyan, az élet érzékcsalódás! Ne feledd, mi kommunisták, mindent el tudunk veled hitetni, s annak az ellenkezőjét is, ha kell suttogva, ha kell, a pofádba üvöltve, hogy belerezegnek az ablakaid. Persze, persze, végig ott voltál, de valójában itt voltál… Igen, egy fekete autóban is ültél, miközben ott málladoztál a kertben. Mi az, hogy hogyan lehetséges ez? Már mondtuk! Mi a folyók folyásirányát is megfordítjuk, ha úgy akarjuk! A Holdra is eljutunk, ha eljön az ideje… Mi? Zsidókérdés? Ötvenhárom végén? Sztálin meghalt, ébredj magadra, házacska! Már nincs zsidókérdés! Csak imperialista kérdés van! Géza? Géza fiú is meghalt tudomásunk szerint, ott messze Ámerikában… S akkor meg is halt biztosan, mert a mi tudomásunk – a valóság! Már ő se kérdés többé. Csak egy kérdőjel… Míg itt is voltál, ott is voltál, kiderült, jó rejtekünk lehetnél… Ezt most itt aláírod… Közben a Hermina útból Május 1. út lett, házacska. Fiúk, majd kísérjétek vissza a Május 1. út 45. szám alá, ha eljön az ideje! Erősítsétek meg a kerítést, meg ne szökhessen, mert az imperialisták még a házak megszöktetését is megszervezik! De ne csak őrizzétek!
+++
[Hm, a Péter elvtárs börtönben marad… De minden megy tovább… Jó kis telephely ez, a fák övezte kertben.]
– Üdv, Házacska elvtárs! Szemlére jöttünk! Most még csak feketén csillogó automobilokkal, de ne ijedj meg, ha egy nap teherautók fékeznek előtted… Már nem viszünk sehová… Beléd költözünk, mert jó elvtárs lettél… Várj reánk, s mi megjövünk! Látom üvegszemeiden, érted már ezt a többes szám első személyt…
– Főnök, elnémult, mióta visszahelyeztük! Nézze ezt a kígyós korlátot, milyen szép mívű…
– Úri glanc! Fegyverünk a szerszám, sarló, kalapács, // Ez a mi igazi fegyverünk…
– Erre forduljunk, jobbra, ott az inkriminált arab szoba, ahol végül nem találtunk semmiféle rejteket. Nincs ennek a háznak lelke, Főnök!
– Nem vitás már többé, merre dől csatánk, // Csak együtt meneteljünk!
– Főnök, ezt már ne nagyon fütyöréssze. Sztálin atyánk meghalt… Ki tudja… Az ördög nem alszik…
– Milyen ördög, János! Maga nem is materialista? Pedig sántít. Aki sántít, jobban teszi, ha materialista marad. Így nem tépelődik ezeréves bűnein…
(Illusztráció: Krebsz Áron – Túl)