∞ ბასიანი: განდაგანა (ქართული ხალხური სიმღერები, 2000)
[Basiani: Gandagana (Georgian Folk Songs, 2000)]

Ül az ágyon és az ágyneműhuzatot gombolgatja, elindul az egyik oldalról, aztán, amikor a másikra ér, látja, félregombolta. Akkor elindul onnan, újragombol minden gombot, de amikor a végére ér, látja, megint nem jó. Újra, elölről, mert perszehogy kimaradt egy gomb, a miatt romlott el, sebaj, most már nem rontja el. És nem csak a paplanok huzatával, a párnák huzataival is, ugyanígy. A kabátján három gomb van, azt se sikerül csak másodjára rendesen begombolni.

Ezzel persze nem magyarázhatja, miért nem érti őt a másik. Ezzel tulajdonképpen semmit sem magyarázhat. Talán a másik magyarázhatna ezzel valamit, de ő még nem vette észre, hogy ez tendencia, s nem véletlenül bekövetkező események előreláthatatlan ismétlődése. A másik nem ezzel magyarázná, hogy nem érti őt az egyik, ő talán mással, olyannal, amit az egyik nem vett észre, vagy nem ért. A másik se értené talán a gombokat, nem tudhatjuk, amíg észre nem vette.

Cipzárnak kellene lenni ezeken a rohadt huzatokon, félrecipzározni talán még nem tud, ahhoz nagyobb ügyesség kellene, olyan, amivel mondjuk felhőket lehetne gömbölygetni könnycseppekből. Közben kisüt a Nap, mármint besüt a szobába, eszébe jut, mármint nem a Napnak, hogy ki is mehetne inkább, nem kellene a Napnak arra vesztegetnie az erejét, átpréselje magát az üvegeken. De mire kiér, tuti lemegy a Nap, szóval végülis mindegy, elindul-e, vagy tovább gombolgat.

A másik közben biztos biciklizik, rajzolja a kerekekkel a vonalat a kőre, mert perszehogy pocsolyák vannak szerteszét, amiket nem lehet kikerülni. A Nap meg néz rá, egymást nézik a Nappal. Hol van a Napnak az árnyéka? A Nap árnyéka a Hold? Futnak az árnyékok a fény elől, valami mögé bebújni, mindig mögé, megőrizzék magukat maguknak. A másik pedig miért nem kerekeket rajzol a kerekekkel, igazán, amikor a lábnyom bezzeg, namindegy, az talán más térképbe íródik be.

Nem azt kapja vissza, amit ad, de hát ki tudna visszasütni a Napra?

Visszasütött rá a Nap, begombolta a gombokat, de hogy ha nem ezzel, akkor mivel magyarázza magának, amit nem ért? És a másiknak? És a másik magának és neki? És a meg nem értett, szögletesre értelmezett gondolatok, amiket félregondoltak és egy rossz sarokba tettek, azok mivel magyarázzák meg maguknak és egymásnak magukat és egymást? Előbb értik meg a magok a gyökeret és az ágat, a különböző kapaszkodásokat, a fény és víz felé törekvést.

Nem, ezt így nem, feláll, elindul, ez lesz. Felveszi a kabátját, ügyel, félregombolja, vagy azért, hogy tényleg, vagy, hogy hátha akkor nem, végső soron mindegy. Le kellene hajolni a rossz sarkokban gunnyasztó gondolatokhoz, de annyira nem ott vannak, ahol lenniük kell, hogy meg se lehet találni őket. A sepregető szél meg ilyenkor bezzeg hol van, na hol, ha sehol sincs épp. Az egymás felé lépegetések is képesek kitérő lépcsőkbe fordulni. Ez most lépcső vagy létra?

Milyen árnyéka van a Napnak? Fény?

2017. 03. 22. 15: 20: 20

(Illusztráció: Pamee Hohner: Sunflower Galaxy)

∞ Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)

Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.

És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.

De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.

Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.

Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.

A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.

Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.

Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.

Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.

Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.

A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.

2017. 07. 09. 7: 01: 18

(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)

∞ მზეთამზე: მზე შინა (ქართველ ქალთა ტრადიციული სიმღერები, ტ. I., 1996)
[Mzetamze: Mze shina (Traditional Georgian women’s songs, Vol. I., 1996)]

Rékának

Megszólalt az egyik dal, aztán a másik, és így, talán egymással is beszéltek, külön-külön, egybe. Hallgatták. Türkizkék levélen kicsi kerek lepke. Egymással is beszélnek, mert nemcsak, hogy voltak a dalok, amiket régebben és máshol, egymásba is tanulnak. Ahhoz, hogy összenőjenek citromfű levéllé, el kell nyugodniuk egymás felé.

És voltak a virágok, akiket hoztak, úgy, hogy magot hoztak. És azok, akiket hagytak egészen ott, ahol voltak. És azok is, akik épp magot hoznak. És azok, akik akkor nőttek, mikor a hangok, ottani magból. Hangból. Velük nőnek. A magok maguktól is, de a hangokra figyeltek, nehogy mag keveredjen valamelyikbe is.

És a mesék, amikbe mag keveredett, vagy egy virág, beleakadva a szavakba, például olyanba, hogy medve, hársfaháncs vagy araukária. Egymásba is keveredtek a mesék, meg beléjük, mesékkel keveregtek, és bennük is keveredtek, a mesék, az egymás, mag is keveredett, ide is, oda is, és így szaladtak, mert mező is volt, köröskörül, ahol Nap járt sugarasan, volt a Nap is, és nézték.

Ahhoz nem kell elnyugodni a Nap felé, magába nyugtat. És nézték, és nézték. Nem csak a szem néz, átmelegedett a szemhéj, a szem, a homlok, a talp. A felhők is nézik a Napot, de nem úgy, ahogy a virágok vagy a levelek. A felhőt is nézték, úgy szaladtak, szaladósan, éneklősen. Földdel keverd a magot, Nappal, vízzel, és akkor a fürdés, pedig az keveredés végképp.

És mosta, mosta akkor az egyik, de nem lemosta, sebet mosott rá a víz. Szaladunk, szaladunk, mondta, énekelte, de bele volt keveredve a sebe a szavába.

Csendesen énekelt, és nem hallotta tőle, hogy a másik is csendesen. Fű vágta el a talpát, mikor szaladtak. Mert szaladtak, pedig nem szaladtak. De a szemük is gyógyult, a szavuk, a dalok egymást is gyógyítják, mikor a szerveket gyógyítják, a patakokat és az éjszakai ég madarainak tollát.

Bogarak is szúrták őket, tüskék, levélélek, de voltak a rajzok, dalt is rajzoltak, jamgyökeret, és nem lettek fekete házak az út mentén, se görnyedő fák árnyéka. A bokrok azok guggoló fák. Szúrnak a dalok is néha, egész megvágnak, de már mások voltak a rajzok, egymást is rajzolták, és nem úgy, hogy egyik a másikat. Egymásba rajzolunk, de a másik akkor kicsit nem énekelt.

Aztán a kertben volt, egyik is a kertben, másik is, csak másik kertben. Amit talált, felvett, odaadni, megmutatni, egybeénekelni, rajzolni, nőni. A másik fonása a hajában, az is rajz, kalász, guécs fa. A víz sebe, tette rá az aloét, a kő virágát. Szárazra mosta a víz. Nem fonta ki, de kifonta, és ott lógott csak a haja, de benne maradtak a másik rajzai, hullámosan. Víz mossa egyenesre.

Abban a kertben akkor sötét volt. Minden levél, fűszál mögött egy lement Nap van, örülhetne, ni, mennyi Nap, de a lement Nap az nem Nap. Nézte a lement Napokat. Felhőket. Kazuárokat.

Abban a kertben akkor nem volt kert, de akkor hol van. Ide tette a lábát, oda, szürkén úsznak el előle a pérhalrajok, szederágak. Észrevette, nem énekel. A másik dalát kereste, vajon ő énekel? Cirbolyafenyő-toboz magját találta ott, ahol a másik dalát kereste, tüskés borsófát, a szaranák is énekeltek a földben, de nem tudta folytatni, egyik dalt se.

Sírnak a szemek, ahogy leesnek. Amint leér, fel is nő. Lecseppen és felcseperedik.

Kis jamokat rajzolt a kövekbe. Nem csak az van, ami nincs. Kint járt, esőben járt, a házban járt. Bent vannak a szekrények és belülről vannak bezárva. Eltűnt a víz valahová. Ment, megérkezett, lepihent, aludt, ment, és egyre csak felvette, amit talált. A fiókok is belülről. Citromfű tea illatozott. Hogy lehetne vizet találni? Felvenni?

Csepegtek ki a vizek a kezéből, ha egyet is talált. Pihék a topolyafáról. Alvó méamoru füvek közt szaladt át, mikor meglátta azt a kerek lepkét. Ruhák a kosárban, étel, énekek. De nem hallotta a másik egyik énekét se, most mást énekel, külön. A mezőn szaladt, látta minden sárga virág szirmán a napsugarat, pedig csak ült a kosár mellett és nem evett, nem öltözött át, nem indult el.

Kiben lakom? És minden kiesett a kezéből, amit felvett. Más a tárógyökerünk? Mikor kereste, nem volt meg a táskája, nem volt zsebe. Nem tudta megmutatni a sebét. Kő temette be a forrást. Mi gyógyítja a sebet? Seb gyógyít sebet?

Aztán eltűnt a sebe, a másiké? Aztán megtalálta, ott nem barnul a bőre.

És így kellett akkor, így menni, legalább már elindult, gondolta, csak nem volt mivel a madarakhoz szólnia.

2019. 08. 28. 15: 06–2020. 07. 09. 11: 23: 14

Felolvasott-gitárkísért részlet belőle itt: sebet mosott rá (részlet) gitárral.

(Illusztráció: Abed Alem: The End)

∞ გალობის უნივერსიტეტი: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20: 12: 29

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)

∞ Lilith Guégamian: Loucniak guicher
(Eclairée par une luciole, 2007)

hallottam, nem süt a Nap. a Hold söpört csak, mezítlábasan jártam a havon. más is járt, medve. medvenyoma volt, amikor beleléptem. de nem szólt, öreg. nem eszik. dobom volt, majdnem eldobtam, úgy megijesztett.

doboltam, ahogy a medve lépett. hallottam, hó esik le, de nem tudtam, fent vagy lent vagyok-e. a Holdon is hó esett. házhoz értünk, a medve házához. a házban is ütnöm kellett a dobot. hallottam, széket húz ki nekem. hallottam, hol a szék, doboltam.

leült, hallottam a székét. hallottam az ablakokat. fán léptem, leültem a fára. vörös fából a ház, a szék, az ablakkeret, hallottam. hó esik a Holdon, ahová a hó esik rá, az a Hold. minden más hó mellé esik.

a melléesett hó megáll az égen. néha a föld hójából is esik mellé. ezekből lesznek a csillagok. apó hónak nevez minket mégis, nem csillagnak.

hallottam, a Hold söpör csak. jó holdat kívántam a medvének, ő is valamelyik. követtük a nyomait. mielőtt elindulnánk, már nyomunk van. hallottam a házát, hallottam más medvék házait üresen. nyomok nélkül járnak ott.

dobolnom kellett, ahogy a medve gondolata járt. a nyomában jártam, de ő ivott a nyomomból, hallottam. nem lett ember. nem volt nem ember. szemüveget akartam levenni a szememről, de nem találtam.

nem hallak, hallottam, ahogy mondja. nekik nincs dobjuk, nekünk kell csak dobon dobolni. annak, aki elfelejti, a szeme vakon lesz. azt mondja, hó vagyunk, csak leesünk valahol.

mezítlábasan jártam a havon. más is járt, vadász. nem dobolt, innen tudtam. nem járt mellette medve, innen. hallgatott minket. mit lehet csinálni egy medvével? megnyúzni. nem, mit lehet csinálni egy medvével együtt?

dob volt nálam, dobolni akartam vagy már doboltam. apó járt mellettem. mellette jártam. mondani akartam a vadásznak, ő ember, de a dobot se találtam el. a melléesett hóból csillag, ég és melléesett hó lesz.

honnan tudta a vadász, kit lőjön le.

a dobomon volt egy kislánynak a háza. zöld volt a haja, kék fűből és lila fűből, kék és lila virágok sárga szárából, ilyen zöld volt a ruhája is. volt egy éneke, amikor beteg volt, egy medve énekelte. úgy énekeltek akkor, ahogy a Nap süt a hóra.

itt már nincs vadász, az utolsó medve házába ment az utolsó. nincs dobja, vagy nincs hangja a dobjának. már nem ölök több medvét. mondta. itt mindenki dobol, és nem értik a vadászt, mert nincs dobja. tévedésből lőttelek le, volt egy éneke erre.

de nem volt hangja.

a kislány nem dobolt, nem volt dobja a dobomon. elég volt szaladnia. amikor szaladt, növények nőttek. hagyta, hogy a kenyér árpa legyen. szigorú kenyér, szélben terem. van kenyér, ami olyan, mint a medve arca.

az utolsó medvekor énekelni kellett, volt is énekük erre, de nem tudták énekelni, olyan csend van.

ahogy a Nap süt a hóra, amikor a Hold. a Nap süt a melléesett hóra is, amikor süt.

hallottam, nem süt a Nap. ember jött mellettem, vagy medve. más is járt, ember, vagy medve, hallottam. két medve találkozik egy harmadikkal. egy medve és egy ember találkozik egy medvével, vagy emberrel. két ember találkozik egy medvével.

medve voltam, de nem tudtam.

2019. 02. 05. 7: 32: 35

A hazajön a Nap című írás másodikja.
(Illusztráció: Michael Adamidis: Dark Forest, 2019)