∞ Grågylling: Vattenvandring (Källflöde, 2017)

nem jött ki, be volt menve abba a szobába, aminek az ajtaja csukva van innen. hol vagy nekem. de nem tudtam volna kérdéseket feltenni az ajtótól. az ajtó bezárja a kérdéseket. láttam a kérdőjeleimet kicsorbulni, esni le.

sírtak a könnyek. nem tudok sírni a könnyekért. más kapaszkodást meg nem találni. a könny legalább befolyna a küszöbnél. mindig előszobában, mert az én cipőmnek nincs helyed. cipővel meg nem gyalogolhatom tele a szőnyegeidet.

igen, megint egy szőnyeg, illatozó muskátli színű, amit azért tettél le, ne tudjak bejönni. itt vagy? nem, itt. ittam a tálból. igen, megint a szőnyegeidet nézem. nekem nincs szőnyegem, vagy nincs hová leraknom.

a kérdőjeleim felkiáltójelekké egyenesednek. ordítozójelek. igen, egyenesen befelé, bújnak be a kulcslyukon. nekem előszoba a szobám, más szobám nincs. olyan szoba, ami máshová vinne, de nincs más.

a felkiáltójeleim kicsorbulnak, esnek le. csak a pontok, a kapaszkodójuk nélkül, esnek be a küszöbnél kopogva. hallom, ahogy közelednek feléd. de az nem közeledés. ahogy bejönni se tudok hozzád, csak bemenni.

lerakni egy szőnyeget, az már majdnem költözés. fukszia vagy mocsári kockásliliom színű szőnyegem van, a cipőd alá szeretném teríteni. letenni a tálat, azt már nem tudom, pedig valahonnan elvettem.

annak eddig nem volt helye, úgy volt.

nincs ablakom, nem esnek be a fáknak az árnyékaik. előbb nyílnak itt falak, mint ajtók. a felhők bezárva, kiestek az esők mind. befolyik az ajtó alatt, befolyik a kerek sarkú bútorok alá. igen, megint a kerek sarkú bútoraidat.

az egyetlen szögletes sarok egy cipőn van, igen, megint. megint van egy cipőd, aminek a sarka barátságtalan. vannak, akik úgy ébrednek reggel, hogy be akarnak menni valahová, ahová nincs egy vízcsepptükörképük se.

rongyszőnyegeim vannak, csak botlani bennük, meg odébb rúgni. ha ablakom lenne, olyan lenne, ami mutatna valamit, de nem mutatná. a reggel meg megy bele a földbe, a nappal, a napnak a többi részei.

nem öntözve, csak zúgva, elsüllyedve mélyen. belegyűrődnek a gyökerekbe. de milyen fácskák nőnek a föntről jövő vizek nélkül. a föntről eső sugarak nélkül. lent meg már csak a leért sugarak vannak.

egy csepp vizet látok, de nem tudom, sós-e vagy tiszta. kisbaba könnye is lehet sós.

nincs szőnyegem, vagy nem szőnyeg a szőnyegem. nincs szőnyegem, vagy nem szőnyegeim vannak. víz a szőnyegem, fű, befolyik, növekedik a küszöbnél. vessző, vagy erre-arra zárójel. a tálad, aminek nincs helyünk.

nincs ilyen, most van.

lépnék, de nem az én lábam áll ott.

2018. 04. 02. 6: 11: 08–2024. 11. 28. 8: 48: 00

(Illusztráció: Julia Veenstra: Paradise; Amanda Clark: Blackbird)

Egyik helyről a másikra, leginkább be mennék, de kint vagyok. Nincs magambaajtóm. Hangos, szagos, mozgó. Menekülök a menekülömbe. Kapucnim, székek, ablak.

Lement, feljön. Leesett a kőégbolt, azon járok, Napon. Forró kövek a Napok, leesett, összetörött szavak. Minden helyen leültem már, csak maradni nem tudok.

Szakadnak, foszlanak, hull a feketefelleg. Feketefelleglepke. A szavak nélküli, állok a kövek közt. Ég recseg, ág. A szelek a szavak közt, kezed árnyéka után kapok.

Belemerülve a sebekbe, de melyik zsebembe nem tettem be? Szívem, szavam, megint a helyek közt. Helyett. Kiesnek kezemből a fehér citrom rostjai.

Melyik fehér, sápadok ki a szavakból, szemekből. Napból Holdba, zuhanok. Szakadék a gödörben, beesett oda. Rá az eső, fáznak a cseppek a szelekkor.

Elbújni, felhőt merre keressek? Minek az árnyéka az erdő? Másik helyről az egyikre, vissza, se. Hátamon ez, az, táska, gitár, bizonytalanság, krumplihagyma.

Menj a szelekre, kapaszkodtam a lejtőn. Leesek a küszöbről. Kinek az ajtaja? Se kilincs, se semmi Hold. Olyan lassan haladok, hogy eltévedek.

Viszél magaddal, de magammal megyek. Vigyem magam! Hely nélkül vagyok a semmi hegyek közt. Idegen székre ülök, idegen ül a székre. Elidegenülök.

Kimerültem, bemerültem. Idegen, sivár hely vagyok a szavaknak. Száraz felhő alatt. Akadályszobor, küszöbfreskó. Tóba ejtett könny. Az ágyon fekszem.

Takaró fekszik rám.

2022. 04. 09. 22: 16

(Illusztráció: Caroline Thistlethwaite: Night lights (Shaftesbury Snowdrops Exibition 2021; Deborah Brand: Cosmic Sunflower)

∞ Hajós Eszter: köderdő (2024. 09. 11. 10: 37)

Kinyitom a szemem, rám zárul az ég. Ajtaja, ablaka. Beesett a Nap a szakadékba. Hideg eső. Téli szél. Én a lángok szórta sivatagból jöttem! Akkora a szobám, mint az ég.

A fehérfarkú fényfácán, amikor a rododendron erdőn keresztül. Lement a Nap a szakadékba, utána a Hold, és a fehérfarkú fényfácán farktollai, amint az ég kékjébe.

Lángokban álltak a vizek. Tűzzé ég?

Néztem utána a könnyek egén át. Külön ege van a lement Napoknak, elrepült fehérfarkú fényfácánoknak? Esti tavak. Tengeri rózsák. Nem az lett, amit a tűz akart.

Sűrű köd jött a szobába. Nem látok el az ajtótól az ablakig, padlótól a plafonig. Bejött a köd a szobába és elbizonytalanodtam. A sivatagban, az óceánban merre induljak?

És bezárta magát a könyv belülről. A fiókon belülről nincs fogantyú. Lakatot az ég minden sarkára! Felhőbe kapaszkodom, és esőn csodálkozom? Könnyet nevettél?

A mikádófácán, egy pillanatra láttam, a bús bozótosban, bambuszfenyők közt. Úsznak, úsznak a szirokhalak, keresztül-kasul a vízen, a felhős égen.

Mi az a köderdő? Nekünk van ilyen a kertben? Hajnalban biztos. Akkor csak hajnalban lakhat nálunk ez a madár? Majdnem elbuktam egy felhőben. Csúszik, mint a szappan!

A szőlőfürtös kertben, a mikádófácános kertben. Nem is látni az eget a felhőtől, felhőt az esőtől. Harasztok és mohák távoli illata. A vakond ilyenkor mivel tölti az idejét?

Dobj felhőt az égre, mondta, aki hónapok óta az eső nélküli világban élt. Maguk alá esik az esőt. Amerre mennek, arra viszik az esőjüket. Kiszáradnak a mohák.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozásakor a víz is megsérült. Vérzik a víz. Mi nem, és elrejtették a tüskéket és tüskés szavakat a földbe, de véres volt a víz.

Megrepedt a felszíne, futott a repedés végig a vízen. Szakadékban a szavak, a Nap megvilágítja őket. És hiába a rulrul levélfakasztó énekei. A mikádófácán nyugalma a csend.

Nem értették egymást, mert az egyiket nem érdekelte, amit a másik mond.

A köderdőben. Meglátod a másikat, de amíg elindulsz felé, keletkezik egy felhő közöttetek. Nem találod többé. Megpillantod, egyet lépsz, a szemed láttára kialakul egy felhő.

Elfújom! De miközben elfújod az egyik felhőt, a helyén másik keletkezik. Míg ezt a másodikat fújod el, másik kettő. Miközben hajtod, tereled a felhőket, visszatér az első felhő.

Hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy testvérek, barátok, vagy csak találkoztak. Akik találkoznak, hasonlítanak egymásra kicsit? Te vagy a tükör, megnézlek magamat benned.

Mi itt születtünk, itt élünk. És minden percben újabb és újabb felhők születtek. Beborították a fák ágait. Elhomályosították a vizeket. Vízi pillangó keresgél.

A könyv minden lapján megjelent egy felhő. Esik az eső a könyvben. Áznak a lapok. Besurrant egy felhő a fiókba. Régen varrták a könyveket. Áznak a zoknik a fiókban.

Olvashatatlan régi szavak, amiket nem mondunk egymásnak.

Nem látom magam, csak a ködöt látom. Nem látom a tükröt. Köd van a tükörben. A húsevő növény éhes? Esik az eső a tükörben, elmossa a szavakat, színeket. Kígyók sokasága.

Homályos a tükör. Homályosak a szavak. Mielőtt kimondom, már. Mikor beszélek, köd. Amikor a köd és a köd a tükörben egymást nézik.

Találkoztál mostanában a mikádófácánnal? Kérdeztem a fehérfarkú fényfácánt. Ilyen ködben nem lehet találkozni.

Lehet, hogy találkoztatok, csak nem láttátok egymást.

2024. 09. 15. 1: 21: 18

(Illusztráció: Jerry Cutler: Switch-back Path (1995); John Lautermilch : Harvest Moon sketch)

∞ ანსამბლი „სათანაო”: 9. რაჭა /3. ლამარია აზარიაშვილი 3:01 &
5. ნინო გიორგობიანი 5:53/ (ფესტივალი ნანინა, 2023)
[Ensemble Sathanao: 9. Racha /3. Lamaria Azariashvili 3:01 &
5. Nino Giorgobiani 5:53/ (Festival Nanina, 2023)]

A fehér virágoknál guggolt. Mező. Folyó a közelben, nézte a vizében az eget. Az ég vizében nem látta a folyót.

A halak, megcsillan a pikkelyük, ahogy úsznak. Harmatcseppek a szirmokon. Valamikor hópehely ül a virágok kelyhében.

Melyik irányba, házak, fák. A fenyőkhöz indult a fehér virágos mezőn, háta mögött a folyó. A fehér virág és a lila testvére, ahogy egymás mellett.

Az édes angyal* védi a gyerekeket, amikor keresztülmennek valamin. Például hídon?

Házak és fák tükörképe, ahogy a vízben egymásra mosódnak. Ház ága, fa ablaka, ahogy a halak és hullámok.

Amikor az erdeifenyők** közé ért, éjszaka lett, világos nappal. Éjszakai madarak éneke. Nekik akkor is éjszaka van, ha süt a Nap.

Két várárok veszi körül a vár helyét. Egyikben a cethal a csíkkal az oldalán, másikban csíkos csukák?

Szemben a távolban a templom. Megvárták, amíg leég a teteje, szép egyenesen állt a láng. A fenyők a hegyről is nézték. Minden ház fából körülötte.

Már egyikben sincs víz. Híd épült az árkok fölé. Lehet, a víz helyén átmenni akkor se könnyű, ha nincs víz.

A templom az új tetejével, nézi a vár helyét. Fából volt a vár, most fenyőfák várai, templomai, ahogy nőnek, nőnek.

A folyó vize a távolban, tükröződik benne a templom, a hegy. Amikor cethal volt, a vízből látta a Napot.

Ha legalább rozoga lenne, mozogna. Mozdulatlan hidak a mozdulatlan tájban. Ha elindulna a híd a talpa alatt.

Lehet, ment is már egy kicsit a föld, amíg guggolt. A fehér virág kelyhéből kicseppent az a nagy csepp.

Amikor a savanyú cseresznyék*** és bogyók a napfényben. Érnek, ha éri őket a fény. Énekel a Nap a szirmoknak, leveleknek.

Zöld levélen fehér lepke, nem mozdult a szárnya.

Ahogy a hídról lenézett, és a Nap, ahogy az égről. Már a hegyek mögött, csak a fénye járt hullámon, kérgen.

Például hídon, egyik hídon, másikon, gyökerek, madárszárny suhogása. Új dal, ahogy visszaemlékezett, végülis járni is csak ennyi.

Aztán a kert, kővé vált folyók, hullámaik fehér rajza szalad a kövekben. Híd van a kővízen is, figyelte, hova lép.

Virágoznak a fenyőfák, nézte, ahogy a napsugarak. Ahol a cirbolyacédrusok, mindig rájuk gondol. Vajon hol?

2024. 06. 15. 22: 47: 43

* édes angyal: Ihana enkeli (finn) ‘lovely angel’
** erdeifenyő: mänty (finn) ‘Pinus sylvestris’
*** savanyú cseresznye: hapankirsikka (finn) ‘sour cherry’ = ‘meggy’

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo, Finnország, 2024. 06. 09.; kivéve a fehér lepke Valkijärvi, Finnország)

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան,
Նաիրա Մուղդուսյան): Իմ Մուրադին (2024)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Yelena Azaryan,
Naira Mughdusyan): Im Muradin (2024)]

Felfelé ment le a Nap. A cethalat néztem a hídról. Átmentem a hídon, amíg ő a híd alatt.

Madarak ismerős éneke, virágok eső előtti illata, ahogy egyre sötétebb. A Hold egyre kevesebb fényénél, ahogy partra léptem.

A cethal úszott, ahogy szaladtam, néha láttam, belül. Elkísér, vagyis én kísérem. És így, egyre beljebb, a forróságban.

Ha visszafordulok? Ha visszatalálok. A cethal nézett, ahogy kerestem. Mosolygott a szeme. Láttam. Miközben a holdfény térképrajzán, a selyemakácerdőben.

A fák között, a víz nélkül. Híd nélkül. Az ösvény is híd. A napsugár. Menni előre, merre? Egyik virág, másik, szirmok, levelek.

Ha legalább a cethal, jönne velem a parton. Milyen rossz neki, hogy vízben kell élnie, de levegőt lélegeznie. Vizet lélegezni, tüzet, földet.

Szóltam, ki válaszol? Ágak mozdulnak, levelek. A selyemfák virágai. Milyen szavak, amikor megértettem. Holdsugarak rajza a vízen.

Mi a megnyugtatóbb, a híd, vagy a cethal? Az egyre sötétebb semerre úton. Egyedül nem találok oda az ismeretlen helyre, hát nem tudom, ott vagyok-e, ha ismeretlen.

Madarak válaszolnak, miközben a mezőn, sárga gyűszűvirág. Nyárfa-zöldbagoly lepkék bolyongnak a fű közt.

Egyedül az ismeretlen helyen minden hely ismeretlen. Szaladtam, ahogy úszott. Megint a cet, minden második gondolatom.

Az ismerős cethal, ha biztonságra vágyom, hozzá megyek vissza? A hídon jönni-menni, a félelmemben találok biztonságra?

Minden virág nézett, és nem tudtam merre szaladni. És itt fogok aludni, ébredni. Itt néz rám a Nap, a Hold. A csend nélkül.

Eső, madarak eső közben énekelt éneke, virágok. Vízbe hulló cseppek, vízből felcseppenő cseppek, körkörös hullámzás.

Az ismeretlen Nap földje, ismeretlen bugás csörgőfák ágain ismeretlen bugás csörgőfamadarak.

És így, egyre beljebb, amíg elállt az eső, a forróságban. Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal.

Az ismeretlen sátorban ébredtem, második reggel, az elsőre nem emlékszem. Megfordult a sátor, vagy a mező, vagy emlékszem. Talán a holnap reggelre is emlékszem.

2024. 07. 10. 5: 26: 54

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal

(Illusztráció: Heidi Yip: Be a Worshiper, 2021; The Lost Paradise, 2019)

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան): Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan): Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5: 52: 23

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)