∞ ანსამბლი „თილისმა”: ვერკვლისციხე
(წაღვერი, ბორჯომი, სამცხე-ჯავახეთი;
გადაცემა ეთნოფორი, 2023)
[Ensemble Tilisma: Verk’vlis tsikhe
(Tsaghveri, Borjomi, Samtskhe-Javakheti;
Gadatsema Etnopori, 2023)]

🐋 🐟 ☀️

Keresztülmentek a napsugarak, és mindent a másik oldalukról világítottak meg, és hirtelen semmi sem volt ismerős az ismerős helyen.

A cethalat néztem, vagyis a cethalas helyet a cethal nélkül, durbincs úszott a helyén keresztül, utána a napsugár, ahogy követte.

Követtem a napsugarat, ahogy követte a durbincs útját, és nem mertem hátranézni, engem vajon ki követ.

Szaladtam a hídhoz, a hídról lenézve, várárokba benézve, az égről lenézve, köröttünk a felhők árnyasan.

A vár helyén keresztül, ahogy a napsugarak nem, erdeifenyők tűi, madárszavak. Egymással válaszolnak.

Minek az árnyéka a felhő? Víznek?

A fa és a festmény, a levegőbe is kapaszkodik a gyökerével. Egy másik fára szegezték, egymást nézik a fa és a kép.

A színes házak irányába, vízre mosódó házak, házra tükröződő víz, fenyőágak közül kinézve ablakokra, templomra.

Hídon át. Hídon jöttem, hídról nézek le, a durbincs? A víz helye, a durbincs helye úszik a víz helyén keresztül.

A cethal küszködik a parton, vagy hol keressem?

🗻 🐋

Fa árnyéka gyöngyviráglevelek szentély, völgy lilioma[1]. A fehér lepke? Piros gólyaorr esőben, szélben, másik fa alatt.

Kerti nefelejcs rózsaszín szirma, törpe lobélia, cserepes virágok, ahogy szaladtam. Az ismeretlen bazsarózsa.

A rododendron erdő, napfény levélen keresztül, levélerektérkép. Rododendron és azálea sugarai, csendben.

Kék csatavirág és fehér testvére, nagy szívvirágok, ahogy egymást követik sorban, dupla harangláb szárnya.

Egészen az ismerős bazsarózsabimbóig, nyílik-e, világít? Szellő fújt keresztül a durbincsos helyen, vagy a szél helye.

A szánkóágy, rénszán. Vagy csónak. Amikor a cet, emlékszem, mellettem úszott a jégen, vagy a jég alatt.

🦌

Egyedül zengett a hegy, a többi hegy régóta némán áll, és azt az egyet hallgatja. Volt, amikor egymásnak válaszoltak.

Vagy amikor zengett az egyik, zengett a másik, de egymást nem hallották. Vagy amikor az ég zengett, és minden némán hallgatta?

Amikor zengedeztek a folyók, a hófödte csúcsok. Panduri, garmoni, énekszavak, aztán a hangok helye.

Álmomban az ismerős csík, és a hegyek irányába szaladtam. Mikádófácán mikádófája, fényfácán fényfája.

Madarak szállnak égről ágra.

🗻 _🐑 🗻

Ég tetején, a hegy egén. Fogja a kezem, melegít. Olyan a szeme, mint a Nap, ahogy néz, ahogy mosolyog. Ahogy táncol minden mozdulata.

Mélységes, melegséges. Estmeleg. Az otthon készült ételek. A tiszta víz, tiszta levegő, ahogy a felhők között jár.

Lépcsőn jár, a színesszőnyeges, falépcsős házban. Versszavak, ének. Apró, sárga virágok folyamatos, aprószemű esője.

A szeretet, amit érzek, magamban, velem. A vele szeretnék maradni. Juhok, eső, puha moha. Szavak távoli nyelve helyett ének, chiboni.

„Hai ordomi, ordomit’ai, / hai ordomi, ordomit’ai.”[2] Ahogy énekel, mintha mosoly, tánc, nevetés.

Aki énekel, táncol utána, mindenkinek sorban a szemébe nézve. A szakadék, ami mellett, az esőtől ázott földút, amin jöttem.

Megöleltem, mintha folyót, aztán szaladtam, végig a folyó felett, tenger felett, mikor elértem. A tenger felett is lehet köd.

^☁🗻^☁

A hegyek, felhők együtt. Felhők ülnek a hegy csúcsán, ott ülnek rajtuk a madarak. Valahol a felhő a hó.

Kigurul, kigömbölyödik egy kicsike felhő, kibújik a barlangból. Ki tudja, mi van a felhőkben, senki se fogja tudni?

Hegymászó ornitológusok tévelyegnek a ködben. Olyan hangot hallok, mintha esne az eső, pedig a felhők felett biztos nem esik.

Van hely, ahol azok vannak, akik nincsenek a helyükön, és ott a helyükön vannak? Néha lehullnak a sün tüskéi, mint a levelek?

A madár, a cet, még a durbincsot is megkerestem, ahogy fordultak a napsugarak, és megmutatták az utam.

Harang szólt, amerre gólya szállt, gyöngy gurult. Hátranéztem a hegyekre, ahogy egymást követik. Nincs híd a hegyek közt.

Az ismerős bazsarózsa fényénél megláttam a cirbolyacédrus árnyékát.

🐦 🐟 🐋

2025. 01. 12. 11: 28: 53–2025. 01. 24. 11: 53: 41

[1] völgy lilioma: lily of the valley ’Convallaria majalis’

[2] „ჰაი ორდომი, ორდომიტაი, / ჰაი ორდომი, ორდომიტაი.” რა ლამაზი გოგო შენ ხარ; ფატუ თაფლაძე (92), ეთერი და ავთანდილი დარჩიძე; ოლადაური, აჭარა [Ra lamazi gogo shen khar; Patu Tapladze (92), Eteri és Avtandili Darchidze; Oladauri, Achara].

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo 1–3. és 12–14., Valkijärvi 4., Helsinki 5–11., Finnország, 2024. 06. 03.–09.)

∞ Neev (& MEIYI backing vocals,
Laura Reznek violin): Darling Home
(Live Session from Woolwich Garrison Church, 2021)

Ahogy egyre beljebb a sötétbe, zuhantam, és nem láttam semmit, se fent, se lent, az ablakok, az ajtók, mintha menekülne a szél, a szekrény, és láttam a fákat repülő levelekkel.

Láttam a leveleket, ahogy mellettem egyre, a fiók, a polc, egyre sötét, és így kelt a Nap, láthatatlan ment el mellettem, ahogy láthatatlan én, ahogy a Hold egyre sötéten.

És így kelt, így feküdt, és így hullámzott a sötét nappal után a feketevilágos szél, téli szél, a homokmosta égbolt esőcseppjei, ahogy lehulltak, szárazon, a szememből.

Felhulltak a levelek a fára, fel az eső az égre, és folyók, lombok, ahogy egyre, szaladtam a szél felé, ahogy fújt el magától. Nem érem el, ahogy nyúltam, csak zuhantam.

A gödör, de csak a zuhanás, pedig már volt cipőm a sétára, volt sétám, berendeztem a gödröt, ágy, tükör, földbe néző ablakokkal, ahogy Hold néz felhőn át tótükörbe.

És a fák, ahogy a vízben folytatódnak, vagy a vízfák a földön, amit a szél elvisz, elviszi, amit talál, és a gödörben is hullt az eső, hűlt a lélegzet, a székek, kulcsok.

Talán vissza se találok, máshova zuhanok, ahova másik parketta, másik csempe, egész éjjel faraghatom, szőhetem, fonhatom, zuhanás közben kell felfújni a mellényt, úgy tudom.

Mielőtt leérnék, függöny, csésze, patkány is, a három savanyú almafa és a sovány kígyók, vagy a semmit sem tudok, csak, ami épp van se, ahogy a paplan a lepedővel utánamzuhant.

A kavicsok, a tűz, ahogy elestem, még zuhanás közben is, a kosarak, vázák, egyre szorosabb, ahogy körülölelnek a ruhák a sötétben, ahogy a sötét egészen közel hajol és látom.

Ahogy takar, sötét, hideg tűz, sárga fák lobogó szirmával, mintha előlem, és én szaladtam, nehogy magammal, ha valahol a gödörben, a kapcsoló nélküli lámpák fényében.

Minden fiókba jutott a felhőből, minden polcra a sárgára hullott levélből, és egyre sötétebb, és egyre közelebb a sötét, ahogy várlak, kanalak, gyűszű, ahogy Holdra nehezedik felhő.

2024. 05. 01. 23: 53–2024. 12. 17. 11: 27: 46
Ozurgeti, Guria, Grúzia–Pilisvörösvár

(Illusztráció: Anita Nowinska: Stillness, Golden Meadow (2021); Anna Shkolik: Wheat field sunset)

∞ Grågylling: Vattenvandring (Källflöde, 2017)

nem jött ki, be volt menve abba a szobába, aminek az ajtaja csukva van innen. hol vagy nekem. de nem tudtam volna kérdéseket feltenni az ajtótól. az ajtó bezárja a kérdéseket. láttam a kérdőjeleimet kicsorbulni, esni le.

sírtak a könnyek. nem tudok sírni a könnyekért. más kapaszkodást meg nem találni. a könny legalább befolyna a küszöbnél. mindig előszobában, mert az én cipőmnek nincs helyed. cipővel meg nem gyalogolhatom tele a szőnyegeidet.

igen, megint egy szőnyeg, illatozó muskátli színű, amit azért tettél le, ne tudjak bejönni. itt vagy? nem, itt. ittam a tálból. igen, megint a szőnyegeidet nézem. nekem nincs szőnyegem, vagy nincs hová leraknom.

a kérdőjeleim felkiáltójelekké egyenesednek. ordítozójelek. igen, egyenesen befelé, bújnak be a kulcslyukon. nekem előszoba a szobám, más szobám nincs. olyan szoba, ami máshová vinne, de nincs más.

a felkiáltójeleim kicsorbulnak, esnek le. csak a pontok, a kapaszkodójuk nélkül, esnek be a küszöbnél kopogva. hallom, ahogy közelednek feléd. de az nem közeledés. ahogy bejönni se tudok hozzád, csak bemenni.

lerakni egy szőnyeget, az már majdnem költözés. fukszia vagy mocsári kockásliliom színű szőnyegem van, a cipőd alá szeretném teríteni. letenni a tálat, azt már nem tudom, pedig valahonnan elvettem.

annak eddig nem volt helye, úgy volt.

nincs ablakom, nem esnek be a fáknak az árnyékaik. előbb nyílnak itt falak, mint ajtók. a felhők bezárva, kiestek az esők mind. befolyik az ajtó alatt, befolyik a kerek sarkú bútorok alá. igen, megint a kerek sarkú bútoraidat.

az egyetlen szögletes sarok egy cipőn van, igen, megint. megint van egy cipőd, aminek a sarka barátságtalan. vannak, akik úgy ébrednek reggel, hogy be akarnak menni valahová, ahová nincs egy vízcsepptükörképük se.

rongyszőnyegeim vannak, csak botlani bennük, meg odébb rúgni. ha ablakom lenne, olyan lenne, ami mutatna valamit, de nem mutatná. a reggel meg megy bele a földbe, a nappal, a napnak a többi részei.

nem öntözve, csak zúgva, elsüllyedve mélyen. belegyűrődnek a gyökerekbe. de milyen fácskák nőnek a föntről jövő vizek nélkül. a föntről eső sugarak nélkül. lent meg már csak a leért sugarak vannak.

egy csepp vizet látok, de nem tudom, sós-e vagy tiszta. kisbaba könnye is lehet sós.

nincs szőnyegem, vagy nem szőnyeg a szőnyegem. nincs szőnyegem, vagy nem szőnyegeim vannak. víz a szőnyegem, fű, befolyik, növekedik a küszöbnél. vessző, vagy erre-arra zárójel. a tálad, aminek nincs helyünk.

nincs ilyen, most van.

lépnék, de nem az én lábam áll ott.

2018. 04. 02. 6: 11: 08–2024. 11. 28. 8: 48: 00

(Illusztráció: Julia Veenstra: Paradise; Amanda Clark: Blackbird)

Egyik helyről a másikra, leginkább be mennék, de kint vagyok. Nincs magambaajtóm. Hangos, szagos, mozgó. Menekülök a menekülömbe. Kapucnim, székek, ablak.

Lement, feljön. Leesett a kőégbolt, azon járok, Napon. Forró kövek a Napok, leesett, összetörött szavak. Minden helyen leültem már, csak maradni nem tudok.

Szakadnak, foszlanak, hull a feketefelleg. Feketefelleglepke. A szavak nélküli, állok a kövek közt. Ég recseg, ág. A szelek a szavak közt, kezed árnyéka után kapok.

Belemerülve a sebekbe, de melyik zsebembe nem tettem be? Szívem, szavam, megint a helyek közt. Helyett. Kiesnek kezemből a fehér citrom rostjai.

Melyik fehér, sápadok ki a szavakból, szemekből. Napból Holdba, zuhanok. Szakadék a gödörben, beesett oda. Rá az eső, fáznak a cseppek a szelekkor.

Elbújni, felhőt merre keressek? Minek az árnyéka az erdő? Másik helyről az egyikre, vissza, se. Hátamon ez, az, táska, gitár, bizonytalanság, krumplihagyma.

Menj a szelekre, kapaszkodtam a lejtőn. Leesek a küszöbről. Kinek az ajtaja? Se kilincs, se semmi Hold. Olyan lassan haladok, hogy eltévedek.

Viszél magaddal, de magammal megyek. Vigyem magam! Hely nélkül vagyok a semmi hegyek közt. Idegen székre ülök, idegen ül a székre. Elidegenülök.

Kimerültem, bemerültem. Idegen, sivár hely vagyok a szavaknak. Száraz felhő alatt. Akadályszobor, küszöbfreskó. Tóba ejtett könny. Az ágyon fekszem.

Takaró fekszik rám.

2022. 04. 09. 22: 16

(Illusztráció: Caroline Thistlethwaite: Night lights (Shaftesbury Snowdrops Exibition 2021; Deborah Brand: Cosmic Sunflower)

∞ Hajós Eszter: köderdő (2024. 09. 11. 10: 37)

Kinyitom a szemem, rám zárul az ég. Ajtaja, ablaka. Beesett a Nap a szakadékba. Hideg eső. Téli szél. Én a lángok szórta sivatagból jöttem! Akkora a szobám, mint az ég.

A fehérfarkú fényfácán, amikor a rododendron erdőn keresztül. Lement a Nap a szakadékba, utána a Hold, és a fehérfarkú fényfácán farktollai, amint az ég kékjébe.

Lángokban álltak a vizek. Tűzzé ég?

Néztem utána a könnyek egén át. Külön ege van a lement Napoknak, elrepült fehérfarkú fényfácánoknak? Esti tavak. Tengeri rózsák. Nem az lett, amit a tűz akart.

Sűrű köd jött a szobába. Nem látok el az ajtótól az ablakig, padlótól a plafonig. Bejött a köd a szobába és elbizonytalanodtam. A sivatagban, az óceánban merre induljak?

És bezárta magát a könyv belülről. A fiókon belülről nincs fogantyú. Lakatot az ég minden sarkára! Felhőbe kapaszkodom, és esőn csodálkozom? Könnyet nevettél?

A mikádófácán, egy pillanatra láttam, a bús bozótosban, bambuszfenyők közt. Úsznak, úsznak a szirokhalak, keresztül-kasul a vízen, a felhős égen.

Mi az a köderdő? Nekünk van ilyen a kertben? Hajnalban biztos. Akkor csak hajnalban lakhat nálunk ez a madár? Majdnem elbuktam egy felhőben. Csúszik, mint a szappan!

A szőlőfürtös kertben, a mikádófácános kertben. Nem is látni az eget a felhőtől, felhőt az esőtől. Harasztok és mohák távoli illata. A vakond ilyenkor mivel tölti az idejét?

Dobj felhőt az égre, mondta, aki hónapok óta az eső nélküli világban élt. Maguk alá esik az esőt. Amerre mennek, arra viszik az esőjüket. Kiszáradnak a mohák.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozásakor a víz is megsérült. Vérzik a víz. Mi nem, és elrejtették a tüskéket és tüskés szavakat a földbe, de véres volt a víz.

Megrepedt a felszíne, futott a repedés végig a vízen. Szakadékban a szavak, a Nap megvilágítja őket. És hiába a rulrul levélfakasztó énekei. A mikádófácán nyugalma a csend.

Nem értették egymást, mert az egyiket nem érdekelte, amit a másik mond.

A köderdőben. Meglátod a másikat, de amíg elindulsz felé, keletkezik egy felhő közöttetek. Nem találod többé. Megpillantod, egyet lépsz, a szemed láttára kialakul egy felhő.

Elfújom! De miközben elfújod az egyik felhőt, a helyén másik keletkezik. Míg ezt a másodikat fújod el, másik kettő. Miközben hajtod, tereled a felhőket, visszatér az első felhő.

Hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy testvérek, barátok, vagy csak találkoztak. Akik találkoznak, hasonlítanak egymásra kicsit? Te vagy a tükör, megnézlek magamat benned.

Mi itt születtünk, itt élünk. És minden percben újabb és újabb felhők születtek. Beborították a fák ágait. Elhomályosították a vizeket. Vízi pillangó keresgél.

A könyv minden lapján megjelent egy felhő. Esik az eső a könyvben. Áznak a lapok. Besurrant egy felhő a fiókba. Régen varrták a könyveket. Áznak a zoknik a fiókban.

Olvashatatlan régi szavak, amiket nem mondunk egymásnak.

Nem látom magam, csak a ködöt látom. Nem látom a tükröt. Köd van a tükörben. A húsevő növény éhes? Esik az eső a tükörben, elmossa a szavakat, színeket. Kígyók sokasága.

Homályos a tükör. Homályosak a szavak. Mielőtt kimondom, már. Mikor beszélek, köd. Amikor a köd és a köd a tükörben egymást nézik.

Találkoztál mostanában a mikádófácánnal? Kérdeztem a fehérfarkú fényfácánt. Ilyen ködben nem lehet találkozni.

Lehet, hogy találkoztatok, csak nem láttátok egymást.

2024. 09. 15. 1: 21: 18

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: Jerry Cutler: Switch-back Path (1995); John Lautermilch : Harvest Moon sketch)

∞ ანსამბლი „სათანაო”: 9. რაჭა /3. ლამარია აზარიაშვილი 3:01 &
5. ნინო გიორგობიანი 5:53/ (ფესტივალი ნანინა, 2023)
[Ensemble Sathanao: 9. Racha /3. Lamaria Azariashvili 3:01 &
5. Nino Giorgobiani 5:53/ (Festival Nanina, 2023)]

A fehér virágoknál guggolt. Mező. Folyó a közelben, nézte a vizében az eget. Az ég vizében nem látta a folyót.

A halak, megcsillan a pikkelyük, ahogy úsznak. Harmatcseppek a szirmokon. Valamikor hópehely ül a virágok kelyhében.

Melyik irányba, házak, fák. A fenyőkhöz indult a fehér virágos mezőn, háta mögött a folyó. A fehér virág és a lila testvére, ahogy egymás mellett.

Az édes angyal[1] védi a gyerekeket, amikor keresztülmennek valamin. Például hídon?

Házak és fák tükörképe, ahogy a vízben egymásra mosódnak. Ház ága, fa ablaka, ahogy a halak és hullámok.

Amikor az erdeifenyők[2] közé ért, éjszaka lett, világos nappal. Éjszakai madarak éneke. Nekik akkor is éjszaka van, ha süt a Nap.

Két várárok veszi körül a vár helyét. Egyikben a cethal a csíkkal az oldalán, másikban csíkos csukák?

Szemben a távolban a templom. Megvárták, amíg leég a teteje, szép egyenesen állt a láng. A fenyők a hegyről is nézték. Minden ház fából körülötte.

Már egyikben sincs víz. Híd épült az árkok fölé. Lehet, a víz helyén átmenni akkor se könnyű, ha nincs víz.

A templom az új tetejével, nézi a vár helyét. Fából volt a vár, most fenyőfák várai, templomai, ahogy nőnek, nőnek.

A folyó vize a távolban, tükröződik benne a templom, a hegy. Amikor cethal volt, a vízből látta a Napot.

Ha legalább rozoga lenne, mozogna. Mozdulatlan hidak a mozdulatlan tájban. Ha elindulna a híd a talpa alatt.

Lehet, ment is már egy kicsit a föld, amíg guggolt. A fehér virág kelyhéből kicseppent az a nagy csepp.

Amikor a savanyú cseresznyék[3] és bogyók a napfényben. Érnek, ha éri őket a fény. Énekel a Nap a szirmoknak, leveleknek.

Zöld levélen fehér lepke, nem mozdult a szárnya.

Ahogy a hídról lenézett, és a Nap, ahogy az égről. Már a hegyek mögött, csak a fénye járt hullámon, kérgen.

Például hídon, egyik hídon, másikon, gyökerek, madárszárny suhogása. Új dal, ahogy visszaemlékezett, végülis járni is csak ennyi.

Aztán a kert, kővé vált folyók, hullámaik fehér rajza szalad a kövekben. Híd van a kővízen is, figyelte, hova lép.

Virágoznak a fenyőfák, nézte, ahogy a napsugarak. Ahol a cirbolyacédrusok, mindig rájuk gondol. Vajon hol?

2024. 06. 15. 22: 47: 43

[1] édes angyal: Ihana enkeli (finn) ‘lovely angel’
[2] erdeifenyő: mänty (finn) ‘Pinus sylvestris’
[3] savanyú cseresznye: hapankirsikka (finn) ‘sour cherry’ = ‘meggy’

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo, Finnország, 2024. 06. 09.; kivéve a fehér lepke Valkijärvi, Finnország)