∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Հալա, հալա նինայե
(Քեսապ) (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Hala, hala ninaye
(Kessab) (2024)]

– Rosszul emlékszem.
– Vagy jobban figyeltél.

Sötét felhő alatt egyedül, minél kisebb lábnyomom legyen. Állok, ami árnyék hull, mint fény, borít be. Mélyen burkolózom a felhőbe, nem látok. Amit látok, felhő.

Néz a felhő, helyettem is lát, legalább láthatatlan, de felhő. Mindenki látja, hogy sötét lett. Sötét lett velem. Mintha gödörben, még gödör se kell hozzá, hogy hideg.

Melegít a hideg könny, esik, hallom. Csak akkor beszéljünk, ha más is jelen. Ha más is jelen, nem szólok. Minél kisebb, egy egész kicsi gödörben is jól elférek.

Sötétedik a szobában, ázik a szőnyeg, belülről veri az ablakot az eső. Csend, templomrom. Jéghideg falak, vagy csakugyan iglu. Cirbolyafenyők, vadrénnyomok.

Ajtók csukódásának hangja, ajtót látok magam előtt. Tövises lepényfa. Bújik be a felhőm kulcslyukon, ablakon, résen. Nézni sem, lépni, várom a végét, amikor kijön, oszlopfolyosón oszlop.

A hátuk látom, állok, a távolság nő. Szólok, megszólítom. Szólongatom. Egyáltalán nem látom a szemét. Pagodafa, csüngőberkenye. Kősziklák, kősziklák ege, jégsziklák ege, sziklafelhők.

A gödörben töltött napsütötte, holdsütötte órák, levélfakadás, a felhő meghallgatja a csöndet, megérti. Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.

Vele nem lehet, hallom. Velem. Ő nem hallja. Ő áll közelebb. Állok, hullnak rám levelek, hó. Velük megy. A fekete elefánt, a fekete hattyú, átölelem az árnyékukat.

Félig nappal van. Három ágban szikrázik a Hold. A Nap fényét világítom vissza, de itt nincs Nap, sötétet világítok. Egész éjjel süt ez a nagykerek Hold. A seregély is sötét a sötétben?

Beszélünk, lépései hangja. Egyre távolabbról fogunk beszélgetni? Ázik a hajam, a szoknyám, ahogy a felhőm utána indul lefelé a lépcsőn. Ernyős sárma, ösztörűs veronika.

Meglocsolja a virágokat, a lépcsőfokokat. A virágok az esőre bújtak elő, a lépcsőfokok nem. Végigjár a szobanövények fölött is. Könyvet, képet is locsol, vagy a cseppekből születnek.

Nem tudom, nem hallom, nem értem. Kérdésre tér nincs, rét, virágszőnyeg. Úgy is be lehet járni egy területet, hogy megnézem térképen? Kicsiny fenyveserdő, vagy erdei szőrmohagyep?

Rásüt a Hold a vízre. A háromágú Hold háromszínű szivárványt világít meg. A vízben szivárványhalak. Sűrű szálú, csípős eső után apró szemű, finom, hideg eső. Esik a vízbe, a halra nem.

Számíthatok az őszinteségére?

Amit rá mondok, az vagyok én, hallom. Megszúrja a sünt az akác? A bogáncs? Máriatövis? A mérges kígyó néha megmarja magát? Halfafű lengedezik sötét szélben. Virágzik.

Mindenki a saját valóságát látja. Van, amikor valaki valakit egyáltalán nem lát.

Két szájjal, három szájjal a szavak a titkokról, köztük ülök, hallgatom. Megszólalok a felhőn át. Ez túl sok, hallom. Lépcsőn fel. Holnap megyünk haza, ő pakol, én a szavaimmal ülök a gödörben.

Nem tett el kulcsot. Kocsi. Ház. Hallom, a bőröndben kicsi a valószínűsége, kulcs lenne, mindent legalább ötször megérintett. Letörött akácág. A sün tüskés vagy tövises?

A sötét ég felett van egy világos. Felhőpillangók felhőfák virágán. Felhőbozótos, az már köderdő? Felhők vagy jégtáblák. Itt nincsenek fák, felhők borítják a hegycsúcsokat.

Semmi ebédünk, semmi hová mennünk. Szavunk egymás felé. A sün élete tüskékkel telik? Süt a Nap, keresztülbújik a felhőn.

Ott a Hold, menjünk a fénye alá. Most nem süt a Nap, a hó a Nap. A hó fényénél megnézhetjük a Holdat.

2024. 09. 19. 20: 11–2024. 12. 29. 18: 41: 19

[1] Ելենա Ազարյան, Նաիրա Մուղդուսյան,Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան [Yelena Azaryan, Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan].

(Illusztráció: Hajós Eszter: “Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.”)

Sötétben próbálok lenni, összezsugorodott lehulló levelek, nem kapok levegőt.

Veszi a levegőt, ahogy kifújja, sötét ruha hideg napokra.

Nem engedek ki semmit, se szavakat, se levegőt.

Ahogy lépek, ahogy mozdul a föld, esek bele a hideg szavakba, sötét patak kihűlt halaknak.

Semmi álom nem hull, próbálok nem lenni, mintha a levegőn túli világé.

Összenyom a paplan, gömbölyű szakadék, ahogy mozdul, omlik össze az égfehér kékbolt.

Törött víz, napok a levegő nélküli sötétben, megosztom vele, vagy kiveszi belőlem.

Ahogy fulladok, csendben fulladok csendbe, kicsorbult szavak törött parkettán.

Jégtáblán búzakalász, búzatáblán jégkalász.

Nem esik hó, de a szél odafújja.

2022. 12. 31. 2: 33
Vidracco (Damanhur), Piemont, Olaszország

Azok a szavak, amiket nem beszélünk. Az a fullasztó légzés. Mások lélegzetébe fulladok. Lassan álomba, percből percbe.

Ahogyan a szavaink, közös festmény, amit széllel festünk égre, vízre. Közös szavunk, szívünk.

Annyira nem szobor, hogy szinte nincs.

Súlya nélkül, árnyék nélkül, az a fény sötét súlya, tudod.

Melegítő sugaraival, ahogyan a Hold, amikor az éjszakai szavaink.

Ágyban, álomban, más ágy és más álom, amibe lépünk, miután a szavaink is álomba, ágyba.

Ahogy gyökeresen, levelesen egymásba simulunk, mintha fenyők.

Egyvirágunk halk szirmai nyílnak.

Ahogyan lassan, lassan a gödör távoli hangja, ahogy csak egyre halkabb.

2024. 03. 19. 19: 40
Attert, Luxembourg, Belgium

(Illusztáció: Erin Hanson: Sunset Cypress, 2022; Erin Hanson: Color Expression, 2020)

Beestem a Napba, felhő voltam és fűzöld. Sütöttünk a Nappal, jól van, egy napig kibírom, gondoltam, de nem.

Fáradt Nap volt a Nap, én meg súlyos felhő. Nyomtuk az eget sötétre, vakra. Feketeég volt a kékég, örvénylő.

Kerekhold sütött a Napra, nem megyünk le, láttam, de meddig? Nem mentek? Nézett a Hold. Az éjszakai felhők.

Sorban hulltak a nappali felhők tóba, folyóba. Fűre, lombra, kőre, tetőre. Beestem a Napba! Néztem a Kerekholdra fehéren.

Ó, bárcsak tóba, folyóba! Néztem a sárga halak piros pikkelyein a fények zöldjét. Kavicsok pettyeit, levelek suhogó rajzát.

Nap kélt, emelkedett az égre. Másiknap, néztük. Nézett. Sütöttünk a Másiknappal, kétnapig kibírom, gondoltam,

de nem. És a Nappal maradtam, mikor a Hold kélt, a Másiknap lehullott, gurulva, kihűlve. Ahogy záporozva zuhantak a nappali

felhők.

2022. 05. 12. 19: 56
Vidracco, Piemont, Olaszország

(Illusztráció: Jaime Barks: Paradise in Real; Mike Lathrop: Clover Point)

∞ Zulal: Tamzara (Seven Springs, 2016)

Napok óta egyedül indulok el, érkezem meg. Meredélyek, szakadékok, sötétegem. Csillagánizstea felhők.

Lehullott kékégtulipánszirmok között keresek, nem találok másikfelé szavakat. Elmenéssel beszélek. Eddig se használt, na majd most.

Fulladok meg, sziklaszirtes csendemen kőmagból kőfű, kővirág. Nyílik? Duzzadt ínyemre zsályát teszek.

Fáira, leveleire hagyott sivatagom. Ki van velem, ha én is máshol. Félig alszik a szemem, félig Hold.

Szavak, szavak tüskéi, tüskeszavak. Tüskeszavak selymes szirma. Amit most mondanék, sikítás.

Agyar, agancs, szarv. Óvakodok magamtól. Befelémtől elfordulok, de nem kifelé. Ki nem mondom, bent nem tűröm.

Alagút, kőlépcsősorok, korlát. Gyöngyös kokabura, ezüstsapkás gyümölcsgalamb. A Hold másik fele Nap, ahogy fordul.

Napsugarakkal kuporogtam, sötétszavam. Jégesőmadár iszik császárkörtefák virágainak cseppjéből. Virágzó pamutvirág.

Beszédtilalom, kerülje a szavakat, kérem. Szóböjt. Ki nem mondom, bent mondom ki? Szavak sátraiban botlok.

Lehulló gyümölcsre várakozó madarak. Síkdombormű, intarzia. Csészelevél és sziromlevél a kétnemű virágtakaróban.

Meleg kamillatea. Citromfű-illóolaj fogmosáshoz. Egy hétig nem nézek tükörbe. Ablakba. Tóba.

Kaktusz- és fenyővirágok napsugáron. Karmazsin-bozótgébics, héjakút mácsonya. Gliptika, ekliptika, bíboránizs.

Ugyanaz vagy, nézett a tükör, de nem szólt. Láttam már sebet és seb helyén a sebet nem. Seb gyógyulását még nem.

Kolonnád, átrium. Skarlátgyapjasmadár. Az elmenéssel elmegyek, vagy milyen beszéd a csend? Borzaskata vagy török kandilla.

Nyolckor fekszem, hajnali egykor ébredek. Gyógyulj, gyógyulj, napersze. Nincs türelmem a gyógyuláshoz.

Eső esik a szakadékba, tó. Egész nap feküdtem, még éjszaka is? Zsályatea. Zöldfűszirmok, fűlevelek. Ború.

Álmodd át napsugárrá! Aranyszínű tükörbársony. Szavak nélküli sivatagom, szavakhomok, ahogy némán pereg, pereg.

Ismeremalagút, álmomban jártam itt. Álommal járom be. Mi újság a sivatagban? Új homokot fújt a szél.

2022. 04. 26. 10: 26–2024. 12. 23. 16: 59: 24

(Illusztráció: Penelope Williams: Ruby Root, hand embroidered appliqué on table linen, after Yuko Kurihara’s painting, 2024; Penelope Williams: Fennel, hand embroidered appliqué on table linen)

∞ ანსამბლი „თილისმა”: ვერკვლისციხე
(წაღვერი, ბორჯომი, სამცხე-ჯავახეთი;
გადაცემა ეთნოფორი, 2023)
[Ensemble Tilisma: Verk’vlis tsikhe
(Tsaghveri, Borjomi, Samtskhe-Javakheti;
Gadatsema Etnopori, 2023)]

🐋 🐟 ☀️

Keresztülmentek a napsugarak, és mindent a másik oldalukról világítottak meg, és hirtelen semmi sem volt ismerős az ismerős helyen.

A cethalat néztem, vagyis a cethalas helyet a cethal nélkül, durbincs úszott a helyén keresztül, utána a napsugár, ahogy követte.

Követtem a napsugarat, ahogy követte a durbincs útját, és nem mertem hátranézni, engem vajon ki követ.

Szaladtam a hídhoz, a hídról lenézve, várárokba benézve, az égről lenézve, köröttünk a felhők árnyasan.

A vár helyén keresztül, ahogy a napsugarak nem, erdeifenyők tűi, madárszavak. Egymással válaszolnak.

Minek az árnyéka a felhő? Víznek?

A fa és a festmény, a levegőbe is kapaszkodik a gyökerével. Egy másik fára szegezték, egymást nézik a fa és a kép.

A színes házak irányába, vízre mosódó házak, házra tükröződő víz, fenyőágak közül kinézve ablakokra, templomra.

Hídon át. Hídon jöttem, hídról nézek le, a durbincs? A víz helye, a durbincs helye úszik a víz helyén keresztül.

A cethal küszködik a parton, vagy hol keressem?

🗻 🐋

Fa árnyéka gyöngyviráglevelek szentély, völgy lilioma[1]. A fehér lepke? Piros gólyaorr esőben, szélben, másik fa alatt.

Kerti nefelejcs rózsaszín szirma, törpe lobélia, cserepes virágok, ahogy szaladtam. Az ismeretlen bazsarózsa.

A rododendron erdő, napfény levélen keresztül, levélerektérkép. Rododendron és azálea sugarai, csendben.

Kék csatavirág és fehér testvére, nagy szívvirágok, ahogy egymást követik sorban, dupla harangláb szárnya.

Egészen az ismerős bazsarózsabimbóig, nyílik-e, világít? Szellő fújt keresztül a durbincsos helyen, vagy a szél helye.

A szánkóágy, rénszán. Vagy csónak. Amikor a cet, emlékszem, mellettem úszott a jégen, vagy a jég alatt.

🦌

Egyedül zengett a hegy, a többi hegy régóta némán áll, és azt az egyet hallgatja. Volt, amikor egymásnak válaszoltak.

Vagy amikor zengett az egyik, zengett a másik, de egymást nem hallották. Vagy amikor az ég zengett, és minden némán hallgatta?

Amikor zengedeztek a folyók, a hófödte csúcsok. Panduri, garmoni, énekszavak, aztán a hangok helye.

Álmomban az ismerős csík, és a hegyek irányába szaladtam. Mikádófácán mikádófája, fényfácán fényfája.

Madarak szállnak égről ágra.

🗻 _🐑 🗻

Ég tetején, a hegy egén. Fogja a kezem, melegít. Olyan a szeme, mint a Nap, ahogy néz, ahogy mosolyog. Ahogy táncol minden mozdulata.

Mélységes, melegséges. Estmeleg. Az otthon készült ételek. A tiszta víz, tiszta levegő, ahogy a felhők között jár.

Lépcsőn jár, a színesszőnyeges, falépcsős házban. Versszavak, ének. Apró, sárga virágok folyamatos, aprószemű esője.

A szeretet, amit érzek, magamban, velem. A vele szeretnék maradni. Juhok, eső, puha moha. Szavak távoli nyelve helyett ének, chiboni.

„Hai ordomi, ordomit’ai, / hai ordomi, ordomit’ai.”[2] Ahogy énekel, mintha mosoly, tánc, nevetés.

Aki énekel, táncol utána, mindenkinek sorban a szemébe nézve. A szakadék, ami mellett, az esőtől ázott földút, amin jöttem.

Megöleltem, mintha folyót, aztán szaladtam, végig a folyó felett, tenger felett, mikor elértem. A tenger felett is lehet köd.

^☁🗻^☁

A hegyek, felhők együtt. Felhők ülnek a hegy csúcsán, ott ülnek rajtuk a madarak. Valahol a felhő a hó.

Kigurul, kigömbölyödik egy kicsike felhő, kibújik a barlangból. Ki tudja, mi van a felhőkben, senki se fogja tudni?

Hegymászó ornitológusok tévelyegnek a ködben. Olyan hangot hallok, mintha esne az eső, pedig a felhők felett biztos nem esik.

Van hely, ahol azok vannak, akik nincsenek a helyükön, és ott a helyükön vannak? Néha lehullnak a sün tüskéi, mint a levelek?

A madár, a cet, még a durbincsot is megkerestem, ahogy fordultak a napsugarak, és megmutatták az utam.

Harang szólt, amerre gólya szállt, gyöngy gurult. Hátranéztem a hegyekre, ahogy egymást követik. Nincs híd a hegyek közt.

Az ismerős bazsarózsa fényénél megláttam a cirbolyacédrus árnyékát.

🐦 🐟 🐋

2025. 01. 12. 11: 28: 53–2025. 01. 24. 11: 53: 41

[1] völgy lilioma: lily of the valley ’Convallaria majalis’

[2] „ჰაი ორდომი, ორდომიტაი, / ჰაი ორდომი, ორდომიტაი.” რა ლამაზი გოგო შენ ხარ; ფატუ თაფლაძე (92), ეთერი და ავთანდილი დარჩიძე; ოლადაური, აჭარა [Ra lamazi gogo shen khar; Patu Tapladze (92), Eteri és Avtandili Darchidze; Oladauri, Achara].

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo 1–3. és 12–14., Valkijärvi 4., Helsinki 5–11., Finnország, 2024. 06. 03.–09.)

∞ Neev (& MEIYI backing vocals,
Laura Reznek violin): Darling Home
(Live Session from Woolwich Garrison Church, 2021)

Ahogy egyre beljebb a sötétbe, zuhantam, és nem láttam semmit, se fent, se lent, az ablakok, az ajtók, mintha menekülne a szél, a szekrény, és láttam a fákat repülő levelekkel.

Láttam a leveleket, ahogy mellettem egyre, a fiók, a polc, egyre sötét, és így kelt a Nap, láthatatlan ment el mellettem, ahogy láthatatlan én, ahogy a Hold egyre sötéten.

És így kelt, így feküdt, és így hullámzott a sötét nappal után a feketevilágos szél, téli szél, a homokmosta égbolt esőcseppjei, ahogy lehulltak, szárazon, a szememből.

Felhulltak a levelek a fára, fel az eső az égre, és folyók, lombok, ahogy egyre, szaladtam a szél felé, ahogy fújt el magától. Nem érem el, ahogy nyúltam, csak zuhantam.

A gödör, de csak a zuhanás, pedig már volt cipőm a sétára, volt sétám, berendeztem a gödröt, ágy, tükör, földbe néző ablakokkal, ahogy Hold néz felhőn át tótükörbe.

És a fák, ahogy a vízben folytatódnak, vagy a vízfák a földön, amit a szél elvisz, elviszi, amit talál, és a gödörben is hullt az eső, hűlt a lélegzet, a székek, kulcsok.

Talán vissza se találok, máshova zuhanok, ahova másik parketta, másik csempe, egész éjjel faraghatom, szőhetem, fonhatom, zuhanás közben kell felfújni a mellényt, úgy tudom.

Mielőtt leérnék, függöny, csésze, patkány is, a három savanyú almafa és a sovány kígyók, vagy a semmit sem tudok, csak, ami épp van se, ahogy a paplan a lepedővel utánamzuhant.

A kavicsok, a tűz, ahogy elestem, még zuhanás közben is, a kosarak, vázák, egyre szorosabb, ahogy körülölelnek a ruhák a sötétben, ahogy a sötét egészen közel hajol és látom.

Ahogy takar, sötét, hideg tűz, sárga fák lobogó szirmával, mintha előlem, és én szaladtam, nehogy magammal, ha valahol a gödörben, a kapcsoló nélküli lámpák fényében.

Minden fiókba jutott a felhőből, minden polcra a sárgára hullott levélből, és egyre sötétebb, és egyre közelebb a sötét, ahogy várlak, kanalak, gyűszű, ahogy Holdra nehezedik felhő.

2024. 05. 01. 23: 53–2024. 12. 17. 11: 27: 46
Ozurgeti, Guria, Grúzia–Pilisvörösvár

(Illusztráció: Anita Nowinska: Stillness, Golden Meadow (2021); Anna Shkolik: Wheat field sunset)