Hajós Eszter összes bejegyzése

1990-ben születtem Budapesten, Pilisvörösváron élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar nyelv és irodalom alapképzést és irodalom- és kultúratudomány mestert. 2013-tól publikálok. Olvasható szövegem többek között a Látó, Helikon, Várad, Kalligram, Irodalmi Szemle, Sikoly, Új Forrás, Napút, Bárka, Zempléni Múzsa, Csillagszálló, FÉLonline folyóiratokban. 2015-ben a Napkút kiadó Cédrus-pályázatán nívó-díjat kaptam, majd 2016-ban az akkor alapított (így első) Prágai Tamás-díjat. Első kötetem Bejárati égbolt címmel a 2017-es könyvhétre jelent meg a Napkút kiadó gondozásában. 2018 januárjától szerkesztem az ÚjNautilus versrovatát. 2008 nyarán beírtam a YouTube keresőjébe, hogy „swedish folk song”, mert olyat még sose hallottam s eszembe jutott. A Knut Ødegård Fények és látomások című könyvének magyar fordítása kapcsán rendezett esten norvég népdalokat énekeltem. Magyar, svéd, norvég, izlandi, finn, észt, lett, litván, szerb, bolgár, velszi, kazak stb. nyelveken énekelek. Illetve mantrákat. Vegán vagyok. Termelünk, környezettudatosak vagyunk, önellátásra törekszünk.

Az ismerős cethal

 

Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Yelena Azaryan,
Naira Mughdusyan): Im Muradin (2024)

[Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան,
Նաիրա Մուղդուսյան): Իմ Մուրադին (2024)]

Felfelé ment le a Nap. A cethalat néztem a hídról. Átmentem a hídon, amíg ő a híd alatt.

Madarak ismerős éneke, virágok eső előtti illata, ahogy egyre sötétebb. A Hold egyre kevesebb fényénél, ahogy partra léptem.

A cethal úszott, ahogy szaladtam, néha láttam, belül. Elkísér, vagyis én kísérem. És így, egyre beljebb, a forróságban.

Ha visszafordulok? Ha visszatalálok. A cethal nézett, ahogy kerestem. Mosolygott a szeme. Láttam. Miközben a holdfény térképrajzán, a selyemakácerdőben.

A fák között, a víz nélkül. Híd nélkül. Az ösvény is híd. A napsugár. Menni előre, merre? Egyik virág, másik, szirmok, levelek.

Ha legalább a cethal, jönne velem a parton. Milyen rossz neki, hogy vízben kell élnie, de levegőt lélegeznie. Vizet lélegezni, tüzet, földet.

Szóltam, ki válaszol? Ágak mozdulnak, levelek. A selyemfák virágai. Milyen szavak, amikor megértettem. Holdsugarak rajza a vízen.

Mi a megnyugtatóbb, a híd, vagy a cethal? Az egyre sötétebb semerre úton. Egyedül nem találok oda az ismeretlen helyre, hát nem tudom, ott vagyok-e, ha ismeretlen.

Madarak válaszolnak, miközben a mezőn, sárga gyűszűvirág. Nyárfa-zöldbagoly lepkék bolyongnak a fű közt.

Egyedül az ismeretlen helyen minden hely ismeretlen. Szaladtam, ahogy úszott. Megint a cet, minden második gondolatom.

Az ismerős cethal, ha biztonságra vágyom, hozzá megyek vissza? A hídon jönni-menni, a félelmemben találok biztonságra?

Minden virág nézett, és nem tudtam merre szaladni. És itt fogok aludni, ébredni. Itt néz rám a Nap, a Hold. A csend nélkül.

Eső, madarak eső közben énekelt éneke, virágok. Vízbe hulló cseppek, vízből felcseppenő cseppek, körkörös hullámzás.

Az ismeretlen Nap földje, ismeretlen bugás csörgőfák ágain ismeretlen bugás csörgőfamadarak.

És így, egyre beljebb, amíg elállt az eső, a forróságban. Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal.

Az ismeretlen sátorban ébredtem, második reggel, az elsőre nem emlékszem. Megfordult a sátor, vagy a mező, vagy emlékszem. Talán a holnap reggelre is emlékszem.

2024. 07. 10. 5: 26: 54

 

1. Dala, esője
2. Az ismerős cethal

(Illusztráció: Heidi Yip: Be a Worshiper, 2021; The Lost Paradise, 2019)

Sárga virág gyökér

 

Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան): Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan): Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5: 52: 23

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)

Dala, esője

 

Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)

A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.

Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.

Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.

Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.

Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.

Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.

Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?

És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.

A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?

De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.

Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.

Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.

Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.

És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.

A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.

Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.

A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.

Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.

2024. 04. 13. 8: 20: 59

 

1. Dala, esője
2. Az ismerős cethal

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)

Esőben kereste

 

Къона: Алай [Ӄоnа: Alaj]

Találkozott az esővel. Te eső vagy, kérdezte, de az eső rá nem esett. Kikerülte. Most máshol esik, nézte. Gödörbe is esett, dombra is. Megmosta az arcát a pocsolya vizében, a haját is.

Esőt látott reggel az ablakon, kint járt az eső, de hiába kereste. Te vagy, eső? Kereste az erdőben, kereste a tónál. Körüljárta a tavat, úszott is benne.

Este kint járt, hallotta, esik. A forráshoz ment, ivott. A hegyen táncoltak az erdők. Reggelre Napot táncoltak, nézte a Napot. A harmatban járt, táncoltak a füvek.

Estére Holdat táncoltak, nézte. Fehérhold van, süt. Száraz volt a szeme ott, ahol tegnap kifolytak a cseppek. Eső jár a folyó felett. Szaladt, megfürdött a folyóban.

Kint maradt, vizesen, de nem táncolt. Holnapra virágot táncoltak a hullámok. Nézte. A virág is táncolt, de locsolnia kellett, mert az eső kikerülte.

Erre nem esik eső, kérdezte a virág. Pocsolyából hozott neki cseppet az ujjai közt. A virág kicsi volt és félt, de nem vihette el, és nem maradhatott vele kint.

Reggel pocsolyák voltak az ajtó előtt, egy-egy cseppet tett a szemébe, egyet a nyelvére. A virágnak is vitt. Ott nem voltak pocsolyák, harmat se.

Este a csillagok nézték a virágot, de a virág elaludt akkor. Az esőt se vette észre, pedig egész közel esett. Reggelre a felhők virágot táncoltak a gödörbe.

Végigszaladt a dombon, hogy megnézze. A gödör fölé hajolt. Nézett a virág ki a gödörből, nahát, milyen szép Nap. Mosolyos lett az arca a virág mosolyától.

Nap vagyok, gondolta, és esőerejű lett, ahogy szaladt a hegyre. Körüljárta a fákat, a gombákat és a tenyérnyi köveket, aztán visszaszaladt a virághoz, akit locsol.

Egész este esőt táncolt, de nem lett reggelre eső. Reggel is táncolt. Estére se lett. Kérte a virágot is, a gödörben is táncolt a virág, virágot táncoltak a dombra. Az a virág is táncolt.

Egész este táncoltak, reggel is. De nem esett, vagyis esett. Látta, hogy a hegy mögötti hatodik hegyen esett. Aztán a negyediken. A hetediken.

Felhőket látott kószálni a nehéz lombú fák közt. Meddig cipelitek? Táncolt és táncolt. Vizet tett a kék fa alá tálban, reggelre esőcseppek hulltak belé. Levest főzött.

Amikor odaért a virághoz, akit locsol, látta, esők ülnek a szirmai közt. De nem hallgatta meg a virágot, és a neki hozott vizet is csak letette messze.

Fehér levelek voltak lehullva körben, mind más alakú. Ahogy táncolt, kavarogtak. Eső ellen táncolsz, mondta a virág, de nem figyelt rá, kavargott.

Mit szeretnél tőlem, kérdezte az eső. Megállt. Az eső nem állt meg az égen. Szaladt, szaladt, de nem tudott bemenni a domb alá. A gödörbe is esett az eső. A fákon is átesett.

Szaladt a barlangba. Szaladt a csermely vize alá. Szaladt fekete levelek alá. A szél alá, szelet sikoltott maga köré. Nem érte eső a bőrét, csak mikor a pocsolyákba merült a talpa.

Csend lett, és bezárkózott a házba, lakatokat kellett készítenie ehhez, függönyöket, kígyót, pedig nem volt menedéke a házban. A kígyóval ült a tűznél, de nem szólt semmit.

Reggelre Napot táncolt a kígyó, a szobában is lett Nap. Nézték a Napot, a kinti Nap is benézett. Az eső napjai, látta, mindenütt esik. Ma nem megyünk ki. Napokig ez.

Megéget, megharap, mondogatta, de a kígyó látni akarta az esőt. Felhőket tett az ablakok elé, benti felhők, mikor elaludt a kígyó este. Másik kígyót is készített, a benti Napból.

Reggelre nem volt semmi Nap a szobában, nem is ébredt fel. Három takaró alatt aludt összegömbölyödve. A kígyó ébresztette, ágyat készített neki földből, a másiknak is.

A virágot látta álmában, de nem látta, van-e elég vize, esik-e rá eső. Nem emlékezett a színére. Nem látott Napot neki. Egyedül van?

A kígyó ébresztette este, a másik. Elfogytak bent a kintről hozott vizek, és elfogytak a napok is, amikor nem isznak, nem fürdenek. Nem sírnak.

Elfogyott a tűz is, föld sem volt több bent. Kintről kopogott az eső. Nem nekem kopog, de a kígyók erősködtek. Menjetek akkor, kinyitotta nekik az ajtót. Bejött a szobába az esőillat.

Szárazan zörögtek a rögök, mikor kilépett. Hol isznak a kígyóim? Üresen repedeztek a pocsolyák medrei. Recsegve mozdultak az ágak, levelek.

A virág nem volt szomorú, csak sötétkék. Nem félt. Egész végig vele volt egy harmadik, fehér kígyó, aki az árnyékával itatta.

Nézte a virágot, a virág mosolygott. Esőket sír a szemed, mondta neki, így sírt először másodszor. Meglocsolta.

Aztán az esőt látta jönni. Mosolygott az eső, de kikerülte. A hegyre is esett, fészekbe. A forrás vizébe. Még a házba is beesett, kancsóba, kendőre. A virágra nézett, lila.

Nem tudom magam locsolni. Más nem eső nekem, akkor sem, ha víz.

2020. 03. 10. 9: 36: 12

 

(Illusztráció: Heidi Yip: Dreamer’s Relfection, 2011Pamela Sukhum: Bamboo Amongst the Oaks 4)

/a csendjével, lassan/

 

 Әбдіхамит Райымбергенов: Адай (Курманғазы и музыка Великой степи, 1997)
[Abdikhamit Raimbergenov: Adai (Kurmangazy and the music of the Great Steppe, 1997)]

szaladok, szaladok, ki mit tanul meg, szaladok, szaladok, felsüt a Nap, szaladok, szaladok, fák szaladnak a sötétbe, szaladok, szaladok, rásütök a Napra, szaladok, szaladok sötéten, szaladok, dobon szaladok! minden gondolatom zeng.

jönnek a hangosaikkal, jönnek az éhükkel, mögöttem szaladnak, nekem meg nincsen ház, nincs felhő, eső esik le, eső esik rám, nincsen eső nekem, nincs gödör, ha legalább beleesni, mellette elesni, eső leesni, szaladnak, szaladnak, felhők pihennek meg –

gyomlálok, gyomlálok, hurkot csinálok, madarat fogok, halat fogok! sietnek a halak, sietnek a madarak, ahogy szaladok utánuk. dobon szaladnak, hallom minden szaladásuk, hideg szél szalad, szaladok, szaladok az éhemmel, fodrozódik az erdő.

hurkot vetek, madarat sütök, halat főzök, vízben főzöm, égben égetem, szaladok, szaladnak – Nap keres, keres – nincsen nekem eső, nincs odú, lomb, szaladok – szaladok, éhes madarat eszem – éhesen repülök – bezárkózik az ég –

nincs dobom szaladni – kerekhold világítja meg a lement holdakat – kerekholdkor szaladok, minden szaladásom látják, akik elől futok – akik előlem futnak – futnak a gyomok, futnak a hurkok, sötét farkas fut sötétből sötétbe.

házában ül. megéhezik. épp hurkot fon, amikor vendég lép át a küszöb felett. embervendég. leteszi a hurkot. nem megy vadászni.

ugye te nem fogol embert megenni?

a farkas se kérdez semmit, mielőtt a levesében leszel virág.

ha levesszük a virágot, elvettük az életét. más élete kell az életünkhöz.

de akkor miért nem esszük meg a madárt, a lepkét, a farkast, az embert?

mi miért a virágot esszük?

ha megeszünk egy magot, meghal a növény reggeltől estig. ha egy gyökeret, estétől reggelig.

mit lehet enni, ami senkié?

ahol nincs virág, ott madárt kell enni.

azért nincs virág, mert nincs eső. ha nem esnek cseppek, nincs növés. ha csak sugárok esnek, száradozás van. minden élőben ott vannak a vizek, amiknek víz kell, hogy víznek maradjanak. a víz élete.

száradozok, nem tudok reggel szemet kinyitni.

ha nem lesz virág, halas lesz a levesem. nem akarom a szemüket, nem, hogy nézni kelljen, nem néznek már.

ha nem lesz eső, nem lesz hal se. semmi se, kő.

ha sugárok se esnek, akkor sincs növés.

jöttek a hangosokkal, a csattogással, porral, kővel, gyötréssel betegségesen, ezek más házak, bántják a földet, hallottam, ahogy nehezkednek bele, törtek, vágtak, tapostak, löktek, köröskörbe sebek, ordítás, ledobott dolgok, miközben új madárt láttam járni az égen, hogy fát keres, hogy kanyaros ágot meg színes levélt fészeknek, de a földhöz nem jöhetett le a csendjével, lassan, csendesen építgetni. ketten szálltak, fákhoz, csendhez. el.

azért nincs eső, a fákhoz esik le a víz, a vizekhez.

levettem a szememről, amivel bekötöttem.

meglátott, ahogy messziről szaladok felé, és én is megláttam, hogy látjuk egymást.

és így kellett megérkezni, kiérkezni a gyászból, és ő megvárt, de nem várósan, hanem úgy, ahogy Nap néz kihulló magokat, és ahogy a magok nézik magukat.

2019. 02. 16. 6: 14: 22–2019. 02. 28. 07: 08: 43

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Tropical Landscape with Ten Hummingbirds; Orchids and Hummingbird)

Erdőközöttünk

 

∞ გალობის უნივერსიტეტის სტუდენტები: ხადის ალილო
(მთიულური სიმღერა, 2021)

[Galobis universit’et’is st’udent’ebi: Khadis alilo
(Mtiuluri simghera, 2021)[1]]

Szavak, szavak, írni próbálok, szavakkal ne, a láthatatlan, vajon reggelre fa vagy kő?

2023. 10. 18. 22: 10

 

Szavakat nézek, írott szavak.

Némán törik meg a csend. Némán mondja a csend: csend.

Távolság.

Egyenként a levelek, a harmat. Egyre messzebb a Nap. Közöttünk az erdő.

Nehezen lélegzem. Elfúj egy szellő. Mozdulatlanul.

Egyre messzebbi erdő.

Leveleket sodor a szél, ágról fűre. Harmatban fürdik.

Nézem.

2023. 11. 07. 17: 36: 36

 

Néma szavak, szavak akadálya.

Kőkerítésszavak. Falak.

Ágak törnek, hullnak avarra.

Egyre magasabbak a kopasz fák. Szerteszét törik a Holdat.

Szavakra szavakkal, de hogyan feleljek.

Száraz a torkom.

Sugarak árnyéka, visszhangja.

A szavaink. Utolsó élő beszélői a nyelvnek.

A csendnek.

Némán.

2023. 11. 07. 18: 08: 08

 

Egyre hangosabban a csend.

Egyre nehezebben a sötét ég.

Ahogy a Nap. Vagyis fatörzsek.

Harmat az éjszaka kint felejtett szavakon.

Szellő sepri a tegnapi sugarakat félre.

Mondogatom, mondogatom némán a szavaink, kicsi Nap, bele a levelekbe.

Fa, kő, belenehezedek a sárba.

2023. 11. 07. 18: 42: 42

 

Halkan, ahogy a visszhang, ahogy szavak nyitnak virágot.

Kővirágot, ha kő. Az is gyógyít.

2023. 11. 14. 10: 26: 26

 

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

[1] Students of Ecclesiastical Chant University: Khadis alilo (Mtiuletian song, 2021 – sung by თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili], ანი რობაქიძე [Ani Robakidze], მირანდა წამალაშვილი [Miranda Tsamalashvili], ქეთი ტაბახმელაშვილი [Keti Tabakhmelashvili], ნინო ნაყეური [Nino Naqeuri])

(Illusztráció: Mike Lathrop: Bear Hill at Sunset from Elk Lake; Andy Russell: Teal Lake)