∞ გალობის უნივერსიტეტი: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20: 12: 29

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)

∞ Lilith Guégamian: Loucniak guicher
(Eclairée par une luciole, 2007)

hallottam, nem süt a Nap. a Hold söpört csak, mezítlábasan jártam a havon. más is járt, medve. medvenyoma volt, amikor beleléptem. de nem szólt, öreg. nem eszik. dobom volt, majdnem eldobtam, úgy megijesztett.

doboltam, ahogy a medve lépett. hallottam, hó esik le, de nem tudtam, fent vagy lent vagyok-e. a Holdon is hó esett. házhoz értünk, a medve házához. a házban is ütnöm kellett a dobot. hallottam, széket húz ki nekem. hallottam, hol a szék, doboltam.

leült, hallottam a székét. hallottam az ablakokat. fán léptem, leültem a fára. vörös fából a ház, a szék, az ablakkeret, hallottam. hó esik a Holdon, ahová a hó esik rá, az a Hold. minden más hó mellé esik.

a melléesett hó megáll az égen. néha a föld hójából is esik mellé. ezekből lesznek a csillagok. apó hónak nevez minket mégis, nem csillagnak.

hallottam, a Hold söpör csak. jó holdat kívántam a medvének, ő is valamelyik. követtük a nyomait. mielőtt elindulnánk, már nyomunk van. hallottam a házát, hallottam más medvék házait üresen. nyomok nélkül járnak ott.

dobolnom kellett, ahogy a medve gondolata járt. a nyomában jártam, de ő ivott a nyomomból, hallottam. nem lett ember. nem volt nem ember. szemüveget akartam levenni a szememről, de nem találtam.

nem hallak, hallottam, ahogy mondja. nekik nincs dobjuk, nekünk kell csak dobon dobolni. annak, aki elfelejti, a szeme vakon lesz. azt mondja, hó vagyunk, csak leesünk valahol.

mezítlábasan jártam a havon. más is járt, vadász. nem dobolt, innen tudtam. nem járt mellette medve, innen. hallgatott minket. mit lehet csinálni egy medvével? megnyúzni. nem, mit lehet csinálni egy medvével együtt?

dob volt nálam, dobolni akartam vagy már doboltam. apó járt mellettem. mellette jártam. mondani akartam a vadásznak, ő ember, de a dobot se találtam el. a melléesett hóból csillag, ég és melléesett hó lesz.

honnan tudta a vadász, kit lőjön le.

a dobomon volt egy kislánynak a háza. zöld volt a haja, kék fűből és lila fűből, kék és lila virágok sárga szárából, ilyen zöld volt a ruhája is. volt egy éneke, amikor beteg volt, egy medve énekelte. úgy énekeltek akkor, ahogy a Nap süt a hóra.

itt már nincs vadász, az utolsó medve házába ment az utolsó. nincs dobja, vagy nincs hangja a dobjának. már nem ölök több medvét. mondta. itt mindenki dobol, és nem értik a vadászt, mert nincs dobja. tévedésből lőttelek le, volt egy éneke erre.

de nem volt hangja.

a kislány nem dobolt, nem volt dobja a dobomon. elég volt szaladnia. amikor szaladt, növények nőttek. hagyta, hogy a kenyér árpa legyen. szigorú kenyér, szélben terem. van kenyér, ami olyan, mint a medve arca.

az utolsó medvekor énekelni kellett, volt is énekük erre, de nem tudták énekelni, olyan csend van.

ahogy a Nap süt a hóra, amikor a Hold. a Nap süt a melléesett hóra is, amikor süt.

hallottam, nem süt a Nap. ember jött mellettem, vagy medve. más is járt, ember, vagy medve, hallottam. két medve találkozik egy harmadikkal. egy medve és egy ember találkozik egy medvével, vagy emberrel. két ember találkozik egy medvével.

medve voltam, de nem tudtam.

2019. 02. 05. 7: 32: 35

A hazajön a Nap című írás másodikja.
(Illusztráció: Michael Adamidis: Dark Forest, 2019)

∞ Úlfur Eldjárn: Þið munið eftir Mjallhvíti és Hvenær dóstu fyrst? (Yfirvofandi, 2009)

Leesett a Nap. Várták, hogy visszaessen. Nem esett. Elindultak megkeresni. Keresték a Napot. Mentek, ha jött valaki, megkérdezték, hol a Nap. Fönt. Hol a Nap. Fönt. És így. A Nap nem kereste őket. Nem esett vissza. Hol a Nap. Ha jött valaki, várták, mondja a Napot. Nem mondta. Elindultak, vissza. Nézték az ablakból az eget. Hol a Nap. Bent?

Várták a Napot. Elindultak a fürdőszobába, a hálószobába, a nappaliba, a konyhába. Keresték a Napot a fiókokban, a szekrényekben, az ágy alatt, a legfelső polcon. A gitártokban. A gitár belsejében. A lámpaburában. Az izzóban. Könyvek lapjai között. Olvasták egy könyvben, Nap, de az nem a Nap volt. Meg kis betűvel is írták.

Leesett a Nap. Nézték a Napot az ablakból, hogy leesett-e, leesett volt. Leírták valahová, Nap, nagybetűvel. Elolvasták. Felolvasták egymásnak, Nap. Nem a Nap volt. Kinyitottak egy könyvet a Napról, tele volt rajzolva meg írva a Nappal. Nézték, olvasták. Magyarázták, értelmezték. Hol a Nap, kérdezték a könyvtől. Fönt. De nem.

Egyre sötétebb és sötétebb lett, ahogy keresték a Napot. Felkapcsolták a villanyokat. A lámpafényben sem a Nap volt. Írtak egy könyvet a Napról, reggelig. Felkelt a leesett Nap. Estig olvasták. Szép könyv lett a Napról, de nem a Nap volt, csak betűk, amiket becsuktak a könyvbe, a könyvet a polcra. A szekrényt is becsukták.

Leültek a gitárhoz, az egyik játszott, a másik. A zenében sem a Nap volt. A Napról írt és a nappal írt dalokban sem. Hol a Nap. Elindultak megkeresni. Mentek és mentek, ha valaki jött, figyelték, látja-e a Napot, de nem tudták, látja-e, mert ők nem. Hol a Nap, kérdezték, fönt, hol, fönt, hol. De a leesett Nap leesve volt. Fönt nincsenek leesett Napok.

Várták a Napot. A Nap nem várta őket, lement. Ültek a lement Nap alatt, benéztek egy ablakon. Kinéztek az ablakon, akik bent voltak. Hol a Nap. Lent. Majd holnap fent. De már holnap volt. Napok óta holnap van. Valakik kinéztek egy másik ház ablakán. Benéztek rájuk. Ők nem mondták a Napot. Most Hold van. Nézték a Holdat.

De nem volt Hold. Leesett a Hold? Várták, visszaessen. Nem esett. Elindultak megkeresni. Keresték a Holdat. Mentek, ha jött valaki, megkérdezték, hol a Hold. Fönt. Hol a Hold. Fönt. És így. Vagyishogy nem sokan voltak kint. Bent vannak. Benéztek egy ablakon. Ajtón nem tudnak benézni. Bemenjünk? De a bentek kívülről be vannak zárva.

Ültek a háznak az ablaka alatt és várták, kinyissák. Bent kinyitottak egy könyvet a Holdról. Hallották, hogy a Holdról olvasnak egymásnak. Reggelig. Vagyishogy reggelig hallották. Azután a Napról hallották, de leesett Nap és Hold van, azokról meg nincsenek könyvek. Elindultak, megkeressék a bentjük, de nem láttak be az ablakokon.

Nem voltak jó kulcsaik. Nem tudtak benézni az ajtón. Nem voltak emberek kint. A leesett Nap nem adott fényt, a leesett Hold nem adott fényt. Nem volt fényük. A kicsi csillagok a földön legelésztek. Üresek voltak a hátizsákjaik. Üresek a lámpáik. Nem volt a zsebükben piszok. Nem voltak gitárjaik. Egy se. Üresek voltak a kulcsaik. Nem volt leesett Napjuk.

Nem voltak holnapjaik, de akkor milyen nap van. Üresek voltak a fények. Üres a Nap. Nem voltak csomagjaik. Nem voltak valakik, akik jönnek. Nem volt menésük, nem mentek. Hol a hol. Nem voltak kérdéseik. Keresték volna a kérdőjeleket, mert azok olyan fizikai dolgok, biztos meg lehet fogni a kampójuk, de nem volt elindulásuk. Próbáltak elindulni. Nem volt próbájuk.

Kenyérért fognak koldulni az úton? Kérdezte egy valaki, aki nem volt. Nem voltak kenyereik, valóban. Üres volt a kenyérfiókjuk, a kenyérzsebük, a kenyérablakuk. De annak a valakinek se volt egy kenyere se, aki nem volt. Nem tudták, mit csináljanak, de nem volt nem tudjákuk. Hol a Nap, ott, ahol a Hold, hol a Hold, ott, ahol a bent, hol a bent. Kint? Ki zárta be a bentjüket?

És az egyik kulcs akkor kinyitotta az ajtót. Bement az egyik, bent volt. Bement a másik, bent volt. De az egymás nem jött. Egyik, másik, egyik-másik. Az egyiknek három ablaka volt a nappaliban, a másiknak négy. Az egyiknek sárga rongyszőnyege volt az előszobában, a másiknak türkizkék. Az egyiknek kerek étkezőasztala volt, a másiknak ovális.

Az egyiknek nyitott könyv nézelődött fölfelé az asztalán, a másiknak csukott, önmagát olvasó. Az egyiknek madármintás ágyneműje volt, a másiknak felhős eges. Az egyiknek a fürdőszobában volt a vécéje, a másiknak külön. Az egyiknek amarilliszei és pillekosborai voltak, a másiknak ökörszív és datolyaparadicsom palántái.

Az egyiknek Úlfur Eldjárn szólt a teraszon, a másiknak Dinnyés József. Az egyiknek a füzetébe kígyókat és tüskéket rajzolt egy ötéves kislány, a másiknak Kundera-idézetek és néhány zen koan volt a parafatábláján. Az egyiknek templomra nézett a konyhaablaka, a másiknak egy másik, távoli ablakra.

Az egyiknek litván sutartinė szövegek és kották voltak a mappájában, a másiknak egy szanszkrit mantra a hűtőszekrényén. Hol az egymás? Néztek ki az ablakaikon, néztek be a könyveikbe. Néztek be az ablakaikba, néztek ki a vörösfenyők tobozaiból. Néztek és néztek. Üres volt a nézésük, nem volt? Üres volt az egymásuk. Nem volt. Egy egymásuk se.

És az ajtót bezárták. És a kulcs kifelé már nem volt kulcs.

2017. 10. 01. 7: 35–2018. 03. 29. 6: 37: 42–2018. 03. 31. 6: 06: 36

(Illusztráció: Freydoon Rassouli: Soul’s Journey)

∞ Հասմիկ Հարությունյան: Ախ, գրկանոցի բընդեր խառ ա
[Hasmik Harutyunyan: Ax, grkanoc’i bënder xarr a]
(New York, 2013)

Azt mondták, az ajtón túl nincs világ, és nekem kell kinyitni. Napokig kerülgettük egymást. A tobozokat rendezgettem, a makkokat. Valamelyik szekrényben csak meghúzódhatok addig, amíg elfelejtenek. A zoknigombócok között is elférek.

Hallgattam, miket mondanak, de az ajtóról aztán már nem beszéltek. Van egy kistestvérem, akit elfelejtettek. Olyan ruhát vettem fel, mint a falak. Félek a sötétben, de a fiókban nem sötét van, hanem zoknik. Semmi nap nem süt sehol.

Attól, hogy elfelejtették, még ott az ajtó. A kistestvér az más. Azt mondták, kiment az ajtón. Nem beszélnek róla onnantól. Van egy neve is, amikor tudom, hogy nincs itt senki, kimondom. Hátha csak egy elfelejtett szobába ment, nem ki.

Vagy a kenyerek között csücsül. Most már biztosan tud csücsülni. Van kenyérszínű zokni is, amikor gombóc, a cipók közé lehetne tenni. Ha tudom, hogy nincsenek itt, kimondom az ajtó nevét is, a falak nevét, a szekrények elfelejtett neveit.

Nem hagyhatnak egyedül, mondják, mielőtt elmennek. Mintha minden nap kellene hozni egy kenyeret a kenyerek közé. Recsegnek a küszöbök, a felhők. Aztán már hozzánk jönnének kintről, kenyérért, kistestvérért.

A zokniknak van párja, a kenyereknek nincs. Nem minden zokninak van már pár, valamelyiknek kiment az ajtón a kistestvérje. A zoknigombócot nem kell gyúrni, de én néha meggyúrom őket. Nem csak a kenyérszínűt.

Nem tudják, mennyi neve van a felhőknek. Egészvégig csak mondanom kellene a neveket, mikor elmennének. Ha valami megreccsen, megmozdulnak a helyek. Amikor csendben vagyunk, akkor recsegnek a tárgyak.

Mindig itt vannak, mert félnek, hogy meghalok, de attól nem halnak meg kevésbé az emberek, hogy félnek értük. Őszkor gyűjtött sárga, piros, lila levelekből barna szőnyegeket csinálok. A leveleknek is külön nevük van.

Amikor a levelek neveit ismétlem, látom a színüket, és azt is, hol voltak a fán. Nagyon sokszor kell elismételni a neveket, és nagyon sok név van. Olyan levelek nevét is tudom, amelyikek már nincsenek is, de tudnom kell az összes új levélnek a nevét is.

Eső van, nem mennek el. Várom, hogy elmenjenek, de csak a madarakat hallom járni. Biztos mondják a madarak, végre. Övék a kert. Körüljárnak, és visszaneveznek mindent azokra a nevekre, ahogy ők neveznek.

Nekem meg lehet, ma kell kinyitnom, ha megtalálnak. Nem kerestem, ne keressenek. Nem mondok neveket. A madarak biztos a kistestvérem nevét is mondják, és olyankor kinyitja nekik a szemét, azt figyelem. Hátha meghallom, ahogy a szempillái.

Ágya volt itt, feküdt. Annak az ágynak is tudom a nevét, de nem azt, amit ők mondanak nevének, és nem is azt, amit a madarak. Az az ágy nincs a szobában, de a helyét nem tudták kivinni, pedig a helye csak akkor lett, amikor oda letették az ágyat.

Amikor keresztülmegyek az ágy helyén, az a hely is keresztülmegy rajtam. Hasán feküdt, hátán. Színes doboz van neki, abba tették a játékaimat. A magok a zsebemben, egy zseb van ezen a szoknyán. A kétzsebeset betettem a dobozba.

Repedést félnek az ajtóra, vagy egész kinyitják vele, pedig a zokni nem hívja a párját. A kenyerek neveit ismétlem, a megevett kenyerek nevét is el kell mondani, mert azok is kenyerek voltak, amikor kenyerek. De azt a nevüket is el kell, amit utána kapnak.

Napok óta eső van, hallgatnak a madarak. Na végre, mondja az eső. Más nem is jár kint.

Van az a nevem, amit a kistestvérem hozott. Azt más nem mondja.

2019. 05. 22. 16: 49: 03–2019. 07. 19. 7: 01: 07

(Illusztráció:  Eduardo Rodriguez Calzado: Sourse)