Érte fél

 

∞ Հասմիկ Հարությունյան: Ախ, գրկանոցի բընդեր խառ ա
[Hasmik Harutyunyan: Ax, grkanoc’i bënder xarr a]
(New York, 2013)

Azt mondták, az ajtón túl nincs világ, és nekem kell kinyitni. Napokig kerülgettük egymást. A tobozokat rendezgettem, a makkokat. Valamelyik szekrényben csak meghúzódhatok addig, amíg elfelejtenek. A zoknigombócok között is elférek.

Hallgattam, miket mondanak, de az ajtóról aztán már nem beszéltek. Van egy kistestvérem, akit elfelejtettek. Olyan ruhát vettem fel, mint a falak. Félek a sötétben, de a fiókban nem sötét van, hanem zoknik. Semmi nap nem süt sehol.

Attól, hogy elfelejtették, még ott az ajtó. A kistestvér az más. Azt mondták, kiment az ajtón. Nem beszélnek róla onnantól. Van egy neve is, amikor tudom, hogy nincs itt senki, kimondom. Hátha csak egy elfelejtett szobába ment, nem ki.

Vagy a kenyerek között csücsül. Most már biztosan tud csücsülni. Van kenyérszínű zokni is, amikor gombóc, a cipók közé lehetne tenni. Ha tudom, hogy nincsenek itt, kimondom az ajtó nevét is, a falak nevét, a szekrények elfelejtett neveit.

Nem hagyhatnak egyedül, mondják, mielőtt elmennek. Mintha minden nap kellene hozni egy kenyeret a kenyerek közé. Recsegnek a küszöbök, a felhők. Aztán már hozzánk jönnének kintről, kenyérért, kistestvérért.

A zokniknak van párja, a kenyereknek nincs. Nem minden zokninak van már pár, valamelyiknek kiment az ajtón a kistestvérje. A zoknigombócot nem kell gyúrni, de én néha meggyúrom őket. Nem csak a kenyérszínűt.

Nem tudják, mennyi neve van a felhőknek. Egészvégig csak mondanom kellene a neveket, mikor elmennének. Ha valami megreccsen, megmozdulnak a helyek. Amikor csendben vagyunk, akkor recsegnek a tárgyak.

Mindig itt vannak, mert félnek, hogy meghalok, de attól nem halnak meg kevésbé az emberek, hogy félnek értük. Őszkor gyűjtött sárga, piros, lila levelekből barna szőnyegeket csinálok. A leveleknek is külön nevük van.

Amikor a levelek neveit ismétlem, látom a színüket, és azt is, hol voltak a fán. Nagyon sokszor kell elismételni a neveket, és nagyon sok név van. Olyan levelek nevét is tudom, amelyikek már nincsenek is, de tudnom kell az összes új levélnek a nevét is.

Eső van, nem mennek el. Várom, hogy elmenjenek, de csak a madarakat hallom járni. Biztos mondják a madarak, végre. Övék a kert. Körüljárnak, és visszaneveznek mindent azokra a nevekre, ahogy ők neveznek.

Nekem meg lehet, ma kell kinyitnom, ha megtalálnak. Nem kerestem, ne keressenek. Nem mondok neveket. A madarak biztos a kistestvérem nevét is mondják, és olyankor kinyitja nekik a szemét, azt figyelem. Hátha meghallom, ahogy a szempillái.

Ágya volt itt, feküdt. Annak az ágynak is tudom a nevét, de nem azt, amit ők mondanak nevének, és nem is azt, amit a madarak. Az az ágy nincs a szobában, de a helyét nem tudták kivinni, pedig a helye csak akkor lett, amikor oda letették az ágyat.

Amikor keresztülmegyek az ágy helyén, az a hely is keresztülmegy rajtam. Hasán feküdt, hátán. Színes doboz van neki, abba tették a játékaimat. A magok a zsebemben, egy zseb van ezen a szoknyán. A kétzsebeset betettem a dobozba.

Repedést félnek az ajtóra, vagy egész kinyitják vele, pedig a zokni nem hívja a párját. A kenyerek neveit ismétlem, a megevett kenyerek nevét is el kell mondani, mert azok is kenyerek voltak, amikor kenyerek. De azt a nevüket is el kell, amit utána kapnak.

Napok óta eső van, hallgatnak a madarak. Na végre, mondja az eső. Más nem is jár kint.

Van az a nevem, amit a kistestvérem hozott. Azt más nem mondja.

2019. 05. 22. 16: 49: 03–2019. 07. 19. 7: 01: 07

 

(Illusztráció:  Eduardo Rodriguez Calzado: Sourse)

Vélemény, hozzászólás?