Hajós Eszter összes bejegyzése

1990-ben születtem Budapesten, Pilisvörösváron élek. A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar nyelv és irodalom alapképzést és irodalom- és kultúratudomány mestert. 2013-tól publikálok. Olvasható szövegem többek között a Látó, Helikon, Várad, Kalligram, Irodalmi Szemle, Sikoly, Új Forrás, Napút, Bárka, Zempléni Múzsa, Csillagszálló, FÉLonline folyóiratokban. 2015-ben a Napkút kiadó Cédrus-pályázatán nívó-díjat kaptam, majd 2016-ban az akkor alapított (így első) Prágai Tamás-díjat. Első kötetem Bejárati égbolt címmel a 2017-es könyvhétre jelent meg a Napkút kiadó gondozásában. 2018 januárjától szerkesztem az ÚjNautilus versrovatát. 2008 nyarán beírtam a YouTube keresőjébe, hogy „swedish folk song”, mert olyat még sose hallottam s eszembe jutott. A Knut Ødegård Fények és látomások című könyvének magyar fordítása kapcsán rendezett esten norvég népdalokat énekeltem. Magyar, svéd, norvég, izlandi, finn, észt, lett, litván, szerb, bolgár, velszi, kazak stb. nyelveken énekelek. Illetve mantrákat. Vegán vagyok. Termelünk, környezettudatosak vagyunk, önellátásra törekszünk.

Félrefogódzó

Garmarna: Vittrad (Vittrad, 1994)

Madár az égen. Madár fészekben. Madár az égen. Madár a földön. Madár fészekben. Madár az égen. Röpül, száll, ereszkedik, zuhan, száll, röpül. Madár az égen. A víz felett, a víz partján, a kövön, a vízen, a kő alatt, a kő partján, felett.

Mit mondok, amikor nem hallotok többé. Mit mondanak a vezetékek, a víz a csövekben. Miért énekel a víz. Ki énekel a vízben. Fűszálakban a cseppek. Ne félj, nem félek már a féléstől. Eltenni egy leszáradt fűszálat a táskádba.

Kulcsokba tört zárak. Zsebkendőhajókák. Azt hiszed, fenn tart a víz, de a víz lent van. Ülsz a teredben. Mennyi felesleges árnyék, ahol elférne bármi. Ülsz a víz alatt, alattad a part víz alatti síkja. Emberek elfelejtett hangjai.

Madár az égen. Madár fészekben. Madár. A feketeszobor helyére álltál. A víz csak egy letörött égsíktükör. Madárég. Körpályán zuhanó esőink. Virágot kaptam, de elszáradnak a virágok. Nem értem az ilyen tétova kézfogásokat.

Földre zuhan belőlük a fény. Kiborul a fény a folyóra, kifolyik a fény, összetörik benne a madár, hová törik, hová folyik, hová. A vízben ott vagyunk mind, csak egyben. Nem lehet a hangokat kivenni belőle sehogy.

Azt hiszed, szeretnek, pedig nem. Amikor szeretnek tudod meg. Hordom a vizeket, hordom a köveket. Jól esik. Nincs út egyik és másik között, csak azok a félrefogott kezek, melyekből kizuhansz egészen.

Elvennélek, de kitől. Az élet nem tulajdon. Madár az égen, madár a Nap előtt, a Nap után, mögött. Fény a kezedben, megint hová tetted a csönded. Hajótöréstudat. Véletlenül találsz magadra, valaki odakint felejtett az esőn.

Felhívhatatlan számok, megölelhetetlen emberek. Csöndek. Minden rögzítve a tájban, kétdimenziós elhagyások. Hídmetszés van, kisollóval. Levegőadás. Az óra mutat, de mire. Mit mutogatnak a mutatók, mi?

Elbújnék a víz alatt, de átlátszik a víz.

 

Néhány hete már nem énekel a madár a kalitkában. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor nagyobb kalitkát kellett csinálni, jobban elférjen a madár, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor még nagyobb kalitkát kellett, jobban elférjen, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem.

Pedig már jó volt a kalitka, tényleg, minden kis rácsa fűszálakból volt egyenként kifaragva, csillogott rajta a harmat, mintha csak odakint volna, még a Nap is érte, a levegő benne sétált, elmerült. De a madár nem énekel és ez tűrhetetlen. Ki kell dobni azt a dögöt, miért kussol, nemhiszemel. Odakint bezzeg hogy ordibált. Nem tetszik a kalitka?

Túl sok a hely, alig férek el.

 

Kiléptem a vízből és vizes maradtam, micsináljak. Nem tudom magamról lesöpörni a napsugarat.

2015. 07. 05. 18: 48: 02

Napsüket

Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations)

Eszmecserép

Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)

Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.

Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.

A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.

De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.

Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.

Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.

Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.

Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.

Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.

Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.

Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.

Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.

A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.

Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.

Arcbefejezés.

2015. 05. 22. 11: 50: 55

‘magamban egy megoldást sem’

‘magamban egy megoldást sem’

 

kilépett a csöndbe.

megszűnt.

csönd lett és nem kellett lennie.

nem lett.

a víz karjai közt.

homokparton a sétáló kövek.

hogy a zöld madár a zöld fán.

élethideg.

nem magam miatt mentem csak magam miatt nem.

tűzszüret és vízszirt.

feltornyosulnak a földek hegy van.

ki tette ki a gyermekemet.

így maradtam ebben a hitben hazudnak nekem.

folyik a víz hiába nem folyik el.

kiszáradtam.

hol felejtetted az emberruhát.

nem tudom kire ismerek magamban.

 

egy megoldást sem ismerek.

2014. 10. 28. 22: 45: 33

 

 

(Illusztráció: Abby Diamond)

‘egy öltéssel a csendben’

‘egy öltéssel a csendben’

 

éreztem hogy
alszom és

valaki megfogja
a kezem.

nem Te voltál illetve
nem voltál Te

megmértem a lázat és
megmártom a lábam

a száraz mederben.

kávét inni és aludni
az ébrenlétre.

nyitok egy zárójelet

(hogy végre igazán
szóljak –

és nem zárom
be.

itt már nem
segítenek:

(inkább hazudok
újból –

megölték egy öltéssel
a csendben ülő

köveket.

követlek hazáig hogy
lássam mint tűnsz

el az ajtó

mögött.

háttal ülni a menet-
iránynak és nézni a

távolodókat.

nem a Hiányt hanem
a Teljest látni

át által
általad.

most figyelj:

*felejtek*

a kis kavicsok és a
szikla

a homokszemek és a
part

(menj vissza a
kikötőbe –

*ott horgonyzom*

(a kéz ahol
fog –

 

Bilincs és Kötél.

2013. 06. 12. 23: 24: 26