∞ Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)
A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.
Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.
Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.
Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.
Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.
Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.
Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?
És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.
A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?
De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.
Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.
Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.
Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.
És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.
A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.
Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.
A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.
Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.
2024. 04. 13. 8: 20: 59
1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Az ismerős cethal
(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)
