Bevilágítani egymásba

 

Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)

Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.

És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.

De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.

Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.

Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.

A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.

Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.

Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.

Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.

Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.

A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.

2017. 07. 09. 7: 01: 18

 

(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)

Vélemény, hozzászólás?