∞ Hildur Guðnadóttir: Þoka (Saman, 2014)

Sötétek a falak a csendtől, ablakot nem nyitok ki, ablakon nem nézek ki. Nincs kint. Besötétedett a szobában a benti sötéttől.

Meleg a hideg víz. Meleg a levegő, súlyosan takarózom.

Szívemen, torkomon, homlokomon felhők nehéz árnyékai.

A bottal csukom be az egyetlen, nyitva felejtett ajtót.

Bal bokám a vízben.

Lefele néző szemem, majdnem becsukva, nézem a csendet, a csend sötét rajzait, szobrait, a szobrokról készült rajzokat és a rajzokról készült szobrokat, és az azokról készült homokképet.

Mindent látok, ami nincs, hogy ne lássam, ami. Ami nincs.

Üres hely a füvön.

Hogy megyek keresztül az üres helyen, hogy nézek keresztül. A valaminek az üres helye az más, mint a csakugyan üres.

Ki vagyok én, amikor. Kinek az ereje.

Azelőtti napok levegői a szobában. Amikor, ha mozgást hallottam kint, láttam.

Ablakon nem, ajtón nem, kifelé nem, de akkor hogyan jutok ki.

Ágy, takarók, lavór, bot.

Éjszakai ágak rajzai a bőrömön.

Hogy kacsolok, ja nem kacsolok. Hogy fekszem az üres hely kertjének házában, a néma hely kertjének házában.

Ahogy néz, arra se emlékszem. Csak ahogy nézem, nézem, és egyre sötétebb. És a sötétben, ahogy egyedül nézem.

És kihűl, kinémul, kisötétül.

Ketten, de csak én nézem.

Feküdni, de állok, ne beszéljünk, csináljuk, napersze, a bottal, az eleséses bokámmal. Az erővel, amiről megfeledkeztem.

Ha látom, könnyebben viselem, napersze.

A menekülésem nélkül, mint egy fa, mint egy kő, mint egy kapitány, hadvezér, amikor földet a földtől, mélyebbre, szélesebbre, mondtam. Szabóméterrel vagy vonalzóval mérjem le, napersze. Találomra. Amíg bírja, ásó, csákány, lapát.

A bogarak hosszú munkája, a nem akarom látni a csontjait, a kinek beszélek majd erről.

Mint egy hóhér, hentes, csak a teste, napersze.

A sürgő bogarak lábamon felfele hemzsegése.

Ki vagyok én, mi ez a nyers, ez a föld, ez az ősi.

Hogyan készülni fel, honnan tudni.

Bekötött orral, az egyre lemenő Nappal, csak csináljuk, csináljuk.

A nem most vesztettem el, hanem amióta a sötétfelhős, elesős járásával, a néma fekvésében, ahogy néz, néz, az ereje nélkül, kérés nélkül.

A hogyan tudok valaki mellett lenni a földhöz nehezedésében.

A keresésem, a reggel hol találom, hogy.

Amit nem eszik meg, nem tud megrágni.

Amikor megyek, csak néz, nem áll fel.

A mit csinálok, ha egyedül találok rá.

Ugyanaz, aki kivezetett az erdőből egyszer, mikor eltévedtem, az ismeretlen fák fehér ösvényein, ismeretlen, szaladós útjain.

Aki világgából jött, ment, jött.

Az üres helyek a kertben, amiken hogy megyek, hogy nézek keresztül.

Az egyetlen, mozdulatlan hely, ahova meddig nem megyek. Mikor a kivágott fás hely miatt az erdő is elsötétült lecsukott szemem előtt.

Földet a földhöz, egyre nehezebb.

Mire gondoljak, mire gondoljak.

Sürgős zuhany, a minden ruhák éjszakai kimosása.

Cseresznyék poros csempéről szedegetése.

Az ölelésben, ahogy aludni próbálok, és aztán a csendtől sötét falak bezárt ablakai, a lavór víz, szódabikarbóna.

Mielőtt elmentem, láttam, néztük egymást, ahogy nézni tudott, az ereje nélkül. Aztán elestem a sehol semmi földön, de dombon fel, dombon le, mentem.

Megvárta.

2023. 07. 16. 10: 49: 15

Utána levő: Üres hely kertje felhő
Utána levő utáni: Két hely, üres

(Illusztráció: Russell Gilder: Dark Woods 3, 2010; Gill Bustamante: Revelation – a path through an autumn wood)

∞ Tatár népzene: Három moll-jellegű ötfokú lírai dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

a dombok mögött jár a Nap, mert eszembe jutott, vissza szeretnék menni.

keresősen indult, a kezével keresett.

ruhát hozott a húrosnak.

álmosan mendegélt a Nap.

mutatta, fogjam a karját. de ő vezetett.

fák és fák.

bot is volt neki, és azzal nézett. kereste a fáknak a lábát.

laposan estek a sugárok, de azt a bottal nem látta. hallja?

mindjárt leérnek a sötétek, de nem féltem, mert ő se félt.

nem fázott.

zöld, sárga, kék levél, ég, virág. gömbölyes hegyek, felhő.

tudta, hol vannak a fák, és virágot is szedett levesbe. tudta, hol laknak a melyik virágok.

minden levélnek saját illata van?

tudja, honnan jöttem?

neked készítettem. nem tudok egyszerre játszani a kettőn. és akkor nem tudnak beszélgetni.

szavakat is készített, hogy ezeket nekem mondja. mert a szemei nem beszéltek.

zenéltem kicsit, válaszolósan.

nem jött tovább. vissza szeretett volna.

zenéltem a Napnak, egy kicsi halnak. zenéltem a fáknak.

beszél a hangszer! énekel!

nem a szemem nézésével, a hangokkal kerestem. a hang hangot keres.

ösvenyre léptem. és a foltosok is jöttek. hideg lett.

velem jöttek kicsit, de én nem tudtam velük úgy menni. és nem jöttek volna velem vissza. nekik az nem vissza.

leesett ág, leesett levél, itt még nem járnak söprőzni. szedegettem, ahogy a madár csinálta, de nem olyan ügyesen, mert csak nem úgy figyeltem rá, hogy megtanuljam.

néztem, hol vannak, és hol fognak lenni, ha elmegy a Nap.

fánál, mert állt ott egy óriási, és annak volt odú is.

ágokból és levélből megcsináltam nekik a szobát, mert egyedül mentek és kicsik voltak egyedül menni. bogárt is tettem a levéllel, mert az kint is van.

megmutattam nekik, és belementek. bujkáltak, de mosolygósan, mert jó meleg volt a levélben. jó szagú virágokot is tettem, meg puha szirmút, meg szépen susogósat.

milyen az, amikor valakinek nincsen sötétje meg világa, egy kicsi se? mint a csillagképek előtt?

a csillagképek előtt volt, hogy nem volt sötét meg világos, a csillagképektől már világ van.

hogyan válaszolgat a fával, az éggel?

a hangokat látja?

együtt néztük az eget, mert visszaértem és az alvás jött, jó fészek is lett, és a csillagképeket is láttam, ahogy rajzolnak, mint a fakérgek.

2018. 12. 16. 6: 25: 59

(Illusztráció: Angela LeClair: Mixed-Media Poppies (photographed by Sharon White Photograpy); Mike Lathrop: Sunrise at Goldstream)

Dalba kuporodtam

Dalba kuporodtam, sötétszoba, melengetem a szívem. Hozzám kuporodott, a dalomhoz, kintről bejőve. Napját a Napomhoz. Égszakadékunk, egyfolyónk.

Nap sütött ki, besütve. Szirmok emelkedtek, levelek. Jött velem, amerre mentem. Akkor is, mikor nem tudtam, merre. Egyegünk. Hulltak a sugarak bele a patakba.

Kuporgott a Hold is, csillagosan. Csendben a madarak, madarak csendjében. Egyre közelebb, egyre távolabb. Egy. Besütött a Hold a Napba, holdsugarat.

Ujjaim a húrokon, szaladva, megállva. Napszemünk, egymástükör. Ez egy szavak nélküli. Napra nézve nyílnak, Holdra nézve csukódnak a szirmok.

„Ma este látlak, az már egy napsugár.”

2022. 04. 30. 20: 07

Szavaktalan

Szavaktalan a fagyott esőben. Félig leérő sugár áll, áll.
A Nap keresésekor, így indulunk.
Lecsukott szemem, Napom.

Lehullott az égbolt, mint eső, levelenként.
Sárga szirmok, kék árnyék.
Kinek a melyik labirintusa, melyik szakadéka, a Nappal, a Holddal, három csillaggal és négy gubancos felhővel.

Melyik egünk, ha egy egünk se, talán egy kósza csepp eső, ha a szél átsírja, égről égre.
Patakokban a szavam, halak az eső elől.
Hidegen mosdat napsugár, szellő, százszorszépillat.
Szavaktövis.

Csend.

2023. 04. 05. 11: 19: 19

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

(Illusztráció: Mike Lathrop: Spring Sunrise at Summit Park; Summer Sun on Sidney Spit; Sunrise on the Sand and Stones at P’kols Beach)

∞ Mordvin népzene: Négy sirató: lakodalmi és halotti siratók [alig hallhatóan] (Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

kiment a Nap, bementem a Napba. becsuktam a szemem, kinyitottam a Napom. a Napban ház volt, kinti ház, erdőház. meg fészek is, az is kinti ház. meg fa, meg erdő. meg egy másik Nap és egy másik Hold, akik épp találkoztak és engem néztek, hogy Napnak vagy Holdnak jöttem-e.

folyó is volt a Napban, megfürödtem. megmostam a szemem, a hajam. a talpam, ne hagyjak lábnyomokat.

ne hagyjak árnyékokat. hangokat. beszédet. sebeim lehulló leveleit szedte a szél. most már a földdel válaszolgatnak.

ittam, ittam a vizet, és fehér madár szállt egy levélre. a madár anyja, az ének anyja.

ha naponta egy is ér le, akkor is lehull mind.

lemostam magamról a vizet a Nappal. megmelegít, feléget. átvilágítja a vizeket. melengeti a felhőket. felszárítja a vizet.

ének volt, a madár anyja, ének anyja énekelt, hogy a húros majdnem válaszolt maga, láttam megtelni a sziromablakait fénnyel, de nem volt saját énekem. nem tudtam segíteni neki.

sások borultak amott a földre, csak az árnyékuk láttam. csak árnyékok vannak. száraz a szemem, szúr.

és abból az énekből, madárénekből virág nőtt, zöld és kék volt a levele, sárga és narancssárga a szirma.

nem akart világosodni, nem akart közeledni, nem lehetett helyére tenni semmit.

megcsináltam az éneket teának, ittam, ittam.

pihentem is a Napban, aludva. és láttam, ébredve, hogy látom a messzét. kicsi szarvasok szaladtak ott heten, szaladtak a szikláktól, a pataktól, a nehéz fényből. a földhöz feküdve láttak engem, egész a Napomat nézték.

a szememből petty esett akkor, oldalra esett, mert a jobb oldalamon feküdtem, folyózott ki a jobb szememből a földbe. csak a jobb szememből esett ki, a balnak a jobb sarkában ült, csillag.

vajon ő is látja?

kiráztam a hajamból az utolsó csepp esőt, és akkor láttam, hideg cseppek is estek, fehér cseppek, gyöngycseppek. festették a fehéret, ahová értek. láttam, körben már fehér van a földnek.

hideg, puha víz volt. földként, nem vízként, mert lépni lehetett rajta.

ott voltam meleg, ahol neki fáj, mert megállt ott a meleg, a gyökérnél.

a szemére gondoltam, de nem láttam.

lementem a gyökerekhez, a Nap mutatta az ösvenyeket, vízösvenyek voltak. ott ültek bent, akkor már a Hold vezetett, a földben.

senkinek sincs itt mindenkije, de itt van. ágas-bogas fa nőtt a szarvasoknak. amott egy öreg medveerdő. de a pillangó levelek és virágok közé is nő medvevirág, szarvasvirág, szélvirág, tóvirág.

és csak estek és estek a pöttyek, tópöttyek, szélpöttyek, szarvasok, medvék, virágok, könnyek.

és hideg volt akkor a Napban, hidegen jártak a felhők.

fázom! de a Nap és a Hold nem fázott. fürödtek a fehérben.

és akkor eszembe jutott a hideg víz, a próbáld lemosni, és beleugrottam a fénybe. nem is szúrtak, csak először. átjártak, amíg fürödtem.

csillagok, de nem tüskösek.

szúr, csíp, vág.

a sebek éreztek, de nem ordítottam, mert a Napban voltam.

szaladtam, szaladtak bennem a levegők, szikláknak csapódtak, kavacsot gömbölygettek. gömbölyesre mosott a víz.

a dombra értem, ott nem fehér volt. a szarvas nem volt ott. fűveket tettem az árnyékára, meg a lehulló leveleimből is tettem neki.

és ez is mind benne volt a Napban.

megnéztem még egyszer a gyökereket, ne essek el bennük, és bekötöttem a szemem.

2019. 01. 31. 10: 37: 34

(Illusztráció: Gill Bustamante: Otherworldly; Fiona Craig: Peonies & Freesias)

∞ Värttinä: Raijan joiku (Miero, 2015)

nem akartam, hogy kiegyenesedjen az út, mert tetszett a görbe. hogy a fák eltakarják az előrének a végét, hogy nem lehet egészen belelátni a Napnak az útba. de a fáknak is útja volt ez, és a fáknak innentől másfele volt az előréjük, szóval kiegyenesedett az út és a Nap belezuhant az ösvénybe. sugárról sugárra, ahogy a sugarak pocsolyáról pocsolyára, a pocsolyák gödörről gödörre.

a felhők az égen külön álldogáltak, nem akartak egymáshoz odamenni. a fáknak meg a lombjaik, vagyishogy a lomboknak a leveleik, a leveleknek a széleik meg közepeik szépen összekanyarodtak, hogy az égboltot diribdarabra vágják. elbújt az ösvény, és az erdőnek is ez lehetett a vége, eddig jutottak el a fák, tovább még nem, itt álltak meg, nézni a Napot, ahogy a füvek élein bukdácsolnak a sugarai.

kicsi fehér virágoknak a sárga közepeik, ahogy kicsit fölfele néznek. meg lefele néző virágok is vannak, azok a gondolkozóak, nehéz a fejük a sötétben vándorlástól, nem tudnak a Napba nézni. nézz rám, ha velem beszélsz, mondja a Nap. egy felhő a Nap elé megy, vagy a Nap ment be a felhő mögé, csendben várnak a virágok. kunyhó van a következő erdő előtt, odarakták, még mielőtt kunyhó volt.

aztán összekunyhósították a fákat, a kereteket az ablakok köré, az ajtókat a szobák közé. ott ül benn az öregember, nézi a tüzeket, amiket a másik fák csinálnak, amik nem akartak kunyhók lenni, s ezért mentek tűznek. az ajtója nagyon csukott, de kinyitogatja nekem, mikor meglát az ablakban. leülök a tüzekhez, nézzük, milyen görbe a fa, amikor tűz. az öregember sem mer a Napba.

háttal ülünk az égnek, mert az az ablakban lakik innen, és a tűz az nem olyan ablak, amibe belefér az égbolt. három ablak lakik itten, a hátunk mögött, meg lakik még néhány, a másik szobákban. mindegyiknek saját ege van, saját Nappal, amit jól eltakargat, gondoz. egészen be lehet csukni az ablakoknak az egét, ott lakik a karnisról lelógva a függöny, minden ablaknak van, nem osztozósak.

kiengedett nekem a csapból egy kicsike vizet, meg van neki csinálva a kút, hogy abból a víz belejöjjön a csapba. de nem akarok inni a vízéből, ami a kúté, ami a földé, ami a vízé. az öregember megmutatta a kutat is, kint, de csak fölülről, ahonnan pont nem látni, hogyan talál bele a csapba a víz. ittam a vizéből, nem volt egészen kút íze, inkább belesett napsugár és levegő íze volt.

össze voltak tüzesülve a fák, már majdnem csak tüzek voltak. vannak olyan fák, amik vízben nőnek, de azok nem lesznek vizek. tűzben nem nőnek fák. összekuporogtak az esőcseppek az ablakon, kinéztem, benéztek. a fáknak az összes lombjaik a vizekkel voltak telerakva, ott csurgott meg gömbölygött a sok csepp lefele, a földbe. ivás van kint, isznak a gyökerek.

a bútornak csinált fák azok nem szeretik a vizet, ha rájuk ugrik egy csepp, azt le kell törölni. a kunyhónak csinált az olyan, annak szeretnie kell, ha rája esnek az esők. az öregember megmutatta még a könyvnek megcsinált fákat is, amiket lapozni lehet, pedig se a kunyhót, se a bútort, se még a fát se nem lehet lapozni. és ott lehet olvasni a lapokon a fákról, a lapokról. a betűkről, amikkel írták.

összebetűsítették a mondást, hogy lehessen a fákból összekönyvesített lapokra ráírogatni, amiket beszélünk, hogy el lehessen olvasni, ne kelljen mindig újra elmondogatni, meg hogy legyen, ne legyen vége attól, hogy már senki se mondja, senki se gondolja. meg hogy az iskolában lehessen eléje tenni a nagyoknak, hogy meg kelljen belőle tanulniuk a betűket, el tudják olvasni a többit.

az esők leértek mind, belebujkáltak a földbe. összekuporodott a Nap, ahogy bújt be az égbe. itt újrakezdődnek a fák, merthogy ez egy erdő, ahol a fáknak a menései vannak. attól erdő, hogy a fák itt mendegélnek. amikor befejeződik az erdő, jön megint a fű. egymást nézik az erdők. diribdarabra vannak vágva a mondások a betűkkel, a fák a kunyhókkal, az erdők a füvekkel.

2018. 01. 07. 16: 18–2018. 03. 29. 18: 08: 03

(Illusztráció: Marilyn Peeters: West Coast Forest, Gill Bustamante: Summer Meadow with Swallows)

∞ Sutari: Mówcie Mu (Osty, 2017)

anyu azt mondta, apu az erdőben van, menjek az erdőbe. anyu utálja az erdőt. én is utálom. anyu nem hiszi el, hogy utálom. elküld az erdőbe. utálom aput, hogy az erdőbe ment. anyu is utálja. felveszem a kabátom és a cipőm. éhes vagyok, anyu azt mondja, apu ad enni.

megyek az erdőbe, integetek a bácsiknak, a néniknek, a kutyáknak. integetnek a bácsik, a nénik. a kutyák nem. az erdő úgy kezdődik, hogy jön egy fa, meg még egy, egyre több fa, na az az erdő. anyu azt mondta, addig menjek, amíg elfogy az ég, és már csak a lombokat látom.

télen meg mit mondott volna, biztos azért küldött most apuért, mondhassa a lombokat. nézem az eget, még van, pedig már minimum száz fát láttam köröskörül. számolom a fákat. anyu nem mondta, hány fát kell megszámolni, biztos nem szeret számolni.

számolom az eget, hogy hány eget látok. az erdőben nincsenek nénik és nincsenek bácsik, kutyák is csak néha, félek. apu az bácsi, szóval nem mondok igazat, apu az erdőben van. az erdőben van bácsi, és lehet, több is, apu biztos unatkozna egyedül, meg félne.

a szomszédban annak a fekete szemöldökű néninek is hiányzik a férje. az is biztos bácsi, csak a néni hívja a férjének, a férjem nehezen veszi a levegőt. a férjem köhög. a férjem elment, már csak ezt. én meg nem tudom, mit csinál az a bácsi, minek ment el a nénitől, nem volt elég a levegőjük?

aput is mikor kérdik, azt kell mondanom, elment. azt nem mondhatom, az erdőbe, különben is anyu csak most mondta, és úgy, mintha ezt nem lehetne mondani. nem tudom, miért most mondja, én még sohasem láttam aput, biztos jó neki az erdőben, ha ott van.

vajon van-e bajusza a bácsinak, akit apunak kell hívnom. anyu is apunak hívta, hogy tudjam, apunak kell hívnom, ő biztos a férjének kellene hívja, de még sohasem beszélt róla semmit. most mehetek így az erdőben, hogy azt sem tudom, van-e bajusza.

aztán, ha jön szembe egy bácsi, majd kérdem, te vagy-e az apu? mert nem tudom, milyen a bajusza, ha van neki, meg milyen a szakálla, ha van neki, meg milyen a haja, ha van neki. a sötét utcában annak a bibircsókos orrú bácsinak például haja sincs, biztos elmentek a hajai az erdőbe.

és a bácsi, aki szembejött, mondja majd, hogy nem vagy igen, vagy hogy nem tudja, hát honnét tudná, hogy hogy hívom? ő biztos nem hívja magát apunak, meg bácsinak, meg férjnek, meg semminek. mi lehet még egy bácsi. autószerelő. annak mondjuk hívhatja magát.

egyre kevesebb eget lehet megszámolni, a fák meg jó sokan vannak, bácsi még egy se. biztos egy helyen vannak a bácsik, lehet, ilyenkor szoktak vacsorázni. éhes vagyok, de anyu csak a kabátom és a cipőm engedte elvinnem, azokat meg nem ehetem meg.

integetek a madaraknak. utálom az erdőt. de nem utálom. utálom anyut, hogy elküldött az erdőbe. de nem utálom. anyu utálja. utál. elfogy az ég, ahogy anyu akarta, hideg is van meg sötét is van, meg félek is, de apu biztonságban van, meg a bácsik, még a madarak is, meg a fák is.

kutyák ugatnak, de szerintem nem az erdőben, nem integetek nekik. anyu vacsorázik, kiteszi a vacsorát az asztalra, leül a helyére, megeszi a vacsoráját. leül a helyemre, megeszi a vacsorámat. holnap meg kiteszi a reggelit az asztalra, leül a helyére, megeszi a reggelijét.

leül a helyemre, megeszi a reggelimet. aztán, amikor dél lesz, kiteszi az asztalra az ebédet. megeszi az ebédet. a vacsorát. a reggelit. meg a poharak, kiönti a teát, megissza a teát, a teáját, a teámat. meg a kád, megfürdik kétszer, az ő vizében, az én vizemben.

megtölti a kádat, leereszti a vizet, megtölti a kádat, leereszti. meg az ágy, alszik az övében, az enyémben. a levegő. veszi az övét, az enyémet. a fény. a sötét. ja meg a vécé, elmegy a vécére, az övét. az enyémet. lehúzza a vécét, ott úsznak a reggelik, a vacsorák, az ebédek.

jön a szemöldökös néni, akinek hiányzik a bácsija, mondja anyunak, aki egy néni, akinek hiányzik a férje meg a kislánya, hogy jó napot. anyu meg akkor mondja, hogy jó napot, meg mondja, hogy csókolom. én meg az erdőben megyek, mert anyu elküldött apuért, aki elment az erdőbe.

kiteszik a bácsik a vacsorát az asztalra, de nincs asztaluk. székük. tányérjuk, késük, villájuk, kanaluk. lábasuk, fazekuk. abroszuk, szalvétájuk. leteszik a bácsik a vacsorájukat a földre, beletették valami görbe fakéregbe, amit egy másikban megcsináltak, s egy harmadikkal kanalazzák belőle.

eszik a bácsik a vacsorájukat. az egyik az apu, a másik a néni férje. meg vannak a többi bácsik, akiket lehet, apuknak meg férjeknek hívtak előtte, csak hát elmentek az erdőbe. nem tudom számolni a fákat a sötéttől. tücskök ciripelnek, integetek a hangjuknak.

megeszik a vacsorájukat, mire odaérek, utálom aput, hogy nem gondol rám. de nem utálom. mondjuk lehet, nem is ízlene, amit esznek, mit lehet megcsinálni egy görbe fakérgen, ami finom? a fakérget is megeszik biztos. tobozfőzelék meg ilyenek, katánggyökér, ördögszekér.

kérdezi a szemöldökös néni anyut, nincs-e még kint valaki, mert azt hiszi, kint vannak. anyu meg mondja, a férjem és a kislányom elment. azt nem mondja, az erdőbe, mert akkor el kéne küldenie a nénit is az erdőbe, aki biztos nem tudja, a férje is az erdőbe ment.

ha vannak bácsik, nénik is vannak az erdőben. a rücskös falú házból egy néni hiányzik. a csavaros bajuszú bácsi sose beszél róla, de ott van a széke az asztalnál, és abba senki sem ül bele. és biztos az erdőben levő bácsiknak és néniknek is hiányoznak bácsijaik meg nénijeik az erdőből, akik meg a faluba mentek.

a feleségem elment a faluba, mondja egy bácsi az erdőben. vagy lehet, először az erdőben laktak, és aztán onnan mentek a faluba, aztán az erdőbe, a faluba, az erdőbe. veszik a bácsik meg a nénik a levegőket, az erdőben biztos jobb, több a fa. számolom a levegőket.

apunak nincs széke, minden székbe beleül anyu. apu elment az erdőbe a székével, meg biztos vitte az ágyát is, a vacsoráját, az ebédjét, a reggelijét. vagy hogy neki nem is volt, és azért ment el. vagy ha elmegy, nem lesz neki, anyu odaadja a bibircsókos orrú bácsinak például.

a bácsik és a nénik leteszik az erdőben a vacsorákat a földre. eszik a vacsorákat. a csavaros bajuszú bácsiét, a bibircsókos orrú bácsiét, a fekete szemöldökű néniét, anyuét. az enyémet, mert még nem értem oda, ahol a bácsik és a nénik az erdőben vacsoráznak, és akkor még az enyémet is meg kell enniük.

2017. 10. 31. 15: 57: 50

(Illusztráció: Spencer Reynolds: The Woods)