∞ Sutari: Tranś (Wiano, 2014)

anyu nem akarta, hogy tovább beszélgessünk, bement a szobájába és nem jött ki. anyu nem jön ki a szobájából. anyu nem jön ki a szobájából négy napja, milyen lenne egy ilyet mondani, de nem igaz, a szarvasarcú bácsinak meg nem hazudhatok, mert akkor bemegy a házába és nem jön ki, nyitva marad a kertkapu, én meg nem tudom becsukni. a szarvasarcú bácsi nem jön ki a házából négy napja, mondanám a postásnak, meg hogy anyu nem jön ki a szobájából négy napja, én meg nem vehetem át a leveleiket. a postás meg akkor nem tudom, hová menne be, ahonnan nem jönne ki, és kinek mondanám tovább, hogy a postás négy napja nem jön ki.

leülök a kertben, várom, hogy anyu kijöjjön a szobájából, vagy a postást, a szarvasarcú az nem jön ide. el kéne menni a szarvasarcúhoz és hazudni neki. anyunak mondjuk igazat mondtam, és azért bújt el. ilyet még nem játszottunk, hogy bemegy a szobájába és nem jön ki, és nem beszéltük meg a szabályokat előre, az iskolában sem tanultuk még, mit kell ilyenkor, szóval várom, hogy kijöjjön, vagy a postást, a szarvasarcút, valamit. a postás négy napja nem jön, mondanám a polgármesternek, meg hogy anyu meg a szarvasarcú se nem jönnek, én meg nem tudom átvenni a leveleiket, amiket a postás nem hozott még el, mert nem jön.

anyu bement a szobájába és nem jön ki, négy órája, direkt megvártam, hogy négy legyen, mondhassam, de már nem mondhatom, mert négy óra egy. mit mondok majd a polgármesternek, polgármester bácsi, anyu meg a szarvasarcú meg a postás, meg közben még tuti más is, mondjuk a szomszéd néni, akit még sohasem láttam, mert nem is itt lakik, csak néha eljön és körülnéz, de olyankor én máshol vagyok, pedig neki még nem mondtam semmit. biztos anyu beszélt vele, mielőtt bement a szobájába és nem jön ki, hogy óvakodjon tőlem, valami ilyet. vagy hallotta, amikor anyunak igazat mondtam, mondjuk nem ezt.

nem tudom, van-e vécé abban a szobában, én már voltam kétszer pisilni. meg ettem ribizlit, anyu meg nem evett biztos, mert nincs a szobájában ribizlibokor, én meg nem adogattam be neki a szemeket az ablakon, mert nem merek az ablakához menni, ha az ajtót becsukta. a polgármester nem jön ki a szobájából négy napja, mondanám egy utazónak, aki itt jönne az utcán és kérdezné, mit csinálok egyedül a kertben. hol van az anyukád, én meg mondanám, anyu négy napja nem jön ki a szobájából. meg tuti mondanám neki a szarvasarcút meg a postást is, meg a szomszéd nénit, meg aki még közben eszembe jut, és van hová bemenjen.

például azt nem mondhatnám, az utazó bement a szobájába és nem jön ki, egy másik utazónak, aki később érkezne, mert az utazónak nincs itt szobája, hacsak nem megy oda valakihez, hogy kérjen, meg akkor azt mondanák neki, különben is, hogy a férjem feleségem apám anyám fiam lányom kutyám bement a szobába és nem jön ki, négy napja, és hogy nincs másik szobája. vagy ha van, hogy egyikbe bement a kutya, másikba a gyerek, és így tovább, minden szobába bementek és nem jönnek ki, az utazó meg akkor nem tudna hová bemenni, mondaná, hadd üljön le a kertben. mármint mind a kettő, ha kettő lenne.

az utazó, az egyik, bemehetne mondjuk a kutyaházba, ha már mondtam, hogy a kutyák is a szobába mentek be. az utazó bement a kutyaházba és nem jön ki, mondanám a másik utazónak, aki nem hinné el, és el kéne vele menni megnézni a kutyaházat, hogy tényleg be van-e menve az az utazó bácsi. de lehet, a kutyaházba meg a macskák lennének bemenve, a macskáknak meg nincsen háza szerintem. és itt gyülekeznének az utazók a kertben, mert mindenki más bement a szobájába és nem jön ki, úgy meg nem lehet megkérdezni, bemehetnek-e. idejönnének, mert látnák, hogy a kertben ülök, kérdeznék a szobát, én meg mondanám anyut, hogy négy napja nem jön ki.

van mondjuk másik szoba is a házban, ahová bemehetnének, csak arról anyut kéne kérdezni, anyu meg bement a szobájába és nem jön ki. de a kertben leülhetnek, ha szeretnének, ehetünk ribizlit, meg megvárhatjuk, mire beérik a szeder. beszélgethetünk is, hogy ők honnan jöttek, milyen szobákból házakból satöbbi. hazudhatnak is. de lehet, anyut zavarná a beszélgetés. biztos zavarná a hangom, ha hallaná, hogy beszélgetek. anyu is egyedül ment be a szobájába, meg a többi is egyedül menne, még a kutyák is, egyedül meg nem beszélgetnek, gondolom. bár lehet, valamelyik kutya ugatna egyet, mert nem jó neki a házban, vagy egyedül, vagy hogy egyedül a házban.

az ugatásra meg válaszolna egy másik, aztán megszólalna egy harmadik, hogy válaszoljon az elsőre vagy a másodikra, és lehet, vele egyszerre már ugatna a negyedik is, valamelyikükre válaszolva vagy csak úgy, új témát felvetve, és akkor talán egy ember is kiáltana valamit, mondjuk, hogy kuss legyen, vagy ehhez hasonlót, esetleg ugatna, hogy a kutyák is értsék. szóval biztos a kertben is egyedül lehet csak ülni, de hát ha már idejött ez az utazó, meg a másik, meg a többi, akik idejöttek, akkor nem küldöm vissza őket a szobáikba meg a házaikba, hogy ne jöjjenek ki, vagy hogy menjenek más kertbe, külön-külön, leülnek szépen itt a kertben és nem mennek be.

meg akkor elmennék Jankáért is, amíg anyu nem jön ki, mert anyu nem szereti többé Jankát és miatta ment be a szobájába, biztos nem jöhet többé, csak amíg anyu a szobájában van és négy napja nem jön ki. itt ülnénk az utazókkal meg Jankával, meg biztos jönnének madarak is, hacsak be nem mentek a fészkükbe és nem jönnek ki.

2017. 07. 08. 6: 31: 11

(Illusztráció: Mimi Roberts: Bowl of blackberries;
Neelia Design: Blackberries Kitchen Still Life)

∞ Hildur Guðnadóttir: Into Warmer Air (Without Sinking, 2009)

Vártam, hogy idenézzen, de nem ide nézett, láttam. Próbáltam oda nézni, ahova nézett, de nem láttam, hova néz. Főleg, hogy félig csukva volt a szeme. Úgy láttam. Mit nézhet ilyenkor. A szék az asztal mellett, az ágy a parkettán, a szekrény a fal mentén. A fák ágaiban az erő, amivel kifelé és befelé is kapaszkodnak, de úgy, hogy nem kapaszkodnak. Tartanak.

Valamit mondtam, mondjuk, hogy milyen szép az a felhő. Aztán megint az lett, hogy de mit gondoltam közben. Mert közben valami más is eszembe jutott, de azt nem tudtam mondani, mert a felhőt mondtam, különben is félig csukva volt a szeme. Az ablak párkánya, a ház ajtaja, a párna huzata. Óvatos gyökerekkel kapaszkodás, lassú földben.

A felhőre nézett, amikor kérdeztem, mit gondoltam a felhőkor, de mondta, nem tudja, mert a felhőre nézett. Különben is. Pedig azt is tudta, mit mondtam a felhő előtt, meg az előtt, meg az előtt. Azokról a lombokról is tudott, amikről még nem mondtam semmit, csak meglátta őket, hogy ott lombosodnak, és hogy biztos az következik a felhők után.

Aztán nem az következett, hanem a lámpa a plafonon, a kanapé alatta, a közöttük levő mi, akik ülünk és nézünk ki a felhőkre. A zsebemben meg az a gomb, amit most a zsebemben találtam, de előtte máshol, ahová nem tettem vissza aztán, hogy később a zsebemben találjam. Fel kellene varrni a talált gombokat, ha a meglevők már nem tartanak össze.

De a gombhoz meg gomblyuk is kell, gondolom, ha azt akarjuk, tartson, de úgy, hogy csak kapaszkodás legyen. Vártam, hogy idenézzen, ő meg, hogy ne várjam, de vártam, ő meg a várásomat nézte, az nem én vagyok. Fúga, cérna, csavar. Ide nézz, egyenesen bele a szemembe, gondoltam, hogy ne arra gondoljak, mire gondoltam az előbb, amire nem emlékszünk.

A levél erezete, érted, mint egy lomb, mint egy gyökérzet. Mindig gombokat találok, mire gondol az istenke a gombokkal, meg mire gondol közben, amiből nem lesz gomb, amit megtalálok. Túlterhelek, lassul. Mindig ez, ezek a terhek. Hátráltatod a napfelkeltét, mondhatná, de talán csak közben gondolja, amíg a terheket mondja.

Vártam, hogy a napfelkeltét mondja, kérdeztem is, miért nem mondja, de nem nézett oda és nem vette észre, hogy a Nap felkeltét gondolt. A szeme különben is félig csukva, nem akarja kinyitni jobban. Persze arra meg én nem gondolok, hogy ő nem a szemével lát, és nem csak azt látja, amit néz a szemével. Én se csak azt gondolom, amit mondok.

Nem csak azt mondom, amit mondok. Egyenesen belenéz a szemembe a szavával, az nem a szeme, gondolom, de az? Inkább patentot varrok fel, ahhoz nem kell külön lyukat is varrni, érted, varrok egy lyukat, hogy gomb lehessen? Az istenke meg akarjon akármit a gombjaival, leteszem a táskám és gyalog megyek tovább. Szövet, szúnyogháló. Üveg.

2017. 07. 03. 6: 25: 44

(Illusztráció: Santosh Patil: Bird Painting 81)

∞ ბასიანი: განდაგანა (ქართული ხალხური სიმღერები, 2000)
[Basiani: Gandagana (Georgian Folk Songs, 2000)]

Ül az ágyon és az ágyneműhuzatot gombolgatja, elindul az egyik oldalról, aztán, amikor a másikra ér, látja, félregombolta. Akkor elindul onnan, újragombol minden gombot, de amikor a végére ér, látja, megint nem jó. Újra, elölről, mert perszehogy kimaradt egy gomb, a miatt romlott el, sebaj, most már nem rontja el. És nem csak a paplanok huzatával, a párnák huzataival is, ugyanígy. A kabátján három gomb van, azt se sikerül csak másodjára rendesen begombolni.

Ezzel persze nem magyarázhatja, miért nem érti őt a másik. Ezzel tulajdonképpen semmit sem magyarázhat. Talán a másik magyarázhatna ezzel valamit, de ő még nem vette észre, hogy ez tendencia, s nem véletlenül bekövetkező események előreláthatatlan ismétlődése. A másik nem ezzel magyarázná, hogy nem érti őt az egyik, ő talán mással, olyannal, amit az egyik nem vett észre, vagy nem ért. A másik se értené talán a gombokat, nem tudhatjuk, amíg észre nem vette.

Cipzárnak kellene lenni ezeken a rohadt huzatokon, félrecipzározni talán még nem tud, ahhoz nagyobb ügyesség kellene, olyan, amivel mondjuk felhőket lehetne gömbölygetni könnycseppekből. Közben kisüt a Nap, mármint besüt a szobába, eszébe jut, mármint nem a Napnak, hogy ki is mehetne inkább, nem kellene a Napnak arra vesztegetnie az erejét, átpréselje magát az üvegeken. De mire kiér, tuti lemegy a Nap, szóval végülis mindegy, elindul-e, vagy tovább gombolgat.

A másik közben biztos biciklizik, rajzolja a kerekekkel a vonalat a kőre, mert perszehogy pocsolyák vannak szerteszét, amiket nem lehet kikerülni. A Nap meg néz rá, egymást nézik a Nappal. Hol van a Napnak az árnyéka? A Nap árnyéka a Hold? Futnak az árnyékok a fény elől, valami mögé bebújni, mindig mögé, megőrizzék magukat maguknak. A másik pedig miért nem kerekeket rajzol a kerekekkel, igazán, amikor a lábnyom bezzeg, namindegy, az talán más térképbe íródik be.

Nem azt kapja vissza, amit ad, de hát ki tudna visszasütni a Napra?

Visszasütött rá a Nap, begombolta a gombokat, de hogy ha nem ezzel, akkor mivel magyarázza magának, amit nem ért? És a másiknak? És a másik magának és neki? És a meg nem értett, szögletesre értelmezett gondolatok, amiket félregondoltak és egy rossz sarokba tettek, azok mivel magyarázzák meg maguknak és egymásnak magukat és egymást? Előbb értik meg a magok a gyökeret és az ágat, a különböző kapaszkodásokat, a fény és víz felé törekvést.

Nem, ezt így nem, feláll, elindul, ez lesz. Felveszi a kabátját, ügyel, félregombolja, vagy azért, hogy tényleg, vagy, hogy hátha akkor nem, végső soron mindegy. Le kellene hajolni a rossz sarkokban gunnyasztó gondolatokhoz, de annyira nem ott vannak, ahol lenniük kell, hogy meg se lehet találni őket. A sepregető szél meg ilyenkor bezzeg hol van, na hol, ha sehol sincs épp. Az egymás felé lépegetések is képesek kitérő lépcsőkbe fordulni. Ez most lépcső vagy létra?

Milyen árnyéka van a Napnak? Fény?

2017. 03. 22. 15: 20: 20

(Illusztráció: Pamee Hohner: Sunflower Galaxy)

∞ Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)

Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.

És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.

De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.

Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.

Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.

A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.

Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.

Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.

Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.

Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.

A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.

2017. 07. 09. 7: 01: 18

(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)

∞ მზეთამზე: მზე შინა (ქართველ ქალთა ტრადიციული სიმღერები, ტ. I., 1996)
[Mzetamze: Mze shina (Traditional Georgian women’s songs, Vol. I., 1996)]

Rékának

Megszólalt az egyik dal, aztán a másik, és így, talán egymással is beszéltek, külön-külön, egybe. Hallgatták. Türkizkék levélen kicsi kerek lepke. Egymással is beszélnek, mert nemcsak, hogy voltak a dalok, amiket régebben és máshol, egymásba is tanulnak. Ahhoz, hogy összenőjenek citromfű levéllé, el kell nyugodniuk egymás felé.

És voltak a virágok, akiket hoztak, úgy, hogy magot hoztak. És azok, akiket hagytak egészen ott, ahol voltak. És azok is, akik épp magot hoznak. És azok, akik akkor nőttek, mikor a hangok, ottani magból. Hangból. Velük nőnek. A magok maguktól is, de a hangokra figyeltek, nehogy mag keveredjen valamelyikbe is.

És a mesék, amikbe mag keveredett, vagy egy virág, beleakadva a szavakba, például olyanba, hogy medve, hársfaháncs vagy araukária. Egymásba is keveredtek a mesék, meg beléjük, mesékkel keveregtek, és bennük is keveredtek, a mesék, az egymás, mag is keveredett, ide is, oda is, és így szaladtak, mert mező is volt, köröskörül, ahol Nap járt sugarasan, volt a Nap is, és nézték.

Ahhoz nem kell elnyugodni a Nap felé, magába nyugtat. És nézték, és nézték. Nem csak a szem néz, átmelegedett a szemhéj, a szem, a homlok, a talp. A felhők is nézik a Napot, de nem úgy, ahogy a virágok vagy a levelek. A felhőt is nézték, úgy szaladtak, szaladósan, éneklősen. Földdel keverd a magot, Nappal, vízzel, és akkor a fürdés, pedig az keveredés végképp.

És mosta, mosta akkor az egyik, de nem lemosta, sebet mosott rá a víz. Szaladunk, szaladunk, mondta, énekelte, de bele volt keveredve a sebe a szavába.

Csendesen énekelt, és nem hallotta tőle, hogy a másik is csendesen. Fű vágta el a talpát, mikor szaladtak. Mert szaladtak, pedig nem szaladtak. De a szemük is gyógyult, a szavuk, a dalok egymást is gyógyítják, mikor a szerveket gyógyítják, a patakokat és az éjszakai ég madarainak tollát.

Bogarak is szúrták őket, tüskék, levélélek, de voltak a rajzok, dalt is rajzoltak, jamgyökeret, és nem lettek fekete házak az út mentén, se görnyedő fák árnyéka. A bokrok azok guggoló fák. Szúrnak a dalok is néha, egész megvágnak, de már mások voltak a rajzok, egymást is rajzolták, és nem úgy, hogy egyik a másikat. Egymásba rajzolunk, de a másik akkor kicsit nem énekelt.

Aztán a kertben volt, egyik is a kertben, másik is, csak másik kertben. Amit talált, felvett, odaadni, megmutatni, egybeénekelni, rajzolni, nőni. A másik fonása a hajában, az is rajz, kalász, guécs fa. A víz sebe, tette rá az aloét, a kő virágát. Szárazra mosta a víz. Nem fonta ki, de kifonta, és ott lógott csak a haja, de benne maradtak a másik rajzai, hullámosan. Víz mossa egyenesre.

Abban a kertben akkor sötét volt. Minden levél, fűszál mögött egy lement Nap van, örülhetne, ni, mennyi Nap, de a lement Nap az nem Nap. Nézte a lement Napokat. Felhőket. Kazuárokat.

Abban a kertben akkor nem volt kert, de akkor hol van. Ide tette a lábát, oda, szürkén úsznak el előle a pérhalrajok, szederágak. Észrevette, nem énekel. A másik dalát kereste, vajon ő énekel? Cirbolyafenyő-toboz magját találta ott, ahol a másik dalát kereste, tüskés borsófát, a szaranák is énekeltek a földben, de nem tudta folytatni, egyik dalt se.

Sírnak a szemek, ahogy leesnek. Amint leér, fel is nő. Lecseppen és felcseperedik.

Kis jamokat rajzolt a kövekbe. Nem csak az van, ami nincs. Kint járt, esőben járt, a házban járt. Bent vannak a szekrények és belülről vannak bezárva. Eltűnt a víz valahová. Ment, megérkezett, lepihent, aludt, ment, és egyre csak felvette, amit talált. A fiókok is belülről. Citromfű tea illatozott. Hogy lehetne vizet találni? Felvenni?

Csepegtek ki a vizek a kezéből, ha egyet is talált. Pihék a topolyafáról. Alvó méamoru füvek közt szaladt át, mikor meglátta azt a kerek lepkét. Ruhák a kosárban, étel, énekek. De nem hallotta a másik egyik énekét se, most mást énekel, külön. A mezőn szaladt, látta minden sárga virág szirmán a napsugarat, pedig csak ült a kosár mellett és nem evett, nem öltözött át, nem indult el.

Kiben lakom? És minden kiesett a kezéből, amit felvett. Más a tárógyökerünk? Mikor kereste, nem volt meg a táskája, nem volt zsebe. Nem tudta megmutatni a sebét. Kő temette be a forrást. Mi gyógyítja a sebet? Seb gyógyít sebet?

Aztán eltűnt a sebe, a másiké? Aztán megtalálta, ott nem barnul a bőre.

És így kellett akkor, így menni, legalább már elindult, gondolta, csak nem volt mivel a madarakhoz szólnia.

2019. 08. 28. 15: 06–2020. 07. 09. 11: 23: 14

Felolvasott-gitárkísért részlet belőle itt: sebet mosott rá (részlet) gitárral.

(Illusztráció: Abed Alem: The End)

∞ გალობის უნივერსიტეტი: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20: 12: 29

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)