∞ Mordvin népzene: Négy sirató: lakodalmi és halotti siratók [alig hallhatóan] (Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

kiment a Nap, bementem a Napba. becsuktam a szemem, kinyitottam a Napom. a Napban ház volt, kinti ház, erdőház. meg fészek is, az is kinti ház. meg fa, meg erdő. meg egy másik Nap és egy másik Hold, akik épp találkoztak és engem néztek, hogy Napnak vagy Holdnak jöttem-e.

folyó is volt a Napban, megfürödtem. megmostam a szemem, a hajam. a talpam, ne hagyjak lábnyomokat.

ne hagyjak árnyékokat. hangokat. beszédet. sebeim lehulló leveleit szedte a szél. most már a földdel válaszolgatnak.

ittam, ittam a vizet, és fehér madár szállt egy levélre. a madár anyja, az ének anyja.

ha naponta egy is ér le, akkor is lehull mind.

lemostam magamról a vizet a Nappal. megmelegít, feléget. átvilágítja a vizeket. melengeti a felhőket. felszárítja a vizet.

ének volt, a madár anyja, ének anyja énekelt, hogy a húros majdnem válaszolt maga, láttam megtelni a sziromablakait fénnyel, de nem volt saját énekem. nem tudtam segíteni neki.

sások borultak amott a földre, csak az árnyékuk láttam. csak árnyékok vannak. száraz a szemem, szúr.

és abból az énekből, madárénekből virág nőtt, zöld és kék volt a levele, sárga és narancssárga a szirma.

nem akart világosodni, nem akart közeledni, nem lehetett helyére tenni semmit.

megcsináltam az éneket teának, ittam, ittam.

pihentem is a Napban, aludva. és láttam, ébredve, hogy látom a messzét. kicsi szarvasok szaladtak ott heten, szaladtak a szikláktól, a pataktól, a nehéz fényből. a földhöz feküdve láttak engem, egész a Napomat nézték.

a szememből petty esett akkor, oldalra esett, mert a jobb oldalamon feküdtem, folyózott ki a jobb szememből a földbe. csak a jobb szememből esett ki, a balnak a jobb sarkában ült, csillag.

vajon ő is látja?

kiráztam a hajamból az utolsó csepp esőt, és akkor láttam, hideg cseppek is estek, fehér cseppek, gyöngycseppek. festették a fehéret, ahová értek. láttam, körben már fehér van a földnek.

hideg, puha víz volt. földként, nem vízként, mert lépni lehetett rajta.

ott voltam meleg, ahol neki fáj, mert megállt ott a meleg, a gyökérnél.

a szemére gondoltam, de nem láttam.

lementem a gyökerekhez, a Nap mutatta az ösvenyeket, vízösvenyek voltak. ott ültek bent, akkor már a Hold vezetett, a földben.

senkinek sincs itt mindenkije, de itt van. ágas-bogas fa nőtt a szarvasoknak. amott egy öreg medveerdő. de a pillangó levelek és virágok közé is nő medvevirág, szarvasvirág, szélvirág, tóvirág.

és csak estek és estek a pöttyek, tópöttyek, szélpöttyek, szarvasok, medvék, virágok, könnyek.

és hideg volt akkor a Napban, hidegen jártak a felhők.

fázom! de a Nap és a Hold nem fázott. fürödtek a fehérben.

és akkor eszembe jutott a hideg víz, a próbáld lemosni, és beleugrottam a fénybe. nem is szúrtak, csak először. átjártak, amíg fürödtem.

csillagok, de nem tüskösek.

szúr, csíp, vág.

a sebek éreztek, de nem ordítottam, mert a Napban voltam.

szaladtam, szaladtak bennem a levegők, szikláknak csapódtak, kavacsot gömbölygettek. gömbölyesre mosott a víz.

a dombra értem, ott nem fehér volt. a szarvas nem volt ott. fűveket tettem az árnyékára, meg a lehulló leveleimből is tettem neki.

és ez is mind benne volt a Napban.

megnéztem még egyszer a gyökereket, ne essek el bennük, és bekötöttem a szemem.

2019. 01. 31. 10: 37: 34

(Illusztráció: Gill Bustamante: Otherworldly; Fiona Craig: Peonies & Freesias)

∞ Värttinä: Raijan joiku (Miero, 2015)

nem akartam, hogy kiegyenesedjen az út, mert tetszett a görbe. hogy a fák eltakarják az előrének a végét, hogy nem lehet egészen belelátni a Napnak az útba. de a fáknak is útja volt ez, és a fáknak innentől másfele volt az előréjük, szóval kiegyenesedett az út és a Nap belezuhant az ösvénybe. sugárról sugárra, ahogy a sugarak pocsolyáról pocsolyára, a pocsolyák gödörről gödörre.

a felhők az égen külön álldogáltak, nem akartak egymáshoz odamenni. a fáknak meg a lombjaik, vagyishogy a lomboknak a leveleik, a leveleknek a széleik meg közepeik szépen összekanyarodtak, hogy az égboltot diribdarabra vágják. elbújt az ösvény, és az erdőnek is ez lehetett a vége, eddig jutottak el a fák, tovább még nem, itt álltak meg, nézni a Napot, ahogy a füvek élein bukdácsolnak a sugarai.

kicsi fehér virágoknak a sárga közepeik, ahogy kicsit fölfele néznek. meg lefele néző virágok is vannak, azok a gondolkozóak, nehéz a fejük a sötétben vándorlástól, nem tudnak a Napba nézni. nézz rám, ha velem beszélsz, mondja a Nap. egy felhő a Nap elé megy, vagy a Nap ment be a felhő mögé, csendben várnak a virágok. kunyhó van a következő erdő előtt, odarakták, még mielőtt kunyhó volt.

aztán összekunyhósították a fákat, a kereteket az ablakok köré, az ajtókat a szobák közé. ott ül benn az öregember, nézi a tüzeket, amiket a másik fák csinálnak, amik nem akartak kunyhók lenni, s ezért mentek tűznek. az ajtója nagyon csukott, de kinyitogatja nekem, mikor meglát az ablakban. leülök a tüzekhez, nézzük, milyen görbe a fa, amikor tűz. az öregember sem mer a Napba.

háttal ülünk az égnek, mert az az ablakban lakik innen, és a tűz az nem olyan ablak, amibe belefér az égbolt. három ablak lakik itten, a hátunk mögött, meg lakik még néhány, a másik szobákban. mindegyiknek saját ege van, saját Nappal, amit jól eltakargat, gondoz. egészen be lehet csukni az ablakoknak az egét, ott lakik a karnisról lelógva a függöny, minden ablaknak van, nem osztozósak.

kiengedett nekem a csapból egy kicsike vizet, meg van neki csinálva a kút, hogy abból a víz belejöjjön a csapba. de nem akarok inni a vízéből, ami a kúté, ami a földé, ami a vízé. az öregember megmutatta a kutat is, kint, de csak fölülről, ahonnan pont nem látni, hogyan talál bele a csapba a víz. ittam a vizéből, nem volt egészen kút íze, inkább beleesett napsugár és levegő íze volt.

össze voltak tüzesülve a fák, már majdnem csak tüzek voltak. vannak olyan fák, amik vízben nőnek, de azok nem lesznek vizek. tűzben nem nőnek fák. összekuporogtak az esőcseppek az ablakon, kinéztem, benéztek. a fáknak az összes lombjaik a vizekkel voltak telerakva, ott csurgott meg gömbölygött a sok csepp lefele, a földbe. ivás van kint, isznak a gyökerek.

a bútornak csinált fák azok nem szeretik a vizet, ha rájuk ugrik egy csepp, azt le kell törölni. a kunyhónak csinált az olyan, annak szeretnie kell, ha rája esnek az esők. az öregember megmutatta még a könyvnek megcsinált fákat is, amiket lapozni lehet, pedig se a kunyhót, se a bútort, se még a fát se nem lehet lapozni. és ott lehet olvasni a lapokon a fákról, a lapokról. a betűkről, amikkel írták.

összebetűsítették a mondást, hogy lehessen a fákból összekönyvesített lapokra ráírogatni, amiket beszélünk, hogy el lehessen olvasni, ne kelljen mindig újra elmondogatni, meg hogy legyen, ne legyen vége attól, hogy már senki se mondja, senki se gondolja. meg hogy az iskolában lehessen eléje tenni a nagyoknak, hogy meg kelljen belőle tanulniuk a betűket, el tudják olvasni a többit.

az esők leértek mind, belebujkáltak a földbe. összekuporodott a Nap, ahogy bújt be az égbe. itt újrakezdődnek a fák, merthogy ez egy erdő, ahol a fáknak a menései vannak. attól erdő, hogy a fák itt mendegélnek. amikor befejeződik az erdő, jön megint a fű. egymást nézik az erdők. diribdarabra vannak vágva a mondások a betűkkel, a fák a kunyhókkal, az erdők a füvekkel.

2018. 01. 07. 16: 18–2018. 03. 29. 18: 08: 03

(Illusztráció: Marilyn Peeters: West Coast Forest, Gill Bustamante: Summer Meadow with Swallows)

∞ Sutari: Mówcie Mu (Osty, 2017)

anyu azt mondta, apu az erdőben van, menjek az erdőbe. anyu utálja az erdőt. én is utálom. anyu nem hiszi el, hogy utálom. elküld az erdőbe. utálom aput, hogy az erdőbe ment. anyu is utálja. felveszem a kabátom és a cipőm. éhes vagyok, anyu azt mondja, apu ad enni.

megyek az erdőbe, integetek a bácsiknak, a néniknek, a kutyáknak. integetnek a bácsik, a nénik. a kutyák nem. az erdő úgy kezdődik, hogy jön egy fa, meg még egy, egyre több fa, na az az erdő. anyu azt mondta, addig menjek, amíg elfogy az ég, és már csak a lombokat látom.

télen meg mit mondott volna, biztos azért küldött most apuért, mondhassa a lombokat. nézem az eget, még van, pedig már minimum száz fát láttam köröskörül. számolom a fákat. anyu nem mondta, hány fát kell megszámolni, biztos nem szeret számolni.

számolom az eget, hogy hány eget látok. az erdőben nincsenek nénik és nincsenek bácsik, kutyák is csak néha, félek. apu az bácsi, szóval nem mondok igazat, apu az erdőben van. az erdőben van bácsi, és lehet, több is, apu biztos unatkozna egyedül, meg félne.

a szomszédban annak a fekete szemöldökű néninek is hiányzik a férje. az is biztos bácsi, csak a néni hívja a férjének, a férjem nehezen veszi a levegőt. a férjem köhög. a férjem elment, már csak ezt. én meg nem tudom, mit csinál az a bácsi, minek ment el a nénitől, nem volt elég a levegőjük?

aput is mikor kérdik, azt kell mondanom, elment. azt nem mondhatom, az erdőbe, különben is anyu csak most mondta, és úgy, mintha ezt nem lehetne mondani. nem tudom, miért most mondja, én még sohasem láttam aput, biztos jó neki az erdőben, ha ott van.

vajon van-e bajusza a bácsinak, akit apunak kell hívnom. anyu is apunak hívta, hogy tudjam, apunak kell hívnom, ő biztos a férjének kellene hívja, de még sohasem beszélt róla semmit. most mehetek így az erdőben, hogy azt sem tudom, van-e bajusza.

aztán, ha jön szembe egy bácsi, majd kérdem, te vagy-e az apu? mert nem tudom, milyen a bajusza, ha van neki, meg milyen a szakálla, ha van neki, meg milyen a haja, ha van neki. a sötét utcában annak a bibircsókos orrú bácsinak például haja sincs, biztos elmentek a hajai az erdőbe.

és a bácsi, aki szembejött, mondja majd, hogy nem vagy igen, vagy hogy nem tudja, hát honnét tudná, hogy hogy hívom? ő biztos nem hívja magát apunak, meg bácsinak, meg férjnek, meg semminek. mi lehet még egy bácsi. autószerelő. annak mondjuk hívhatja magát.

egyre kevesebb eget lehet megszámolni, a fák meg jó sokan vannak, bácsi még egy se. biztos egy helyen vannak a bácsik, lehet, ilyenkor szoktak vacsorázni. éhes vagyok, de anyu csak a kabátom és a cipőm engedte elvinnem, azokat meg nem ehetem meg.

integetek a madaraknak. utálom az erdőt. de nem utálom. utálom anyut, hogy elküldött az erdőbe. de nem utálom. anyu utálja. utál. elfogy az ég, ahogy anyu akarta, hideg is van meg sötét is van, meg félek is, de apu biztonságban van, meg a bácsik, még a madarak is, meg a fák is.

kutyák ugatnak, de szerintem nem az erdőben, nem integetek nekik. anyu vacsorázik, kiteszi a vacsorát az asztalra, leül a helyére, megeszi a vacsoráját. leül a helyemre, megeszi a vacsorámat. holnap meg kiteszi a reggelit az asztalra, leül a helyére, megeszi a reggelijét.

leül a helyemre, megeszi a reggelimet. aztán, amikor dél lesz, kiteszi az asztalra az ebédet. megeszi az ebédet. a vacsorát. a reggelit. meg a poharak, kiönti a teát, megissza a teát, a teáját, a teámat. meg a kád, megfürdik kétszer, az ő vizében, az én vizemben.

megtölti a kádat, leereszti a vizet, megtölti a kádat, leereszti. meg az ágy, alszik az övében, az enyémben. a levegő. veszi az övét, az enyémet. a fény. a sötét. ja meg a vécé, elmegy a vécére, az övét. az enyémet. lehúzza a vécét, ott úsznak a reggelik, a vacsorák, az ebédek.

jön a szemöldökös néni, akinek hiányzik a bácsija, mondja anyunak, aki egy néni, akinek hiányzik a férje meg a kislánya, hogy jó napot. anyu meg akkor mondja, hogy jó napot, meg mondja, hogy csókolom. én meg az erdőben megyek, mert anyu elküldött apuért, aki elment az erdőbe.

kiteszik a bácsik a vacsorát az asztalra, de nincs asztaluk. székük. tányérjuk, késük, villájuk, kanaluk. lábasuk, fazekuk. abroszuk, szalvétájuk. leteszik a bácsik a vacsorájukat a földre, beletették valami görbe fakéregbe, amit egy másikban megcsináltak, s egy harmadikkal kanalazzák belőle.

eszik a bácsik a vacsorájukat. az egyik az apu, a másik a néni férje. meg vannak a többi bácsik, akiket lehet, apuknak meg férjeknek hívtak előtte, csak hát elmentek az erdőbe. nem tudom számolni a fákat a sötéttől. tücskök ciripelnek, integetek a hangjuknak.

megeszik a vacsorájukat, mire odaérek, utálom aput, hogy nem gondol rám. de nem utálom. mondjuk lehet, nem is ízlene, amit esznek, mit lehet megcsinálni egy görbe fakérgen, ami finom? a fakérget is megeszik biztos. tobozfőzelék meg ilyenek, katánggyökér, ördögszekér.

kérdezi a szemöldökös néni anyut, nincs-e még kint valaki, mert azt hiszi, kint vannak. anyu meg mondja, a férjem és a kislányom elment. azt nem mondja, az erdőbe, mert akkor el kéne küldenie a nénit is az erdőbe, aki biztos nem tudja, a férje is az erdőbe ment.

ha vannak bácsik, nénik is vannak az erdőben. a rücskös falú házból egy néni hiányzik. a csavaros bajuszú bácsi sose beszél róla, de ott van a széke az asztalnál, és abba senki sem ül bele. és biztos az erdőben levő bácsiknak és néniknek is hiányoznak bácsijaik meg nénijeik az erdőből, akik meg a faluba mentek.

a feleségem elment a faluba, mondja egy bácsi az erdőben. vagy lehet, először az erdőben laktak, és aztán onnan mentek a faluba, aztán az erdőbe, a faluba, az erdőbe. veszik a bácsik meg a nénik a levegőket, az erdőben biztos jobb, több a fa. számolom a levegőket.

apunak nincs széke, minden székbe beleül anyu. apu elment az erdőbe a székével, meg biztos vitte az ágyát is, a vacsoráját, az ebédjét, a reggelijét. vagy hogy neki nem is volt, és azért ment el. vagy ha elmegy, nem lesz neki, anyu odaadja a bibircsókos orrú bácsinak például.

a bácsik és a nénik leteszik az erdőben a vacsorákat a földre. eszik a vacsorákat. a csavaros bajuszú bácsiét, a bibircsókos orrú bácsiét, a fekete szemöldökű néniét, anyuét. az enyémet, mert még nem értem oda, ahol a bácsik és a nénik az erdőben vacsoráznak, és akkor még az enyémet is meg kell enniük.

2017. 10. 31. 15: 57: 50

(Illusztráció: Spencer Reynolds: The Woods)

∞ Sutari: Tranś (Wiano, 2014)

anyu nem akarta, hogy tovább beszélgessünk, bement a szobájába és nem jött ki. anyu nem jön ki a szobájából. anyu nem jön ki a szobájából négy napja, milyen lenne egy ilyet mondani, de nem igaz, a szarvasarcú bácsinak meg nem hazudhatok, mert akkor bemegy a házába és nem jön ki, nyitva marad a kertkapu, én meg nem tudom becsukni. a szarvasarcú bácsi nem jön ki a házából négy napja, mondanám a postásnak, meg hogy anyu nem jön ki a szobájából négy napja, én meg nem vehetem át a leveleiket. a postás meg akkor nem tudom, hová menne be, ahonnan nem jönne ki, és kinek mondanám tovább, hogy a postás négy napja nem jön ki.

leülök a kertben, várom, hogy anyu kijöjjön a szobájából, vagy a postást, a szarvasarcú az nem jön ide. el kéne menni a szarvasarcúhoz és hazudni neki. anyunak mondjuk igazat mondtam, és azért bújt el. ilyet még nem játszottunk, hogy bemegy a szobájába és nem jön ki, és nem beszéltük meg a szabályokat előre, az iskolában sem tanultuk még, mit kell ilyenkor, szóval várom, hogy kijöjjön, vagy a postást, a szarvasarcút, valamit. a postás négy napja nem jön, mondanám a polgármesternek, meg hogy anyu meg a szarvasarcú se nem jönnek, én meg nem tudom átvenni a leveleiket, amiket a postás nem hozott még el, mert nem jön.

anyu bement a szobájába és nem jön ki, négy órája, direkt megvártam, hogy négy legyen, mondhassam, de már nem mondhatom, mert négy óra egy. mit mondok majd a polgármesternek, polgármester bácsi, anyu meg a szarvasarcú meg a postás, meg közben még tuti más is, mondjuk a szomszéd néni, akit még sohasem láttam, mert nem is itt lakik, csak néha eljön és körülnéz, de olyankor én máshol vagyok, pedig neki még nem mondtam semmit. biztos anyu beszélt vele, mielőtt bement a szobájába és nem jön ki, hogy óvakodjon tőlem, valami ilyet. vagy hallotta, amikor anyunak igazat mondtam, mondjuk nem ezt.

nem tudom, van-e vécé abban a szobában, én már voltam kétszer pisilni. meg ettem ribizlit, anyu meg nem evett biztos, mert nincs a szobájában ribizlibokor, én meg nem adogattam be neki a szemeket az ablakon, mert nem merek az ablakához menni, ha az ajtót becsukta. a polgármester nem jön ki a szobájából négy napja, mondanám egy utazónak, aki itt jönne az utcán és kérdezné, mit csinálok egyedül a kertben. hol van az anyukád, én meg mondanám, anyu négy napja nem jön ki a szobájából. meg tuti mondanám neki a szarvasarcút meg a postást is, meg a szomszéd nénit, meg aki még közben eszembe jut, és van hová bemenjen.

például azt nem mondhatnám, az utazó bement a szobájába és nem jön ki, egy másik utazónak, aki később érkezne, mert az utazónak nincs itt szobája, hacsak nem megy oda valakihez, hogy kérjen, meg akkor azt mondanák neki, különben is, hogy a férjem feleségem apám anyám fiam lányom kutyám bement a szobába és nem jön ki, négy napja, és hogy nincs másik szobája. vagy ha van, hogy egyikbe bement a kutya, másikba a gyerek, és így tovább, minden szobába bementek és nem jönnek ki, az utazó meg akkor nem tudna hová bemenni, mondaná, hadd üljön le a kertben. mármint mind a kettő, ha kettő lenne.

az utazó, az egyik, bemehetne mondjuk a kutyaházba, ha már mondtam, hogy a kutyák is a szobába mentek be. az utazó bement a kutyaházba és nem jön ki, mondanám a másik utazónak, aki nem hinné el, és el kéne vele menni megnézni a kutyaházat, hogy tényleg be van-e menve az az utazó bácsi. de lehet, a kutyaházba meg a macskák lennének bemenve, a macskáknak meg nincsen háza szerintem. és itt gyülekeznének az utazók a kertben, mert mindenki más bement a szobájába és nem jön ki, úgy meg nem lehet megkérdezni, bemehetnek-e. idejönnének, mert látnák, hogy a kertben ülök, kérdeznék a szobát, én meg mondanám anyut, hogy négy napja nem jön ki.

van mondjuk másik szoba is a házban, ahová bemehetnének, csak arról anyut kéne kérdezni, anyu meg bement a szobájába és nem jön ki. de a kertben leülhetnek, ha szeretnének, ehetünk ribizlit, meg megvárhatjuk, mire beérik a szeder. beszélgethetünk is, hogy ők honnan jöttek, milyen szobákból házakból satöbbi. hazudhatnak is. de lehet, anyut zavarná a beszélgetés. biztos zavarná a hangom, ha hallaná, hogy beszélgetek. anyu is egyedül ment be a szobájába, meg a többi is egyedül menne, még a kutyák is, egyedül meg nem beszélgetnek, gondolom. bár lehet, valamelyik kutya ugatna egyet, mert nem jó neki a házban, vagy egyedül, vagy hogy egyedül a házban.

az ugatásra meg válaszolna egy másik, aztán megszólalna egy harmadik, hogy válaszoljon az elsőre vagy a másodikra, és lehet, vele egyszerre már ugatna a negyedik is, valamelyikükre válaszolva vagy csak úgy, új témát felvetve, és akkor talán egy ember is kiáltana valamit, mondjuk, hogy kuss legyen, vagy ehhez hasonlót, esetleg ugatna, hogy a kutyák is értsék. szóval biztos a kertben is egyedül lehet csak ülni, de hát ha már idejött ez az utazó, meg a másik, meg a többi, akik idejöttek, akkor nem küldöm vissza őket a szobáikba meg a házaikba, hogy ne jöjjenek ki, vagy hogy menjenek más kertbe, külön-külön, leülnek szépen itt a kertben és nem mennek be.

meg akkor elmennék Jankáért is, amíg anyu nem jön ki, mert anyu nem szereti többé Jankát és miatta ment be a szobájába, biztos nem jöhet többé, csak amíg anyu a szobájában van és négy napja nem jön ki. itt ülnénk az utazókkal meg Jankával, meg biztos jönnének madarak is, hacsak be nem mentek a fészkükbe és nem jönnek ki.

2017. 07. 08. 6: 31: 11

(Illusztráció: Mimi Roberts: Bowl of blackberries;
Neelia Design: Blackberries Kitchen Still Life)

∞ Hildur Guðnadóttir: Into Warmer Air (Without Sinking, 2009)

Vártam, hogy idenézzen, de nem ide nézett, láttam. Próbáltam oda nézni, ahova nézett, de nem láttam, hova néz. Főleg, hogy félig csukva volt a szeme. Úgy láttam. Mit nézhet ilyenkor. A szék az asztal mellett, az ágy a parkettán, a szekrény a fal mentén. A fák ágaiban az erő, amivel kifelé és befelé is kapaszkodnak, de úgy, hogy nem kapaszkodnak. Tartanak.

Valamit mondtam, mondjuk, hogy milyen szép az a felhő. Aztán megint az lett, hogy de mit gondoltam közben. Mert közben valami más is eszembe jutott, de azt nem tudtam mondani, mert a felhőt mondtam, különben is félig csukva volt a szeme. Az ablak párkánya, a ház ajtaja, a párna huzata. Óvatos gyökerekkel kapaszkodás, lassú földben.

A felhőre nézett, amikor kérdeztem, mit gondoltam a felhőkor, de mondta, nem tudja, mert a felhőre nézett. Különben is. Pedig azt is tudta, mit mondtam a felhő előtt, meg az előtt, meg az előtt. Azokról a lombokról is tudott, amikről még nem mondtam semmit, csak meglátta őket, hogy ott lombosodnak, és hogy biztos az következik a felhők után.

Aztán nem az következett, hanem a lámpa a plafonon, a kanapé alatta, a közöttük levő mi, akik ülünk és nézünk ki a felhőkre. A zsebemben meg az a gomb, amit most a zsebemben találtam, de előtte máshol, ahová nem tettem vissza aztán, hogy később a zsebemben találjam. Fel kellene varrni a talált gombokat, ha a meglevők már nem tartanak össze.

De a gombhoz meg gomblyuk is kell, gondolom, ha azt akarjuk, tartson, de úgy, hogy csak kapaszkodás legyen. Vártam, hogy idenézzen, ő meg, hogy ne várjam, de vártam, ő meg a várásomat nézte, az nem én vagyok. Fúga, cérna, csavar. Ide nézz, egyenesen bele a szemembe, gondoltam, hogy ne arra gondoljak, mire gondoltam az előbb, amire nem emlékszünk.

A levél erezete, érted, mint egy lomb, mint egy gyökérzet. Mindig gombokat találok, mire gondol az istenke a gombokkal, meg mire gondol közben, amiből nem lesz gomb, amit megtalálok. Túlterhelek, lassul. Mindig ez, ezek a terhek. Hátráltatod a napfelkeltét, mondhatná, de talán csak közben gondolja, amíg a terheket mondja.

Vártam, hogy a napfelkeltét mondja, kérdeztem is, miért nem mondja, de nem nézett oda és nem vette észre, hogy a Nap felkeltét gondolt. A szeme különben is félig csukva, nem akarja kinyitni jobban. Persze arra meg én nem gondolok, hogy ő nem a szemével lát, és nem csak azt látja, amit néz a szemével. Én se csak azt gondolom, amit mondok.

Nem csak azt mondom, amit mondok. Egyenesen belenéz a szemembe a szavával, az nem a szeme, gondolom, de az? Inkább patentot varrok fel, ahhoz nem kell külön lyukat is varrni, érted, varrok egy lyukat, hogy gomb lehessen? Az istenke meg akarjon akármit a gombjaival, leteszem a táskám és gyalog megyek tovább. Szövet, szúnyogháló. Üveg.

2017. 07. 03. 6: 25: 44

(Illusztráció: Santosh Patil: Bird Painting 81)

∞ ბასიანი: განდაგანა (ქართული ხალხური სიმღერები, 2000)
[Basiani: Gandagana (Georgian Folk Songs, 2000)]

Ül az ágyon és az ágyneműhuzatot gombolgatja, elindul az egyik oldalról, aztán, amikor a másikra ér, látja, félregombolta. Akkor elindul onnan, újragombol minden gombot, de amikor a végére ér, látja, megint nem jó. Újra, elölről, mert perszehogy kimaradt egy gomb, a miatt romlott el, sebaj, most már nem rontja el. És nem csak a paplanok huzatával, a párnák huzataival is, ugyanígy. A kabátján három gomb van, azt se sikerül csak másodjára rendesen begombolni.

Ezzel persze nem magyarázhatja, miért nem érti őt a másik. Ezzel tulajdonképpen semmit sem magyarázhat. Talán a másik magyarázhatna ezzel valamit, de ő még nem vette észre, hogy ez tendencia, s nem véletlenül bekövetkező események előreláthatatlan ismétlődése. A másik nem ezzel magyarázná, hogy nem érti őt az egyik, ő talán mással, olyannal, amit az egyik nem vett észre, vagy nem ért. A másik se értené talán a gombokat, nem tudhatjuk, amíg észre nem vette.

Cipzárnak kellene lenni ezeken a rohadt huzatokon, félrecipzározni talán még nem tud, ahhoz nagyobb ügyesség kellene, olyan, amivel mondjuk felhőket lehetne gömbölygetni könnycseppekből. Közben kisüt a Nap, mármint besüt a szobába, eszébe jut, mármint nem a Napnak, hogy ki is mehetne inkább, nem kellene a Napnak arra vesztegetnie az erejét, átpréselje magát az üvegeken. De mire kiér, tuti lemegy a Nap, szóval végülis mindegy, elindul-e, vagy tovább gombolgat.

A másik közben biztos biciklizik, rajzolja a kerekekkel a vonalat a kőre, mert perszehogy pocsolyák vannak szerteszét, amiket nem lehet kikerülni. A Nap meg néz rá, egymást nézik a Nappal. Hol van a Napnak az árnyéka? A Nap árnyéka a Hold? Futnak az árnyékok a fény elől, valami mögé bebújni, mindig mögé, megőrizzék magukat maguknak. A másik pedig miért nem kerekeket rajzol a kerekekkel, igazán, amikor a lábnyom bezzeg, namindegy, az talán más térképbe íródik be.

Nem azt kapja vissza, amit ad, de hát ki tudna visszasütni a Napra?

Visszasütött rá a Nap, begombolta a gombokat, de hogy ha nem ezzel, akkor mivel magyarázza magának, amit nem ért? És a másiknak? És a másik magának és neki? És a meg nem értett, szögletesre értelmezett gondolatok, amiket félregondoltak és egy rossz sarokba tettek, azok mivel magyarázzák meg maguknak és egymásnak magukat és egymást? Előbb értik meg a magok a gyökeret és az ágat, a különböző kapaszkodásokat, a fény és víz felé törekvést.

Nem, ezt így nem, feláll, elindul, ez lesz. Felveszi a kabátját, ügyel, félregombolja, vagy azért, hogy tényleg, vagy, hogy hátha akkor nem, végső soron mindegy. Le kellene hajolni a rossz sarkokban gunnyasztó gondolatokhoz, de annyira nem ott vannak, ahol lenniük kell, hogy meg se lehet találni őket. A sepregető szél meg ilyenkor bezzeg hol van, na hol, ha sehol sincs épp. Az egymás felé lépegetések is képesek kitérő lépcsőkbe fordulni. Ez most lépcső vagy létra?

Milyen árnyéka van a Napnak? Fény?

2017. 03. 22. 15: 20: 20

(Illusztráció: Pamee Hohner: Sunflower Galaxy)