∞ Hildur Guðnadóttir: Til baka (Saman, 2014)

Ha valaki jár a kertben, más.

A neve nélkül.

Az üres hely ágyásain piros, sárga, zöld paradicsom. Hallom.

Esőgyűjtő tál. Macskaház pókhálós bejárata. Pókház.

A nappali ablakfalain át nem látom a két helyet, ahol volt és ahol van. Nincs.

Mozdulatlan meleg.

Amikor teregetni megyek a kötélhez, csak a lábam elé nézek.

Egy nap alatt, ami. Amit láttam.

Frissen sült kovászos kenyér lett fehérszakállú, egy másik nap alatt.

Kis tapadós fekete lepke, minden lepke a nappali ablakfalain, belülről, napersze.

A bármilyen kérdésekre a válasz a bokám, az üres hely.

A tárva-nyitva kapu, a nem szalad ki senki.

Akiket nem ismerek, de ismerték, és már nem találkoznak vele.

Egyre kevesebb köd, vagy egyre több felhő.

Egyre kevesebb szavak szoba.

Ablakot nyitok. Befelé nézek.

Csendesre törlöm, törlöm. Ahol rendet raktam, tartom.

Erős vagyok, gondoltam, hazahoztam a könyveket, feldagadt bokám.

Éjszakai teregetés, bent.

Hajnalban a szemüvegkeretem töröm, szabad szem napjai nyílnak.

Indulás előtt kivonszolt szárítók.

Anyámnál konyharuha és víz, borogatás a bokámon, aztán lezúdul a kinti fent.

Ömlik, zúg, esősugár, szélvíz.

Konyharuhásan, mindenesen, vízesésen keresztül az otthoni eső előtt hazaérni a kinti ruhákhoz.

Kölcsönesernyő.

Ázik a konyharuha, esőborogatás, természetes gyógymód.

Eddig Nappal szárítottam ruhát, na most majd esővel.

Mint mikor felmostam esővel, felszárítottam széllel. Nappaliba eső esőkkor.

Esernyős biciklizés, napersze.

Majdnem száraz, éppen nedves ruhák a szobában.

Elázott ruháim, cipőm, csupa csónak meg medence.

A nappal a Nap nélkül.

Az első út a kertben, csak előre nézve, lépve. Piros, sárga paradicsom.

A két hely felé nem.

Ha lenne még valami, amit megláthatok, hogy ne.

2023. 08. 18. 10: 50: 44

Előtte levő előtti: Üres hely
Előtte levő: Üres hely kertje felhő

(Illusztráció: Jo Lillywhite: Coral Forest; Gill Bustamante: The Truth Seeker)

∞ Hildur Guðnadóttir: Strokur (Saman, 2014)

A hálószoba ablaka előtt a hely, ahol találtuk, a kamra és a fürdőszoba ablaka között, ahova. Vittük.

Nem nézek ki ablakon, nem nyitok.

Konzerválom a levegőt.

Szelektálom a gondolataim. Szelektíven gyűjtöm.

A hálószoba ablaka előtt az üres hely, a hálószobában vagyok.

Üres-e.

A sötétből ami ott lehullott, sötét felhőkből, nehéz árnyékú felhőkből.

Minden ötödik, minden hatodik kép, mire-ne-gondoljak kép.

Én, aki nézek. Könnyebben, nem könnyebben, mindenesetre. Ki vagyok én, aki szembenézek. Milyen tükör, milyen üvegnek a melyik letörött szilánkja, amiben meglátom magam és nézem.

Melyik csendnek a melyik festett képe, melyik ecset miféle vonásai.

Ő jár kint most, aki nem nézte, kacsol, kötöz. Az üres hely ágyásainál, kérem. A másoldalt megcsinálom. Egyszer. Amint lábra állok és kertbe lépek. Ebbe.

Minél messzebb, minél messzebb.

A néma hely kertjétől, üres hely kertjétől.

A cirbolyafenyőmadár cirbolyafenyvese, az iramszarvas iramszarvas-zuzmósa, mohacsalit.

Az ágy, a kijárat nélkül.

Nyírfakéregszilke.

Hova menekülni, ha szavakba. Ki menekül?

Ki fekszik, ki áztatja a bokáját, ki mozgatja?

Ki fekszik, és ki kapaszkodik ki az ágy nehezéből? Állógyakorlatok ágy szélén ülve, vadzsrászana helyett nyújtott lábbal ülök, az ülőmre.

Egyensúlyozó párna.

Amit tudok, ahogyan tudom, a lélegzetem, ahogy keresztül-kasul engedem magamon a fényt, fáradt derű.

Csendes szomorúság.

Ahogy várom, szavak alakuljanak bennem.

Amit szavakban is, amit szavakban nem.

A hallani-se-akarom neve szó.

Képek, a kijárat nélkül.

Sír, sár.

2023. 07. 19. 03: 18: 21

Előtte levő: Üres hely
Utána levő: Két hely, üres

(Illusztráció: Russell Gilder: Mortimer Woods – Autumn 3; Gill Bustamante: Forest Portal)

∞ Hildur Guðnadóttir: Þoka (Saman, 2014)

Sötétek a falak a csendtől, ablakot nem nyitok ki, ablakon nem nézek ki. Nincs kint. Besötétedett a szobában a benti sötéttől.

Meleg a hideg víz. Meleg a levegő, súlyosan takarózom.

Szívemen, torkomon, homlokomon felhők nehéz árnyékai.

A bottal csukom be az egyetlen, nyitva felejtett ajtót.

Bal bokám a vízben.

Lefele néző szemem, majdnem becsukva, nézem a csendet, a csend sötét rajzait, szobrait, a szobrokról készült rajzokat és a rajzokról készült szobrokat, és az azokról készült homokképet.

Mindent látok, ami nincs, hogy ne lássam, ami. Ami nincs.

Üres hely a füvön.

Hogy megyek keresztül az üres helyen, hogy nézek keresztül. A valaminek az üres helye az más, mint a csakugyan üres.

Ki vagyok én, amikor. Kinek az ereje.

Azelőtti napok levegői a szobában. Amikor, ha mozgást hallottam kint, láttam.

Ablakon nem, ajtón nem, kifelé nem, de akkor hogyan jutok ki.

Ágy, takarók, lavór, bot.

Éjszakai ágak rajzai a bőrömön.

Hogy kacsolok, ja nem kacsolok. Hogy fekszem az üres hely kertjének házában, a néma hely kertjének házában.

Ahogy néz, arra se emlékszem. Csak ahogy nézem, nézem, és egyre sötétebb. És a sötétben, ahogy egyedül nézem.

És kihűl, kinémul, kisötétül.

Ketten, de csak én nézem.

Feküdni, de állok, ne beszéljünk, csináljuk, napersze, a bottal, az eleséses bokámmal. Az erővel, amiről megfeledkeztem.

Ha látom, könnyebben viselem, napersze.

A menekülésem nélkül, mint egy fa, mint egy kő, mint egy kapitány, hadvezér, amikor földet a földtől, mélyebbre, szélesebbre, mondtam. Szabóméterrel vagy vonalzóval mérjem le, napersze. Találomra. Amíg bírja. Ásó, csákány, lapát.

A bogarak hosszú munkája, a nem akarom látni a csontjait, a kinek beszélek majd erről.

Mint egy hóhér, hentes, csak a teste, napersze.

A sürgő bogarak lábamon felfele hemzsegése.

Ki vagyok én, mi ez a nyers, ez a föld, ez az ősi.

Hogyan készülni fel, honnan tudni.

Bekötött orral, az egyre lemenő Nappal, csak csináljuk, csináljuk.

A nem most vesztettem el, hanem amióta a sötétfelhős, elesős járásával, a néma fekvésében, ahogy néz, néz, az ereje nélkül, kérés nélkül.

A hogyan tudok valaki mellett lenni a földhöz nehezedésében.

A keresésem, a reggel hol találom, hogy.

Amit nem eszik meg, nem tud megrágni.

Amikor megyek, csak néz, nem áll fel.

A mit csinálok, ha egyedül találok rá.

Ugyanaz, aki kivezetett az erdőből egyszer, mikor eltévedtem, az ismeretlen fák fehér ösvényein, ismeretlen, szaladós útjain.

Aki világgából jött, ment, jött.

Az üres helyek a kertben, amiken hogy megyek, hogy nézek keresztül.

Az egyetlen, mozdulatlan hely, ahova meddig nem megyek. Mikor a kivágott fás hely miatt az erdő is elsötétült lecsukott szemem előtt.

Földet a földhöz, egyre nehezebb.

Mire gondoljak, mire gondoljak.

Sürgős zuhany, a minden ruhák éjszakai kimosása.

Cseresznyék poros csempéről szedegetése.

Az ölelésben, ahogy aludni próbálok, és aztán a csendtől sötét falak bezárt ablakai, a lavór víz, szódabikarbóna.

Mielőtt elmentem, láttam, néztük egymást, ahogy nézni tudott, az ereje nélkül. Aztán elestem a sehol semmi földön, de dombon fel, dombon le, mentem.

Megvárta.

2023. 07. 16. 10: 49: 15

Utána levő: Üres hely kertje felhő
Utána levő utáni: Két hely, üres

(Illusztráció: Russell Gilder: Dark Woods 3, 2010; Gill Bustamante: Revelation – a path through an autumn wood)

∞ Tatár népzene: Három moll-jellegű ötfokú lírai dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

a dombok mögött jár a Nap, mert eszembe jutott, vissza szeretnék menni.

keresősen indult, a kezével keresett.

ruhát hozott a húrosnak.

álmosan mendegélt a Nap.

mutatta, fogjam a karját. de ő vezetett.

fák és fák.

bot is volt neki, és azzal nézett. kereste a fáknak a lábát.

laposan estek a sugárok, de azt a bottal nem látta. hallja?

mindjárt leérnek a sötétek, de nem féltem, mert ő se félt.

nem fázott.

zöld, sárga, kék levél, ég, virág. gömbölyes hegyek, felhő.

tudta, hol vannak a fák, és virágot is szedett levesbe. tudta, hol laknak a melyik virágok.

minden levélnek saját illata van?

tudja, honnan jöttem?

neked készítettem. nem tudok egyszerre játszani a kettőn. és akkor nem tudnak beszélgetni.

szavakat is készített, hogy ezeket nekem mondja. mert a szemei nem beszéltek.

zenéltem kicsit, válaszolósan.

nem jött tovább. vissza szeretett volna.

zenéltem a Napnak, egy kicsi halnak. zenéltem a fáknak.

beszél a hangszer! énekel!

nem a szemem nézésével, a hangokkal kerestem. a hang hangot keres.

ösvenyre léptem. és a foltosok is jöttek. hideg lett.

velem jöttek kicsit, de én nem tudtam velük úgy menni. és nem jöttek volna velem vissza. nekik az nem vissza.

leesett ág, leesett levél, itt még nem járnak söprőzni. szedegettem, ahogy a madár csinálta, de nem olyan ügyesen, mert csak nem úgy figyeltem rá, hogy megtanuljam.

néztem, hol vannak, és hol fognak lenni, ha elmegy a Nap.

fánál, mert állt ott egy óriási, és annak volt odú is.

ágokból és levélből megcsináltam nekik a szobát, mert egyedül mentek és kicsik voltak egyedül menni. bogárt is tettem a levéllel, mert az kint is van.

megmutattam nekik, és belementek. bujkáltak, de mosolygósan, mert jó meleg volt a levélben. jó szagú virágokot is tettem, meg puha szirmút, meg szépen susogósat.

milyen az, amikor valakinek nincsen sötétje meg világa, egy kicsi se? mint a csillagképek előtt?

a csillagképek előtt volt, hogy nem volt sötét meg világos, a csillagképektől már világ van.

hogyan válaszolgat a fával, az éggel?

a hangokat látja?

együtt néztük az eget, mert visszaértem és az alvás jött, jó fészek is lett, és a csillagképeket is láttam, ahogy rajzolnak, mint a fakérgek.

2018. 12. 16. 6: 25: 59

(Illusztráció: Angela LeClair: Mixed-Media Poppies (photographed by Sharon White Photograpy); Mike Lathrop: Sunrise at Goldstream)

Dalba kuporodtam

Dalba kuporodtam, sötétszoba, melengetem a szívem. Hozzám kuporodott, a dalomhoz, kintről bejőve. Napját a Napomhoz. Égszakadékunk, egyfolyónk.

Nap sütött ki, besütve. Szirmok emelkedtek, levelek. Jött velem, amerre mentem. Akkor is, mikor nem tudtam, merre. Egyegünk. Hulltak a sugarak bele a patakba.

Kuporgott a Hold is, csillagosan. Csendben a madarak, madarak csendjében. Egyre közelebb, egyre távolabb. Egy. Besütött a Hold a Napba, holdsugarat.

Ujjaim a húrokon, szaladva, megállva. Napszemünk, egymástükör. Ez egy szavak nélküli. Napra nézve nyílnak, Holdra nézve csukódnak a szirmok.

„Ma este látlak, az már egy napsugár.”

2022. 04. 30. 20: 07

Szavaktalan

Szavaktalan a fagyott esőben. Félig leérő sugár áll, áll.
A Nap keresésekor, így indulunk.
Lecsukott szemem, Napom.

Lehullott az égbolt, mint eső, levelenként.
Sárga szirmok, kék árnyék.
Kinek a melyik labirintusa, melyik szakadéka, a Nappal, a Holddal, három csillaggal és négy gubancos felhővel.

Melyik egünk, ha egy egünk se, talán egy kósza csepp eső, ha a szél átsírja, égről égre.
Patakokban a szavam, halak az eső elől.
Hidegen mosdat napsugár, szellő, százszorszépillat.
Szavaktövis.

Csend.

2023. 04. 05. 11: 19: 19

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

(Illusztráció: Mike Lathrop: Spring Sunrise at Summit Park; Summer Sun on Sidney Spit; Sunrise on the Sand and Stones at P’kols Beach)

∞ Mordvin népzene: Négy sirató: lakodalmi és halotti siratók [alig hallhatóan] (Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

kiment a Nap, bementem a Napba. becsuktam a szemem, kinyitottam a Napom. a Napban ház volt, kinti ház, erdőház. meg fészek is, az is kinti ház. meg fa, meg erdő. meg egy másik Nap és egy másik Hold, akik épp találkoztak és engem néztek, hogy Napnak vagy Holdnak jöttem-e.

folyó is volt a Napban, megfürödtem. megmostam a szemem, a hajam. a talpam, ne hagyjak lábnyomokat.

ne hagyjak árnyékokat. hangokat. beszédet. sebeim lehulló leveleit szedte a szél. most már a földdel válaszolgatnak.

ittam, ittam a vizet, és fehér madár szállt egy levélre. a madár anyja, az ének anyja.

ha naponta egy is ér le, akkor is lehull mind.

lemostam magamról a vizet a Nappal. megmelegít, feléget. átvilágítja a vizeket. melengeti a felhőket. felszárítja a vizet.

ének volt, a madár anyja, ének anyja énekelt, hogy a húros majdnem válaszolt maga, láttam megtelni a sziromablakait fénnyel, de nem volt saját énekem. nem tudtam segíteni neki.

sások borultak amott a földre, csak az árnyékuk láttam. csak árnyékok vannak. száraz a szemem, szúr.

és abból az énekből, madárénekből virág nőtt, zöld és kék volt a levele, sárga és narancssárga a szirma.

nem akart világosodni, nem akart közeledni, nem lehetett helyére tenni semmit.

megcsináltam az éneket teának, ittam, ittam.

pihentem is a Napban, aludva. és láttam, ébredve, hogy látom a messzét. kicsi szarvasok szaladtak ott heten, szaladtak a szikláktól, a pataktól, a nehéz fényből. a földhöz feküdve láttak engem, egész a Napomat nézték.

a szememből petty esett akkor, oldalra esett, mert a jobb oldalamon feküdtem, folyózott ki a jobb szememből a földbe. csak a jobb szememből esett ki, a balnak a jobb sarkában ült, csillag.

vajon ő is látja?

kiráztam a hajamból az utolsó csepp esőt, és akkor láttam, hideg cseppek is estek, fehér cseppek, gyöngycseppek. festették a fehéret, ahová értek. láttam, körben már fehér van a földnek.

hideg, puha víz volt. földként, nem vízként, mert lépni lehetett rajta.

ott voltam meleg, ahol neki fáj, mert megállt ott a meleg, a gyökérnél.

a szemére gondoltam, de nem láttam.

lementem a gyökerekhez, a Nap mutatta az ösvenyeket, vízösvenyek voltak. ott ültek bent, akkor már a Hold vezetett, a földben.

senkinek sincs itt mindenkije, de itt van. ágas-bogas fa nőtt a szarvasoknak. amott egy öreg medveerdő. de a pillangó levelek és virágok közé is nő medvevirág, szarvasvirág, szélvirág, tóvirág.

és csak estek és estek a pöttyek, tópöttyek, szélpöttyek, szarvasok, medvék, virágok, könnyek.

és hideg volt akkor a Napban, hidegen jártak a felhők.

fázom! de a Nap és a Hold nem fázott. fürödtek a fehérben.

és akkor eszembe jutott a hideg víz, a próbáld lemosni, és beleugrottam a fénybe. nem is szúrtak, csak először. átjártak, amíg fürödtem.

csillagok, de nem tüskösek.

szúr, csíp, vág.

a sebek éreztek, de nem ordítottam, mert a Napban voltam.

szaladtam, szaladtak bennem a levegők, szikláknak csapódtak, kavacsot gömbölygettek. gömbölyesre mosott a víz.

a dombra értem, ott nem fehér volt. a szarvas nem volt ott. fűveket tettem az árnyékára, meg a lehulló leveleimből is tettem neki.

és ez is mind benne volt a Napban.

megnéztem még egyszer a gyökereket, ne essek el bennük, és bekötöttem a szemem.

2019. 01. 31. 10: 37: 34

(Illusztráció: Gill Bustamante: Otherworldly; Fiona Craig: Peonies & Freesias)