Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

 

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )

 

 

Marga egyenes derékkal ült. Nem először csinálta, a második férjét végezték ki. Az első alkalommal nem viselte ilyen jól a tortúrát. Mentségére, nagyon fiatal volt. Tapasztalatlan. Akkor végig zokogott. A Herceg kéjes boldogsággal figyelte vergődését. Marga tudta előre, hogy a Herceg így fog viselkedni: ha ő sírni kezd, a férfi elégedetten fog élvezkedni a látványban. De ennek ellenére képtelen volt gátat vetni kiáradó könnyeinek, teste rázkódásának, lelke vergődésének, szíve ugrálásának.

Marga jól ismerte a Herceget: együtt nőttek fel. Reggeltől estig csatangoltak a kertekben hármasban: a Herceg, a bátyja, Manu és ő. Késő este kerültek elő, sokszor menesztettek valakit értük, hogy azonnal menjenek haza: vacsoraidő van. Néha ugyan a Herceg megráncigálta Marga copfját. Volt, hogy a játék hevében meg is pofozta, erre válaszképpen Manu fenékbe rúgta őfelségét, de más komolyabb incidens sosem történt.

A dolgok akkor változtak meg, amikor nagyobbak lettek: Marga egyszer majdnem kútba esett. Tulajdonképpen a Herceg akarta belökni.

A kertekben futkároztak, amikor a fiú felvetette: üljenek fel a kút peremére, és nézzenek a mélységbe, ahol rengeteg érdekes dolog kavarog.

– Halott nők lelke mesél a kút fenekén – mondta a tizennégy éves fiú, Marga meg kíváncsian nézte, ahogy a fény játszik a felszínen. Zavaros, sötét volt a víz, néha tényleg olyan, mintha női szempárok néznének vissza rá. Akkor lökte meg őt a fiú. Marga ösztönösen ragadta meg a kút szélét, de a teste már átbillent, húzta lefelé, érezte: nem tudja tartani magát. Kétségbeesetten sikoltozott. A fiú nevetve nézte. Marga karjai egyre erőtlenebbül kapaszkodtak. A bátyja, Manu, jött rohanva, nyomában loholt az unokatestvérük Árminka, aki csak véletlenül járkált épp arrafelé – a legjobb pillanatban.

Ő kapta el Margát és rántotta vissza a hívogató mélységből. Majdnem tíz évvel volt idősebb náluk, így nemcsak erősebb, de eszesebb is a többieknél. A Herceg akkor már nem nevetett, hanem mérgesen nézett. Manu majdnem sírt. Árminka a fűbe fektette Margát, aki a rémülettől megdermedt. A lány akkor már meglátta a kút fenekében élő nők lelkét, akik szörnyű történetekről meséltek.

Árminka idegesen dörzsölgette Marga kezét, paskolgatta az arcát, majd hirtelen felpattant, és lekavart egy hatalmasat a Hercegnek.

-Megőrültél?! − üvöltötte.

A Herceg meglepődött. Őt soha senki sem merte megpofozni, még az anyja sem nyúlt hozzá.

-Elrontottátok a napomat – mondta a Herceg a feldúlt Árminkának –, ostobák.

Árminka elképedve látta, ahogy a Herceg a mozdulatlanul fekvő Margához megy, és megvetéssel nézi, ahogy a lány arcáról eltűnik a jeges rémület, amelynek a helyét átveszi az ijedelem utáni csendes apátia.

-Így már nincs benne semmi élvezet – mondta a Herceg –, ha legalább sírna, de nincs az arcán semmi nyoma a szenvedésnek, ijedtségnek. Pedig nincs szebb a lassú női agóniánál. A férfiak nem tudnak olyan szépen meghalni.

Árminka szólni sem bírt, fogalma sem volt miről beszél az őrült kölyök, csak azt tudta, ott nyomban agyon kellene verni.

Marga többet nem mehetett a kertekbe, főleg nem egyedül, a Herceget messzire kellett kerülni.

Az első kivégzéskor nemcsak a férjét siratta, hanem tudta: hamarosan a fiát is elveszik tőle és ő hadi özvegy lesz. Rostokolhat az özvegyek otthonában, bolyonghat a kertekben, amíg újra férjhez nem megy. A Herceg mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-Ez nem fog bekövetkezni – mondta mérgesen –, ha rajtam múlik. Márpedig ebben az unalmas kócerájban még mindig én vagyok az úr.

Marga a kínos jeleneteket akarta elkerülni második férje kivégzésekor, így készült és elfátyolozta az arcát, hogy ne lássák, mit gondol; ne tudják, mit érez.

A Herceg, mint valami varangyos béka csatakosan és elégedetten terpeszkedett. Élvezettel bámulta Marga vergődését. A nő ettől még jobban szenvedett, még jobban zokogott, a Herceg meg egyre boldogabb lett. Csak azért nem nevetett harsányan, mert az nem illett volna a ceremónia emelkedettségéhez.

-Nincs senki itt e földön – udvarolt a Herceg Margának –, akinek az arcára nálad szebben ülne ki a gyötrelem.

A Herceg nem volt boldog. Egy kicsit sem. Ha már állami rendezvényeken kell feszengni, akkor legalább legyen öröme benne. Utálattal figyelte Marga fátylát, és azon morfondírozott, mi van akkor, ha egyszerűen letépi az alkalmatlan rongydarabot, elvégre ő bármit megtehet, mégis csak ő a Herceg.

De még mielőtt a tettek mezejére lépett volna, hirtelen fehér papírlapok kezdtek vitorlázni az égből. Marga térdére hullott az egyik. A zenekar játszott tovább. Sokan elolvasták a röpiratot, mert az volt. Nyilvánvalóan.

Itt jön a belterjesség átka:

túl sok a vérbefagyott dáma.

A Herceg csak bolyong,

Az állam meg szorong.

Közeledik a végső balhorog.

E.G.

Marga megrázkódott. E. G. azaz Emmanuel Guiscard. A bátyja, Manu. Már pont ez hiányzott – gondolta. A kancellár vérvörös arccal olvasta, de nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg ne vegye észre. Őfelsége egykedvűen nyúlt a méltóságteljesen ejtőernyőző lap után, és unott arckifejezéssel olvasta el a gúnyverset. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatódta volna a limerick alá írt monogram.

-Rosszak a rímek – mondta a Herceg –, és nem elég szellemes. Manutól azért többet vártam volna.

A kancellár intett az ott álló kadétoknak, akik azonnal eltakarították az ünnepélyes pillanatot elrontó röpiratokat.

Évszázadokkal korábban hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami sz­ükséges az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ez a hasznosság elve. És csakis a tökéletes lehet hasznos és válhat javára a társadalomnak. Erre kell törekednie mindenkinek. Akinek nem megy magától, annak segít az állam. Ezért van a biotechnológia.

Persze az ideális az lenne, ha nem lenne szükség a tudomány vívmányainak a bevetésére, mert ugyan lehet frissíteni az elrontott DNS-szekvenciákat, de azért az eredeti mindig jobb. Sebészeti beavatkozással a kampós orrból piszét lehet varázsolni, de legyen bármilyen ügyes az orvos, az eredetivel semmi sem veheti fel a versenyt. Ez olyan, mint a mesterművek, festhet csodálatos fákat Hollán Sándor, attól még a kertekben lévők szépsége és üdesége magával ragadó. Hiszen a művész fái csak értelmezések, ugyanígy a kijavított DNS-szekvencia is csak koppintás.

Így aztán, aki korrekcióra szorul, annak levonnak a pontjaiból. Amikor megszületik a csecsemő, automatikus pontokat kap: annak függvényében, hogy a szülei milyen szinten állnak. Ha a szülők a társadalom magas régióiban foglalnak helyet, azaz makkegészségesek és szépek – az sem árt, ha egy kicsit okosak, de nem feltétlenül kívánalom −, természetesen magas pontszám dukál. Azonban, ha a gyermekről kiderül: rövidlátó, lúdtalpú, színtévesztő, balkezes, az jelentős pontveszteséggel von maga után. Ha a gyermeknek indokolatlan dühkitörései vannak, márpedig a városállam szerint minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulás indokolatlan, ez is pontlevonást jelent.

Mivel az ember alkalmazkodó állat, gyorsan megtanulta a társadalom, hogyan tudja a kisebb hibáit leplezni. Ezt oly sikeresen tette, hogy genetikailag fejlesztette ki magában az alakoskodás képességét. Az újszülött már a szülőcsatornában nyomakodva azon törte a buksiját, hogyan rejtse el az orvos elől dongólábát. A csecsemő nagyon vigyázott, hogy miképpen pislog a mózeskosárban, hogy leplezni, tudja a rossz látását. A kétéves kisgyerek is tudta, hogyan kell lúdtalppal színlelni, fájon bármennyire is. Mert bár ezek az apró hibák korrigálhatók, pontokat senki sem szeretne veszíteni ilyen potomságokon.

Ez a fajta össztársadalmi alakoskodás odavezetett, hogy notóriusan öröklődtek át generációról generációra a hibák, és az állam semmit sem tudott tenni, hiszen minden család eltökélten titkolta a genetikai elhajlásokat.

Így aztán a Hercegnek bár kisgyermekkorától kezdve rémesen fájt a gerince, mindent megtett, hogy ezt senki se vegye észre. Bár majd megőrült a szúró, hasogató belső feszítéstől, mégis mosolyogva vonult a Palota csarnokaiban, vidáman köszöntgetve udvaroncait. Ilyenkor nemcsak a sétálás, de az ülés is felért egy emberkínzással, de természetesen akkor sem árulhatta el: micsoda kínokat él át.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga második férje kivégzésekor. Sok évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot.

Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ­ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig, ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre, ami nincs. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

 

(Illusztráció: Alfabetikus szolfézs)

 

Robert Koch 1900 január 4-én szállt partra Stephansortban. Nem várta népes üdvözlősereg, nem volt sem piros szőnyeg, sem fúvószenekar. Ugyan a német kolónia azon tagjai megjelentek a kikötőben, akiket éppen nem taszított ágyba valamely trópusi láz, de ők is inkább a hazai posta, mintsem a híres tudós kedvéért.

Bennongsen kormányzónál tett látogatását is igyekezett minél rövidebbre fogni, a malária jobban érdekelte, mint a protokoll. Régóta gyanította már, hogy a kórt a szúnyogok terjesztik, és azt remélte, hogy ott, az Isten háta mögötti Kaiser Wilhelmslandon mindezt be is tudja majd bizonyítani.

Bennongsent földhözragadtabb gondolatok foglalkoztatták. Miközben teáztak /mert ezt az angol szokást minden gyarmattartó náció egyformán átvette/, a kolónia mindennapi működésének megszervezéséről beszélt Kochnak. A nehézségekről, a helyi viszonyokról, a gyarmat fenntartásának financiális oldaláról, meg az őslakókról, akik minden komolyabb munkára alkalmatlanok, tehát a munkaerőt Kínából és Malájföldről kell beszerezni.

A kormányzó nem volt boldog. Bizonyára szívesebben ténykedett volna a fekete-sárga érdekekért valahol másutt, civilizáltabb földön, nem itt, a világ végén.

 –  Pápuák! – legyintett – Ein volk mit ohne kultur! Meztelenül grasszálnak, mindenféle porral, meg sárral kenik a testüket, titokban továbbra is embert esznek, lusták és tolvajok. Még a fehér ember ételét sem hajlandóak megkóstolni. Ezekkel felvirágoztatni egy gyarmatot? Képtelenség!

Koch elmélázva kortyolgatta teáját. Egészen mást kapott itt, mint amire számított. Neki úgy tűnt, hogy nem a német mentalitás formálja saját képére Kaiser Wilhelmslandot, hanem fordítva, az a kevés német is a helyiek szintjére süllyed. Mintha a délután leereszkedő pára nem csak a szemhatárt korlátozná hanem a nagy formátumú gondolatokat is. A hosszú hajóúton ezerszer is elképzelte, milyen lesz majd ez a föld, de egyáltalán nem ilyennek képzelte. Kőházakat várt frissen gereblyézett sóderos sétányokkal, a házak mellett a szivárvány színeiben pompázó trópusi virágokkal, nyírt pázsittal, és valami békés koloniális csenddel, függőágyban nyújtózkodó khakiruhás, parafasisakos szép németekkel. A tenger felől hűs szellő fújdogál, bókolnak a szélben a pálmafák, és az ültetvények irányából bennszülött ének szól…

Mindebből Robert Koch nem kapott semmit. A kormányzói rezidencia egy cölöpkunyhó volt, bár kétségtelenül abból a legnagyobb az egész környéken. Keresztüllátott a karvastag ágakból összetákolt „falon”, a házon túl ott sárgállottak az ültetvények, azokon túl ott zöldellt a smaragdszín vadon, de sehonnan nem hallotta bennszülöttek énekét. Ellenben arra következtetett a félreismerhetetlen zajokból, hogy alattuk, a cölöpház legalsó szintjén valamiféle kormányzói sertések hemperegnek szuszogva a sárban.

A pálmafák sem bókoltak a szélben, mert a levegő meg sem mozdult.

–  Mindig is az volt a véleményem, hogy Németország elkésett! – tárta szét karjait Bennongsen, hogy hónaljában megmutatta magát a terjedő, nagy izzadtságfolt – Nekünk már csak a maradék gyarmatok jutottak, amik nem kellettek másnak. Gondoljon csak bele. Kamerun? Egy lázfészek. Namíbia? Homok és tövis, semmi más. Tanganyika? Csak paródiája a kenyai felföldnek. Ott már nem terem meg a kávé, csak a majomkenyérfa. És az a mi Kaiser Wilhelmslandunk! Ez aztán a semmi teteje! Ha holnap az angolok, vagy a hollandok megtámadnának minket, és kiakolbólítanának minket innen, hát szerintem a császár Berlinben pezsgőt bontana.

–  Herr Bennongsen! – kulcsolta össze ujjait Koch. Mégiscsak tudós volt, nem hivatalnok. A dolgokat racionálisan szemlélte, és mindenütt rendszert keresett, egy elvet, amire fel lehetett fűzni minden gyöngyöt, még a hamisakat is – Legyen őszinte! Hát valóban nincs itt semmi? Nincsen valamilyen érclelőhely? Egy sikeresen meghonosított kultúrnövény?

–  Itt? Barátom, itt semmi sincs! Azazhogy van malária. Piócák, de rengeteg. És eső. Minden nap. Este elered, és esik reggelig. Soha nem szárad meg semmi. A hivatalos iratokat, amiket Berlinbe kell küldeni, lepi a penész. Nem tudunk velük mit csinálni. A vadak megkeresztelkednek, de csak színleg, aztán ugyan úgy áldoznak pogány isteneiknek, mint azelőtt.

–  Hát nincs keresztény bennszülött Kaiser Wilhelmslandban? Már úgy értem, hogy igazi?

–  De van. Egy darab – csillant fel a kormányzó szeme – Semmi több, de egy azért akad. Sovány egy eredmény, mi? – az asztalon heverő csengőért nyúlt, megrázta.

–  Kéretem Siloit! – mondta a szolgának – Most azonnal!

Koch kérdőn nézett a kormányzóra.

–  Hát kedves professzor úr, Siloi a Német Birodalom egyetlen sikere ezen a gyarmaton.

Sokáig vártak arra az egyetlen keresztényre, ki tudja, merre csatangolhatott. Mikor végül belépett az ajtón, Koch ismét kénytelen volt tudomásul venni, hogy a trópusokon minden másképpen van, mint ahogy azt az ember várta.

Nem így képzelt el egy megtért bennszülöttet.

Siloin nem látszott semmiféle keresztényi alázat. Az ágyékkötőjét leszámítva teljesen meztelen volt, viszont az orrából hosszú pálcika meredt kétoldalt. Ormótlan, lapos lábfeje arról árulkodott, hogy azokon a lábakon még soha nem volt cipő, és minden bizonnyal nem is lesz. Inkább tűnt kannibálnak, mint kereszténynek.

– Dícsértessék az Úrjézus! – köszönt Kaiser Wilhelmsland első kereszténye illedelmesen, különös, de érthető németséggel.

Bennongsen figyelmeztetve emelte fel jobb kezének mutatóujját.

–  Ön nem is sejtheti, hogy ezeknek a szavaknak micsoda súlyuk van! A helyi vadak képtelenek megjegyezni és kiejteni a német szavakat. Ha nem a saját anyanyelvükön karattyolnak, akkor a vendégmunkásoktól eltanult fertelmes pidgin-angolt beszélik. Egy ilyen összetett kultúrnyelv, mint a német, áthághatatlan akadályt jelent nekik.

–  De hát akkor ő hogyhogy, mégis?…

–  Ki tudja? Talán egyszer majd nem csak egy híres orvos, hanem egy híres nyelvész is partraszáll nálunk, és megfejti ezt a rejtélyt…Na most figyeljen! – és Siloihoz fordult:

–  Mondd el a Miatyánkot!

És Siloi mondta. Hibátlanul. Miután befejezte, illedelmesen várakozott, hogy újra kérdezzék.

Ám a két fehér ember már teljesen megfeledkezett róla, egészen másról kezdtek el csevegni. Mivel senki sem adott engedélyt az első kereszténynek, hogy távozhasson, ő csak állt ott némán, hallgatta a német beszédet. Csaknem mindent megértett.

Siloi itt született a szigeten, a közeli Erimában. Már gyermekkorában a fehérek szolgálatába állt, bár ez nem volt olyan nagyon régen. Maga sem tudta megmagyarázni, miképpen tanulta meg oly gyorsan és alaposan azt a különös nyelvet, ami más pápuáknak nem nagyon sikerült. Sosem vetemedett kannibalizmusra, de miután észrevette, hogy a németek kételkednek őszinteségében, inkább azt hazudta nekik, hogy igen, egyszer, még gyermekkorában evett embert. Látta, hogy ezzel örömöt okozott gazdáinak. Pedig irtózott még a gondolattól is, hogy emberhúst kóstoljon.

Apja küldte Bogadjimba, amit a fehérek Stephansortnak hívtak, hogy tanuljon. És Siloi tanult. Közben alaposan megismerte a fehér embert, vagy ahogy ők mondták a tamolokat. Végül úgy döntött, hogy köztük is marad. Na nem azért, mert olyan sokat lehetett tőlük tanulni. Ellenkezőleg. Mert olyan mulatságosak voltak! Bolondok is, faragatlanok is. Mint valami oktalan állatkölykök. Állig felöltözve aszalódtak a forróságban ahelyett, hogy ruha nélkül mászkáltak volna. mint minden értelmes pápua. Viselkedésük egyszerre volt mulatságos és felháborító. Mindenféle előzetes értesítés nélkül léptek be más házába, minden teketória nélkül megmondták a saját nevüket, és nem átallották a másiktól megkérdezni az övét. Ezeket az idegeneket tehát már gyerekkorukban alaposan elrontották abban a távoli országban, ahonnan idehajóztak.

Hoffmannak hívták a bogadjimi misszionáriust, aki megkeresztelte, és aki élete legnagyobb diadalának tartotta, hogy őáltala tért meg egy emberevő.

Siloi sokat tanult Hoffmanntól, majd Bennongsentől is, akinek szolgája lett felnőttkorba lépve. Pedig nem tett mást, csak figyelt és hallgatott. Hallgatta a fehér emberek beszélgetéseit, azok pedig elmondtak előtte mindent, pedig tudták, hogy érti szavukat. Bizonyára azt gondolták, hogy érteni érti ugyan, de felfogni nem képes.

És eljött a nap, mikor Siloi rádöbbent, hogy a fehér ember voltaképpen – állat.

Ez akkor történt, mikor megtudta, hogy az egyik stephansorti német kereskedő, aki valami különös kíváncsiság folytán kilométerekre eltávolodott a tengerparttól, lelőtt egy pápuát, feleségének és kisgyerekeinek pedig puskatussal verte szét a fejét, csak azért, mert elszaladtak előle.

A vizibivaly is akkor támad csak rád, ha futni kezdesz előle. A menekülő ember látványa valahogy kihozza belőle a bestiát…

A helyi fehérek közé néhány évvel ezelőtt egy különös szerzet érkezett. Kicsit másként beszélte nyelvüket, ezt Siloi gyorsan észrevette, mint ahogy azt is, hogy Hoffmannék nem igazán tekintik közéjük valónak. Őt csak akkor illették a herr megszólítással, ha szemtől szembe beszéltek vele, háta mögött azonban inkább a pápuákat megillető lenéző hangsúllyal emlegették, és birolajusnak nevezték. Azt híresztelték róla, hogy bolond, aki a hajában, szakállában tetveket tenyészt, majd azokat nagyítóval vizsgálgatja, kikészíti és távoli országába küldi.

Egyik fehér ember, aki együtt érkezett ezzel a birolajussal, elmondta a többieknek, miként háborodott fel az a különös szerzet, mikor a szigetekhez közeledve a kapitány vadászatra invitálta az utasokat, puskákat osztott szét közöttük, aztán meg kiderült, hogy a partok mellett óvatosan hajózva nem vaddisznóra, meg vízibivalyra szólt a vadászat, hanem magát óvatlanul a parton felejtő pápuákra.

Bennongsen nevetve mesélte egyszer, hogy a birolajus azért nem teszi tiszteletét náluk vacsorára, mert nem ér rá. Tojásokon ül.

–  Tojásokon üüül? – hüledezett a többi fehér ember.

–  Ja, ja! Tojásokon. Azt üzeni, hogy kapott valahonnan egy kazuártojást, és azt ki akarja kelteni!

A stephansorti fehér urak harsányan nevettek, Siloi pedig akkor is hallgatott.

Szinte megérkezése óta közelről ismerte azt a birolajust, vagy ahogyan a pápuák nevezték, Biro Tamolt. Bennongsen őt adta kölcsön az újonnan jött idegennek, mint amolyan lótifuti szolgáló mindenest.

Siloi mindjárt látta, hogy a Biro Tamol más, mint a többi tamolok. A közelében lenni is valahogy más volt. Másképpen szólt hozzájuk, másképpen viselkedett. Siloi barátja, Tomasilongi szerint Biro Tamol nem is volt igazi vadember. Bár az eszét azért papírba takargatva hordta, onnan nézett ki mindenféle pápua szókat, mielőtt mondta volna őket, mert csak úgy tudta magát megértetni a helyiekkel. Igaz, a többi tamolok nem is törték magukat, hogy megtanulják a pápuák nyelvét.

Ez persze még az első időkben történt, mikor a Biro Tamol megérkezett. Azóta már nem kell neki a papír, folyékonyan beszéli a bogadjimiak nyelvét.

De Siloi emlékezett még az első időkre, nagyon is erősen emlékezett. Volt  egyszer, hogy vadászni ment Biro Tamollal, aki rábízta az egyik puskáját. Siloiban addig a napig egyetlen tamol sem bízott meg ennyire.

Micsoda játékszer volt az a puska! A tamol gyilkoló szerszáma! Siloi forgatta, felkapta, a vállához szorította, ahogy a többi tamoltól látta. Célozta a földet, az eget, a fákat, Tomasilongit, megint a földet, megint a fákat, mígnem akkora mennydörgés lett, mintha leszakadt volna az imént megcélzott ég. A puska csövéből kesernyés fekete füst kúszott kifelé, Siloi pedig eldobva a fegyvert ijedten futott a közeli faluig, s csak övéi között nyugodott meg, de ott se könnyen. Hogy miért hazudta azt, hogy a puskalövés, amit az imént hallottak, Biro Tamoltól jött, azt nem tudta volna megmondani. Azt se, hogy miért híresztelte, hogy őrá lőtt a Biro Tamol. Megijedt, az az igazság, na!

De mégjobban elkapta a rémület, mikor azt látta, hogy a hírre felbolydul az egész falu, verni kezdik a dobokat, a férfiak izgatottan kiabálnak, és futnak haza a lándzsájukért. Ha Biro Tamol meg akarta ölni Siloit, akkor bosszút kell állni!

Mondta volna ő már akkor, hogy mégse egészen úgy volt az, de már ezt se merte. Csak nyakát behúzva kullogott leghátul a felajzott harcosok után, akik Biro Tamol fejéért indultak.

A fej gazdáját hamarosan meg is lelték, de az bizony feléjük pörkölt a másik puskával, hogy a harcosok menten megtorpantak, csak fegyvereiket rázva ordítoztak.

–  Jössz, lőlek! – kiáltotta Biro Tamol, és Siloi sejtette, hogy ezeket a szókat is a papírból szedi ki egy fa mögött kuporogtában. És ha valamelyik bátor pápua megindult feléje, valóban durrant a puska, amire a lándzsások ismét visszavonultak.

Siloi nagyon szégyellte magát, hogy ilyen galibát okozott, és nagyon imádkozott, hogy ne folyjék vér se az egyik, se a másik oldalon, és nagyon megörült, mikor a tengerpart felől a nagy dobolásra meg lövöldözésre feltűnt Hansen Tamol az embereivel, hogy békét parancsoljon.

Siloi azt hitte, hogy ezek után majd Biro Tamol sosem viszi magával, ha az erdőbe indul, ám tévedett. Még a puskát is újra rábízta, ám Siloinak többé eszébe sem jutott, hogy játszadozni kezdjen vele.

Az az igazság, hogy kezdte megszeretni ezt a furcsa fehérembert. És igen, ő is látta a kazuártojást. Biro Tamol ujját szája elé téve csendre intette, és magához hívta őt. Mutatta a tojást, és hogy hallgassa meg. És Siloi hallotta a csibe csőrének kopogását odabent. Összenézett akkor a két ember, a fekete és a fehér. És nevettek mindketten, mintha egész életükben ismerték volna egymást, egy országban, egy házban laktak volna, ugyan olyan színű lett volna a bőrük, és ugyan abba a templomba jártak volna vasárnaponként, mióta idő az idő.

Attól fogva Siloi már nem is tekintette vadembernek a Biro Tamolt.

Utána hetekig nem találkoztak, mert Siloi valamelyik német hivatalnok megbízásából Bilibilibe hajózott át. Mikor aztán visszatért, s útja Biro Tamol cölöpháza felé vezetett, olyat látott, mint még soha.

Háza előtt sétált a Biro Tamol, és mögötte ott futkározott, mindenhova kiskutyaként követve őt egy csipogó kazuárcsibe.

És ekkor megnyílt az ég, de nem eső kezdett záporozni odafentről, hanem valami mézízű melegség, mely átjárta Siloi lelkét. És könny szökött a pápua szemébe, aki még gyermekkorában sem nagyon szokott sírni, és ő nem szégyellte a könnyeit, csak nézte azt a mennyei képet, igaz, egyre homályosabban. Sétál a nagyszakállú majdnem vadember, és úgy követi egy kicsinél is kisebb kazuár, mintha az édes gyermeke volna.

Ez volt az a pillanat, mikor Siloi mindent megértett. Hogy az ő addigi istene ott lakik azoknak a magas hegyeknek a tetején, arrafelé, amerre sosem jár a nap, de az az isten nem ér fel azzal a másikkal ott fent a még magasabb égben, a fehér emberek istenével, mely lám, most leszállott a földre. Mert az Istent látta Siloi a kazuárcsibe képében, könnyektől fátyolos szeme előtt, és világosan tudta, érezte, hogy ez az igazi Isten, az ő új és örök Istene, akihez meg fog térni, bármit is mondjanak rá a faluban.

Így lett kereszténnyé az első pápua Stephansortban, és bár mind Hoffmann misszionárius, mint Bennongsen kormányzó a saját dicsőségeként könyvelte el megtérését, de azt csupán egy oktalan kazuárcsibének köszönhették, bár ezt soha nem tudták meg.

Mert Siloi bölcsen hallgatott, olyan bölcsen, ahogyan csak egy bálványimádó néhai kannibál hallgathat, aki önként hajtotta keresztvíz alá a fejét. Ugyan hogy mondhatta volna el mindezt a tamoloknak, akik ugyebár voltaképpen állatok? Úgysem értenék.

Ezért állt olyan csendesen, befelé mosolyogva Bennongsen és Koch előtt. Hallotta és értette szavukat,s bár tudta, hogy a kormányzó bolondokat beszél, de ráhagyta.

Egyébként Bennongsen tévedett. Nem Siloi volt az első keresztény Stephansortban. Az egyetlen igazi keresztény távolabb lakott a tengerparti kolóniától, a hegyoldalban, ahonnan cölöpháza verandájáról egyformán láthatta az Astrolabe-öblöt is, meg a távoli, gyakran felhők rejtette Hansemann-hegyeket is. Szakállában és hajában rovarok tanyáztak, melyeket ő nagyító, majd később mikroszkóp segítségével vizsgálgatott. A többi fehér ember nem szerette, csaknem ki is közösítették, míg a helybeliek befogadták. Eleinte szótárból leste ki a pápua szavakat, mikor velük érintkezett, de nem telt el egy év, és már folyékonyan tudott velük társalogni. Soha nem ütött meg egyetlen pápuát sem, soha nem emelt rájuk fegyvert, és saját maga költött ki egy kazuártojást. Ismerte a pápua etikettet, soha nem követte el azt az otrombaságot, hogy előzetes bejelentés nélkül lépjen be egy pápua házába, soha nem mondta meg senkinek a saját nevét, és soha nem is kérdezte meg senkitől, hanem egy harmadik fél közreműködésével ismerkedett, ahogy kell. Míg a többi fehér a bennszülöttek táncában csak civilizálatlan majmok ugrándozását látta, mert mindig csak egyetlen táncosra figyeltek, ő nem az egyes ember mozdulatait nézte, hanem az összesét, így meglátta a pápua táncokban a szépséget, az értelmet és a történetet. És mikor hat év után hajóra szállva hazaindult, a Stephansortban maradó fehérek nem értették, miért özönlik el a partot a máskor oly tartózkodó pápuák, miért rikoltoznak búcsúszavakat a hajó felé, miért járják el a búcsútáncot, és mért lábad könnybe egyik-másiknak a szeme.

És azt sem tudták meg, hogy a kikötőtől és a tömegtől kicsit távolabb a fák között ott áll, és szemérmes-szomorúan bámul a hajó után egy kazuár.

 

(Illusztráció: Gulisio Tímea – Rothadt almák)