Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.

„A tükör szélén táncra perdül
kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja
szivárványt szórva szét” (Napsugár: Halász Judit)

Igen, azt hiszem erről volt szó. Nem akarta, hogy az övé legyél. Rájött, hogy meghalsz. Napról napra osztódik szét a tested hiába sportolsz. Gyereket nevelni sem tudsz. Rájött, hogy meghalsz és mosolyogsz majd. Mosolyogni fogsz a következő életedben, mint egy demens aggastyán. Ennek így kellett lennie. Idegenek között kérsz egy idegent, hogy szeressen, amíg újra idegenné nem válsz. Tudtad, amikor megütött, hogy a sejtjeidre haragszik.

A fűtőtest alakú mitokondriumokra, a vízre, amiből sosem lehet eleget felvenni. A kávéra. A sóra. Arra, hogy sírsz. Nem szebb, ha ő teszi tönkre az egészet, ha te már gyáva voltál hozzá? Az Isten a férfiakat kérte meg arra, hogy elbúcsúzzanak. Ősszel is végigrohan a vonatablakon a halál és tudod, most a férfiak búcsúznak. Őszintén és cseppet sem méltóságteljesen. Hogy akkor neked is kell. Hogy nem ehetsz többé, ha egyszer megpillantottad a napot. Hogy nincs is üres anyag, ezért minden tagadással kezdődik. Ezt is csak a nárcisztikusok tudják. Hogy a szeretet szolgaság. A mások szolgasága. Azért az agy a szerve, mert amikor megütött nem érezni akartál, hanem kíváncsi voltál arra, mi jöhet még.

De nem jött semmi. Lefagytatok. Szégyenkezve verset írtatok a mobilotokba az ágy két oldalán. Próbáltad visszaolvasni azt a verset évekkel később, de absztrakt, szépelgő, elvont. Várnod kellett a következő Szentlélek pillanatra, hogy megüssön. De megint nem derült ki. Valakit meg kell ütni, ha nem a gyereket, akkor a kutyát.

Próbáltad belefúrni magad a késsel abba az űrbe a szövetek mögötti térbe belélegezni a lélegzetét. Üres volt. Testszaga volt belülről ugyanúgy, mint kívülről. Ugyanolyan. Azt hitted jelentesz. Másnak még jelenthetsz valamit. Féltékenykedett.

Másnak olyan sokat jelentesz, mintha nem az én árnyékomban aludtad volna át a testszag-éjszakákat. Más nem tűnne el olyan hamar, mint mi. Hallucináltam az agyadban és egy sárga műanyagfigurát láttam egy reklámból. Látni akarom az egódat, ahogy elhallgat. Látni akarom a pénzt, amiért mások birtokolni tudnak téged. Látni akarom milyen vagy öregen, betegen, fogyatékosan. Nem mindegy. Azért akart megütni, mert igazságtalannak tartotta, hogy magadtól esel szét. Te is szétestél, mikor rájöttél, hogy megkerested. Megtaláltad.

Egész életedben erre a keresésre kondicionáltak és te most végeztél idő előtt. Nincsen értelme az életednek. Igyál egy kávét. Menj el az edzőterembe. Szervezz egy házibulit. Bébiszitterkedj pénzért. Írjál novellákat. Szólíts meg idegen embereket az utcán. Tönkretetted. Megcsaltad. Elejtetted. Nem lehet visszafordítani. Nem, ne is beszélj, hogy te csak ráírtál. Láttam, hogyan nézett rád. Nem érdekel, hogy van barátnője. Kis kurva. Kihasználod, hogy nem vagyok képes haragudni. Nem érted? Fogyatékos vagy?