Mono

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.

irodalmi félreolvasások 108., 109.

 

irodalmi félreolvasások 108.

elfagytak a tatabányai Turul lábujjai
(eltűntek)
*

már esszéisták is vannak akik a fidesz bukásáért szorítanak
(már Eszéken is)
*

minél többször vereti meg magát Ethan Hawke annál közelebb kerül az igazgatósághoz
(igazsághoz)
*

információk a reumatikus számok bemutatóiról
(tematikus)
*

Közeli Simon krónikája
(Kézai)
*

Szépilona csokiszín
(kocsiszín)
*

magas szintű szakmai tudatlanságukkal segítették a munkát
(hozzáértésükkel)
*

múzeumi flótás
(fotós)
*

lelőtt a kávé
(lefőtt)
*

ötödével nőtt a költők száma
(költések)
*

Árakból jön a törpe
(Árokból)
*

eltűnt Varga Mihály kis pejlova a népdalból
(a vagyonnyilatkozatából)

 

irodalmi félreolvasások 109.

2025-ben a magyar film elkurvult
(elárvult)
*

Jő hegyeken szövegelve
(szökellve)
*

a vizuális marharépa eszközeivel hoz létre személyes és kollektív élményeket
(narratíva)
*

az 1950-es években a kiadói vasműben dolgozott fizikai munkásként
(kladnói)
*

csak ő képes a barakk képzeletet a kisember humorával ötvözni
(barokk)
*

csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával öntözni
(ötvözni)
*

ezer zsebből vérzik a kínai agyaghadsereg
(sebből)
*

Csucsára erősödött a forint
(kétéves csúcsára)
*

indul a három az egyben képzés: összekapcsoljuk a bölcsődéket és az egyetemeket
(technikumokat)
*

meggyanúsította a rendőrség azt a férfit aki ellophatta Egressy Béni telefonját
(Egressy Máté)
*

Párzás a magasból
(Párizs)
*

Isten atlétatrikója
(atlétája)

 

(Illusztráció: Mark Maggiori: A Missing Horse)

Menazséria parafrázis, üvegfalak nélkül

Rimóczi László recenziója Gulisio Tímea “Filozoofia” c. verseskötetéről

Hát, ez meredek menet volt – gondoltam, amikor befejeztem Gulisio Tímea verseskötetét, és nem azért, mert lenyűgöztek, nem is azért, mert meghatódtam, hanem inkább azért, mert a szerző teljesen egyedi munkamódszerrel közelít a vershez. Ünnepiesen kivilágított szonettkoszorúk és virágos giccskalodák helyett masszív stílus-állványozással dolgozik. Eredeti, őszinte és friss hang. A kötet egy sajátos, játékos „állatvilágot” épít fel: rendszertani nevekkel, terráriumi tapasztalatokkal és gyermeki képzelettel keveri a groteszk humort, miközben az állatokon keresztül nagyon is emberi dolgokról beszél: szeretetről, bezártságról, szabadságról, halálról és arról, hogy vajon ki is nézi valójában a másikat.

Van-e filozófiája a csótánynak? És ha van, vajon mennyivel különb a miénknél? A kérdés első hallásra talán komolytalannak tűnik, de Gulisio Tímea új kötetének, a Filozoofiának éppen az az egyik vezérmotívuma, hogy következetesen nem hajlandó komolyan venni azt, amit az emberiség évszázadokon át komoly dolognak nevezett. A költő ugyanis fogja a filozófiát, beleteszi egy terráriumba, mellé helyez egy csótányt, egy madárpókot, egy békát, egy kígyót, és vár. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a filozófia nem a csótányról szól, hanem rólunk. Sőt, talán a csótányról még pontosabban lehet beszélni, mint az emberről, mert a csótány legalább nem ír filozófiai tanulmányokat arról, hogy miért csótány.

Gulisio Tímea könyvének címe már önmagában pompás nyelvi csúsztatás: a filozófia és a zoológia házasságából születik meg a „filozoofia”, azaz valamiféle szeretetteljes tudomány az élővilág iránt. A latin fajnevek ott sorakoznak a versek fölött, mintha egy komoly természettudományos albumot lapoznánk, alattuk viszont rendszerint olyan képzeletbeli univerzum nyílik meg, amelyben a madárpók rokona a Golden Retrievernek, a béka lehet bankrablási segédeszköz, a kaméleon pedig azért váltogatja a színét, mert véleménye van a világról. A rendszertan így lassan átváltozik bohózattá, a bohózat pedig – és ez a könyv egyik finomabb paradoxona – költészetté.
A kötet szerkezete maga is ezt a kettősséget követi. Az „Ízeltlábúak birodalma” után a „Puhatestűek”, majd a „Kétéltűek”, „Pókszabásúak”, „Hüllők” és „Emlősök” világa következik. A tudományos osztályozás tehát rendet akar teremteni, a versek azonban minden egyes alkalommal felrobbantják ezt a rendet. A fajnév még azt ígéri, hogy most megtudunk valami fontosat a Gromphadorhina portentosa természetéről, mire a következő sorban már egy ókori római fürdőben találjuk magunkat egy sziszegő csótány társaságában. A természetrajzi lexikonból így lesz családi anekdota, a családi anekdotából abszurd helyzetjelentés, ami végül egy olyan lírai pillanatban kulminálódik, amelyben egyszer csak ott állunk a lét nagy kérdései előtt.

Hogy lettem bogaras?

Meleg volt,

izzadtak a falak.

Megindították a szülést,

mondván a doktor holnap nyaralni megy.

Jó volt nekem a puha melegben,

nem akartam kijönni.

Mégis kiszedtek.

Amit Mama felébredve meglátott:

egy nagy, szelvényes csótány.

Szaftosan roppant a nővérke papucsa alatt.

 

A szerző egyik legfontosabb költői kelléke a perspektívacsere: nem az ember nézi az állatot, hanem az állat néz vissza az emberre. Sőt, olykor mintha az állat volna a józanabb lény. Az ezerlábú például mit sem törődik azzal, hogy odakint országok esnek egymásnak, hogy Budapestet elönti a Duna, hogy az emberek szakítanak és kibékülnek: ő eszi a banánt, majd összegömbölyödik. Az ember viszont, aki mindezeket tudja, közben ugyanúgy él, mint az állat: eszik, dolgozik, alszik, újra dolgozik, és közben azt hiszi, hogy ez valami különösen magas rendű életforma. A kötet egyik visszatérő, nagyon is mai felismerése, hogy az ember nagyképűsége valójában meglehetősen törékeny konstrukció. A Filozoofia ezért nem egyszerűen antropomorfizál, hanem inkább zoologizálja az embert. A csótányból ember lesz, a békából ember lesz, a pókból ember lesz, de közben az ember is egyre inkább bogárrá (Helló, Gregor Samsa!), békává, pókká változik. A különbség köztük végül nem olyan hatalmas, mint szeretnénk hinni. (Aki találkozott már az ágyi poloska költészetével, az többé nem tekinthet teljes nyugalommal a házasság intézményére sem: a poloska itt „rossz szerető”, vért szív, mégsem lehet tőle megszabadulni. A biológiai tényből egyszer csak párkapcsolati metafora lesz, s a humor mögött ott vigyorog a kellemetlen felismerés: némelyik emberi kapcsolat valóban kevésbé civilizált, mint egy rovarkolónia.)

Madagaszkári bütykös csótány (Gromphadorhina portentosa)

Madagaszkári sziszegő csótány.

Hat lába van, mégis kígyónyelven beszél.

Fél tenyérnyi rovaregyéniség.

Hangosan csámcsog az uborkán.

Szőrös csápját lógatva szendereg

a rothadás biztonságában.

Mint egy ókori római fürdőben,

gőz, testek, gyümölcsöstál.

Unalomig jóllakatva.

Gulisio humora ráadásul nem steril, nem irodalmi szalonhumor, nem akarja a nagy ősök szellemi örökségét restaurálni: testi, szagos, nyálas, szőrös, kitines humor ez, amely nem fél attól, hogy a szépet azonnal össze is maszatolja. A gyászbogárnak például almaillata van, a ragadozó bogár karamellszagú, a béka hideg és puha, mint egy májdarab, a madárpók pedig egyszerre lesz állat, házi kedvenc, családtag és abszurd lakótárs. A költői kép nála nem fölemeli a tárgyat, hanem közelebb húzza a testhez. Ezért lehet egy pók potroha kiwi, egy béka puding, egy kígyó pedig locsolócső és kísérleti patkány szerelmének gyermeke. A metafora itt nem díszítés, hanem szemléletmód: úgy láttatni a világot, ahogy addig nem láttuk – és mivel így kellő mértékben takarékoskodik a költő a poétikai energiáival, a vers nem is használja el önmagát.

És itt kezd igazán érdekessé válni a kötet. Mert első pillantásra könnyű volna gyerekverseknek nevezni ezeket a szövegeket. Valóban jelen van bennük a gyermeki képzelet fékezhetetlensége, a meghökkentő hasonlat, a játékos túlzás, a családi szereplők – Anya, Apa, Nagyi, Keresztapa –, a rajzfilmszerű átváltozás és az a boldog kegyetlenség, amellyel a gyermek még képes mindenből mindent csinálni. A béka lehet szuperhős, a békakirályfi lovagolhat antilop szőrszálán, a Frogzilla pedig egyszerűen beköltözik a városba, hogy végre a brókerek is megtapasztalják a természet erejét. Mégse marad meg a gyermeki játék szintjén: a játék mögött folyamatosan ott áll a halál. Nem véletlenül szerepelnek olyan állatok, amelyek mérgeznek, ölnek, ragadoznak, vért szívnak vagy éppen elpusztulnak. A halál azonban itt nem tragikus kulissza, hanem a természet mindennapi működésének része. Az egyik lény megeszi a másikat, az egyik állat megszökik, a másik meghal, egy harmadik újranöveszti a végtagját. Az élet nem erkölcsi rendszer, csak megtörténik. És talán éppen ez az, amit az ember képtelen elfogadni: hogy a természet nem azért van, hogy nekünk legyen róla véleményünk.

A kötet egyik legszebb vonulata ezért az állatok és az ember közötti szeretet paradoxona. A szerző láthatóan kötődik ezekhez a lényekhez, gondozza őket, nevet rajtuk, neveket ad nekik, félti őket, ugyanakkor tudja, hogy ezek az állatok fogságban élnek. A terrárium egyszerre otthon és börtön. A gondoskodás egyszerre szeretet és birtoklás. Az ember pedig, miközben megmenti az állatot a külvilágtól, egyben el is választja attól. Ez a kettősség különösen erősen jelenik meg a gőte, az axolotl, a teknős vagy a madárpókok történeteiben. A „háziállat” így lassan filozófiai kategóriává válik: mit jelent az, hogy valaki velünk él, miközben nem hozzánk tartozik?

Vándorsáska (Schistocerca gregaria)

A bibliai Tízcsapás egyike a sáskajárás.

A vándorsáskák hatalmas rajba verődnek,

és fekete fellegként éjszakába borítják az eget.

Jönnek, mint egy átok,

csupasz ágakat hagyva maguk után.

Megeszik a termést, az emberek éhen halnak.

 

Kecskepofájukban úgy tűnik el a fűszál,

mint iratmegsemmisítőben a dolgozatok.

A sáskán nem sok harapnivaló van,

combja hosszú, száraz, feje, tora kemény,

potroha vékonyka.

A béka is meghagyja ínségesebb időkre.

Fején ül és akrobatikus mozdulatokat végez.

Vedlik, és még nagyobb sáska lesz belőle,

pár nap múlva pedig egy még nagyobb, szárnyas

szörnyeteggé fejlődik.

Ekkor kinyitom az ablakot.

Hagyom, hogy kimenjen,

majd gyorsan becsukom,

be ne jöjjön a természet.

A kötet nyelvében mindehhez sajátos, játékos pontosság társul. Gulisio nem akarja a verset fölöslegesen ünnepélyessé tenni, inkább lerántja róla a költői fátylat, így előbukkanhat alóla egy sáska. A sorok gyakran egyszerűek, beszélt nyelviek, s éppen ezért tudnak váratlanul nagyot ütni. A humor ritmusa sokszor a csattanóra épül, de a jobb darabokban a csattanó mögött ott marad egy második, komorabb jelentésréteg. Az olvasó előbb nevet, aztán észreveszi, hogy amin nevetett, valójában róla szólt. És ebben rejlik a Filozoofia valódi izomereje (csáprágója?). Nem azt akarja, hogy tudományosan pontos zoológiai kézikönyv legyen, és nem is azt, hogy mindenáron „mély” verseket tartalmazzon állatokról. A kötet sokkal ravaszabb ennél: a komolyságot a humorban rejti el. Miközben a szerző azt kérdezi, milyen állat ez vagy az, valójában azt kérdezi: milyen állat az ember? Miért félünk a póktól, miközben a pók talán csak élni akar? Miért irtjuk a csótányt, miközben egy másik csótányt megvásárolunk házi kedvencnek? Miért nevezzük magunkat civilizáltnak, miközben ugyanúgy területet védünk, zsákmányt keresünk, szaporodunk, menekülünk és kapaszkodunk?

A kötet végére érve a cím már egészen másképp hangzik. A Filozoofia nem valamiféle állatokról szóló filozófia, hanem az emberi filozófia állati változata. Egy terrárium méretű metafizikai labor, ahol a világ nagy kérdései néha nyolc lábon másznak, néha nyálkásan csúsznak, néha pedig egy béka szemével néznek ránk. És talán ez a legszebb ebben a különös atmoszférájú világban: Gulisio Tímea nem akarja megszelídíteni a természetet. Inkább beköltözteti a nappaliba, ráülteti az íróasztalra, megeteti, megnevezi, néha megijed tőle, …aztán egyszer csak észreveszi, hogy miközben az állatot figyeli, az visszanéz rá. És a költészet éppen ebben a pillanatban kezdődik: amikor már nem tudjuk egészen biztosan, melyik oldalon van a terrárium üvege.

Vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) /részlet/

Büdös a szád, moss fogat.

Nincs fogam, felelné a teknős,

de már teli a szája szárított hallal.

Ropog a kagyló, köhög a héjától,

ejnye, a diót is előbb fel szokás törni.

Garnélarák, tarisznyarák, kecskerák,

olyan vagy, mint a thai emberek,

akik még a marhapörit is rákszósszal eszik.

 

A Vörösfülű ékszerteknős egy növőbajnok,

ötforintos nagyságúról pár év alatt két tenyérnyire nő,

nagy akvárium kell, sok kaja, gyakori vízcsere.

A nagy medence pedig sok helyet foglal,

így marad a fürdőkád, amiben nem tudom

kinyújtani a lábam miatta.

Felzabálja a karácsonyi halászlébe valót

és telepisili a vizet.

/…/

KAPCSOLATMORZSÁKBÓL; SZILÁNKOK XI.

 

KAPCSOLATMORZSÁKBÓL

Dettó

Ma is érzem a szerelmet
várhatom, ám nem szakad vége
ott ragadtunk és vergődünk
egy pillanat horgán.
vérszívó szavak között
a veszíteni tudás méltóságát keresve.

Magánymonológ

Ambivalens beszédfolyam
magánymonológ, monológ a magányról –
az indulatból elkövetett beszédmódok
visszapattannak a szerelem árváiról.

Maradnak

Szomorodnak tovább az évtized-roncsok
közé szorult, mozdulatlan életek.
maradnak a kiszámíthatatlan
ki és belépések
a körül ajnározások utáni fájdalomokozás:
a nyelvi bravúr éles ollóival ,aztán a mély
sebbe ragadt géz hirtelen letépése.

 

SZILÁNKOK XI.

KÉZ

Megérint híven
játszadozik fejeddel
mégsem emel fel.

A létről

Zárójelekbe
ékel nincs szabadulás
csupán jel vagyok.

Oltár

Halott pillangók
mint színes virágszirmok
fehér abroszon.

 

(Illusztráció: Elisabeth Lucas: Weeping Willow in Spring)

Bűvös bakelit

A hanglemezbolt a belvárosi háztömb belső udvarában működött, nem messze a Hazafias Népfront és a KISZ irodájától. Aki az utcán elment, nem is nagyon tudhatott róla, hiszen egyetlen felirat sem reklámozta. Mindössze az udvarban, a bejárati ajtó felett hirdette az egyszerű felirat Rütyi hangváriumát.

Mint ahogy a jó bornak sem kell a cégér, úgy Rütyinek sem volt szüksége komolyabb hírverésre. A város zenerajongó ifjúsága nagyon jól tudta, hogy egyedül ott lehet nyugati lemezeket kapni. Aki nem érte be az állami boltok szegényes kínálatával, az úgy látogatta a hangváriumot, mint valami szentélyt.

Rütyihez betérni maga volt a zsigerig hatoló izgalom. Vajon milyen kincseket találsz? A polcokon élükre állítva sorakoztak a bakelitlemezek. Ahhoz, hogy közelebbről megvizsgáld őket, ki kellett őket venni a sorból. Sosem tudhattad, miféle kincs akad a kezedbe. Esetleg egy évek óta vágyott ritkaság, egy titokban is alig remélt gyöngyszem?

Rütyi, a birodalom ura, a szentély főpapja vállig érő zsíros hajával, mellig lógó szakállával, kopott farmerszerkóban trónolt a másfél mázsás súlyát alázattal tartó vaskos széken. Első ránézésre is igazi fenegyereknek látszott, akiről nem volt nehéz elképzelni, hogy az utca túlfelén parkolta le a Harley-Davidsont, és egyenest a 66-os úttól robogott idáig, mint a Pokol Angyalainak helyi képviselője. Fizimiskája valahogyan hitelessé tette az eldugott boltot. Aki csak belépett, aligha távozott csalódottan. Mindenki megtalálta a neki való albumot, ha nem is azonnal, de 15-20 percen belül biztosan.

Ifjúságod hajnalán, első megtakarított pénzeddel a zsebedben dobogó szívvel lépted át a szentély küszöbét – életedben először. Az iskolában sugdostak ezt-azt a Rütyiről. Elsősorban persze azt, hogy eszméletlen jó lemezei vannak. Másodsorban meg, hogy már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Utóbbin olyan nagyon nem csodálkoztál, mert jól emlékeztél a nem túl régi történetre. Hogy Erlitz Petit azért írta fel a rendőr az utcán, mert hosszú volt a haja.

Fél óra múlva boldogan tartottál hazafelé, hónod alá szorítva életed első Fleetwood Mac albumát, hogy ezzel egy sírig tartó szerelem vegye kezdetét közted és a bakelitlemezek között.

Rütyi a legtöbb lemezt száz forintért adta. Első fizetésed kettőezer forint volt. Minden hónap elseje után Rütyihez vezetett az utad, hogy vásárolj, ha nem is több, de legalább egyetlen lemezt.

Aztán a diadalmas hazaút! Végig az utcákon. Szó sem lehetett arról, hogy a lemezt táskába pakold. Hónod alatt vitted, úgy, hogy mindenki jól lássa. Hadd pukkadjanak!

Aztán a megérkezés! A lemezjátszó bekapcsolása. Izgatottan vársz. A tű landol a bakeliten, sejtelmes sustorgás…és azután a Paradicsom maga! A zene áthatol mindenen, téren és időn, agyon és izmon, ereken, csontokon, a mán és a holnapon.

Vajon miként lehetett az, hogy soha nem csalódtál? Hogy minden egyes megvásárolt lemez tettszett? Még azok is, amelyeket látatlanban vettél, csak mert jól nézett ki a borítójuk, vagy hallottál már az előadóról, bár még nem hallottál tőle semmit.

Nyolcvanas évek. Pofaszakáll és tyúkfarmer. Trabant és IFA. Hol tart a sorszám? Moncsicsi és tamagocsi, sorban állás a telefonfülkék előtt.

De a világ közepe egy Videoton lemezjátszó, a legfelemelőbb pillanat pedig, mikor bekapcsolod, és megszólal Sir Roderick Stewart érdes hangja. Ennél felemelőbb pillanat valóban csak egyetlenegy létezik. Mikor Szentes Lázár gólt vág az ellenfél kapujába!

Mike Oldfield lemezeit hallgatva ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy azonnal indulj Franciaországba. Utadon csőharangok kongása-bongása kísér. Életed hátralevő részében bárhol tévedsz mesterséges fénytől mentes környezetbe, tiszta éjszakán, ha meglátod a holdfény árnyékát, azonnal megszólal füledben Maggie Riley hangja. És ha a hold lemegy, táncolsz majd a sötétben a Boss szóvégeket elharapó nyers énekére, mely olyan, mint a Közép-Nyugat szívdobbanása dicsőséges napok után valahol Darlington Country vidékén, egy baseball stadion közelében, miközben a melletted elhúzó kamionról a préri pora szitál rád. A városszéli motelekben hamburgeredre várva mintha a szomszéd asztalnál Mark Knopfler ülne, miközben gitárszólóvá alakul a poézis  /vagy poézissé a gitárszóló?/

Az Eagles dalait hallgatva mindig úgy érzed, hogy nyár van. Szörfözők, vízisíelők, delfinek, a nyugati part. Narancsligetek Mission Viejo környékén, egy durván összerótt karámban rodeóbikákat dresszíroznak éppen, és valahol a tarkód mögött világosan érzed még egy dal jelenlétét. A Hotel Kaliforniáét, pedig az rajta sincs a lemezen.

Otthon bejön az osztrák tévé. De csak a kép, a hang, az nem. De mint ahogy Rütyi hangváriumáról is szájról szájra terjednek a hírek, úgy adják a népek egymásnak egy televízió műszerész nevét. A koma némi csúszópénz fejében bele tudja tenni a tévébe „a bécsi hangot”. És láss csudát, a hír igaz! Vízi Géza hangot varázsol, és attól fogva már nem kell beérned az Egymillió fontos hangjegy magyar előadóival. Nézheted, hallgathatod az Ohne Maulkorbot, ahol Vera Russwurm vezeti a műsort, és olyan, de olyan számokat nyomnak…

Az osztrák tévén látod, hallod először Nenát. Csoda -e, ha azonnal megveszed a lemezeit, amint Rütyinél rájuk bukkansz? És attól fogva ahányszor csak Évát várod a parkban, Nena szól benned valahol mélyen. És ha a virágágyásokon túl megcsillan a napfény Éva vörösbarna gyűrűs haján, úgy érzed, hogy legalább kilencvenkilenc színes lufi emelkedik diadalmasan az égbe.

Az osztrák tévén nézel először Duran Duran klippet. Ott tudod meg, mi az az A-ha. És ki az a fura, szakadt kis gnóm ott a színpadon fuvolával? Micsoda? Hogy Ian Anderson a neve? Gyerünk Rütyihez, hiszen ez fantasztikus! A Jethro Tullal pedig a kelták is otthonodba költöznek.

És mennek az évek, a lemezek gyűlnek. Szól a zene egyre. A kilencvenkilenc luftballon kipukkad, Éva férjhez megy egy rövidlátó, testnevelésből felmentett idiótához, akinek viszont veled ellentétben van pénze.

Sebaj, tegyél fel egy lemezt, oda menekülj a bánat elől, hiszen fülhallgatón, sztereóban Pink Floydot hallgatni, hát az hátborzongató. Figyeld csak! Ahányszor felteszed a The Wallt, az mindig másképpen szól, mindig új és új rétegeket fedezel fel rajta, attól függően, hogy milyen hangulatban vagy.

There’s moon across the Ocean

És te látod. Látod az óceánt a holdról, ás látod a holdat az óceán felől. És zsong, zsong a zene, kellemes kábulatba ringat, és a szemed sarkában összegyűlik egy könnycsepp. Hogy lehet ilyen dalokat írni? Hogyan lehet erre képes a tökéletlen ember?

Rick Wakeman zongorafutamai már-már liszti magasságokat ostromolnak. Az Electric Light Orchestra lemezborítója maga az életre kelt Kelet, s amint a zenét hallgatod, a borítót nézve el tudod képzelni az egész történetet oázisostul, beduinostul, tolvaj gyerekestül, meg az Ezeregyéjszaka meséivel.

Lemezjátszódból szól a Radio Ga-Ga, Freddie Mercury önálló lemezt készít, és azt énekli, hogy Love Me Like There’s No Tomorrow, te pedig érzed, hogy igenis lesz holnap, és sose fogunk meghalni.

Aztán Freddie Mercuryt mégis beleteszik a fekete földbe. Rütyi már háromszázért adja a lemezek darabját, te pedig először leszel munkanélküli.

Kicsit serceg a tű, ha felteszel egy lemezt, de a dal ugyanaz marad, és olyankor hajlamos vagy azt hinni, hogy te sem változtál. Nem magadon veszed észre a változást először, hanem a környezeteden. Például azon, hogy a bakelitlemezek kezdenek kimenni a divatból. A lemezjátszó működne még, de ki kellene cserélni a tűt. Azt viszont égen-földön nem kapsz. Sokáig próbálkozol. Végül feladod.

Attól fogva egy egész obsitot kapott hadsereg sorakozik a polcokon. Lemezek sora, melyeket már nem hallgat senki. Szürke por lepi őket, hacsak rájuk nézel, lelkiismeretfurdalásod lesz. Cserben hagytad a legkedvesebb barátaidat. És egyre jobban érzed, hogy a bakelitlemezekkel együtt a saját ifjúságod is megpókhálósodott.

Egyszer látod az utcán Évát. Már nem negyvennyolc kiló, hanem nyolcvannégy. Hol van már az a régi macskapofi? Inkább olyan tekintete van, mintha haragban lenne az egész világgal. /Te megmondtad, hogy az a szemüveges tökfej, az egy… egy…szóval te előre tudtad az egészet. Igaz?/ Éváról már nem Nena-dal jut eszedbe, inkább a Force Majeure a Tangerine Dreamtól. Amit éveken át hallgattál anélkül, hogy tudtad volna az igazságot. Hogy selejtes lemez. Nyávog. Te azt hitted, hogy azok a szintetizátor-varázslók direkt így hangszerelték. Aztán egyszer kölcsönadtad a Tökinek. Ő világosított fel.

Az elnémult obsitos hadsereg áll fegyelmezetten, mintha csak azt várná, mikor hívják őket újra csatasorba. Néha hangos sóhajtással kiveszel egy albumot, és nosztalgiázol. Aztán gyorsan visszateszed. Stevie Nicks és Glen Frey olyan vádlón néznek rád, hogy nem állod a tekintetüket.

Éjszakánként, mikor nem jön álom a szemedre, nyugtalanul hánykolódsz, holdfény árnyéka vetül a lemezekre, és te velük beszélgetsz.

 –  Bocsássatok meg!

Vera ilyenkor oldalba taszít.

 –  Már megint motyogsz álmodban!

A népek CD-t hallgatnak, meg a You Tube-ot. Az ostobák! Megfosztják magukat a bakelit csodás hangulatától, ami valamikor az életöröm forrása volt.

Megöregedtél. Vagy legalábbis öregedsz. Egyre szentimentálisabb vagy. Mikor Vera felveti, hogy ki kéne dobni a szemétbe azt a sok használhatatlan lemezt, nagy veszekedés lesz a vége. Akkor megyek velük én is, mondod, és ezt komolyan is gondolod.

Az évek múlnak. A veszteséglista mind hosszabb lesz. A hajad már egészen olyan színű, mint a lemezborítókon megülő por. De a füledben néha hallasz még elhaló dallamfoszlányokat.

            „Gaultieri talk about Union Jack.”

Ha jól emlékszel, ez Pink Floyd. Valami háborúellenes dal, talán a Falkland-válság idején születhetett, de ebben nem vagy egészen biztos.

Ha néha a lemezeidet portalanítod, elcsodálkozol. Ismeretlennek tűnő albumok akadnak a kezedbe. Ezt is te vetted valamikor? És nem emlékszel egyetlen dallamra sem.

Aztán egy napon ülsz a fotelban, és az újság kulturális mellékletét olvasod. „Reneszánszukat élik a lemezjátszók és a bakelitlemezek” Az újság megremeg a kezedben, a szíved nagyot dobban, mohón falod a sorokat. Azt írják, hogy a zeneértő közönség mára rájött, hogy a bakelitlemez sokkal tisztábban szól, mint a CD, és sokkal hosszabb az élettartama. Több gyártó újra lemezjátszókat dobott a piacra.

És te elindulsz a Media Marktba. Van ott minden, amit csak el lehet képzelni. Egy csomó kütyüről nem is tudod, hogy mire való. De az áruház legeldugottabb sarkában valóban ott vár rád egy Denon lemezjátszó.

Ha Éva jönne a virágágyások mellett negyvennyolc kilósan, akkor sem verne jobban a szíved. Megveszed a lemezjátszót, és szinte futsz vele hazáig.

És a szobát rég eltemetett, majd feltámadt halottak lepik el. John Lennon és Freddie Mercury újra él. Sorban rakod fel a szépen megtisztogatott lemezeket, egyiket a másik után. Peng Mark Knopfler gitárja, rikolt az Anderson-fuvola. Harminc éve nem hallottad a Styx szaxofonba álmodott poézisét. Legyőzted az Időt, úrrá lettél a szív napfogyatkozásán, és most már tudod, hogy így lesz ez mindörökké. Szól, árad körülötted a zene, mint régen, és te Évát várod reszketve a kék, meg sárga virágok között, a szökőkúttól balra.

Akkor is szól a zene, mikor Vera a délutáni műszak végén hazaér. A szőnyegen fekszel, csukott szemmel ám nyitott füllel, testedhez szorítva az utolsó lemez borítóját.

 –  A halál már délelőtt beállt – mondja az orvos.

 –  Az nem lehet – szipog Vera – Hiszen mikor hazajöttem, még ment a lemezjátszó.

 –  Nincs ebben semmi rejtélyes, asszonyom. A bűvös bakelit az oka. Nekem elhiheti, mert valamikor én is a Rütyi vásárlója voltam.

Megismerés; Út a mészárszékre

 

Megismerés

Németh László Iszonyát olvasva
előjött bennem az a mérföldkő-emlék,
mikor odaadtam egyetlen valamimet,
ahogy anyám mondja „egy szőrös nyelvűnek”.
Cserébe: szunnyadásából felvert ragadozó költözött belém.
Így ismertem meg az emberek titkát.

 

Út a mészárszékre

Orrvérzés,
véremtől megfosztás.
Rám fordul az utcasarok,
szeplők között figyelmem eltéved.
Olyan ez,
mint mikor sokáig bámulod a bolhás tévét s beleszédülsz.
Kiutat keresek, hogy ne viselkedjek úgy,
mintha a szeretőd akarnék lenni.
Mégis,
adj időt megszámolni minden pöttyöt,
cserébe megengedem,
hogy ujjaiddal summázva bordáimat feldarabolj.
Jó lenne úgy időt tölteni,
hogy közben a pontok és a vér összefolynak.

 

(Illusztráció: Kemal Yazici: Riverside)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info