Már messziről láttam azon a szakadt Mercin, hogy nem stimmel valami, mégis túl közel mentem, le akartam tolni. Az orrom előtt vált le a kereke a tengelyről, és kiszámíthatatlanul pattogott az úton. Esélyem sem volt, hogy elkerüljem a bajt. Lökhárító, hűtő, klíma, de még felugrott a motorháztetőre, és a szélvédőt is benyomta. Avultatással gazdasági totálkár. Amennyiből összeraknák, annyiból már vehetnék egy másik tizenöt éves verdát. A biztosítás a felére sem elég. Petra nyugtatgat, majd megoldjuk, mások is békávéznak, de a rohadt életbe, hogy tíz év gürizés után nem tudok egy kocsit tenni a család alá. Legalább a fiúk a műhelyben ne lennének olyan taplók. Ma hányan cseréltek kereket előtted menet közben? Baromi vicces.

A buszra várok a ködben. Nyirkos, hűvös, kellemetlen, őszi reggel. Kellett volna a kabát. Még mindig nem szoktam meg, hogy rendesen föl kell öltözni. Mindkét kezemet zsebre dugom, vállamat felhúzva, hátamat begörbítve, karomat szorosan a testemhez szorítva toporgok. Egyik lábamról a másikra billegek, hátha az a kis mozgás melegít. Na, persze.

El akarom terelni a gondolataimat, jobb híján az embereket figyelem, de a megállóban ácsorgó idegenek, túl közel vannak, hogy feltűnés nélkül megnézhessem őket.

Inkább a túloldalt bámulom. A lakótelepi ház aljából kopott üzletsorok bámulnak vissza rám. Korán van, egyedül a kis ábécé, meg a dohánybolt nyitott ki, azt hiszem. Legalább a cigiről leszoktam már. Erre is Petra vett rá. Szegénykém, nem ezt a csóróságot ígértem neki, amikor hozzám jött. A szemközti busz most áll be, vagy tucatnyian szállnak le róla. Homályosan látom őket.

Egy lány siet. Laza, világos, bő nadrágot, és nyitott, lifegő, rikító dzsekit visel. Könnyű hátizsák a fél vállán, lépte ruganyos, lendületes. A mozgása Petrára emlékeztet, a régi Petrára, aki reggelente a gimibe menet sétált el a házunk előtt. Hónapokig lestem az ablakból, és ha késve jött, inkább én is elkéstem, csak, hogy lássam. Ennek a lánynak is szokatlanul dús, rakoncátlan a lobonca, ütemesen hullámzik, ahogy halad.  Egy pillanatra felém fordul. Furcsa, sötét sáv van a homlokán, mintha egészen magasan nagy, bozontos szemöldöke lenne. Torz tőle az arca, nem szép. Kezével odakap, valamit igazgat, de nem látom tisztán.

A zebrához áll, erre fog jönni, ha zöldet kap.

Picit odébb egy pár támolyog. Hol lassabban, hol gyorsabban mennek, olykor elbotorkálnak oldalra. Fiatal nő és férfi, szorosan egymásba kapaszkodnak. Tutira részegek. Kabátjuk hosszú, a nőé a térdéig ér, mintha jócskán nem az ő mérete lenne. Hajléktalanokon látni ilyet. Egyszer Petra engem is így támogatott haza, amikor kirúgtak a raktárból, mert a targoncával meghúztam a főnök kocsiját. Akkor este szétcsaptam magam, de másnap reggel már mentem melót keresni, nem úgy, mint ezek. Megint irányt váltanak. A nő fejét a férfi vállára hajtja, mintha menten összeesne, miközben mindkét kezével a részeg fickót tartja. Vagy magát. Nem látom tisztán.

A zebrához állnak ők is.

Két férfi lép a lány és a pár mögé. Egy magas, szikár, és egy köpcös. Sokzsebes, szürke-narancs melósnadrág és fekete, kapucnis pulcsi van rajtuk, a kapucni mindkettejüknek a fejére húzva. A kisebb hevesen gesztikulál, lökdösi a másikat. Az félig elfordul, mire a társa megfogja a vállát, és erőszakosan visszarángatja. Görbe, sunyi a tartásuk, úgy néznek ki, ahogy Petra írta le a zsebeseket, akik kirámolták a Bosnyákon tavaly. Ezek itt veszekednek, talán éppen azon, hogy melyikük kezdje az akciót.  A magas próbál passzív lenni, húzódozik, de a másik csak taszigálja, újra és újra vállon ragadja, így az végül kínjában odafordul, és ‒ mintha vicsorogna.

Végre jön a buszom, behajt a megállóba. Az utolsó ajtónál szállok fel, és a nagy, hátsó ablak mellett kapaszkodva nézek kifelé.

Közben a gyalogosok zöldet kapnak, elindulnak. Közvetlenül a busz mögött jönnek át.

A két férfi előrébb tör, már elég közel vannak, és elég harsányak. Ott folytatják, ahol abbahagyták. Már tisztán látom: a köpcös lelkesen hadonászva viccet mesél, a szikár azon vigyorog.

A lány jön utánuk, sörényéből egy fekete hajpánt csúszik a homlokára. Elrendezi. Az arca elbűvölő, szabályos, nagy szemekkel és vékony szemöldökkel.

A pár jön utoljára. Megállnak egy pillanatra, elengednek egy szemből érkező fiút, és kikerülnek egy pocsolyát. A nő szorosan simul a férfihoz, az odahajol, és gyengéden megcsókolja. Részegek ‒ a szerelemtől.

A busz elindul, és mind eltűnnek a szemem elől.

Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.