– bevezetés?

A lét alanyra lelni lett, magam is az volnék. Akként érdemes ugyan alakítani a történeteket, de még egy olvasó sincs ám passzív szerepre ítélve. A pontszerű információk korában az elbeszélés ráébreszti saját narratív jellegére. Bár ezzel még csak kirajzolódni láthatja idői tengelyét, ha ügyesen fog helyezkedni rajta, isteni ráhatás nélkül is tompíthatja majdani halálának következményeit. Sőt, az elbeszélésnek már a befogadása is olyan élmény lehet, akár egy hívő számára önmegadása: mert tágabb narratívába ugyan nem helyezi létét, de ideig-óráig elveszi fölüle a kontrollt; és könnyűsége is lehet ám üdítő, ha nem kunderai értelemben áll. Ilyenkor az olvasó érzelmi energiái feloldódnak, mi több: a történet szereplőivel azonosulva kifelé kezdenek áramlani. Jóllehet nem is annyira érzelmek gyötrik, mint inkább elfojtásuk, ezért a dráma okoz katarzist.

Nincs mese, el kell hát beszélnem a történetet, melynek valamennyi szereplője a másik kárára határozza meg magát; mert akad olyan is, aki boldogan hoz áldozatokat gyermekeiért, aztán szertefoszlik identitása, amikor önálló életre kelnek. Pláne, hogy olyanra, amilyenre. Végtére is egyre több forrásból érheti hatás az embert. Igen, a valamennyi pont annyi értelmű szó, amennyire szükségem van. Nem tudom ugyanis, hogy általánosítsak-e, mert bár igazságtalan lehet, kerülése ellehetetlenítené a beszédhelyzetet, mivel a fogalmak sem egyediek. Ennyi sematizálás talán még szükségszerű is, szemben sok más visszássággal. A történet valamennyi szereplője tehát kontrollmániás, aki így érzelmi energiáit is maga nyeli el; nem mintha ne szeretné ám a többi szereplőt, csak másképp lenne szükségük rá. Az olvasó igyekezne elkerülni hibáikat. Tanuljon is hát belőlük! Hiába ódzkodik manapság valamennyi imperatívusztól. Pedig nem szenvedhet tőlük csorbát autonómiája, hiszen az emberként von Haus aus jellemzi: dolgaiban saját döntései komoly szerepet játszanak.

Elvégre nem tudomány tárgya ő, már csak személy lévén sem. Ne is hagyja, hogy luxusbörtönébe mégis foglyul ejtse valamelyik, ahol szakértői addig plántálják belé a maguk igazát, míg velük együtt ő is világát nem veszíti! Ne higgye el se azt, hogy minden és mindenki funkció lett, se azt, hogy feleslegessé vált a Jóisten! Idegesítené is abbéli meggyőződése, hogy akkor saját magán és a többi hülyén múlik minden. Főleg, hogy vesztegetni való időt sem hagyna magának örökélet helyett mindent ettől várva. Gépek között – hova tovább?! –, melyeknek pihenniük sem kell, így sürgetik, még ha vesznek is le terheket a válláról. Ráadásul a linkek sodrómedencéjében könnyen elveszítheti a többieket, pedig egységben az…, végül pedig el is mosódhat a kapkodásban. Ha ez bekövetkezik – már bocsánat, de –, evilágra szorult létet is hiába képes biztosítani a tudomány; mely annyiban viszont még egészségtelen is, hogy részterületei vannak. Csak maga a lét egész, az pedig úgysem tehető tudomány tárgyáva…

…mert a gondolkodás szűkítő aktus, amíg a fogalmak határaikban állnak, hiába általánosak. A segítségükkel elbeszélendő történet valamennyi szereplője is feszélyezi hát szeretetének tárgyát: ráerőszakolja elképzeléseit, maga is hígítja létében, így féligaznak tűnik szeretete, igazsága viszont fél- is; attól, hogy rosszul képviselik. Akad, aki hátat fordít börtönőrének, sőt a rábízottaknak is, hiszen nem börtönőr ő… szóval valamennyi szereplő lassan elpártol egymástól – a linkek sodrásáról már nem is beszélve. Valamennyi olvasón pedig csak akkor lehet segíteni, ha a műértők végre rehabilitálják a gondolatot, például ezt; mert ők is csak a mérnöki logika érvényét szokták ám elismerni. Olyan döntések meghozatalában bezzeg kompetensnek érzik magukat, mint amilyen egy ország sorsáról szóló – teszem azt. Az apokalipszis utolsó pillanatáig mindenki el fogja várni, hogy kikérjék a véleményét arról, amiről fogalma sincsen. Az olvasó viszont mégiscsak szent: nem etet, de azért bánom már, hogy lehülyéztem. Belevágok inkább a történetbe.

Elöljáróban fel kell még hívnom a figyelmét arra, hogy …gondolatokat tartalmaz. A történet elolvasásával [pedig] hozzájárul a gondolatok elolvasásához is. Azt sem rejthetem véka alá, hogy veszteségeket fogok megénekelni benne; jóllehet azok érzése legalább ultraegzisztenciális: érezteti az olvasóval, hogy él, perverz bájával akár le is hengerelheti. Ugyanakkor a lét hígulásának krónikája várja. Thomas Mann Buddenbrook háza evangélium hozzá képest, de további összehasonlítás lehetséges szempontjairól inkább bölcsen hallgatok. Annak kérdése mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy ha már szomorú a történet, cserébe sokatmondó-e. Röstellem, ám eddig magam sem szűrtem le belőle különösebb tanulságot, hacsak annyit nem, hogy igyekezzek elkerülni a benne ecsetelendő hibákat. Mindenesetre a szereplők vérből sűríthető lét csurrant-cseppent belém.

Lehet, hogy még egyedül van dolgom a történettel. Hogy leckéjének fényében kell alapítanom egy új családot, mert így lehet happy az end, így lehet még a „hú, de spontán, hú, de rugalmas” korszellem ellenében is – anyám megfeleltetése nyomán – érték az állandóság: ha jólétet köt meg. Remélem, egyhamar beszámolhatok módjáról. Elvégre halálnak kitett lét az olvasóé is, de annyit már most megkockáztatok, hogy akkor biztosan nem foszlik szerte, ha túlmutat önmagán: család, haza, így ne!

Fél hat. Tudtam, hogy el fogok késni. Nem nagyon, kicsit. Megnyugszom, a társam is most érkezik az ellenkező irányból. A társam nem társam, másik ligában focizik. Előre akarom engedni. Ő jelez, hogy menjek én. Visszaintek, hogy menjen ő. Egyszerre indulunk el, az ajtóban összeakadunk. Elnevetjük magunkat.

Ő már benn dirigál. Kinevezi a nyomtatványok helyét, minden elfér a zongorán. Elvégre zeneiskolában vagyunk. Tudjuk, hogy négyfajta boríték van. Piros, zöld, lila és fekete felirattal. Hangsúlyozza, hogy ezt csak azért mondja, mert nekünk ezt nem kell tudni. Rendelkezik. Milyen messze legyenek egymástól az urnák, a plomba oldalra nézzen, nehogy nekimenjen valaki, meg ne sérüljön, mint négy éve. A plomba, teszi hozzá hangosan. A tollak még maradhatnak, alá kell írni a jegyzőkönyvet a nyitásról. Kioktat, hogy utána viszont semmi sem maradhat elöl, toll csak a névjegyzékkezelőnél lehet, meg annál, aki a strigulákat húzza. Telefonokat eltenni. Szavai pattognak, minden apróságra figyel. Fejből tudja, hogy hány percből áll egy óra és hogy majd a mise után lesz egy nagy sor, ebéd után holtidő, azután megint megindulnak a népek. Fontoskodik, hogy a tükröt is le kell takarni egy asztalterítővel, különben nekimennek az emberek. Megsimogatom a függönyt, azután elhúzom, nem veszem észre, hogy már nem lehet tovább.

Megérkezik az első szavazó, ő üdvözli, meg kell vizsgálni, hogy üresek-e az urnák, utána lezárni, aláírni, addig egy kis türelmet, ez mindig így megy, hangoztatja, hogy minden folyamatnak szabályosnak kell lennie. A társamat figyelem, ő engem, a többiek minket. Ő a rendre figyel. Egyébként mi is, csak mi nem jelentjük ki folyamatosan. Felszólít, hogy a nap folyamán rendszeresen ellenőrizzük a világítást, a szavazófülkében meg vannak-e a tollak, nem maradt-e benn valami oda nem illő dolog. Így mondja. Egy alkalommal találok egy ottfelejtett vizes palackot. A hátracsavart kezembe teszem, amikor kijövök, előrenyújtom, nézzétek csőbomba. Nem sikerült a vicc, mert nevetnek. A társam elmeséli, hogy ő legutóbb a szavazófülke helyett azt mondta egy néninek, miután átadta a szavazólapot, hogy tessék bemenni az urnába. Most meg mi röhögünk, azt mondja nagyon kínos volt. Még ő is elmosolyodik.

Késő délutánra jár az idő, nagyon meleg van, kinyitom az ablakot. A társam figyelmeztet, ne bukóra nyissad, hanem teljesen. Rögtön egyetértek. Visszamegyek és visszahőkölök. Morfondírozok magamban, szóljak vagy ne szóljak. Vajon, ilyen esetre mit mond az álmoskönyv? Menjek ki, guglizzak a telefonomon?  Gyorsan feltalálom magam, a legjobb, ha neki szólok, ez elnöki intézkedést igényel. Odasúgom neki, nézd, ott a párkányon. Egy poloska. Ő elneveti magát, helyette a társam szól vissza, hogy itt ma már nem lesz háború. Kihívom, menjünk ki kávézni a konyhába. Jól elbeszélgetünk az időjárásról.

Este hétre a nehezén már túl vagyunk. Már csak a lényeg van hátra. Rutinosak vagyunk és munkának tekintjük az egészet.  Ő megint parancsol,  elpakolni, ráírni a hátuljára, aláírni, borítékba, semmi nem maradhat elöl, tollakat  eltenni, ceruzákat elő, azt a dobozba, most lehet kinyitni, borítani, szortírozni, ezt a stószt ide, azt oda, számolni, még egyszer, ha kell háromszor.

Fölmegyünk a nagyterembe,  kapunk még egy kis ellátmányt, amíg várakozunk. A tévé le van halkítva, csak a képeket látjuk.

Éjfél előtt elengednek. Holnap is felkel a nap, mondja a társam. Négy év múlva veled, ugyanitt, válaszolom.

Ilyen az ország. Vagy ilyen lesz.

Úszol. Egyenletes, gyors tempóban haladsz. Iskolásan, hármas levegővétellel veszed a métereket, ahogy tanultad. Figyelsz a stílusra, az ütemre, hiszen úgy tudod, ezek fontosak. Az úszás a legfontosabb persze, ezt apádtól hallottad, a sport itt kezdődik. Amíg az ovis társaid a kismelegben tanulják az alapokat, te a nagymedencében edzel.

Hamarosan beugrasz, a hideg és nagy vízbe, amitől talán a felnőttek is félnek. De te nem félsz, bár a hideg vizet utálod, ezt lehetetlen megszokni, jut eszedbe újra és újra. Majd egy pillanatra hátranézel, keresed Zsiga bácsi tekintetét. Aztán rájössz, hogy ez fölösleges, szemmel beszélni az óvó nénikkel lehet, az edzőknek ott van a hangjuk és a sípjuk. Megérzed hamar az uszoda durva és sivár világát, és bár alkalmas lennél az úszókarrierre, köszönöd, neked elég a kötelező jellegű hobbisport.

Még vársz, amíg odalépdel hozzád Zsiga bácsi, a lábaid már félig a vízben, kezedben a deszka. Az utasítások pofonegyszerűek, ám azért visszamondod magadban, miből hány hossz, világos a feladat?, kérdezi utoljára, világos, feleled és már el is tűnsz a habokban. Különben azért is megjegyzed, hogy az óvó nénik segítségével össze tudd adni, pontosan hány métert úsztál aznap. Egész délután őrződ magadban azt a számot, méterben, de még kilométerben is megjegyzed, mert alig várod, hogy otthon eldicsekedj vele.

A huszonötös vizében rád szakad az idő, ilyenkor beláthatatlanul messze van az a bizonyos levezető. Egyszerűek a szabályok: faltól falig kell eljutni, annyit kell kibírni. Szereted, hogy erőseket lehet rúgni a falba, így szoktál fordulni, ezzel is nyersz valamit.

Érdekes, tapasztalod, hogy nem kell kizárólag a mozdulatokra figyelni, hiszen megy magától. Így lehet közben agyalni. Muszáj is, mert dögunalom lenne különben. Azt nem érted még, hogyan lehetséges az, hogy vannak nagyok, sőt felnőttek is, akik nem tanultak meg úszni. Az ő szüleinek ez nem volt fontos? Eszedbe jut, lehet más apukáknak a foci, a torna vagy a birkózás a sport. De hát minden nagyfiúnak kéne tudni úszni… Milyen indián az, aki egy vadászatot félbehagyna, mert egy folyót képtelen átúszni?

A levezető után bemehetsz te is a kismelegbe. Tudod, csak te tudod, hogy ami az ovis társaknak a langyos víz, az neked most a forró, bizsergető jutalom. Várod, hogy megkérdezze egy társad, őszintén és kíváncsian, és nagyon hideg a víz ott?, mire te hanyagul felelsz, ki lehet bírni, ha gyorsan úszol, akkor nem fázol.

(Budapest, 2006)

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már tőle kaptam a nevem. Tőle kaptam, az anyám közvetítésével. Magához vette, őrizte, azután amikor eljött az ideje, nekem ajándékozta. Mintha jogom lett volna rá.

Keresem az anyámat. Filigrán, szép, fiatal. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már tőle kapta a szerelmet. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a neve, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A meglelt, sárgult fényképeken a húszas éveiben jár. Négyet találtam anyám sok évtizeden át, gonddal őrizgetett, titkos holmijai között. Jóvágású, intelligens, de főként magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. Bakfisok álmaiba való. Megvalósulatlan reményeik megtestesítője. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban megsemmisült illúzió. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Nagyságos Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyámat, húszéves múlt, amikor az a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre, amelynek küldője szerelméről biztosítja. És a fényképek hátán anyám ceruzájával kisatírozott, olvashatatlan, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Előttem esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond épp igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György. Egy fejjel magaslik fölé. Apám szürke nyúlszőr fejfedőjét szinte agyonnyomja Weisz széles karimájú, fekete művészkalapja. Mellettük az anyám. Apám másik oldalán a szerelme, aki anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva már sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám és az anyám. Apámnak nincs senkije, anyám szinte minden férfival összeáll. Az egyik megelégszik azzal, ami neki jut, a másik mindent pótolni akar.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már tőle kaptam a nevem. Keresem őt, noha nem az apám.

Keresem az apámat, aki a szerelme halála után egy kis viháncolásért cserébe hozzájárult ehhez a névadáshoz.

Keresem az anyámat, aki egy kis viháncolásért eltűrte az apámat.

Keresem apámat és anyámat, és azt az ötven évet, amit anyám az apám mellett – jobb híján – rám való tekintettel eltöltött. Azt az ötven évet, amit apám az anyám mellett egy másik nő emlékéhez hűen élt meg.

Keresem az anyámat. A kórházi ágy üres. Az ügyeletes orvos azt mondja, egy órája exitált. Apám már korábban elment. Anyámnak így maradt néhány éve, egyedül egy álomvilágban. Csak néha ébredt fel belőle, csak néha térítette magához a betegsége. Mintha mi sem történt volna. Mintha. Különös dolgokat mesélt, élénk, vidám tekintettel jelenítette meg történetei helyszínét. Egy hatalmas, bíborszín bársonnyal borított falú villáról beszélt, ahol otthon érezte magát. Mintha mindig is ott élt volna, abban a nehéz, áporodott levegőjű házban. Azután tisztult az emlékezete, és eltűnt a kastélyszerű épület. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és keresem, főleg, az anyámat. Megkésve, tudom. Már csak én kerekíthetek történetet köréjük – ha már elfogadtam a nevem.

Azt a nevet tekinthetem örökségemnek is.

Keresem Weisz Györgyöt, keresem az anyámat.