Az örökkévalóság határán

Hasztalan reményem őt keresi,
szobám zugaiban
sehol se’ lelheti.

Otthonom keskeny
s mi innét elveszett, visszakapni nem lehet.

Ám a te kastélyod, ó uram, a végtelen;
őt keresve, ajtódig kell térnem.

Éji égboltod aranykupolája alá állok,
mohó pillantásom arcodra emelem.

Örökkévalóság határáig értem, hol semmi
el nem vész,
— sem remény, sem boldogság, sem egy arc,
mi átdereng a könnyeken.

Mártsd eme óceánba üressé vált létem,
merítsd feneketlen teljébe.
Tűnt, édes érintését hadd érezzem
a mindenség egészében.

Gyöngysor

Anya, nyakad köré gyöngysort szövök
keserűségem könnycseppjeiből.

A csillagok fényből ötvöztek láncot bokádra,
ám az enyém kebledig fog érni.

Bőség s hírnév jutott tőled;
jogod adni vagy visszavonhatod őket.
Ám gyászom enyém teljesen,
ha áldozatul elébed állítom
jutalmam a kegyelmed.

Gitanjali
1.

Te alkottál Végtelenné ily gyönyörűségedben. Kiüríted újra és újra e törékeny edényt
és friss élettel töltöd.
Hordod az apró nádsípot dombon s lapályon, és örökkön megújuló dallamot
lehelsz belé.
Kezed halhatatlan érintésétől parány, semmi szívem boldogságában átlépi határait és világra
hozza a mondhatatlant.
Végtelen ajándékod csöpp kezemen át elér hozzám. Korszakok múlnak, és te szüntelen
töltesz, és nem fogy tere a töltésnek.

Örök idő

Kezedben az idő határtalan, ó, uram.
Nincs ki megszámlálná perceid.

Nappalok és éjek múlnak, korszakok bimbóznak s hervadnak virágként.
Jól ismered a kivárást.

Századjaid állnak sorba tökélyre vinni egy apró vadvirágot.

Számunkra nincs idő vesztegetni,
híjával kell tülekedni az esélyért.
Túl szegények vagyunk késlekedni.

Ekként telik az idő
mit annak nyújtok, ki telve panasszal követeli,
közben oltárod szüntelen áldozat nélkül áll.

Nap végére félelem nógat, hogy kapud bezárod;
ám úgy találom: maradt még idő.

Száz évre mától

Száz évre mától,
ki lesz ő, ki
kíváncsian
olvassa verseim?
Száz évre mától!
Képes leszek-e küldeni neked
parány boldogságot e friss tavaszreggelből,
A virágot mely ma bimbózik,
A madarak dalát,
Mai naplemente izzását;
Mind túlcsordulva szeretetemtől?

Mégis egy pillanatra
Tárd ki déli kapudat,
Foglalj helyet ablakodnál,
Pillants a messzi szemhatárra
És elme-szemed lássa
E napot száz éve:
Felfokozott mámort sodort az ég
És megérinti e világ szívét.
A koratavasz – örömmel teli,
Határait nem ismeri.
Kitárva nyugtalan szárnyait
Déli szellő szálldos,
Virágpor illatát hordja…
Egyszeriben
Az ifjúság parazsát festette a világra
Száz éve éppen.
Aznap egy bimbózó költő nem alhatott,
Izgatott szíve énekkel teli,
Oly nagy heve
Annyifélét repesett elmondani,
Mint nyílni vágyó virágbimbók.
Egy nap, száz éve éppen.

Száz évre mától
Melyik ifjú poéta
Énekli otthonában a dalát!
Neki küldöm
E tavasz boldog hírét.
Hadd visszhangozzon pillanatra
A tavaszodban, szívverésedben,
Méhzümmögésben,
Levelek zizzentében:
Mától száz évre.

Villányi G. András fordításai

Tüneménye volt a gyönyörűségnek,
Elsőre szemembe ekként szökött képe;
Bájos jelenés, kit azért küldtek,
Éke legyen egy pillanatnak;
Fénylő szeme alkonycsillag
És alkonysötét barna haja is;
Összes többi porcikáját
Májuspercből, hajnalfényből mintázták;
Táncoló forma, örömteli jelenés,
Kizökkent, felkavar, kisért.

Utóbb láthattam közelebbről
Lélek biz’, ám Asszony is!
Házias, ötletes és könnyed,
Szűzies, szabad léptű;
Arcán összefut édes emlék
És mégoly édes, amit ígér;
Nem különb Teremtmény, sem jobb
se fortélya,
Hogy elkerülje embersorsa jussa;
Múló bánat, apró csel, hozsanna, feddő szó, évődés, csók, könny és mosolyok.

Mára higgadt szemem látja
Magát az érlökést a masinában;
Lény, ki gondolatot lélegez
Élet s halál közt a vendégszeren;
Szilárd értelem, mértéktartó szándék,
Kitartás, előérzet, erő és készség;
Eszményi Asszony, nemes terv,
Utasítson, csitítson, intsen;
És mégis Lélek, oly sugárzó
Mintha angyallal osztozna e ragyogáson.

Villányi G. András fordítása

Ékesebbel hencegni se bír e Föld:
Lélektelen ki szótlan tovább állna,
A látvány fensége elragad:
A City kelmeként magára ölti épp
A reggel varázsát; halk-cicomátlant,
Hajók, tornyok, színházak és templomok
Nyitottan mezőnek, égnek;
Fénylő csillanás mind a füsttelen légben.
Nap méltóbban nem kapaszkodott
Hajnalpompában völgyre, sziklára, dombra;
Még nem láttam így, béke ily dús nem jutott!
A folyam saját édes akaratával suhan:
Drága Isten! maguk a házak mintha álmodnának;
Óriás szív nyugszik dobbanatlan némaságban.

Villányi G. András fordítása

Szívem szökken, ha meglátom
Szivárványát az égnek:
Mikor élni kezdtem így volt;
Férfiként sincs máshogy;
S legyen így, ha vén leszek,
Vagy jobb, ha elveszek!
Gyermek a Férfinek atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse
össze mindet természettől áhítat.

Villányi G. András fordítása

Magányos felhőként kószáltam
Ki magast lebeg hegy s völgy felett,
S váratlan, tömeget láttam
Aranyló nárciszt, sereget;
Tó mentén s fák alatt
Szellővel libbenőt, táncosat.

Folyvást, ahogy csillagok fénylenek
És sziporkáznak a Tejúton,
Úgy nyújtóztak véges-végtelen
Öbölhosszt sávjukon:
Egyetlen pillantásom tízezret lát,
Billegeti fejük a virgonc tánc.

Mellettük hullámok ropták, ám ők
A csillanáson túltettek vigasságban:
Lehetett is más, mint boldog a költő
Ily bohó társaságban:
Bámulva-bámultam, alig gondolón
E premier mily kinccsel ajándékozott.

Hisz sokszor kanapémon elnyúlva
Henye vagy tűnődő kedvvel,
Benső szememben ők villannak:
Ők magányom igaz üdve,
És szívem gyönyörrel telik,
Vele táncol sereg nárcisz.

Villányi G. András fordítása

A szerelem természetéről

Korom az éj s végtelen erdő
millió szővi át millióképp.
Ám légyottunk helye a titkos sötétben,
amiként párunk – ismeretlen.
Hitünk mégis kitart – a mosolygó ajkú,
életre szóló áldás bármikor feltűnhet.
Illat, érintés, hang, dalfoszlány
érint s tűnik tova; gyönyörcsóvát keltve.
Majd derült égből a villám:
beleszeretek tüstént kit meglátok.
Szólok hozzá, kiáltok: „Ez az élet áldott!
Érted vándoroltam annyi kilométert!”
S tengersok, ki közel ért és sötétbe
veszett – sejtelmem sincs léteznek vagy sem.

Álmom borongó ösvényén

Álmom borongó ösvényén egy szerelmet kerestem, ki múlt életben
……………………………………..  enyém volt.

Háza elhagyatott utca végén állt.
Pávája rúdon szunnyadt az esti fuvallatban, a sarokban galambok kushadtak.
Lámpását a kapunál letette s megállt előttem.
Nagy szemét arcomra szegezte és némán kérdte: „Jól vagy, kedves?”
próbáltam felelni, de eltűnt a nyelvünk, feledésbe süllyedt.

Fejem törve törtem, ám neve nem jutott eszembe, sem nevem.
Szemében könny csillant. Kinyújtotta jobbkezét. Némán állva megfogtam.
Lámpásunk lángját esti fuvallat borzolta, majd elhunyt.

Csók

Ajakcsevej ajkak hallásának
Mintha egymás szívéből innának.
Két otthonról kószált szerelmes,
összeérő ajakzarándokok.
A szerelem törvénye kelt hullámokat,
két ajakpáron megtörni s elcsitulni.
Két egymásra sóvár vad vágy
társra lel végre a test határán.
Dalát szerelem jegyzi finom betűvel,
Csókok írásművészete az ajkakon.
Ajkakról szed virágot,
később füzérré fonja tán.
Ajkak édes egyesülése
két mosolynak vörös nászágy.

Amikor találkoztunk

Összefutottunk ketten,
ahol élet s halál folyói álltak,
s az idő elhallgatott.
Ma oly messzi mindez,
most magamban vitorlázom,
hajóm fergetegben bukdácsol
és ismét emlékezem,
ahogy találkoztunk akkor
a világtól távol,
hová a menny lehajlott.

Feledve mindent
egymás mellett ültünk,
aznap megértettem
mitől táncol a fű s
mily gyönyörtől remeg
a földkerekségen minden,
mitől fénylik sötétben a csillag,
mily hatalmas késztetés
hajtja az élet lélegzetét;
aznap megértettem,
mikor ébredésünk egymás arcába nézett.

Kezeddel kezemben
az eget bámultam
szavunk nem volt,
nem éreztük, hogy időnk múlna
felleltem szívem mélyén aznap
a szó értelmének hol van határa,
miként kel a mindenség szívéből zene,
sóvár fák, hogy borulnak virágba;
átláttuk mindezt, felzokogva
határtalan kéjben.

Akkor értettük meg mily láng
perzseli némán a tavasz szeleit;
miért eped a hajnali nap
mindenben elveszni;
éjjel-nappal miért fut a folyam
a tengerrel találkozni;
miért önfénye a villám veszte;
mi az éji játszma a hajnallal,
amelyben vereségét elfogadja:
amikor játékunkban együtt
mindenünket egy lapra tettük.

A lét zajgó rohantában[1]

A lét zajgó rohantában állsz, ó, kőbe vésett szépség,
moccanatlan néma, távoli önmagad.
A Vén Idő bűvölten ül lábadnál és ismételgeti:
„Szólj hozzám, szerelmem szólj, hangtalan menyasszonyom!”
Ám beszéded kőbe zárt: ó, sérthetetlen kellem!

Ahol félelmet az elme nem ismer 

Ahol félelmet az elme nem ismer és magasban a fej,
ahol a tudás szabad,
ahol a világot nem zúzták cserepekre
határok belterjes szűkére,
ahol a való mélyéből fakad a szó
ahol fáradatlan kitartás nyújtja tökély felé karját,
ahol az értelem tiszta folyása nem téved
holt szokások kietlen sivatagjába,
ahol Te kalauzolod az elmét előre
táguló körébe gondolatnak, tettnek…
Atyám, a szabadság ily mennyére hazám felébreszd!

Első napvilág

Az első napon
kérdését a nap feltette az
élet friss nyilvánulásának –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz.
S peregtek az évek.

Az utolsó napon az utolsó napsugár
kérdését kimondta
a nyugati óceán partján
sustorgó estnek –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz most sem.

Villányi G. András fordításai

————

[1] Ezt a verset olvasva Michelangelo költeménye jut eszembe, amelyet válaszul írt egy másikra, amelyet az Éj szobránál hagyott egy szépségétől megigézett névtelen látogató.

Álmom könnyű, boldog kő vagyok,
míg alávalók s csúfság ül trónt
kéj, hogy nem látok, se hallok.
Ne háborgass, suttogj csak halkan!

(Michelangelo)

Éj az, ki bájjal álmod előtted;
angyal faragta kő:
csak alszik, bent élete lüktet.
Ébreszd, ha kétled, s szólal ő.

(Anonim)

V. G. A.