a holtágnál találkoztunk
levetkőztünk önmagunkká
márványbőr súrolt simává
bennem a folyó felettem lehelet
melege talpam alatt mocsárlakó
madártetem akinek tojásait
törtük fészkében aludtunk
tollait rám ragasztottad
és elreptettél magadtól
távol hogy rám lőhess
messziről de ne lásd
ahogy nézlek még
a végén zavarodban
elvéted és mást
lősz ki helyettem

igazságszagúvá izzadtunk
azon az éjjelen
másnap hiába súroltam
magam tisztára
úgy maradtunk

ahogy
megszülettünk
mocskosan
véresen
kimondatlanul

ordítva egymás
szavába vágva
éles késeink
kezükben
torkunkhoz
ragasztva

micsoda mártírok ezek
micsoda torzszőtt ebek
ugatnak ablakunk alatt

belőlük lettünk
vagy magunkból
csináltuk magunkat

(Illusztráció: Adam S. Doyle: Constant)

Maga után húzott drótok

Borostyánnal körbefuttatott
házban élt és teleszkóppal
figyelte a Holdat.

Reggelente kilépett a ködből
és világosságot remélt,

ezüstfénnyel húzott maga
után drótokat, fennakadtak

rajta az elhagyott mesék,
amikben már senki nem hitt,

ő újra hinni kezdte őket,
a falra szeretői otthagyott
rúzsával rajzolta meg

ruhájukat, messzenéző
szemükben a kalandos
utat, amit bejárnak
majd hozzánk.

hajszálaid ugyanúgy az égnek

ha a tárgyak lebegnek,
bizonyítják halhatatlanságod,

amíg te magad elé meredsz,
és magadban beszélsz,
összeesel, elalszol,

két nap múlva
ugyanott találnak,
de a tárgyak ugyanúgy
a levegőben, hajszálaid
ugyanúgy az égnek,

te a földnek, szerencsére
nem hallják, ha nevetsz,
nem hallják, ahogy olyanhoz
beszélsz, akit ők nem látnak
de te látod őket, látsz mindenkit,
mindenki téged lát

A változás mechanikája

Két nappal ezelőtt
átaludtam a napot.

A kezem hideg,
harapásnyom a nyakamon.

Nagymamám tyúkokat vágott,
a torkukat én haraptam el.

Vérüket fagyasztva,
jégkrémes dobozban
hoztam hazáig.

Gyertyafény mellett
hallottam
a kotkodálást.

(Illusztráció: Steve Henderson: Ripples)

„És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.”
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő

Köszönöm a szavaid, a töltőtárra görcsölt
kezed, az életet, amit meghagytál nekem
az újra-felosztáskor, vártam és vágytam rájuk,
a születés előttire és utánira is, talán ugyanúgy,
de hallgatásod beágyazódott idegen testek
bábjába, betűidet apró hernyók formájára
alakítottad, a telepátoszba reptetted őket.
Feladó, címzett, cím,
a szükséges információk
begyűjtése megtörtént, a hajhálódba akadt
szálaidat elvágtad fejbőrödtől, de miért, miért
költöztél új város határára, ha nem kerültél
beljebb a napórák árnyékvetőinél,
baktériumtengerű szökőkutak csöveinél,
amiből érthetetlen nyelven szóltak
a szerelők szerelmeinek szellemei,
javíthatatlan a vízhálózat tenyeredben,
ereidben buborékok,
színváltoztató folyadékokkal itattak,
ugye, keserű, majd édes, sós is, változik
a szájíz is, a csókok íze viszont mindig
ugyanolyan, olvadt törökméz, egymásba
ragadt változatok falrafestett mása alakul
át önmagaddá, halhatatlan festők
kiszáradt ecsete cirógat non-figuratívvá,
figuráid mocskos pacává mosódnak,
letörlöd őket, a tapétázás nem lehet hasztalan,
színarany fényeit hagyod egyedül
pusztulásra-szántnak újjászületésed estéjén,
a lábatlan, kezetlen betonformák gyurmázásakor,
összeölelve a már porlódó köveket,
darabjai üres nadrágod szárában gyűlnek,
magasodnak, végtagokká tömörülnek,
az elemekben bújt felhőtestedből
maró gúny fröccsen szemünkbe,
párás szemüvegen át nézzük,
ahogy a megolvadt ablaküveg
homokodra cseppen.

(Illusztráció: Monica Rohan: Rush, 2014)

indiánokkal táncolunk a kertben, mérgező ízeket formálok a számban.
virágokból nyert olajjal kenem a testeket, a lábakon különböző méretű
cipők vannak, vendégeink fésületlenül érkeztek.
lepkefogó hálóval kergetik egymást, félnek, hogy bekebelezik őket.
altatónak tücskék, ébresztőnek egy vödör víz, nem várták meg, hogy felkeljen a nap.
sátraikban nem maradt semmi, csak csontok, amikből egymásnak jósolnak.
köszönés nélkül mentek el, remélem valaki látta, merre szaladtak.

madárles közben óvatosnak kell lenned, elrepülnek, kirepülnek, megtáltosodnak,
meg kell tanulnod, hogyan legyél láthatatlan, hiszen a nagyvadak erősebbek nálad,
a kisebbek elszaladnak előled.

vendégségbe mentünk, hellyel nem kínáltak, sátrainkat ott állítottuk fel, ahova a szél
a leveleket fújta. hatvanhét nyelvre fordítottuk le a madarak énekét, hogy mindenki megértse, aki tőlünk messze van. egymásra vadásztunk lepkehálóval, megszereztük, ami a miénk, megtartjuk a másikét magunknak. tücsökszóra nem lehet elaludni, párnáink alá rémálmokat raktak, madarak apró csontjaiból jósoltuk, reggelre megtisztítanak.
lemossák fésületlen fészek-hajunkat, madaraink hontalanok lesznek,
utánunk olajos fűnyomok maradnak.

(Illusztráció: Jackie Traverse)

Kakaópor otthonról, torkomban
keserű csomók, konzervet eszünk,
lefolyónk eldugult, a vödör megtelt.

Rossz égtájnak tájolt a szoba,
növényeink meghalnak, nem szeretem a fényt,
sötétben szeretkeznek árnyjátékaink.

Szomszédjaink az étkezőben mossák lábukat.
Lavórban hordják a vizet, tojásért kopognak,
zavarjuk őket, túl hangosak vagyunk.

Az imádkozás miatt nem tudok elaludni.
Csak a szobában vagyunk biztonságban.
Nincs szigetelés, a fal elválik a földtől,
alufóliázva melegíted végtagjaimat.

Nyakadon láncerek,
barna gyöngyöket fűztek fel rád,
elrákosodott ékszereket hordasz.

(Illusztráció: Moki)

Szárnyaid felborzolták alvó szőrömet.
Megtanultam csendben maradni.
Ha beszélni kellett, nem találtalak,
hogy lefordítsd némaságom.

Akkor sem vagyok magasabb nálad,
ha lábujjhegyre állok előtted.
Összekulcsolom nyakadon lábam.

Földből kikelt tested szorítom,
sárból edzett öklöd az ég felé tartom,
kirajzolódom körvonaladban.

(Illusztráció: Away I Fly Photography)