I’m Nobody! Who are you? 288

Senki vagyok, ki vagy te?
–  Senki – lennél te is?
Párba állunk ketten így!
El ne áruld! Hírét keltik – hisz érted!

Mily sivár – lenni – Valaki!
Mily közönséges – egy Béka
Nevét hajtogatja– Júniusba’ végig –
Az álmélkodó Pocsolyának!

The Heart asks Pleasure – first – (536)

A Szív örömet kér – előbb –
És utóbb – Felmentést a Fájdalomból –
És utóbb – kevéske Balzsamot
Mi a sínylődéssel leszámol –

És utóbb – elmenni aludni –
És utóbb – ha ez volna
Inkvizítora óhaja
Szabadságát meghaláshoz –

This World is not Conclusion (501)

E Világ aligha a Zárszó
Mögötte áll egy másik Minta –
Mint muzsika Láthatatlan, –
Ám tény, akár a Hang –
Csalogat s megzavar –
Filozófiát – nem érti –
Talányán legvégül –
a Bölcsesség megfeneklik –
Tépelődő tudós találgatja –
Elnyerni Férfiak viselik
Nemzedékek csúfkodását
És lásd, a megfeszíttetést –
A Hit bicsaklik – kuncog és ugrat –
Elpirul, ha értik –
Bizonyság szalmaszálát megragadja –
Szélkakastól kérd Irányt –
Sor hókuszpókusz Pulpitusról –
Hömpölyget dörgő Hallelúját–
Nem nyugtatja a Fogat ópiát
Mely a lélekbe belerág –

‘Hope’ is the thing with feathers – (314)

„Remény” a tollas szerzet –
A lélekre rárepül –
És dalolja dallamát szavak nélkül –
És abba sose hagyja – sose –

És legédesebben – Orkánban – szól –
És fájó kell legyen a vihar –
Mi e Madárkát szégyenbe hozná
Mely melegen tart oly sokat –

Hallottam őt fagynak a földjén –
És a legfurcsább Tengeren –
Mégis – soha – bármi vészkor
Morzsányit se várt– tőlem el.

They shut me up in Prose— (445)

Prózába zártak engem –
Mint mikor még kislányt
Becsuktak egy szekrénybe –
Mert „csendben” szerettek –

Csendben! Kukucskáltak volna –
Hogy lássák Elmém – perdülését –
Zárhattak volna hazaárulásér’
Madarat – a puszta Csűrbe –

Gondolna bár ő csak egyet
S könnyeden akár Csillag
A Fogságra letekintne –
Kacagni – hisz Semmi lett az –

This was a Poet — It is That (448)

Ez volt a Költő – Ő, Ki
Csodás értést párol
A szokott Jelentésből –
Illatolajt oly végtelent

A hétköznapi fajból
Mi a Kapu előtt pusztult –
Tűnődhetünk, miért nem
Ragadtuk meg – előbb – Magunk

Képek Felmutatója –
A Költő – Ő az, ki –
Mintegy – Kifordítva – felruház
Szüntelen Nyomorunkkal

Osztályrész – számára ismeretlen –
Eloroznák – neki mi sem árt –
Magának – Önmaga – a Vagyona
S az Időn – kívül áll – [1]

Villányi G. András fordítása

eredetileg megjelent  a Műhely 2021/4. számában

[1] V.ö. Horatius: Exegi monumentum vagy Shakespeare: szonett LXXXI (VGA)

Öt év múlt el; öt nyár, hosszúságával
öt hosszú télnek! és megint hallom
hömpölygőn hegyi forrásukból e vizeket
útjukon a vidéken puhán hümmögni. Megint
szemembe tolulnak e meredek, fennkölt szirtek:
a vad, kietlen tájban még elhagyatottabb
gondolatot idéznek, s összeadják
a tájképet az égbolt csendjével.
Eljött a nap, ismét megpihenhetek
az árnyas juhar alatt, hogy foltokban
a kerteket szemléljem, gyümölcsösök nyalábját
az évszak éretlen terméseivel;
minden zöld, s fények uszályába vész
csalitban, ligetben. Megint látom
e cserjéket, épphogy cserjesorok apró vonásait,
a játékosan szétszaladt fácskákat; pásztortanyákat
ajtajukig zölden; felszálló füstkoszorúk
a némaságban fenn a fák közt,
mint csavargók bizonytalan jelzései
a lakatlan berek mélyén,
vagy remetebarlangé, hol tüze mellett
egymagában a Remete üldögél.

……..Szépséges formák,
hosszas távollét alatt sem váltak ollyá,
mint világtalannak a tájkép;
de üres szobákban gyakran, és zajában
kis vagy nagy városnak nekik tudtam
ernyedt órákban az édes érzést
éreztem véremben, éreztem szívemben,
sőt elmém tisztább lényegéig ért
gyógyító halkan; feledt örömök érzete is,
mik nem apró és közönséges nyomot
hagynak a jóember élete legjaván:
apró, nevenincs, elfeledt tetteit
jóságnak s szeretetnek. Hiszem,
adós vagyok más kincsért nem kevésbé,
még fentebb fokról: az áldott kedvért,
melyben a titok terhe – mi magába
zárja elnehezült fáradságos súlyát e
teljes, felfoghatatlan világnak –
könnyűvé válik: a derűs és áldott kedvért,
mellyel vonzalmunk lágyan vezet,
amíg lélekzete e testi váznak,
sőt kerengése ez embervérnek
mintha megtorpanna, álomba ringva –
élő lélekké válunk a testben.
Közben szemünk – összhangjuk hatalmától
higgadtan és elemi hatalmával a gyönyörnek
– a dolgok életébe lát.

…………………………Bár legyen
csalfa e hit! – ám hányszor esett
sötétségben és formái közt,
örömtelen nappalnak mikor ingerlő, céltalan nyüzsgése,
láza e világnak szívverésemre nehezült –
hányszor fordultam lélekben feléd,
erdős Wye! Vándor, a fák közt,
hányszor fordult lelkem feléd!

Most félig kialudt derengésben, ám
megannyi halovány s ködlő ismeréssel,
szinte szomorkás zavarban
az elmekép újraéled:
míg itt álldogálok, nemcsak érzésével
a mostani örömnek, de jóleső gondolattal,
hogy e pillanat élte s tápláléka lesz majdan
eljövendő éveknek. Így bizakodom remélni
bár nem olyként ami voltam, mikor
először értem e hegyek közé; őzbakként
cikáztam szirtek és magányos erek felett –
bárhol, hová hívott a természet – immár férfiként
ki inkább menekszik, amitől retteg, semmint
vágyának tárgyát keresse. Mert egykor
(sihederi csiszolatlan örömeim napján
s elmúlt, gondtalan zsigeri tettein)
mindenem volt ez. Le nem festhetem,
mi akkor voltam. A bömbölő vízesés
szenvedélye kisért; magas szikla,
a hegyek mélyárnyú vadonja;
színeik és formájuk volt étvágyam;
oly érzelem, olyan szerelem,
melynek nem hiányzott messzi varázs,
mit gondolat alkot, sem oly izgalom,
mit nem a szem nyújt. Oda lett e korszak
– sajgó örömei mind kialudtak,
ahogy kimúlt kába mámora. Nem epedek
ilyenért már: se gyász, se sóhaj. Egyéb
készség jutott ily veszteségért – így hiszem –
bőséges elégtételül. Hisz megtanultam
más szemmel a természetet nézni,
mint szeles ifjúságom nyarán; sűrűn kihallani
a halk, szomorkás zenét, az emberét,
nem durvát, sem csikorgót, ám hatót,
hogy megtisztítson, legyőzzön. Borzongat
jelenléte annak, mi emelkedett
eszmék gyönyörével sajgat,
mélyen vegyült, fennkölt érzés:
nyugvó napok fényének hazája,
kerek tenger, élő levegő,
a kék égbolt s az emberi elme:
ajánlás és szellem, mely mindent
ösztökél, mi gondol s tárgyát a gondolónak –
a mindenséget járja át. Ekképpen máig
rétek s erdők imádója vagyok,
hegyeké, mindené mi elénk tárul
e zöld földön, szem és fül nagyszerű világáé –
mit félig maguk teremtve fognak fel,
élv felismerni a természet s érzékeim nyelvében
legtisztább eszméim horgonyát, dajkáját,
irányadóját, őrzőjét szívemnek, lelkemnek,
erkölcsi lényem egészének.

……………………Netán, ha nem
kaptam volna ily tanítást, inkább
szenvednék e derű hanyatlásától,
ám velem vagy te, partján
e pompás folyamnak; te legkedvesebb Barát,
drága, drága Barát; hangodban kihallom
régi szívem nyelvét, s olvasom
hajdani örömem lövellő fényeit
féktelen tekintetedben. Igen! Hadd lám
magamat benne, mi voltam volt egyszer,
Drága, drága Húg! Imám úgy szól:
tudom, nem árult el a Természet soha olyat,
kinek szíve érte dobban; előjoga néki,
hogy éltünk évein örömtől örömig
vezessen, hisz megvilágítja
elménket csenddel, szépséggel, táplálja
magas eszmével. Sem gonosz nyelvek,
se siető ítélet, önzés gúnyvigyora,
sem lélektelen köszöntés, sem
a sivár mindennapok
többé nem uralhatnak, nem zavarják
derült hitünk, hogy amit csak látunk:
áldott minden. Engedd hát a Holdat, hadd
fényesítse magányos sétád,
s engedd, hadd fújjon szabadon arcodba
a párás hegyi szél. Évek múltával,
mire e vad elragadtatások beérnek
józanabb örömmé, mire elméd
csodás formák birtoka lesz,
emlékezeted pedig lakhelye
sok édes hangnak s összhangnak, ó, akkor
ha sorod magány, szorongás, fájás vagy bú:
mily gyógyító gondolattal, gyengéd örömmel
emlékezel majd rám s e biztatásomra. Ha ott
leszek, hol szavad már nem hallik, se nyugtalan
szemed szállt szikráit nem látom – feleded-e,
hogy partján álldogáltunk e bűvös víznek
s én szerelmeseként jöttem a Természetnek,
fáradatlan e szolgálatban, ám forróbb szeretettel,
szentebb imádat mélyebb lelkesültségével?
Azt sem felejted majd, hogy kóborlás
és sokévnyi távollét után, e meredek erdők, gőgös sziklák
és e zöld pásztorvidék mily drága volt magáért s teérted.

Villányi G. András fordítása

In memoriam Ruttkay Kámán tanár úr:

A fordító ezt a műfordítást múlhatatlan hálával Ruttkay Kálmán (1922-2010) emlékének ajánlja, akivel privilégiumaként együtt olvashatta az eredetit az ELTE hajdani angoltanszékén.

1581

The farthest Thunder that I heard

A legmesszibb Zengés fülemnek
Közelebb volt az Égnél
Dörömböl még, bár a tüzes Dél
Pihenteti rakétáit –
A Villám mi előzte
Belém húzott másba nem –
Mégsem adnám Nyilát
Maradékért, mit Élet kínál –
Adósságát az Oxigénért
A Boldog megfizetheti
Ám aligha a hálát
Mi a villamosságért jár –
Otthont alapoz, ékíti a Napot
És valahány zajvillanása
Csupán kísérője
A rabul ejtő Fénynek –
A Gondolat halk, mint a Pehely –
Csattanás, de Hangtalan,
Az Élet futó zengése
Önnön magyarázatára lelt.

668

“Nature” is what we see-

A „Természet” az, amit látunk –
A Domb – s a Délután –
Napfogyatkozás – Poszméh – Mókus –
Mégsem – Természet a Menny –
Természet, amit hallasz –
A Sármány s a – Tenger –
Dörgés – és Tücsök –
Mégsem – a Természet Összhang –
A Temészet, amit ismerünk –
Ám kimondani nem bírunk –
Mert Bölcseletünk oly bénult
Szemben e Letisztultsággal.

Villányi G. András fordításai

755

To make a prairie it takes a clover and one bee,

Pusztaságot csinálni egy lóhere kell és egy méh,[1]
Egy lóhere és egy méh,
És elmélyülés.
Az elmélyülés magában megteszi,
Ha a méh kevés. (1)

(Ld. a csatolt miniesszét: Dickinson és Basó

唐辛子羽を作れば赤とんぼ
tógarasi /hane o cukereba / akatonbo

Csilipaprika
adj reá a szárnyakat:
piros sárkánylégy.

Macuo Basó

1886 május 15-én, 136 éve hunyt el Emily Dickinson, aki végakaratában kérte, ne a város utcáin, hanem a virágzó boglárkamezőn vigyék utolsó útján sírjáig. Koporsójára fenyőtűt szórtak. Minden idők és nyelvek legnagyobb költőinek jeles reprezentánsa, nőművésze. A nyelvet kereteiből kitépte, hogy megalkothassa kognitív folyamatainak tűpontos lenyomatát. Verselése szüntelen meditáció: nem miszticizmus, hanem hiperrealizmus. Kommentár nélküli univerzumai és labirintusai az elmének. (Vers-)filozófiájában akár Basó (1644-1694) örököse, aki hasonlóan tudatában volt, hogy a világot elménk teremti. Dickinsonnál a gondolati érintés feminin mágiája, tapintása női puhamelegsége fokozottan, plasztikusan érvényesül miközben már-már meg-és felfoghatatlanul sziporkázó elme. Basó mindenestül, nőiességig kifinomult érzékenységével – melyben meghatározó szerepet játszik a nagyban Heian-kori nőirodalomra épülő japán hagyomány(!) – maga a szikár macsó, együtt a könnyeivel. Szamurájkönnyek, amit mond metsz! Semmi mézecske, ahogy hinni vélik róla sokan. E két szövegben elméjükkel hasonlóan teremtenek egy világot. Ám kiemelendő, hogy míg Basó gyakorlati receptet ad a piros szitakötő tárgyi megvalósításához egy csilipaprikából, addig Dickinson elvontabb formuláját kínálja a teremtésnek. A kettő közt aligha van értékrendi különbség: a „valóság” bináris aspektusai.)

303

The Soul selects her own Society,

A Lélek megválasztja társaságát
Majd az Ajtót behúzza.
Számára színes Sokaság
Immár mit se jelent.

Közönnyel lát Hintót megállni
Kapujánál
Közönyös, bár térdepeljen császár
Lábtörlőjén.

Ismerem őt, dús nemzetből
Egyetlent kiválaszt,
Majd figyelme csápját
Szikla mögé zárja.

1058

Bloom – is Result – to meet a Flower

A Bimbó – Fejlemény – Virágot lelsz
És míg egykedvűn nézed
Aligha súgja, gyanítsad
E mellékes Körülményt

Mi segédje a fényes afférnak
Oly rafináltan rendezettnek
Majd pilleként felajánlja
A Délkör Órájának

Gúnyát a rügynek – Hernyótól óvja –
Kapjon mi jár Harmatot –
Igazítson a Hőn – játssza ki a Szelet –
Menekítse portyázó Darázstól

Természetet csalódni ne hagyjon
Kivárja napján Őt –
Virágnak lenni oly mélységű,
Oly Felelős.

(656)

started Early – Took my Dog –

Korán indultam –hívtam Kutyám – (1)
És látogatni mentem Tengert –
A Sellők mélyén az Alagsornak –
Mind előbújt, hogy lessen –

És Csatahajók – az Emeletről
Kenderkezük felém nyújtogatták –
Pocok volnék tán vélték –
Mi megfeneklett – a Homok zátonyán –

Hím rám nem hatott ekkorát – mint az Ár
Amint Cipőm mellett elszaladt –
Majd a Kötényen át – s Övemen
Érintetlen fűzőm – sem – maradt

Úgy tett, mint Ki felfal mindjárt –
Mindenestül, mint ködlő Harmatcsepp
Pitypangnak szárát –
Magam is – megindultam – erre –

Ám a Hím – kísért – rám tapadt Ő –
Ezüst Sarkát éreztem
Fenn Bokámon – s cipőm
Túlfolyt ezernyi gyöngyével –

Míg szembe jött a Derék Város –
Ahol kit sem ismert Ő –
Meghajol hát – Kegyes pillantást vet –
Felém – S Tengermedrébe tért –

Villányi G. András fordításai

Erotikus vers? De milyen!? A beteljesületlenség non plus ultrája. Frusztrált Hím-Ár, és a nemiség közeledését visszautasító, attól elmenekült (?) nő. Ám mitől menekült meg, ha sikerült neki? (Hiszen jócskán elázott a habtól…) Létezhet menekülés szexus, szerelem, család, sors, szamszára vonatkozásában? Menekvés közben kacérkodik mégis, amennyiben meglehetős plaszticitással utal az erotikus álomképre. És jelzi szembenállását a sors sztereotip ajánlásával szemben: Dickinson köszöni, nem kér a menüből. Se Hím-Árból, se a szerelmi gyümölcsből. Máshol, ahol a nemiségnél erősebben gyötri hiányérzet elég egyértelműen jelez, hogy a művészi beteljesületlenség kielégületlensége ez, kivált a nyelv okán, amely nem alkalmas arra, hogy a költő kifejezze azt, amit egzisztenciális értelemben-és mélységben sikerült a lét enigmájából feltárnia. Ld. pl. 668.

Meglehet a „Hímmel” a fordítói szabadság valamely határig értem, érhet megszólás miatta. Bekalkuláltam. Valahol áldozatot kell hozni. Egy hím és nőnemet bíró nyelv rezdüléseit talán nyersebben lehet megjeleníteni egy ilyen személyes névmásokkal nem rendelkező nyelven. Ettől grammnyival megterhelődhetett a recepció erotikus serpenyője.[3] Sebaj, mert magában is ólomnehéz! Dickinson a pszeudo-remete útját választotta – egyértelműen és élethosszig. Így juthatott olyan életbölcseleti, esztétikai-és alkotói magosságokig, amit másként nem látott lehetségesnek elérni. Ebben is rokon a klasszikus kínai-japán hagyománnyal, melyben művészlétét szerzetesléttel ötvözi, a megvilágosodás lemondással teljes útját az esztétika dimenziójába helyezi a zarándok-alkotó. (V. G. A.)

1 Ebben a versben az „Ár” hímnemű személyes névmást kap a költőtől.

But no Man moved Me — till the Tide
Went past my simple Shoe —
And past my Apron — and my Belt
And past my Boddice — too —

And made as He would eat me up —
As wholly as a Dew
Opon a Dandelion’s Sleeve —
And then — I started — too —