Bevezető
Villányi G. András a Tükröződésekben (Scolar, 2011) demonstrálta eklektikus alkotói vonzalmát. E könyvben 75 12. századi vaka japán versfordítását veti össze saját szövegekkel, főként versekkel. Az Orpheusz szerelmeiben a többszólamúság kiteljesedik, ezzel műfajilag alig besorolható darabot hozott létre. Próza és vers szövevényének szabadon áramló leképezései a szerzőt leginkább töprengésre késztető jelenségek, gondolatok listájának, mint a szerelem, az önsorsrontás, a tudattal bíró lény határvonalai a létezésben, etikum és hasonlóak. Tengelye a szerelem kérdése, ontológiai lehetősége, amit a művész számos ismeretelméleti jellegű eszmefuttatása kísér. Kérdés a sors, szabad akarat, determinizmus. Filozofikus esszé lírai prózában, versekkel tűzdelt szerelmeskönyv. Mitológia, taoizmus és buddhista kozmológia. Nem kifejezetten regény, több mint 50 verset is tartalmaz, mégsem verseskötet és kiváltképp nem szakkönyv. Európai mintákra gondolva, a breviáriumok juthatnak az olvasó eszébe, vagy Pascal, Nietzsche, Kierkegaard, azaz filozófusok. Voltaképpen egy szerelem breviáriuma és nem egy szerelem története narratív formában.
Villányi G. András:
Orpheusz szerelmei[1]
Eurüdikének múlhatatlanul
A férfiú 6 fájdalma
(inka nagykorúsítási ének)
a Nő utáni vágy
a Nő meg nem szerzése
a Nő megszerzése
a Nő elvesztése
a Nő el nem vesztése
a Nő utáni vágy elvesztése
Minden lány Eurüdiké, akiért Orpheusz szüntelen zarándoklatra indul a másvilágba. Az egyenlet állandója a túlvilági vándorlás a sötétség erdejében. Lassan az is dereng, hogy képtelenség megkülönböztetni világot túlvilágtól. Amiképp aligha lehetséges létet és nemlétet is.
Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia. Várni, hátha megérik! Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.
poéta
szerepe az antennáé
háló mi fogja a hallhatatlant
vevő akár a rádió
olykor elhiszi ő a forrás
az adó
továbbad ez tény
s ha ez-az elvész
helyébe tódít zörejt
elmeszüleményt
végül mégis mint a rádió
jelnek ad hangot
odaátról
A vers máshonnan jön. A tudattal oly váratlan öntudatlanságában ütközik, hogy az aligha vélhet mást, mint hogy belőle tört fel, ő gondolta, az övé. Pedig a jó szöveg legtöbb esetben szembejön. Az elme szerepe az antennáé, melyet nagyrészt magából fejleszt változó frekvenciák vételéhez, illetve kiválasztja a tolmácsoláshoz a megfelelő technikai – művészi – eszközöket. Testet ad valaminek, ami magában testetlen.
Hegyről a városba. Szobájában a holló röptére gondol, magasan a fenyők felett, amint a bükkösön át a tölgyek közé vált, és mintha érezné tekintetét, egy ágon elül, és határozottan visszatekint rá; jelzi, hogy tudomása van figyelméről. Nos, a holló vele van a városban, még inkább benne, általa létezik újra. Szemét félig lehunyja, karját szárnyként kiterjeszti, siklani kezd a szoba levegőjén, érzi a szél suhanását, szemei oldalról látják határtalan gömbben a köröskörül meztelenre táruló vaskupolájú mindenséget.
Ínyenc és a Leány. Az Ínyenc nem tagadta meg az érzéki szenvedélyt, bár értette, hogy az ezerszálú pókhálójukkal vágyai vasalják legsúlyosabb bilincsbe az embert
a minap felkereste a Leányt, hogy a széles, gödrösre szeretkezett ágyon testén lakomázzon: megízlelje mosolygós mellét, tenyere rácsukódjék gyümölcsére, és illatától bódultan,
forróságot lehelő csókokkal borítsa és közéjük tuszkolja férfiasságát
a leány szeme kongó terem, és fennakad a messzi magasban, amikor az Ínyenc nyelve csípőjéhez ér, hogy még lejjebb csússzon combján
szemérme éjre nyíló liliom, harmatos szirmán fény csillan
lassan csúszik a kehely üresébe, a Leány ajka csípője ringásával táncolva nyílik,
akár trópusi virág mélysötétjéből, fogán a gyönyör fehérsége tündököl
„hívd ide!” – utasítja az Ínyenc, aki szeretkezésük pazarló szépségét megosztaná, mint gyermek a szivárványt, mutatná ujjongva
a másik leány belép, a karosszékbe ül, lassan felizzik arca, nedves mosolyán fény csillog
„fordulj felém! – utasítja – akarom a gyönyört látni arcodon
az Ínyenc engedelmeskedik, karjával leszorítja a Leány keblét, hátát mellkasához öleli, ágyéka gyorsul, zsigereiből hömpölygő jaj szakad, arca ezer és ezer vinnyogva vigyorgó maszkba torzul, lázas homlokáról perdültében izzadtság csöppjei szakadnak a szoba hevült űrjébe
hörgése motyogó kacajba lohad, arcára jajvigyor dermed, ott dereng most is
Telesikította a nyáréji girbe-gurba barokk utcát. A párkányon ült, a Férfi arcával combjai közt. Gyönyörét jajgatta a kisvároson átlebbenő forró, holdvilágos szellőbe.
Bach c-moll csellószvit
Suzuki Hideminek[2]
csellóasszony az ölben a Mester
combja közt tartja térdéhez
az izmos fenék simul a híd alatt
tisztán nőpőresége rajza
a sötétbe vonzó háromszög
melle bő dombjai a nyak
ötszáz éves rigószín fából
a gyönyör mélysötét tónusa
jajongva zeng a katedrálison
erdőária lelt hangfestőt B-A-C-H-ban
a rengeteg énekel a nőszoborból
fateste sötét tükrén át
királyi légyott
a Mester ölén a halhatatlan Nővel
mintha e buja képen
húron zengne nászhevük
föld és ég zokogó terhével
Ha gyötrelmét életével azonosítja, élete árán is gyötrelméhez fog ragaszkodni.
Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.
Lantos és szöveg. A jó ének – vers – maga a teljes érthetetlenség. Tágassága gyakran épp abból ered, hogy számos mélyenszántó értelmezés lehetőségét kínálja. Mivel maga a megismerhetetlenség, kiválóan alkalmas magvas gondolatok csiholására. Az ilyen szöveg igazából nem emberi alkotás vagy megnyilvánulás, hanem az Elme – a végtelen Dalnok –önreflexiója.
A szerelem definíciójához talán a fülig szaladt mosoly visz? Az arc bármely szándéktól, nyereségtől és veszteségtől független önfeledt mimikája?
Nem várok semmit, puszta létezése boldogsággal tölt el. Vagy mégsem erről van szó, bármennyire felemelő is lenne így? Hanem arról, hogy a mosoly az új birtok izgalmának gyönyörűségéből fakad?
Kirké és szirének? Odüsszeusz királyi arca miként formálódhatna a sors ily vésői híján?
Hádészba Eurüdikéért ereszkedett le, vagy kíváncsi egója adózott Hádész iránti vonzalmának? Behatolni a nemlét birodalmába és kémkedni, majd nemcsak élve elhagyni, hanem felhozni holt szerelmét, Halálkirálytól lelket nyerni. Megkurtítani egy istent. Földöntúli játszma, természetfeletti díjjal: a mitikus kalandon túl, virágjában leszakított szerelme. Ráadásul míg ember él a földön, visszhangozza dicsőségét. Homlokára olyan babért szakít, amilyet előtte senki, soha.
Nézőpont. Értené a Lányt. Látná magukat, ahogyan ő láthatta. Ám minél többet tanakodik effélén, annál világosabbá válik, hogy önmagát sem látja, nemhogy egy másik lényt, mint a Lány.
Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.
A nagyerdeié volt a test, amelyre örökké vágyott. Érezte, hogy minden ízében egy a sajátjával. Hús a hússal, nyál a nyállal. Az alkatuk, a szöveteik, a mozdulataik. Keménység, lágyság. Szeretkezésük heves pillanatában kérlelte, csorgassa a szájába nyálát. A lány felháborodott, és míg a testük ölelt, lelküket háborúba hívta.
– Persze, ezt biztos pornófilmen láttad. Az egész ennyi csak neked!
– Egyáltalán nem… – igyekezett kérését megindokolni. Ám aligha tehette, mert a lány erősebben hintáztatva ölét, újult eréllyel rohamozta felháborodott szavaival.
Ahelyett, hogy a Férfi szájába csorgatta volna nyála édesét, hiszen minden porcikája szomjazott a lány minden ízére.
Hegy vagy lejtmenetben lángol a szerelem. A platón lohadt izzás.
Kifosztott szerelemben az egyedüli túlélési lehetőség a szépség?
A beteljesületlen szerelem két egymással ellentétes útba torkolhat: a lovag önként vállalt megtartóztatásától a lélek emelkedni kezd. Aki ily módon nem képes megszabadulni, annak újabb kétfelé ágazó utat nyit a sors: a traumát szublimáló szárnyalást a szépséghez, vagy önsorsrontó zuhanást Hadész bugyraiba.
A Lányra gondol, földöntúlian szép arcára a tóparton, amint mosolyogva boldogan csillognak fogai, a fény átragyogja, míg egy másféle határtalan fényességet ragyog vissza. Ez volt a szerelem, a nagy szépség terhének ismételt felfedezése, mégis ívelés az elszabadult láz szárnyán.
Felidézi beszélgetéseit prostituáltakkal, akikkel, ha idejük engedte, szívesen társalgott súlyosabb kérdésekről pajkoskodás után. Érdekelték a férfi-nő kettősséget illető meglátásaik. Faggatta a lányokat, hogy azonos fajként tapasztalják-e az embert s az asszonyt. Formálódott megérzése, hogy ember esetében hím és nőstény csak annyiban alkotnak egy fajt, hogy alkalmasak közös utód létrehozására és – látszólag – azonos nyelven szólnak egymáshoz. A nyelv hasonló értelmezésének esélyében régtől kételkedik. A vihar győzte meg először a beszéd kudarcáról. Mentora, Prospero kesernyés, már-már cinikussá vált kísérletei, hogy látását, szándékát tolmácsolja akár leánya, sőt Ariel felé, nem is szólva ellenségeiről és a közömbösekről. Ahogy néhai feleségére utal, tovább árnyalja a nemek közti hasonlóság képtelenségét. Pedig Prospero sui generis mágus.
A prostituáltak eltűnődtek röviden, majd kibökték, hogy férfi és nő két faj. A Férfi és a nők rátaláltak a kérdésre, amelyben egyetérthettek.
Ám épp galaktikus távolságuktól válik a nemek passiója kozmikussá. A magukban is szövevényes csillagképek még óriásibb táblajáték részei, a kibogozhatatlan Ős-ok folytán áthidalhatatlan messzeségbe vetve. Milliárd sejt-csillagocska irdatlan távján lebegnek, látszólag kiegészítve, takarosan összecsapolva, egymás rajzolatát átölelve, ám minden részecske fényévnyire pulzál minden részecskétől a végtelenben. Mint az ismert anyag szövetében neutrínók és mezonok. Olyan távol.
Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.
légszomj
kileheltelek
százszor ezerszer
ám szemembe mint
fény vagy árnyék
mindig visszatérsz
tüdőmbe ömlő
levegőm vagy
mikor eljössz
légszomjam ha mész
[1] VGA: Orpheusz szerelmei, Múhely Kiadó 2024
Recenziók és egyéb itt: https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e
[2] Johann Sebastian Bach: Cello Suite No. 5. in C minor, BWV 1011. Suzuki Hidemi, Netherlands Bach Society. https://youtu.be/zEHXTrJb3HQ
