„My life closed twice before its close” 

Zárás előtt kétszer zárták életem –
Hátra van még annyit tudni
A Halhatatlanság felfedi-e
Miképp lesz a harmadik

Oly óriás, felfogni oly képtelen
Mi megesett már kétszer is
Annak ki Mennytől csak válni ismer
Bár nyerne pokoltól szintennyit.

„I felt a Funeral, in my Brain”

Agyamban temetés zajgott
És a Gyászosok ide-oda
Léptek, szüntelen – léptek – míg úgy nem tűnt
Átszakad az értelem –

Mire mind leült végre
A Szertartás, mint a Dob –
Tam-tamozni – lódult míg hittem
Elmém belebénul rögvest –

És hallom emelni a Ládát
És csikorognak kasul Lelkemen
Szintúgy Ólomcipőkben, újra,
Aztán az Űr – zengni kezd,

A Menny mintha Harang lenne,
És a Lét semmi más csak Fül,
És Én a Némasággal fura Versenyben
Roncs, itten, egyedül –

És az Észben egy Palló átszakadt,
És zuhantam és zuhantam –
És buktomban Világokba akadtam
És Szűntem tudni – általuk – [1]

 „There’s a certain Slant of light”

Ahogy fénysugár ferdül
Télvízi délutánon –
És Tömege alágyűr
Mint Hang a Templomorgonából –

Égi Bántás, ekként sújt le ránk –
Sehol se látszik semmi heg,
Ám benn ott a változás –
Ebben áll az Értelem –

Erről Senki nem okíthat – Senkit –
Kilátástalanság Plombája –
Uralkodó mérte kín
Mit a Légből nekünk hullat –

Hallgatózik a Táj mire leér –
Az Árnyak – sóhajuk fojtják –
S mire elmegy: akár a Messzeség
Holtak orcáján –

 I died for Beauty – but was scarce

A Szépért haltam, s alig
Adtak át a sírhalomnak,
Mikor Azt, ki Igazért halt
Fektetik szomszédomba.

Lágyan kérdi ’Hogyan vesztem Én’?
’A Szépért’, válaszoltam.
’S az Igazért Én – Nem más, egy e kettő;
Fivérek vagyunk’, felelte Ő.

Ekként, Rokonként jöttünk össze,
Társalogva Szobáink közt.
Míg ajkaink a moha lepte,
És egészen eltakarta – nevünk.

Villányi G. András fordításai

[1] And finished knowing -then – — vagy: Végre tudtam/értettem akkor/általuk

My Life had stood – a Loaded Gun –

Toporgott Életem – töltött Mordály –
Szobazugban – míg egy Napon
Jártába’ a Gazda – észrevett –
S felkapott, hogy elvigyen –

És most Királyi Erdőn bolygunk –
És most Együtt űzünk Szarvasünőt –
És bármikor, ha Helyette szólok
Hegyek felelnek rögtön –

És derülök hogyne, meghitt fényem
Felizzik a Völgyön –
Akár egy Vezúv arca
Ha gyönyörét lövelleni hagyja –

Ha eljön az est – jól telt Napunk után –
Gazdám Fejét őrzöm –
Jobban jár ezzel Ő, mintha –
Osztozna – Lágy Párnán, pelyhen –

Ellenségének – gyilkos ellene
Moccanni se képes aztán –
Sárga Tekintetet, ha ráemelek –
Vagy bök a határozott hüvelyk – [1]

Bár Nála hosszabban – tart életem
Neki jár – nálam – a hosszabb
Hisz hatalmamban csak ölni áll
S túl – e hatalmon a meghalás –

[1] On whom I lay a Yellow Eye -/Or an emphatic Thumb – Felteszem E.D. aligha gondolta, hogy a fegyver elsütő billentyűjét hüvelykujjal húzzák meg. Mivel így félreértés lenne, a római vae victis jelre, a lefelé bökő hüvelykujjra utalhatott.

„Because I could not stop for Death”

Halálnak leállni képtelen –
Így szívéllyel Ő állt meg nekem –
Kívülünk Fogatában senki:
Halhatatlanság és ketten mi.

Lassan hajtott – hajszát nem ismert
Elnapoltam magam is rég
Vesződést vagy semmittevést
Hálából e tapintatér’ –

Iskolafertályon Gyerekzsivaj
Kicsengettek már szünetre,
Bámész Veteménytől tova,
A Nyugvó Naptól messze el –

Vagy – hátra Ő hagyott Minket –
Vacogó Harmat lep, oly Hűs –
Hisz Fátyolnyi a Köpenyem –
És Gallérom – is semmi Tüll –

Megálltunk egy Lak előtt
Púpnyi bújt ki épp a Földből –
Tetője aligha látszott –
Párkánya se – a Rögtől –

Innét – múló Századok – mégis
Kurtábbak, mint egyetlen Nap,
A Lovak Arca – rögvest véltem látni
Már az Öröklétnek tart – 

„I heard a Fly buzz – when I died”

Hallottam Légy zümmög – haldokoltam –
A Szoba Halkja olyan volt
Mint Halkja a Légnek –
Egy Vihar Hullámai közt –

Köröskörbe szikkadt – dörgölt Szemek –
Az alvadt Lélegzet összegyűlt
A végső Jelenésre – midőn Őfelsége
–  E szobában – mutatkozik

Kacatjaimról rendelkeztem – Tova
Részemmel, ami bármit ér –
És épp akkor
Odaszállt s közbeszólt a Légy

Kék – tétován botló zümmögéssel –
A fény – s közöttem –
Akkorra az Ablakokat homály szőtte – már
Látni se láthattam –

A fordító, Villányi G. András reflexiója:

Emily Dickinson (1830-1896) nézetem szerint a költőgéniusz legmagasabb rendjének képviselője, aki szemben „parlagibb” nagymesterekkel talán soha nem akad fenn a nyelvi hálókon, nemcsak szörföl hullámain, hanem ívét, sebességét és általában tulajdonságait kedve szerint alakítja. Verselése jórészt a protestáns templomi himnusz mértékét követné[1], ha nem hágná át a szabályokat általánosságban.

Költészete a kognitív folyamat fáradhatatlan ítéletmentes monitorozása! Mintha valóban kripto-buddhistaként működne ismeretelméleti gondolatait szemlélve. Kóanokat fogalmaz. Nem tudja, amit tud s ezáltal ért mindent, amit nem. Hibátlan meditáció termékei a szövegek. Nyelvi „a-koncepciója” kilép akár az alapvető grammatikai, szintaktikai szabályok kereteiből.  A keleti-parti patrícius művelt elit jómódjában, belső emigrációban, üvegházban kertészkedve, de jó barátok és szeretett rokonok körében konstruálta életet s írt csaknem kétezer verset.   

Villányi G. András

——————————–

[1] „Míg a himnusz hangsúlyt és szótagot egyaránt számoló metrumban íródott, és általában nyolc szótagból állt (vagyis a verslábak kétszótagúak voltak), addig a ballada (ütem)hangsúlyos verselésben íródott, négyhangsúlyos sorokban, amelyekbena hangsúlytalan szótagok száma kötetlen. A leggyakoribb az úgynevezett közönséges mérték (common meter), amelyben a sorok hol négy, hol három hangsúllyal rendelkeznek. A közönséges himnuszstrófában változnak a nyolc- és a hatszótagú jambikus sorok (ez a 8–6–8–6 szótagú strófa).” (In: Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből – Emily Dickinson költészete, Balassi Kiadó 2015.)